Harmadik
fejezet
Tűz, vas és „nemes düh”
Amikor Csernyakovszkij tábornok január 1-jén megindította a támadást Kelet-Poroszország ellen, a politikai tisztek a következő jelmondattal igyekeztek serkenteni a katonák harci szellemét „Harcos, ne feledd, most lépsz be a fasiszta bestia barlangjába!”
A Csernyakovszkij vezette támadás nem indult túl szerencsésen. Köszönhetően a hatékony hírszerzésnek, a német harmadik páncéloshadsereg parancsnoka az utolsó pillanatban vissza tudta vonni csapatait a frontvonal lövészárkaiból. Ez viszont azt jelentette, hogy az offenzíva elején végrehajtott légitámadás nem érhette el a célját, a néznetek pedig később indíthattak néhány rendkívül eredményes ellenlökést. A következő hét folyamán pedig Csernyakovszkij bekövetkezni látta azt, amitől előzetesen tartott, vagyis hogy az insterburgi szorosban kiépített német állások komoly veszteségeket okoznak egységeiben.
A tábornok előtt azonban hamarosan adódott egy lehetőség. Csernyakovszkij az egyik legintelligensebb és leghatározottabb szovjet főparancsnok volt. Észrevette, hogy a jobbszárnyon a 39. hadsereg gyorsabban halad előre, ezért gyorsan átcsoportosította mögé a 11. gárdahadsereget, így a támadás súlypontja átkerült erre az oldalra. A Pregel és a Nyeman folyók közötti váratlan előrenyomulás pánikot okozott a Volkssturm-egységek körében. Ráadásul Tilsit térségében a 43. hadsereg is átkelt a Nyemanon. Teljes káosz lett úrrá a német hátországon, különösen mivel a náci párt vezetői megtiltották a polgári lakosság evakuálását. Január 24-re Csernyakovszkij 3. Belorusz frontja megközelítette Königsberget, Kelet-Poroszország fővárosát.
Amellett hogy, ha úgy látta jónak, könnyedén figyelmen kívül hagyta a Sztavka utasításait, Csernyakovszkij - aki egyaránt volt harckocsiparancsnok és a „hadtudományok doktora” - kész volt az elfogadott harci taktikát is bármikor megváltoztatni. „Az önjáró lövegek a gyalogság szerves részévé lettek azt követően, hogy csapataink átkeltek a Nyeman folyón”, jegyezte fel Vaszilij Grosszman. Harminchét évesen Iván Danilovics Csernyakovszkij a legfiatalabb főparancsnokok közé tartozott. Egyfajta értelmiségi attitűdöt felmutatva, néha viccesen Ilja Ehrenburg romantikus költészetéből szavalt idézeteket. Csernyakovszkijt nyugtalanították az ellentmondások. Sztálin szerinte a dialektikus módszer élő példája volt. „Lehetetlen őt megérteni. Nincs más választásom, hinnem kell benne.” A tábornok kétségkívül nem való volt a háború utáni sztálini Szovjetunió világába. Talán szerencsésebb is volt, hogy hamarosan bevetés közben életét veszítette, így hitét sem volt lehetősége elveszíteni.
A Vörös Hadsereg lapjában, a Krasznaja Zvezdában (Vörös Csillag) megjelent, Németország elleni bosszúhadjáratra felszólító írásai jelentős számít hívet szereztek Ilja Ehrenburgnak a Fronton harcoló szovjet katonák körében. Nem csoda hát, hogy Goebbels ellenszenvvel viseltetett „a zsidó Ilja Ehrenburg, Sztálin kedvenc szónoka” iránt. A propagandaminisztérium felbujtással vádolta meg Ehrenburgot német nők megerőszakolására. Noha maga Ehrenburg sohasem riadt vissza a legvérszomjasabb fogalmazásmódtól sem, a nyugati történészek által neki tulajdonított legközismertebb kijelentés mégis egy náci koholmány. A vádak szerint az orosz író arra biztatta a Vörös Hadsereg katonáit, hogy tekintsék a német asszonyokat „jogosan megszerzett zsákmánynak” és „törjék meg faji büszkeségüket”. „Volt idő”, vágott vissza Ehrenburg a Krasznaja Zvezda hasábjain, „mikor a németek fontos állami dokumentumokat hamisítottak meg. Mára olyan mélyre süllyedtek, hogy az én cikkeimmel bíbelődnek.” Ehrenburg kijelentése azonban, mely szerint a Vörös Hadsereg katonáit „nem a német nők, hanem sokkal inkább a mi asszonyainkat megbecstelenítő német katonák érdeklik” - ahogyan a szovjet katonák kegyetlenkedései hamarosan bizonyították is - távol állt a valóságtól. Az pedig, hogy Németországot nem ritkán csak mint „szőke boszorkányt” emlegette, szintén nem a német és a lengyel nők irányába megnyilvánuló emberibb bánásmódra ösztönözte a katonákat.
*
Rokosszovszkij marsall 2. Belorusz Frontja január 14-én, egy nappal Csernyakovszkij csapatainak megindulását követően, a narewi hídfőállásból észak-, északnyugati irányban lendült támadásba. Fő feladata a Visztula torkolatvidékének megszállása, Danzig elfoglalása s ennek eredményeként Kelet-Poroszország elvágása volt. Rokosszovszkij nem érezte kiforrottnak a legfelsőbb főparancsnokság tervét, mivel úgy vélte, hogy csapatai egyaránt elszigetelődnének Csernyakovszkij Königsberget támadó, csapataitól és Zsukov Visztulától nyugatra előrenyomuló egységeitől egyaránt.
A német második hadsereg elleni offenzíva „a támadásnak tökéletesen kedvező időjárási körülmények között” indult el, állapította meg sajnálkozva a szenvedő fél hadtestparancsnoka. A talajt vékony hóréteg fedte, a Narew folyó pedig be volt fagyva. A köd dél körül feloszlott, és Rokosszovszkij csapatai hamarosan légi támogatást is kaptak. Az első két napon azonban még így is csak visszafogott ütemben sikerült előrenyomulni, ám a szovjet nehéztüzérség és a katyusák bevetése ismét lehetővé tette a gyors áttörést. A becsapódó bombák az acélkeménységűre fagyott talajba nem tudtak behatolni, a felszíni robbanások így tovább növelték a detonációk „hatékonyságát”. A havas, tájat hamarosan bombatölcsérek csipkézték.
Az első estén Reinhardt tábornok, a hadtestcsoport főparancsnoka felhívta telefonon az akkor még az Adlerhorstban időző Hitlert. Arra próbálta felhívni a l Führer figyelmét, hogy egész Kelet-Poroszország veszélybe kerül, amennyiben nem kap engedélyt a visszavonulásra. Ám Hitler nem hallgatott rá. Másnap reggel 3 órakor Reinhardt parancsnoksága megkapta a parancsot, hogy a térségben lévő egyetlen bevethető tartalék erőt, a Grossdeutschland hadtestet vezényeljék át a visztulai frontra.
Nem Reinhardt volt az egyetlen harctéri parancsnok, aki hevesen kifakadt felettesei ellen. Január 20-án a Sztavka minden előzmény nélkül elrendelte, hogy Rokosszovszkij módosítson előrenyomulása tengelyén, mivel Csernyakovszkijt feltartotta az ellenség. Rokosszovszkij tehát ahelyett, hogy egyszerűen elvágta volna a térséget a Visztula mentén, ezúttal északkeleti irányba, Kelet-Poroszország középső területei felé kellett hogy vonuljon csapataival. Rokosszovszkij tisztában volt azzal, hogy így széles rés keletkezik a balszárnyon, Hiszen Zsukov hadseregével nyugat felé, Berlin irányába nyomult tovább. Kelet-Poroszországban ez a hirtelen irányváltás azonban meglepetésként érte a német parancsnokokat. Rokosszovszkij jobbszárnyán a 3. gárda-lovashadosztály gyorsan haladt előre a fagyott talajon, és egységei január 22-én már Allensteinbe értek. A balszárnyon Volszkij 5. gárda-harckocsihadserege ugyancsak jó ütemben nyomult előre a Visztula torkolata mellett fekvő Elbing városa felé. Az elöl lévő harckocsidandár egyes egységei már január 23-án bejutottak a városba, mivel azt hitték róluk, hogy német páncélosok. Véres és kaotikus összecsapás bontakozott ki a városközpontban, de a védők végül kiszorították a szovjet harckocsikat. A hadsereg megkerülte a várost és folytatta útját a hatalmas kiterjedésű lagúna, a Frischess Haff mentén. Kelet-Poroszországot immár gyakorlatilag teljesen elzárták a birodalomtól.
*
Noha a német erők már több hónapja készültek a Kelet-Poroszország ellen várható szovjet támadásra a városokban és a falvakban nagyfokú szervezetlenség és bizonytalanság volt tapasztalható. A hátországban a Feldgendarmerie, a gyűlölt katonai rendőrség szigorú rendet tartott. A bakák csak „láncos kutyaként” emlegették őket, mert a nyakukban láncon hordott fémmedál nagyon hasonlított a kutyákon látható nyakörvhöz.
Január 13-án, tehát aznap reggel, amikor Csernyakovszkij megindította támadását, egy Berlin felé haladó, eltávozáson lévő katonákkal telezsúfolt vonatot tartóztatott fel az egyik állomáson a Feldgendarmerie. Azt üvöltötték, hogy parancsuk van és akinek a hadosztálya számát mondani fogják, le kell szállnia és alakzatban fel kell állnia. A vonaton ülő katonák - akik között akadt olyan is, aki már több mint két éve nem látta a családját - összekulcsolt kézzel imádkoztak, nehogy az ő hadosztályuk számát mondják. Ám majdnem mindenkinek le kellett szállnia a vonatról, hogy azután sorba álljon a peronon. Bárki, aki nem jelentkezett, halállal lakolt. Egy fiatal katona, egy bizonyos Walter Beier, azon kevesek egyike volt, akiknek nem olvasták a hadosztálya számát. Gyanútlanul azt hitte, hogy szerencséje volt és folytatta útját családjához az Odera mellett fekvő Frankfurtba. Hamarosan azonban rá kellett jönnie, hogy otthonához olyan közel kell majd szembenéznie a Vörös Hadsereggel,amilyen közel sohasem hitte volna.
A káoszért leginkább felelőssé tehető személy egy náci vezető, az ukrajnai helytartóként általa kiépített rezsimről már hírhedtté lett Erich Koch Gauleiter volt. Koch olyan büszke volt kegyetlenkedéseire, hogy nem is tiltakozott, amikor megtudta, hogy háta mögött csak a „második Sztálinként” emlegetik. A Hitler védelmi vonalak iránti „megrögzött rajongását” maximálisan osztó Koch emberek tízezreit kényszerítette földművek ásására. Ezek elhelyezkedéséről sajnos azonban elmulasztott egyeztetni a hadsereg vezetőivel. Ő volt az is, aki - kirívó példát szolgáltatva az emberek értelmetlen feláldozására - először sorozott be gyerekeket és idős férfiakat a Volkssturmba. Ám mind közül a legnagyobb hiba, amit Koch elkövetett, az volt, hogy nem engedélyezte a polgári lakosság evakuálását.
Ő és a náci párt helyi vezetői, miután megtiltották a civilek kitelepítését, anélkül távoztak, hogy bárkit is figyelmeztettek volna a támadás közeledtére. Mindez szörnyű következményekkel járt azokra a feleségekre, lányokra és gyermekekre nézve, akik a mínusz húszfokos fagyban túl későn kíséreltek meg elmenekülni a méteres hóval borított puszta irányába. Sok parasztasszony - gondolva, hogy csupán új urak alatt kell majd dolgoznia és a korábbiakhoz képest nem sok minden változik majd - saját akaratából mégis maradt.
Az offenzíva kezdetét jelző nehéztüzérségi támadás távoli, mennydörgésszerű zaja nagy rémületet keltett a többnyire lapos, erdőségekkel borított kelet-poroszországi tájon fekvő gazdaságok és falvak lakosai körében. Kelet-Poroszországban az asszonyok már hallottak a Nemmersdorfban az előző ősszel történt kegyetlenkedésekről, amikor Csernyakovszkij katonái az 1944. nyári, feszített ütemű előrenyomulást követően megszállták belet-Poroszországot. Az asszonyok a városi moziban valószínűleg látták a hatvankét megerőszakolt és meggyilkolt nőről készített híradófelvételt is. Goebbels propagandaminisztériuma az esetet követően azonnal operatőröket küldött a frontra, hogy ott képeket készítsenek s így a történteket minél jobban ki lehessen aknázni propagandacélokra. Mégis úgy tűnt, az otthonukban maradó nőknek továbbra sincs elképzelésük sem a rájuk váró szörnyűségekről. A legelterjedtebb ezek közül ugyanis - függetlenül a lányok és asszonyok korától - a csoportos nemi erőszak volt.
„A Vörös Hadsereg katonái nem hisznek a német nőkkel kialakuló személyes viszonyban” írta naplójába a drámaíró Zahar Agranyenko, amikor tengerészgyalogosként Kelet-Poroszországban szolgált. „Alkalmanként kilencen, tízen, tizenketten, közösen erőszakolják meg a szerencsétleneket.” Később leírja azt is, amint Elbing városában német nők - utolsó kétségbeesett próbálkozásként, hogy védelmet keressenek - inkább szovjet tengerészgyalogosoknak ajánlották fel magukat.
A hatalmas hadoszlopokban előrenyomuló szovjet csapatok a modernitás és a középkor furcsa keverékét alkották: harckocsizók bélelt fekete sisakjukban, alattuk T-34-esük a talajt veri fel; kozák lovasok bozontos hátasukon, a korábban összerabolt zsákmány a nyeregre szíjazva; a kölcsönbérleti szerződés keretében kapott Studebakerek és Dodge-ok könnyű tábori ágyút vontatnak; nyitott Chevroletek a csomagtartóban vitorlavászonnal letakart aknavetővel és hatalmas tarackokat vontató traktorok; s végül mindezeket egy második, ezúttal ló vontatta szekerekből álló menetoszlop követte. A katonák személyisége is legalább olyan színes volt, mint hadfelszerelésük. Akadtak közöttük olyanok, akik már a legfiatalabb német fiúban is az SS-katonát látták és úgy gondolták, hogy az összessel még az előtt végezni kell, hogy felnőnének és újra lerohannák Oroszországot. Voltak azonban olyanok is, akik megkímélték a gyerekek életét és enni adtak nekik. Az egyenruhát viselő fosztogatók vedelték az italt és nőket erőszakoltak meg, míg az idealisták - az egyszerű kommunisták és az értelmiségiek - nyíltan elítélték az ilyen viselkedést. Az író Lev Kopelevet, aki ekkoriban politikai tiszt volt a hadseregben, azért tartóztatta például le a SZMERS kémelhárítása, mert „a burzsoá humanizmus, az ellenség iránt érzett sajnálat érdekében folytatott propagandatevékenységet”. Mindezek mellett Kopelev vette a bátorságot és Ilja Ehrenburg cikkeit is bírálni merte.
Rokosszovszkij csapatai olyan gyorsan haladtak előre, hogy a königsbergi német hatóságok számos menekültvonatot Allensteinbe küldtek, nem tudva, hogy a települést már korábban elfoglalta a 3. gárda-lovashadosztály. A kozákok számára azonban ezek a szerelvények kiváló alkalmat nyújtottak, hogy az erőszak és fosztogatás iránti leküzdhetetlen vágyukat kiéljék.
Moszkvában Berija és Sztálin tökéletesen tisztában voltak a fronton történtekkel. Az egyik részükre készített jelentésben például az állt, hogy: „sok német úgy véli, azokat a nőket, akik Kelet-Poroszországban maradnak, a Vörös Hadsereg katonái megerőszakolják”. A dokumentum számos esetet is felsorakoztat, amikor csoportosan követtek el nemi erőszakot „kiskorú lányokon vagy éppen idős asszonyokon”. Az áldozatok között valójában nem ritkán tizenkét éves kislányok is voltak. A 43. hadsereghez tartozó NKVD-csoport jelentése szerint a Schpaleitenben maradt nők közül nem egy öngyilkosságot kísérelt meg”, folytatódott a jelentés. „Egyiküket, egy bizonyos Emma Kornt kihallgatták. »Február 3-án«, mesélte az asszony, »a Vörös Hadsereg frontkatonái érkeztek a városba. Bejöttek a pincébe, ahol elrejtőztünk. Rám, valamint két másik asszonyra mutattak a fegyvercsövekkel és kiparancsoltak minket az udvarra. Az udvaron egymás után tizenkét katona megerőszakolt. Más katonák ugyanezt tették a másik két lánnyal. A következő éjjel hat részeg katona tört be a pincébe és a gyerekek szeme láttára újra megerőszakoltak minket. Február 5-én hárman jöttek, február 6-án pedig nyolc részeg katona erőszakolt és vert meg minket.«„ Három nappal később az asszonyok végezni próbáltak magukkal és a gyerekekkel is és felvágták a csuklóikat. Ám nyilvánvalóan nem tudták, hogyan kell ily módon végezni magukkal és a kísérletük kudarcot vallott.
*
A Vörös Hadsereg a nők irányába nyíltan tulajdonosi szemléletet követett, különösen azután, hogy Sztálin személyesen engedélyezte „hadi feleség” tartását a tisztek számára. A „hadi feleségeket” röviden csak pőzs-ként emlegették, mivel a teljes kifejezés, „pohodno-polevaja zsena” olyannyira hasonlított a PPS-hez, a Vörös Hadseregben rendszeresített géppisztoly nevéhez.) Ezek a főtisztek által szeretőnek kiválasztott fiatal nők rendszerint parancsnoki híradósok, írnokok vagy az egészségügyi személyzet tagjai voltak, tehát olyan fiatal katonanők, akik nem pilotkát, hanem barettsapkát viseltek.
A „hadi feleség” élete nem volt könnyű, mivel a férfiúi vágy általában hevesen és válogatás nélkül jelentkezett. „Tessék, Vera”, írta a 19. hadseregből egy Muszja Annenkova neve fiatal katonanő barátnőjének. „Nézd, mit jelent náluk a »szeretet«! Látszólag kedvesek hozzád, de nehéz megmondani, hogy mi van legbelül a lelkük mélyén. Nincs őszinte érzés bennük, csupán rövid életű vágy és állati ösztönök. Milyen nehéz itt egy igazán hűséges férfit találni.”
*
A Rokosszovszkij marsall által kiadott 006-os számú rendelet kísérletet teai „a csatamezőn folytatott harcok során az ellenséggel szemben érzett gyűlölet” kordában tartására, sőt a parancs külön hangsúlyozta a „fosztogatásért, erőszakoskodásért, rablásért és a szükségtelen gyújtogatásért, valamint, pusztításért” kiszabandó büntetés súlyosságát is. Az eredmény siralmas volt. Elvétve ugyan akadt néhány kísérlet a tekintély tiszteletben tartásának kikényszerítésére. Az egyik lövészhadosztály parancsnoka állítólag „saját kezűleg lőtte agyon egyik hadnagyát, aki katonáit éppen egy, a földön szétfeszített végtagokkal fekvő asszony előtt sorakoztatta fel.” Ám általában vagy a tisztek maguk is részt vettek a kegyetlenkedésekben, vagy a fegyelem hiánya túl veszélyessé tette a részeg, géppisztolyos katonák között a rend helyreállítását.
Egy február 6-i megbeszélésen még Okorokov tábornok, a 2. Belorusz Front politikai osztályának vezetője is felemelte szavát - ahogyan ő fogalmazott - „az ellenségen való bosszúállás elutasítása” ellen. Moszkvában nem annyira a megbecstelenítések és a gyilkosságok, mint inkább az értelmetlen pusztítás miatt aggódtak. Február 9-én a Krasznaja Zvezda szerkesztőségi cikke úgy fogalmazott, hogy „minden fegyelemsértés csak a győzedelmes Vörös Hadsereget gyengíti... A bosszúnk nem vak. Dühünk nem értelmetlen. Ha elborítja a vak düh, az ember hajlamos elpusztítani az ellenséges területen álló gyárat - egy gyárat, mely később hatalmas érték lenne a számunkra.”
A politikai tisztek ezt a megközelítést remélték alkalmazni a nők elleni erőszakos cselekmények esetében is. „Amikor valódi haragot ébresztünk a katonában”, állapította meg a 19. hadsereg politikai osztálya, „az nem kísérel majd meg szexuális kapcsolatot létesíteni a német nőkkel, mivel undort fog irántuk érezni.” Ez a képtelen álokoskodás is csupán arra mutat rá, hogy a hatóságok nem értették a probléma lényegét. Még a Vörös Hadsereg női katonái és egészségügyi tisztjei sem adtak hangot rosszallásuknak. „Katonáink viselkedése a németek és a német nők irányában teljes mértékben korrektnek mondható!”, mondta egy huszonegy éves nő Agranyenko felderítőegységétől. Néhányan még szórakoztatónak is találták a dolgot Kopelev rendkívül dühös lett, amikor a politikai osztályról az egyik női asszisztens viccelődött az ilyen esetekkel.
*
A németek által a Szovjetunió területén elkövetett bűnök, valamint a rendszer könyörtelen propagandája kétségkívül hozzájárultak a német nőkkel szemben Kelet-Poroszországban elkövetett erőszakos cselekmények nagy számához. Ám a bosszú csak a magyarázat egyik része lehet, még akkor is, ha később ezzel próbálták igazolni a történteket. Ha egyszer a katona felöntött a garatra, a legkevesebbet áldozata nemzetisége nyomott a latban. Lev Kopelev írta, hogy egyszer Allensteinben „kétségbeesett sikoltozásra” lett figyelmes. Egy lányt látott, „hosszú, copfba fonott haja kócos, ruhája cafatokban lógott róla és azt kiabálta: „Lengyel vagyok! Jézus, Mária, én lengyel vagyok!” Eközben mindenki szeme láttára két tökrészeg harckocsizó kergette a szerencsétlent. A kérdést olyannyira elhallgatták a Szovjetunióban, hogy a veteránok még manapság sem igen hajlandók elismerni, mi is történt valójában a német területeken végrehajtott offenzívák során. Utalnak ugyan arra, hogy hallottak néhány túlkapásról, de rögtön el is intézik a problémát azzal, hogy az ilyen esetek a háború elkerülhetetlen velejáróinak tekinthetők. Csak néhányan mutatkoznak késznek arra, hogy elismerjék, tanúi voltak hasonló atrocitásoknak. Azon kevesek, akik hajlandóak beszélni, azonban egyáltalán nem tanúsítanak bűnbánatot.
- Mindannyian a szoknyájukat emelgették előttünk - mondta az egyik harckocsiszázadban harcoló komszomolvezető. Sőt azzal folytatta: 2 millió gyermekünk Németországban született.
Elképesztő, hogy a szovjet tisztek és katonák mennyi energiát fektettek abba, hogy meggyőzzék magukat: az áldozatok vagy boldogan fogadták, amit rájuk mért a sors, vagy legalábbis elfogadták, hogy ez jár nekik, cserébe azért a rengeteg gazságért, amit a Wehrmacht Oroszországban elkövetett.
- Bajtársaink annyira szexéhesek voltak - mesélte ekkoriban az egyik szovjet őrnagy egy brit újságírónak -, hogy nem ritkán hatvan, hetven, sőt nyolcvanéves öregasszonyokat erőszakoltak megy - e nagymamakorú nők legnagyobb meglepetésére, sőt talán örömére.
A különböző szeszes italok, illetve a laboratóriumokból és gyárakból szerzett veszélyes vegyi anyagok ugyancsak problémát jelentettek. A folyamatos ivászat mélyen aláásta a Vörös Hadsereg harcképességét. A helyzet már kezdett komollyá válni, és az NKVD azt jelentette Moszkvának, hogy „a megszállt német területeken a zsákmányolt alkohol elfogyasztásából eredő tömeges mérgezésekről érkeznek beszámolók”. Úgy tűnik, mintha a szovjet katonáknak az alkoholból merített bátorságra lett volna szükségük ahhoz, hogy a nőket megtámadják. Ám azután nem is olyan ritkán, annyira lerészegedtek, hogy képtelenek voltak az erőszakos szexuális aktusra, így ilyenkor - szörnyű végeredménnyel - az üveget használták. Számos áldozatot csonkítottak meg ilyen alkalmakkor.
Az ember csupán felszínesen érintheti e megdöbbentő pszichológiai ellentmondások kérdéskörét. Amikor Königsbergben a csoportosan megerőszakolt asszonyok a megbecstelenítést követően könyörögve kérték támadóikat, hogy végezzenek velük, a Vörös Hadsereg katonái mintha sértve érezték volna magukat.
- Az orosz katona nem lő le asszonyt - válaszolták. - Csak a német katona tenne ilyet.
A Vörös Hadsereg sikeresen győzte meg önmagát arról, hogy mivel magára vállalta az erkölcsi küldetést, hogy megszabadítja Európát a fasizmustól, ezért - egyénileg és politikailag egyaránt - úgy viselkedhet, ahogy neki jónak tetszik.
Az uralkodási vágy és a megalázás kényszere hatotta át a legtöbb katona nőkkel szembeni viselkedését Kelet-Poroszországban. Az áldozatok voltak kénytelenek megfizetni a Wehrmacht által a Szovjetunió elleni invázió során elkövetett bűntettekért. Miután a kezdeti düh elillant, a szadista jellemvonások már érezhetően kevésbé voltak észrevehetőek a katonák viselkedésében. Mire pedig a Vörös Hadsereg három hónappal később elérte Berlint, katonái a német nőkre sokkal inkább alkalmi partnerként, semmint gyűlöletük célpontjaként tekintettek. A katonák uralkodási vágya továbbra is megmaradt, ám ez talán már csak feletteseik, illetve a szovjet hatóságok részéről elszenvedett megaláztatásaik indirekt következménye volt. „A parancsuralmi rendszerek szélsőséges kegyetlensége”, írta Vaszilij Grosszman nagyszerű, Élet és halál című regényében, „az emberi szellemet kontinenseken keresztül volt képes lebénítani.”
Természetesen más erők is hatással voltak az emberek gondolkodására. A szexuális szabadságról az 1920-as években elénk vita folyt a kommunista párt köreiben, ám a következő évtizedben Sztálin gondoskodott róla, hogy a szovjet társadalom gyakorlatilag semlegesnek nyilvánítsa magát a kérdésben. Ennek természetesen semmi köze nem volt a szigorú erkölcsi felfogáshoz: az egyetlen ok az volt, hogy a szerelem és a szex nem volt összhangban az egyén „elszemélytelenedését” célul tűző tantételekkel. Freud munkáit tiltólistára tették, a válást és a házasságtörést a párt szigorúan elítélte. A homoszexualitást ismét köztörvényes bűnként kezelték. Az új tantételek értelmében még a szexuális felvilágosítást is betiltották. A képi ábrázolásokon a nő ruhával fedett keblének körvonalait „veszélyesen erotikus” látványnak tekintették, így e testrészeket munkásruhával kellett elfedni. A rendszer egyértelmű törekvése volt, hogy a vágy minden megjelenési formáját azonnal a párt, és mindenekelőtt a Nagy Vezető iránti szeretetté alakítsa át.
A legtöbb alulművelt szovjet katona szexuális értelemben tudatlan volt, és a nők irányába meglehetősen felvilágosulatlan magatartást tanúsított. A szovjet állam törekvése, hogy elnyomja a nép nemi vágyát, így - ahogyan az egyik orosz író fogalmazott - egyfajta „laktanya-erotikát” hívott életre, mely sokkal primitívebb és erőszakosabb volt, mint „a legmocskosabb külföldi pornográf mű”. Mindehhez ráadásként még hozzáadódott a modern propaganda elembertelenítő hatása és a rettegő, szenvedő férfiak háborús ösztöne.
*
Ahogy a nem német nemzetiség sem mentette meg a nőket a nemi erőszaktól, éppúgy a baloldali elkötelezettség sem védte a férfiakat. A tizenkét évnyi rejtőzködésből a baráti felszabadítók üdvözlésére előlépő német kommunisták rendszerint azon vették észre magukat, hogy a SzMERS különítményei hallgatják ki őket. A Vörös Hadsereget köszöntő boldog mosoly hamarosan hitetlenkedő arcukra fagyott. A SzMERS furcsa gondolkodásmódjának torz prizmáján keresztül nézve bármely történet vagy esemény - legyen az akármilyen hihető is - egy szempillantás alatt bűnszövetkezetek előre kitervelt államellenes tevékenységévé változhatott. Ráadásul mindig ott volt a Moszkvában már előre megfogalmazott, minden, Sztálinnak hűséget fogadó hadifogolynak, vagy harci tevékenységben részt nem vevő személynek nekiszegezett gyilkos kérdés „Miért nem harcol a partizánokkal?” A tény, hogy Németországban nem voltak partizánegységek, természetesen nem lehetett elfogadható ürügy. Ez a háború évei során folyamatosan visszatérő könyörtelen irányvonal természetszerűleg fejlesztette ki a szovjet katonában az általános gyűlöletet. Kérdezték ők politikai tisztjeiktől, hogy a német munkásosztály miért nem fogott fegyvert Hitler ellen, ám őszinte, egyértelmű választ sohasem kaptak. Nem meglepő ezért, hogy amikor április közepén váratlanul változott a politikai irányvonal és ettől kezdve a németeket nem kellett volna gyűlölni, sok katona nem is vett tudomást az új direktíváról.
A gyűlöletpropaganda fogékony hallgatóságra talált, így a gyűlölet minden iránt, ami német, valódi zsigeri érzéssé lehetett. - Még a fák is ellenségnek minősültek - mondta a 3. Belorusz front egyik katonája. A Vörös Hadsereget sokként érte a hír, hogy Csernyakovszkij tábornokot Königsbergnél megölte egy eltévedt gránát. Katonái egy hevenyészett sírban temettek el parancsnokukat. Ágakat a környező fákról vágtak. Ezek helyettesítették volna a hagyomány szerint a sírba eresztett koporsóba dobandó virágokat. Hirtelen azonban egy fiatal katona levetette magát a sírba és őrjöngve kidobálta az összes, már a koporsóra szórt ágat. Ezeket ugyanis ellenséges fákról vágták le, így bemocskolták a hős végső nyughelyét.
Csernyakovszkij halálát követően Sztálin parancsára a volt vezérkari főnök, Vasziljevszkij tábornagy vette át a 3. Belorusz front irányítását. Vasziljevszkij, úgy tűnt, parancsnok társaihoz hasonlóan viszonyul a fegyelem kérdéséhez. Egy visszaemlékezés szerint vezérkari tisztje egyszer fosztogatásokról és pusztításokról jelentett neki.
- Tábornagy elvtárs - mondta a tiszt -, a katonák nem viselkednek megfelelően. Bútorokat, tükröket és edényeket törnek össze. Mi az utasítása ezzel kapcsolatban?
Vasziljevszkij, a szovjet parancsnokok közül talán a legműveltebb és legértelmesebb főtiszt, néhány másodpercig csendben maradt, majd így szólt:
- Leszarom. Itt az ideje, hogy katonáink igazságot szolgáltassanak.
A szovjet katonák által Kelet-Poroszországban végzett pusztítás már kezdett aggasztó méreteket ölteni. A házakat, melyek a fagyos éjszakában oltalmat nyújthattak volna számukra, gondolkodás nélkül felgyújtották. Dühítette őket az is, hogy az egyszerű kelet-poroszországi parasztok messze magasabb életszínvonalon éltek annál, mint amiről ők valaha is álmodhattak volna. Nem csoda így, ha már önmagában annak gondolata is, hogy az amúgy sokkal jobb körülmények között élő németek azért rohanták le a Szovjetuniót, hogy fosztogassanak, gyűlöletet keltett a katonákban.
Agranyenko jegyezte fel naplójában, hogy miként vélekedett a németekről az egyik hidász. „Hát hogyan kellene bánnunk velük, százados elvtárs? Csak gondoljon bele, jómódban éltek, megfelelően táplálkoztak, voltak állataik, zöldségeskertjük és almafájuk. És megtámadtak minket. Egészen Voronyezsig eljutottak.” Itt elhallgatott egy pillanatra, majd tovább folyatta. „Sajnálom a gyerekeket, százados elvtárs. Még akkor is, ha a fritzek kölykeiről van szó.”
A szovjet hatóságoknak, elsősorban megvédendő Sztálint az 1941-es katasztrófával kapcsolatban esetlegesen őt érő vádaktól, sikerült egyfajta kollektív bűntudatot kialakítaniuk a szovjet népben, amiért úgymond engedték, hogy a szülőföldet elfoglalja az ellenség. Nem kétséges, hogy az elfojtott bűntudat erősítette a bosszúvágyat. Az erőszakot motiváló, tényezők többsége azonban ennél sokkal nyilvánvalóbb formában jelentkezett. Dimitrij Scseglov, a 3. hadsereg egyik politikai tisztje elismerte, hogy amikor meglátták a német éléskamrákat „felháborodtak az ott talált bőségen és gazdagságon”. Gyűlöletet keltett bennük a német háztartásokban tapasztalt nagyfokú rendszeretet is. Annyira jó lenne lesöpörni a polcokról a szép sorban odapakolt konzerveket és üvegeket”, írta Scseglov. A Vörös Hadsereg katonái megdöbbenve tapasztalták, hogy szinte minden családnak van otthon rádiója. A szemük elé táruló látvány sejtetni engedte, hogy a Szovjetunió talán nem is annyira a munkások és parasztok paradicsoma, mint ahogyan azt nekik otthon állították. A kelet-poroszországi gazdaságokban látottak egyszerre gerjesztették a katonákban a zavarodottság érzését, az irigységet, a csodálatot és a dühöt, ez pedig aggodalommal töltötte el a politikai tiszteket.
Azt, hogy a hadsereg politikai osztályainak félelme nem volt alaptalan, az NKVD postai cenzorai által írott jelentések is visszaigazolták. Az NKVD radikálisan szigorította a hazaküldött levelek ellenőrzését, remélve, hogy így egyrészt kontroll alatt tarthatják, mit írnak a katonák az átlag német életmódjáról, másrészt az ennek nyomán megformálódó, politikailag nem helytálló következtetéseket is ki lehet majd cenzúrázni az otthoniaknak írott beszámolókból. Az NKVD-nél megdöbbenve tapasztalták azt is, hogy a katonák előszeretettel küldenek német képeslapokat haza. Ezek közül néhányon még „Hitler beszédeiből kiemelt szovjetellenes idézetek” is olvashatók voltak. Ha más nem is, de ez a tény legalább arra késztette a politikai osztályokat, hogy tiszta írólapot bocsássanak a katonák rendelkezésére.
A polgári otthonokban, melyekről azt vélelmezték, hogy korábban német bárók lakhelyéül szolgáltak, a szovjet katonák órákat, porcelánokat, zongorákat és tükröket zúztak darabokra. Egy katonaorvosnő írta Königsbergből haza a következőket: „El sem tudjátok képzelni, mennyi értékes holmit pusztítottak el a mi Ivánjaink, mennyi gyönyörű és kényelmes házat gyújtottak fel a katonák. Ugyanakkor persze igazuk van. Nem vihetnek mindent magukkal. És ha egy katona összetör egy egész falat elfedő tükröt, akkor valahogy jó érzés tölti el utána. Ez valami olyasféle elfoglaltság, amely enyhíti a testre és a lélekre nehezedő nyomást.” A falvak utcáit ellepte a kibelezett párnákból és matracokból szétszóródott toll. A Szovjetunió vidéki területein, különösen a Közép-Ázsiában felnőtt üzbég és türkmén származású katonák sok zavarba ejtően új dologgal találkoztak. Ilyen, számukra teljesen ismeretlen dolog volt például az üreges fogpiszkáló: „Először azt hittük, hogy a bor ivásához használt szalmaszál”, mesélte az egyik katona Agranyenkónak. Mások, köztük tisztek is a fosztogatásból származó cigarettákat úgy szívták, mintha az a megszokott, újságpapírba sodort, fekete mahorka dohányból kézült volna.
A zsákmányolt tárgyakat gyakran már a következő pillanatban félrelökték vagy tönkretették, senki sem akart semmit hagyni egy „stabnyaja kriskának” - „törzskari patkánynak” - és különösen nem egy „tyilovaja kriskának”, vagyis a második menetoszloppal érkező „utóvéd patkánynak”. Szolzsenyicin a látványt egy „zsúfolt piactérhez” hasonlította, ahol a katonák porosz asszonyok kivételesen nagyméretű alsóruházatát próbálgatták magukra. Sokan annyi réteg ruhát vettek kezeslábasukra, hogy mozdulni is alig tudtak. A tankok személyzete nem ritkán annyi zsákmányolt árut zsúfolt a járműbe, hogy csoda, hogy el tudták fordítani a lövegtornyot. A nehéztüzérség által használt lövedékek utánpótlása is akadozni kezdett, mivel sok gépkocsi a válogatás nélkül összerabolt tárgyakkal volt megrakodva. A tisztek kétségbeesve tiltakoztak, amikor látták, hogy katonáik például szmokingot akarnak hazaküldeni a havi postacsomagban. Az idealista Kopelev határozottan tiltakozott. Szerinte a kivételes alkalmakra engedélyezett ötkilós csomag gyakorlatilag közvetlenül bátorította a katonákat a fosztogatásra”. A tisztek számára kétszer akkora küldemény volt engedélyezve. A tábornokok és a kémelhárítás tisztjei súlykorlátozás nélkül küldhettek haza csomagot, ám a tábornokoknak természetesen nem kellett odáig süllyedniük, hogy fosztogassanak. Tisztjeik válogatott ajándékokkal halmozták el őket. Még Kopelev is választott főnöke, a 2. Belorusz front politikai osztályának vezetője, Okorokov tábornok számára egy szépen megmunkált vadászpuskát és egy sorozat Dürer-metszetet.
Egy alkalommal a Szovjetunióval szimpatizáló német tisztek egy kisebb csoportját elvitték Kelet-Poroszországba. Megdöbbentette őket, amit tapasztaltak. Egyikük, Von Einsiedel gróf, az NKVD által irányított szervezet, a Nemzeti Bizottság a Szabad Németországért alelnöke, Kelet-Poroszországból visszatérve a következőket mesélte tagtársának:
- Az oroszok teljesen megőrülnek a vodkáért és úgy általában az alkoholért. Nőket erőszakolnak meg, az eszméletvesztésig leisszák magukat, és azután házakat gyújtanak fel.
Mindez természetesen gyorsan eljutott Berija fülébe is. Ilja Ehrenburg, a legszenvedélyesebb propagandista, amikor egy hasonló látogatást tett, maga is megrettent a látottaktól, ám mindez nem sarkallta arra, hogy mérsékelje cikkei kirohanásainak hangnemét.
*
A Vörös Hadsereg katonái a háború során nem táplálkoztak rendesen, és gyakorlatilag folyamatos éhség gyötörte őket. Ha az Egyesült Államokból nem érkezett volna hajórakományszámra a húskonzerv és a liszt, sokukkal minden bizonnyal végez az éhhalál. Nem csoda így, hogy kénytelenek voltak a helyiek által megtermelt javakat felélni, noha ez - ellentétben a Wehrmachttal - a Vörös Hadseregben nem volt elfogadott irányelv. Lengyelországban ellopták a magnak félretett kukoricát, és húsáért a németek által megkímélt néhány állatot is lemészárolták. Litvániában a cukorhiány miatt a katonák már a méhkaptárokat sem kímélték: az előző ősszel sokuk arcát és karját méhcsípések tucatjai csúfították el. A gondozott, bőséges tartalékokkal rendelkező kelet-poroszországi gazdaságok kínálta bőség minden képzeletüket felülmúlta. A tejtől feszülő tőgy miatti fájdalomtól szenvedő teheneket puskával lőtték agyon, hogy rögtön el is fogyasszák. „Elmenekültek, és mindent hátrahagytak”, írta az egyik katona, „és most rengeteg sertés, étel és cukor van itt nekünk. Annyi ennivaló van, hogy azt sem tudjuk, mibe harapjunk.”
*
Noha tisztában voltak a Kelet-Poroszországban zajló eseményekkel, a szovjet hatóságok dühösek voltak, sőt kifejezetten sértve érezték magukat, amiért a német polgári lakosság elmenekült otthonából. A vidék és a városok gyakorlatilag elnéptelenedtek. A 2. Belorusz front NKVD-csoportjának vezetője azt jelentette Alekszandrovnak, a Központi Bizottság főideológusának, hogy „csak nagyon kevés német maradt itt... sok települést tulajdonképpen teljesen sorsára hagytak.” A beszámoló készítője példaként olyan falvakról tesz említést, ahol alig fél tucat ember maradt hátra, és ír olyan kisvárosokról is, ahol csupán tizenöt időskorú lakos maradt. A „nemes düh” a történelem legnagyobb menekülthullámát idézte elő. 1945. január 12. és 1945. február közepe között közel 8,5 millió német hagyta el otthonát a birodalom keleti tartományaiban.
Kelet-Poroszországban sokan - főleg a Volkssturm emberei és nők - az erdőkben húzódtak meg imádkozva, hogy az őrjöngő ellenség mind gyorsabban tovább nyomuljon. A nagy többség azonban az előrenyomuló Vörös Hadsereg elől nyugatra menekült. Néhányan üzeneteket hagytak hátra az esetleg hazatérő férfiak részére. „Kedves Apu!”, vett észre Dimitrij Scseglov egy gyerekkéz által sebtében krétával az ajtóra írt üzenetet. „szekéren Alt.P.-be kell menekülnünk. Onnan hajóval megyünk tovább a birodalomba.” Az otthonukat elhagyók közül csak nagyon kevesen térhettek vissza. A régiót sajátos kultúrájával együtt teljesen megsemmisítették, s ennek különös hangsúlyt ad, hogy Kelet-Poroszország mindig is Németország szláv területekkel határos térsége volt. Sztálin már korábban tervbe vette, hogy a terület északi részét Königsberg központtal a Szovjetunióhoz csatolja, Kelet-Poroszország maradékát pedig részleges kárpótlásként a keleti, úgynevezett „nyugat-belorusz” és „nyugat ukrán” területek elcsatolásáért cserébe a bábállamként létrehozott Lengyelország kapná meg. Kelet-Poroszországot ily módon letörölték a térképről.
Amint Rokosszovszkij 5. gárda-harckocsihadserege áttört a Frischess Haffon, Kelet-Poroszországot vagy hajón Pillauból, vagy a jégen keresztül a Frische Nehrung, a lagúnát Danzig felől lezáró homokföveny irányában lehetett elhagyni.
A legrosszabbul talán azok jártak, akik Königsbergbe menekültek, mivel a várost a szárazföld felől hamarosan elzárták a szovjet csapatok. A városból nem volt könnyű továbbjutni, elsősorban azért, mert a náci hatóságok egyáltalán nem készültek fel a polgári lakosság evakuálására, és időbe telt, mire az első hajók megjelentek Pillaunál. Időközben Kelet-Poroszország fővárosánál a háború egyik legvéresebb csatája volt kibontakozóban.
Azok a menekültek, akik eljutottak a Frische Nehrung homokfövenyéig, az ekkor már egyetlen nyugatra vezető útvonalig, nem sok könyörületre számíthattak a Wehrmacht-tisztek részéről sem. Ezek szerint az utat ugyanis csak katonai célra lehetett használni, ezért leparancsolták a menekülőket róla. A hátizsákokkal felmálházott szerencsétlenek így kénytelenek voltak szekereiket és holmijaikat hátrahagyni és gyalog nekivágni a dűnéknek. Sokan közülük soha nem érték el a Frische Nehrungot. A szárazföldön a szovjet tankok egyszerűen átgázoltak a menekültek szekerein és géppuskákkal kaszálták le a gyalog vánszorgókat. Amikor egy ilyen harckocsizó egység január 19-én utolért egy menekültekből álló menetoszlopot, „a szekereken utazókat egyszerűen lemészárolták”.
Noha Kelet-Poroszországban a nácik nem építettek koncentrációs tábort, egy a Kumennen nevű falu melletti erdőséget átfésülő NKVD-egység három csoportban összesen 100 holttestet talált a hó alatt. Feltehetően valamelyik halálmenetben veszíthették életüket. Himmler már a Vörös Hadsereg közeledtének hírére elrendelte a táborok kiürítését. „A többség 18-35 év közötti nő volt”, állt az esetről készült jelentésben, „szakadozott ruhákat viseltek, melyeken számokat találtunk, illetve az öltözet bal karjára, valamint a mellkasi részére hatágú csillagot varrtak. Néhányan fatalpú bakancsot viseltek, övükre bögre és kanál volt erősítve. „Zsebeikben élelmet, elsősorban kevés krumplit, karórépát és lisztet stb. találtunk. Az orvosokból és tisztekből álló vizsgálóbizottság megállapította, hogy mindegyikükkel közelről leadott lövéssel végeztek és az összes kivégzett nő alultáplált volt.” Jellemző, hogy noha a jelentés említést tesz a ruhákra varrott hatágú csillagokról, a szovjet hatóságok az áldozatokat mégsem zsidóként, hanem „a Szovjetunió, Franciaország és Románia állampolgáraiként” azonosították. A nácik mintegy másfél millió szovjet zsidót öltek meg pusztán azért, mert zsidónak születtek. Sztálin azonban nem akarta, hogy bármi is elterelje a figyelmet a szülőföld szenvedéséről.