Huszonnegyedik fejezet
A Führer hatalmának bealkonyul

A Reichstag ostromának megindítását április 30-a hajnalára tervezték. A szovjet parancsnokok elszánták magukat, hogy a Moszkvában tartott május 1-jei díszszemle előtt elfoglaljak az épületet. Észrevehető, hogy amint az amerikaiak városhoz vezető útját lezárták, Sztálin megnyugodott és kísérletet sem tett, hogy a beavatkozzon a harctéri döntésekbe. Mindazonáltal a Reichstag maradt a „fasiszta fenevadak” felett aratott győzelem jelképének választott épület, és természetesen Sztálin propagandájának legfőbb gyújtópontjában helyezkedett el.

Az alig néhány órával korábban a 150. lövészhadosztály parancsnokságára rendelt harctéri tudósítót felszólították, hogy adja át a pisztolyát. Ő megrettenve engedelmeskedett, hogy valamilyen vétségért hazaküldik. Ám a fegyvert átvevő százados megnyugtatta, amikor visszatért a szobába egy új fegyverrel.

- Azt az utasítást kaptuk - mondta -, hogy mindenkit, aki a Reichstagba megy, géppisztollyal kell felfegyverezni.

Az újságírót a helyenként előforduló tűzharcok között egy cikcakkos útvonalon vitték „Himmler házához” - a belügyminisztériumhoz. A felső szinteken még dúltak a harcok, ahogy az a gránátok robbanásából és gépfegyerropogásból nyilvánvalóvá vált. Az alagsorban a zászlóaljak szakácsai pedig legalább ugyanakkora zajjal készítették a reggelit a rohamcsoportoknak. Az első emeleten Neusztrojev százados, a Reichstag ellen indított roham vezetésére készülő zászlóaljparancsnok próbálta betájolni magát. Lenézett a térképére, aztán fel, a szembenálló szürke épületre. Ezredparancsnoka a késlekedés miatt türelmetlenül jelent meg.

- Egy szürke épület az utunkban van - magyarázta Neusztrojev.

Az ezredparancsnok megragadta a térképet, és újból tanulmányozni kezdte a pozíciójukat.

- Neusztrojev! - felelte ingerülten. - Az a Reichstag!

A fiatal zászlóaljparancsnok nem is tudta elképzelni, hogy végső céljuk ennyire közel van.

Az újságíró szintén kifelé leselkedett az ablakon. Odakinn a Königsplatz „villanásoktól, fegyverropogástól, a felrobbanó gránátok és megtört ívű nyomjelző lövedékek robbanásaitól volt hangos”. A Reichstag már csak alig 400 méterre volt. „Ha nem lettek volna harcok”, írta, „ezt a távolságot néhány perc alatt meg lehetne tenni, de jelen pillanatban az út járhatatlannak tűnik, a mivel gránáttölcsérek, vasúti hálókocsik, drótdarabok és lövészárkok borítják”.

A német védők erődítések egész hálózatát ásták ki a Reichstag körül. A legelbátortalanítóbb mind közül a Königsplatzon keresztül húzódó vízi akadály volt. Ez egy alagút volt, ami a bombázástól összeomlott és megtelt a Spree-ből szivárgó vízzel. Még az Albert Speer által tervezett hatalmas Volkshalléhoz végzett előzetes feltáró munka részeként ásták ki - az épület Germánia új fővárosának központi létesítménye lett volna.

Amint a reggelit felszolgálták, „mindenki ellenőrizni kezdte fegyvereit és megmaradt tölténytárait”. Utána reggel 6-kor az első csapat útnak indult. „Alig mentek ötven métert, amikor az ellenség viharos tűzzápora a földre kényszerítette őket.” Valamivel utána két zászlóalj rohant előre, de sokakat megöltek közülük. A Königsplatz nyugati oldalán álló Kroll Operaházból is hevesen tüzeltek rájuk, akárcsak a Reichstagból. Mivel a rohamcsapat kereszttűzbe keveredett, egy másik hadosztály gyorsan csatarendbe állt, hogy gondoskodjon a Kroll Operaházról, de előbb mögötte, a töltésen álló épületeket kellett szabaddá tenniük. Több önjáró löveget és harckocsit is áthoztak a Moltke hídon reggel, hogy támogatást nyújtsanak a gyalogságnak a Königsplatzon. A bombázás füstje, pora olyan sűrű volt, hogy a katonák nem látták az eget.

A nehéztüzérséggel és a harckocsikkal támogatva a 150. lövészhadosztály zászlóaljai röviddel délelőtt 11 után elérték a vízzel telt alagutat. Ám amikor két órával később újabb hatalmas rohamot indítottak, hirtelen támadás érte a jobbszárny utóvédjét. A német légvédelmi ágyúk az állatkerti bunker tetejéről két kilométerrel távolabbról tűzet a nyitottak rájuk. Fedezékbe kellett húzódniuk és meg kellett várniuk, hogy beesteledjen. Délután a 171. lövészhadosztály folyamatosan a diplomáciai negyed épületeit ürítette ki a Königsplatz északi oldalán, és több önjáró löveg és harckocsi is közeledett. Nagyjából kilencven ágyú, köztük 152 milliméteres és 203 milliméteres tarackok, valamint katyusa sorozatvetők tüzeltek megállás nélkül a Reichstagra. Az, hogy az épület az ilyen heves bombázásnak is ellenállt, sokat elárul az ötven évvel azelőtti, Második Birodalom ideji építkezések színvonaláról.

*

A másik fontos, aznap reggel nagy erőkkel bombázott épület: Göring légügyi minisztériuma volt a Wilhelmstrassén. Vasbeton szerkezete szintén kiválóan ellenállt. Szilárdsága és mivel közel volt a Birodalmi Kancelláriához, a náci párt egyenruhás tagjainak gyülekezőhelye lett. Az egyenruhák sokfélesége szembeötlő volt. A Luftwaffe és Waffen-SS mellett volt egy idősebb Volkssturm-tiszt is első világháborús, Vilmos korabeli egyenruhában, aki úgy festett, mintha most szökött volna a panoptikumból”.

A kormányzati negyedben akkorra már az összes oda visszahátrált csapatot helyőrségként helyezték el - összesen mintegy 10.000 férfi, köztük nagy arányban voltak külföldi SS-katonák is. Ám nyugat felé a szökési útvonalat gyakorlatilag elvágták. A 8. gárdahadsereget a Tiergarten déli részén és a 3. csapásmérő hadsereget északon csak az állatkert hatalmas légvédelmi tornyából rájuk zúduló zárótűz tartotta vissza. Rajtuk túl Konyev dél felől érkező harckocsicsapatainak egyetlen megmaradt hadteste, és Zsukov északról jövő 2. gárda-harckocsihadserege már elfoglalták Charlottenburg legnagyobb részét. Távolabb, nyugatra a Hitlerjugend-különítmények még tartották a Heerstrasse és a Havel feletti Pichelsdorf hidat.

A francia SS-katonák a Wilhelmstrassén azon a hideg és esős napon olyan éhesek voltak, hogy amikor valaki behozott egy rémült ellenséges katonát, azonnal megragadták a kis élelmiszeres-vászonzsákját. A fogoly egyfolytában azt hajtogatta, hogy nem orosz, hanem ukrán, és hogy másnap nagy támadás készül. Akkorra a „Charlemagne” zászlóalj már harmincnál is kevesebb főt számlált, és a Birodalmi Kancelláriából származó Panzerfaust-tartalékok jó részét felhasználták. A „Hermann von Salza” zászlóalj utolsó néhány Tigris tankja időközben visszavonult a Tiergartenhez, hogy a 3. csapásmérő hadsereg és a 8. gárdahadsereg tankjait támadja.

*

A Führer-bunkerben Hitler utolsó napjának reggele „olyan volt, mint a többi, tisztek jöttek-mentek”. A légkör mégis feszült volt és érzelgős. Hitler rettegett, hogy a méreg nem fog beválni, ezért előző nap ragaszkadart hozzá, hogy dr. Stumpfegger egyik cianidos kapszuláját teszteljék le. Blondi, Hitler imádott német juhász szuka kutyája volt a kézenfekvő áldozat. Hitler tenyésztési szenvedélye 1921-ben, szegénységének mélypontján kezdődött, amikor kapott egy kutyát. Lakóhelyén nem volt elég helye, ahol tarthatta volni, így a kutyaház máshol volt, de az állat megszökött és visszatért hozzá. Úgy tűnik, ez az eset nagyban közrejátszott Hitler rögeszméjéhez a feltétel nélküli hűséggel kapcsolatban. De Blondi abszolút odaadása nem volt elég, hogy megmentse őt, vagy négy kiskutyáját, melyeket a Birodalmi Kancellária kertjéből szedtek össze, hogy megöljék őket. A Goebbels gyerekek alig valamivel előtte még játszottak a nagymancsú kölykökkel.

Himmler árulásán kívül Hitler másik legfőbb gondja attól való félelme volt, hogy az oroszok élve elfogják. Hírek érkeztek, hogy Mussolinit kivégezték a partizánok, és hogy Milánóban a Duce és felesége, Clara Petacci testét hogyan húzták fel egy lámpavasra fejjel lefelé. A rádióriportról kivonatot készítettek a rendkívül nagy méretű „Führer-betűképpel”, melyhez Hitlernek nem kellett szemüveget használnia. Feltételezhetően Hitler volt az, aki ceruzával aláhúzta a szavakat „fejjel lefelé felakasztva”. Hitler a végsőkig eltökélte, hogy az ő testét el kell égetni, hogy megakadályozzák holtteste közszemlére tételét Moszkvában. De a történelmi feljegyzések is nagyon érdekelték. Menyasszonya hajlandó volt az öngyilkosságban is társa lenni. Persze ha nem lett volna, Hitler egyértelműen nem akarta volna életben, hagyni, hogy az ellenség kihallgathassa. A halál a szerződés záradéka volt.

Éjszaka Keitel tábornagy megerősítette, hogy ne is számítsanak a helyzet javulására. Azon a reggelen pedig Mohnke vezérőrnagy, a kormányzati negyed intenzív tüzérségi bombázását követően felhívta rá a figyelmet, hogy alig maradt két napjuk. A késő délelőtt érkező Weidling tábornok úgy becsülte, hogy a védelem a lőszerhiány miatt aznap este omlik össze. Újból engedélyt kért, hogy kitörhessen Berlinből. Hitler nem adott azonnal választ.

Körülbelül akkortájt, amikor Weidling Hitlerrel volt, Eva Hitler a szobájába hívta Traudl Jungét. Nekiajándékozott egy ezüstróka körgallért, melyet már nyilvánvalóan nem fog többet viselni. Traudl Junge azon tűnődött, miről beszélgetett Hitler és a felesége, amikor maguk között voltak. A legtöbb friss házaspár beszédtémái náluk nyilván hiányoztak. Azon is gondolkozott, hogyan fog elmenekülni Berlin központjából egy ezüstróka körgallérral. (A Hitler által ajándékozott tárgyak egyébként az elmúlt években egyre értékesebbek voltak. 1937-ben karácsonyi ajándékként „az egyiptomi síremlékekről szóló könyvet” adott.)

Weidling tábornok eközben visszatért a Blenderblockba. Az ágyútűzön át, romtól romig görnyedten rohanva megtett utak kimerítették az ötvenes éveiben járó férfit. Délután 1. órakor, alig egy órával a visszatérése után egy SS-Sturmführer érkezett egy kisebb különítmény kíséretében a Birodalmi Kancelláriáról. Egy levelet nyújtott át. A nagy borítékon egy sas, egy horogkereszt és „A Führer” felirat volt domború arany nagybetűkkel. Hitler közölte Weidlinggel, hogy a kapituláció szóba sem jöhet. A kitörést csak akkor engedélyezi, ha más harcoló alakulatokhoz csatlakoznak. „Ha nem találnak ilyet, akkor a küzdelmet kis csapatokban az erdőben kell folytatni” - abban az erdőben, melyben a Führer nem volt hajlandó „kóborolni”. Weidling fellelkesült. A Nordland egyik felderítő járművét küldték állásról állásra, mely figyelmeztette a parancsnokokat, hogy készüljenek. A tervek szerint este 10-kor indulnak nyugati irányba Charlottenburgon át.

*

Ebéd elölt Hitler magához hívta személyes szárnysegédjét, Otto Günsche Sturmbannführert, és óvintézkedéseket hozott, arra vonatkozóan, miként szabaduljanak meg az ő és felesége holttestétől. (A SZMERS mindenre kiterjedő vizsgálata május első napjaiban megállapította, hogy Hitler sofőrje, Erich Kempka előző nap, április 29-én utasításokat kapott, hogy küldjön át benzineskannákat a Birodalmi Kancellária garázsából.) Hitler a dietetikusával, Constanze Manzialyval és két titkárnőjével, Traudl Jungéval és Gerda Christiannal ebédelt. Eva Hitler, akinek valószínűleg elment az étvágya, nem csatlakozott hozzájuk. Bár Hitler elég nyugodtnak tűnt, nemigen kezdeményeztek beszélgetést.

Ebéd után csatlakozott a feleségéhez a hálószobában. Kicsit később mindketten megjelentek az előszobában, ahová Günsche összehívta a belső kört. Goebbels, Bormann, Krebs tábornok, Burgdorf tábornok és a két titkárnő végső búcsút vettek. A zavart elmeállapotú Magda Goebbels a bunkernek abban a szobájában maradt, melyet korábban dr. Morelltől vett át. Hitler a szokásos „fekete nadrágot és szürkészöld katonazubbonyt” viselte fehér inggel, nyakkendővel, mely megkülönböztette őt a többi náci pártvezértől. Eva Hitler „elöl rózsaszín virágokkal díszített” sötét ruhát viselt. Hitler távolságtartó modorban kezet rázott legközelebbi bajtársaival, aztán magukra hagyta őket.

Miután a bunker alsó részét kiürítették, az emeleti étkezdében rendezett hangos vigadalom zaja verte fel a Birodalmi Kancellária csendjét. Rochus Misch, az SS-telefonkezelő utasítást kapott, hogy telefonáljon, hagyják abba ezt a komolytalanságot, de senki nem válaszolt a hívásra. Egy másik őrt küldtek fel, hogy véget vessen az ünnepségnek. Günsche és két másik SS-katona azzal az utasítással állt a folyosón, hogy a Führer végső egyedüllétét biztosítsák, de ismét megzavarták; ezúttal Magda Goebbels könyörgött, hogy láthassa. Amint kinyílt az ajtó, benyomult Günsche mellett, de Hitler elküldte őt. Zokogva tért vissza a szobájába. A jelek szerint senki nem hallotta az eldördülő lövést, amikor Hitler maga ellen fordította a fegyvert. Nem sokkal délután 3:15 után komornyikja, Heinz Linge, akit Günsche, Goebbels, Bormann és a nemrégiben érkezett Axmann követett, belépett Hitler nappalijába. Mások a vállaik fölött kandikáltak be, mielőtt az orruk előtt becsapták az ajtót. Günsche és Linge kivitték Hitler Wehrmacht-takaróba csavart testét a folyosóra, aztán fel a lépcsőn a Birodalmi Kancellária kertjébe. Valamikor Lingének sikerült megszereznie mesterének karóráját, bár semmi hasznát nem vette, mert meg kellett szabadulnia tőle, mielőtt a szovjet csapatok fogságába esett-volta. Utána Eva Hitler testét - ajkai ráncosak voltak a méregtől - felvitték, és Hitler teste mellé fektették, nem messze a bunker kijáratától. Ezt követően a két holttestet a marmonkannákból lelocsolták benzinnel. Goebbels, Bormann, Krebs és Burgdorf követték őket, hogy végső tiszteletüket leróják. A Hitler-tisztelgéshez lendítették karjukat, amikor egy égő papírt vagy rongyfáklyát dobtak a két tetemre. Az egyik SS-őr, aki az étkezdében ivott a partin, egy oldalajtóból figyelt. Lesietett a lépcsőkön a bunkerbe.

- A vezér teste lángokban áll! - kiabálta Rochus Mischnek. - Nem akarod megnézni?

*

A 3. csapásmérő hadsereg SZMERS-különítménye előző nap utasításokat kapott, hogy forduljon a kormányzati negyed felé. Hamar rájöttek, hagy végső céljuk Hitler Birodalmi Kancelláriája. „A hírszerzés információja elégtelen, ellentmondásos és meghízhatatlan volt”, írta Jelena Rzsevszkaja, a SZMERS-csoport tolmácsa. A felderítőszázadra bízták a feladatot, hogy Hitlert fogják el élve, de még mindig nem tudták biztosan, hogy egyáltalán Berlinben van-e. A SZMERS-csoport kihallgatott egy elfogott katonát, de ő csak egy tizenöt éves, „véraláfutásos szemű és kicserepesedett ajkú” Hitlerjugend volt. Ő lőtt rajuk, írta Rzsevszkaja, „most itt ül, és körbenéz, de nem ért semmit. Csak egy fiú.” Több szerencséjük volt április 29-e estéjén. Elkaptak egy ápolót, amint át akart törni a vonalakon, hogy eljusson az anyjához. Előző nap a Birodalmi Kancellárián volt a sebesültekkel, ott hallotta, hogy Hitler „az alagsorban vart”.

Rzsevszkaja leírja, az amerikai dzsipjük hogyan vitte át őket a barikádokon, melyeken rést robbantottak. „A levegő sűrűsödött, ahogy a központ felé közeledtünk. Mindenki, aki azokban a napokban Berlinben volt, emlékezni fog a fanyar, égésszagú, a füsttől és téglaportól sötét levegőre, és az állandó érzésre, ahogy a foguk szemcséken megcsikordult.”

Hamar ott kellett hagyniuk járműveiket az ágyúzás miatt, és mert az utcákat törmelék borította. Várostérképüknek nem sok hasznát vették. Az utcanév táblákat tönkretette az ágyúzás, ezért a németektől kellett az utat megkérdezniük. Útvonaluk mentén híradósokkal találkoztak, akik a falakon ütött lyukakon másztak keresztül, szabad vezetékeket tekertek le, és egy szénáskocsit is láttak, mely takarmányt és sebesült katonákat szállított hátra. Felettük lepedők és párnahuzatok lógtak az ablakokban a megadás jeleként. A sűrű bombázás közben a föld alatt pincéről pincére haladtak.

- Vége lesz ennek a rémálomnak? - kérdezte tőle egy német nő.

Az utcán találkozott „egy idősebb asszonnyal, kalap nélkül, feltűnő, fehér karszalaggal, egy kisfiút és kislányt vitt át az úton. Mindketten szépen meg voltak fésülve, szintén fehér karszalagokat viseltek. Amikor a nő elhaladt mellettünk, nem törődve azzal, hogy érti-e valaki vagy sem, azt kiáltotta: »Ők árvák! Lebombázták a házunkat. Valahová máshová viszem őket. Ők árvák!«„

*

A hat Goebbels gyermeknek nem kellett az árvaság kockázatával számolnia. A szüleik magukkal szándékoztak vinni őket, vagy pontosabban maguk elé akarták küldeni őket.

Úgy tűnt, a Goebbels gyermekek igencsak élvezték a bunkerben zajló élet újdonságait. A fiú, Helmut minden robbanást kommentált, ami megrázta a bunkert, mintha az egész egy nagy játék lenne. „Adolf bácsi” szendvicsekkel és süteményekkel kényeztette őket, mindezt egy teázóasztalon tálalták fel keményített, monogramos asztalterítőn. Még azt is megengedte nekik, hogy a privát fürdőjét használják. De a szüleik már döntöttek a sorsuk felől. Április 27-én Magda Goebbels feltartóztatta az újonnan érkezett SS-orvost, Helmut Kunzot a bunker folyosóján. „Azt mondta, valami szörnyen fontos dologról kell velem beszélnie”, mesélte Kunz a szovjet kihallgatóknak. röviddel az eset után. „Azonnal hozzátette, hogy a helyzet olyan, hogy a legmegfelelőbb az lesz, ha ő és én megöljük a gyerekeket. Beleegyeztem.”

A gyerekeknek nem szóltak, mi történt április 30-a délutánján, de utána valószínűleg kitalálták anyjuk feszült idegállapotából, hogy valami borzalmas dolog. A baljós események közepette senki nem gondolt rá, hogy ebédet adjon nekik, míg Traudl Jungénak egyszer csak eszébe nem jutott, hogy a gyerekek még nem is ettek.

Míg a holttestek még a tönkretett kertben parázslottak odafenn, a bunkerben lévők legtöbbje megkönnyebbült. Többen masszív ivásba kezdtek. Bormann gondolatai mégis a következő náci kormány körül forogtak. Üzentet küldött Dönitz tengernagynak a főhadiszállására Plönbe, mely Kieltől nem messze a Balti-tenger partján feküdt. A táviratban egyszerűen értesítette Dönitzet a kinevezéséről a Führer utódaként, Göring Reichsmarschall helyett. „Az írásos meghatalmazás útban van. Hozzon meg minden szükséges intézkedést, melyet a helyzet megkíván.” Azt, hogy a Führer halott, nem közölte Dönitzcel, feltételezhetően azért, mert neki Hitler nélkül semmilyen hatalmi jogosítványa nem volt. A legrosszabb az volt, hogy Himmler Dönitzcel volt Plönben, és Dönitz nem tartóztatta le árulásért. Ha Bormann élni akart a lehetőséggel, hogy csatlakozzon az új náci kormányhoz és Himmlerrel egyezséget kössön, akkor ki kellett jutnia Berlinből. Goebbels, Krebs és Burgdorf ugyanakkor mindannyian maradni akartak, hogy öngyilkosságot kövessenek el.

***

Busse kilencedik hadseregének katonái is azok között voltak, akik nem akartak meghalni. A hadsereg próbált keresztültörni a Berlintől délre fekvő erdőkön. Hozzávetőlegesen 25.000 katona és sok ezer civil áttört vagy átszökött Konyev marsall vonalain. Mint az üldözött állatok, kényszerítették magukat, hogy a kimerültség ellenére továbbhaladjanak.

Néhány csoport már elérte Kummersdorfban a találkozási helyet, míg mások még csak útban voltak felé. Egy váratlan szovjet tüzérségi támadás éppen akkor hiúsította meg az előző napi kísérletet, amikor a számos harckocsiból és a mögötte felsorakozott, tüzelésre készen álló támadóék az előttük lévő akadályt meg akarta támadni. A szovjet 530. páncéltörő tüzérezredet, mely azt a feladatot kapta, hogy Kummersdorf közelében gyalogsági támogatás nélkül tartson egy útkereszteződést, legyűrték a kitörni készülő német katonák. „A löveg kezelőlegénységének gyakran gépfegyvert vagy kézigránátot kellett ragadnia, hogy a támadó gyalogsággal felvegye a harcot”, írta a jelentés. A továbbiakban leírják, hogy az ellenség „körülbelül 1.800 halottat hagyott a tüzelőállásaik előtt, kilenc kiégett harckocsit és hét lövészpáncélost” tett tönkre.

A Kurmark hadosztály egyik tizedese látta, amint a három legutolsó Királytigris tankot elhagyták és felrobbantották, mert kifogytak az üzemanyagból. Még a kilencedik hadsereg parancsnokságának tisztjei is gyalogoltak, mivel nekik is hátra kellett hagyniuk Kübelwagenjeiket. Furcsák és feltűnőek voltak a vezérkari nadrágjaikban a széles vörös csíkkal, mivel hozzá nem illő acélsisakokat viseltek és karabélyok voltak náluk. A tizedes szerint idegesen néztek körbe, nem voltak hozzászokva a rájuk váró erdei közelharchoz. De a valódi veszély forrást még mindig a légitámadás volt, és az, hogy a szovjet tüzérek magasan i fák közt robbantották fel lövedékeiket. „Elértünk egy tisztásra, ahol egy harckocsi maradt. Máris teljesen beborították a sebesültek. Elfordultunk, annyira borzasztó, szomorú és szenvedést tükröző volt az egymással helyért harcoló katonák látványa. A győztesek felkapaszkodtak felülre, félrelökve a súlyos sebesülteket, akik közül soknak volt az ellőtt végtagja helyén kötözetlen csonk.”

A széthullás másik jele az a mód volt, ahogy a végsőkig megterhelt emberekből kitört a gyanakvás. Aznap este vita kerekedett, melyik úton menjenek. Egy férfi megragadta a másikat, aki nem értett vele egyet, hozzávágta egy fához, miközben az arcába ordította: - Te áruló, egyenesen az oroszok karjaiba akarsz vezetni minket! Te is a Szabad Németország-társasághoz tartozol! - és mielőtt a többiek megállíthatták volna, előhúzta a pisztolyát, és a meggyanúsított férfit fejbe lőtte.

*

Berlin központjában folytatódott az óvóhelyeken és pincékben csapdába esettek klausztrofóbiás élete. A szervezettség teljes összeomlásával az emberek próbáltak bizonyos rutinok kialakításával nyugtatni magukat. A kormányzati negyed közelében az egyik pincében egy szabó felesége pontosan meghatározott időpontokban szalvétát terített az ölébe, aztán kis kenyérszeletkéket vágott és egy kis lekvárral kente meg ezeket. Utána szétosztotta őket a férjének, a lányának és a nyomorék fiának.

Sokan az ideg-összeroppanás szélére kerültek. Egy fiatalasszony, aki vézna kislányára vigyázott, egyfolytában a fronton harcoló, korábban tűzoltóként dolgozó férjéről beszélt. Már két éve nem látta. Úgy próbált úrrá lenni az aggodalmaskodáson, hogy egy listára való teendőt gyűjtött össze a férjének, amit a lakásokban meg kellene csinálni - kicserélni egy kilincset, egy ablakkallantyút. De most a bombázásban leégett a házuk. „A fiú fájdalmas arcot vágott”, jegyezte le a tolmács Rzsevszkaja, miközben a Birodalmi kancellária elfoglalására vártak. „Nyilvánvalóan nehezére esett századjára is végighallgatni anyja történetét.”

Mindenkin úrrá lett a jogtalan megtorlástól való félelem. Amikor lehetőségük nyílt, a nők felszöktek a lakásukba, összetépték és elégették Hitler fényképeit és minden mást, ami arra utalhatott, hogy a rendszer támogatói. Még arra is késztetést éreztek, hogy megsemmisítsék a férjüktől, fiukról vagy vőlegényükről készült legfrissebb fényképeket, mert azokon a férfiak Wehmacht-egyenruhát viseltek.

*

Kevés ember volt tisztában vele, valójában mi is történt körülöttük, Berlinben, hogy a tágabb környezetüket, a külvilágot ne is említsük. Rokosszovszkij 2. Belorusz frontja aznap felszabadította a Berlintől északra, nők számára létesített Ravensbrück koncentrációs tábort. A nyugati szövetségesek is rájöttek, hogy Rokosszovszkij heves előrenyomulása Mecklenburgon át azt az ötletet adta a Kremlnek, hogy elfoglalja Dániát. A britek gyorsan közbeléptek, Hamburg és a Balti-tenger partján fekvő Kiel felé haladtak, hogy ott elébük vágjanak. Szintén április 30-án történt, hogy Truman elnök értesítette Marshall tábornokot a brit követelésről, hogy Patton 3. hadseregét irányítsák Prága felszabadítására, mielőtt a Vörös Hadsereg odaérne.

- Személy szerint - mondta Marshall Eisenhowernek -, és eltekintve minden hadtáp-, taktikai vagy stratégiai vonatkozástól, én nem lennék hajlandó tisztín politikai célokért amerikai életeket veszélyeztetni.

Az amerikai vezetők még mindig nem tudták megérteni, miért volt a német hadsereg eltökélt szándéka, hogy nekik adják meg magukat, miközben a Vörös Hadseregnek a végsőkig ellenálltak. Franz von Papen, aki 1933-ban hatalomra segítette Hitlert, április harmadik hetében elmondta az amerikai kihallgatóknak, hogy a nemetek attól tartanak, hogy valamennyi férfit elviszik rabszolgának a Szovjetunióba. Gyanították, hogy „titkos megegyezést kötöttek Jaltán, amikor is az oroszoknak annyi munkaerőt ígértek, amennyit azok szükségesnek ítéltek”.

*

Az SS-Sturmführer, aki aznap reggel Hitler üzenetét hozta, este 6-kor visszaért Weidling tábornok harcálláspontjára a Blenderblock alatt. Weidling és törzse az utolsó simításokat végezték az aznap esti kitörés tervén melyet Hitler jóváhagyott. A Sturmführeren keresztül továbbított üzenet azt az utasítást tartalmazta, hogy a kitörés valamennyi tervét el kell vetni. Weidlingnek késedelem nélkül jelentést kellett tennie a Birodalmi Kancellárián.

Amikor Weidling elérte a Führerbunkert, találkozott Goebbelsszel, Bormann-nal és Krebsszel. Ők Hitler szobájába kisérték, ahol a házaspár az öngyilkosságot elkövette, és közölték vele, hogy a holttesteket fenn a kertben elégették és eltemették egy gránáttölcsérben. Kényszerítették Weidlinget, hogy esküdjön, hogy ezt az értesülést senkinek nem fogja elismételni. Aznap éjjel kísérletet tettek, hogy fegyverszünetet kössenek, és Krebs tábornok értesítette a szovjet parancsnokot, így ő értesíthette a Kremlt.

Weidling zavart volt, később felhívta Refior ezredest a Blenderblock-parancsnokságon. Közölte, hogy nem mondhatja el, mi történt, de törzse tagjainak azonnal csatlakozniuk kell hozzá.

*

A nehéztüzérség tovább tüzelt a Reichstagra, egy szűk kilométerre, északra a Birodalmi Kancelláriától. Neusztrojev százados, az egyik rohamzászlóalj parancsnoka azon kapta magát, hogy már szinte zaklatják a tiszthelyettesek, mert a szakaszuknak akarták megszerezni a megtiszteltetést, hogy elsőként érjenek a célponthoz. Mindegyik arról álmodott, hegy az ő szakasza tűzi ki rá a 3. csapásmérő hadsereg vörös lobogóját. Egy „lobogókülönítményt” hoztak létre csupa Komszomol-tagokból. A Neusztrojev zászlóaljának politikai osztálya által kiválasztott lobogókülönítményben volt egy grúz katona is, ez a választás „különleges ajándék Sztálinnak”. Bizonyos nemzetiségeket - mint például a csecseneket, a kalmüköket és a krími tatárokat - kérlelhetetlenül kihagytak, mert tilos volt a Szovjetunió Hőse címre olyan etnikai csoport tagját javasolni, melyet korábban számkivetettségre ítéltek.

Hadosztályparancsnokuk, Satyilov tábornok, aki egy optimista pillanatában azt találta közölni a frontparancsnoksággal, hogy a Reichstagot máris bevették - a híreket villámgyorsan eljuttatták Moszkvába -, most utasította parancsnokait, hogy bármi áron szerezzenek egy vörös lobogót az épületre. A sűrű füsttől korán, este 6 körül besötétedett, a 150. lövészhadosztály három lövészezrede pedig a hátuk mögött szorosan haladó tankokkal megrohamozta az épületet.

A lövészek látták, hagy nehézágyúra van szükség a szétrobbantásukhoz, mivel az ablakokat és ajtókat vagy eltorlaszolták, vagy befalazták. Végül keresztüljutottak a nagyteremig, de ott a német védők Panzerfaustokkal felfele lefelé, és kézigránátokat dobáltak rájuk a felettük lévő kőerkélyekről. Az egyik támadó, a rangidős Beljajev hadnagy élénken emlékszik a hatalmas kőoszlopokra fröcskölődő vérre.

Rettenetes véráldozatokkal fizettek, de a Vörös Hadsereg kézigránátokat és géppisztolyokat alkalmazó katonái megindultak a széles lépcsőkön felfelé, az oszlopos korlát mögül tüzelve. A német helyőrség egy része - tengerészek, SS-katonák, és Hitlerjugendek egy csoportja - visszahúzódott az alagsorba. A maradék harcosok folytatták a visszavonulást felfelé és a folyosókon hátráltak. Több szobában a Panzerfaustok és kézigránátok tüzet okoztak, és hamarosan a nagy termik kezdtek megtelni a füsttel.

Olyan volt mindez, mint egy halálos rögbimeccs. Míg a zavaros, fejetlen közelharc folyt, a „lobogócsoport” két embere próbált elosonni mellettük, hogy a vörös zászlóval felrohanjanak a tetőre. Sikerült elérniük a második emeletet, mielőtt gépfegyvertűz, megállította volna őket. Az ezred azt állította, hogy este 10:50-kor egy második kísérlet sikerrel járt, csak a vörös lobogó lerepült a Reichstag kupolájáról.

Ezt a változatot fenntartással kell fogadni, mivel a szovjet propaganda megrekedt az elgondolásnál, hogy a Reichstagot május 1-jére el kell foglalni.

Bármi is volt a pontos idő, „a győzelem vörös zászlajának kitűzése” abban a stádiumban csupán felszínes gesztus volt, mivel még a hivatalos beszámolók is elismerik az egész éjjel tartó küzdelem kegyetlenségét. Ahogy a szovjet csapatok a lépcsőn harcolva haladtak felfelé, a németek a pincéből hátbatámadták őket. Egyszer Klocskov hadnagy meglátta katonáinak egy csoportját, amint körben állva előrehajolnak, mintha vizsgálnának valamit a padlón. Hirtelen mindannyian hátraugrottak, és akkor látta, hogy egy lyukat álltak körbe. A csoport egyszerre dobott kézigránátokat a gyanútlanul alattuk álló németek fejére.

Aznap éjjel a Berlin központjában lebombázott épületek lángjaitól a máskülönben sötét utcákra furcsa árnyak vetültek, a falak vörös fényben izzottak. A pernye és a por szinte belélegezhetetlenné tette a levegőt. Időről időre épületek összeomlásának robaja hallatszott. A rémisztő összhatáshoz hozzájárult még egy dolog; kereső sugárnyalábok pásztázták az éjszakai eget.

Külföldi Waffen-SS-katonák egy csoportja a Hotel Continental pincéjében keresett menedéket. A hely máris tele volt nőkkel és gyerekekkel, akik szorongva figyelték a küzdelemben kimerült katonákat. Az igazgató odament és megkérdezte őket, nem akarnak-e inkább a Jakobstrassén lévő légvédelmi óvóhelyre menni. Az elkeseredett SS-önkénteseknek nagyon rosszulesett, hogy őket, akik a vérüket áldozták, most így elutasítják. Sokon fordultak és távoztak. A harcoló katonák azt tapasztalták, hogy kitaszítottként bánnak velük. Többé már nem bátor védők voltak, hanem pusztán veszélyforrás. A kórházakban a nővérek azonnal elkobozták a fegyvereket, így amikor az oroszok megérkeztek, nem volt indokuk lelőni a sebesülteket.

A Nordland hadosztály korábbi parancsnoka, Ziegler Brigadeführer, aki Mohnkéval volt a Birodalmi Kancellárián, hirtelen megjelent a Wilhelmstrassén, a légügyi minisztériumban. Nem kellett mondani neki, milyen reménytelen volt a helyzet. Ám akkor mindenki meghökkenésére érkezett egy több mint húsz Waffen-SS-ből álló szakasz egy belga vezetésével. Úgy nevettek, írta egy másik jelenlévő katona, „mintha éppen most nyertük volna meg a háborút”. A csoport páncélvadász-bevetésről érkezett vissza az Anhalter Bahnhof környékéről, és azt állították, hogy az mostanra gyakorlatilag „tanktemető” lett. A német hazafiság utolsó bástyáját védő külföldi önkéntesek között az elkárhozottak rendkívüli bajtársi viszonya alakult ki. A légügyi minisztériumban az egyik Nordland-egység nemcsak skandinávokból állt, de volt köztük két lett is, és „néhány Iván is”, akik kétségtelenül a harcoló sorok közé szivárgó Hiwik voltak.

*

A Blenderblockban Refior ezredest a Birodalmi Kancelláriából hívták. Üzenetet kellett küldenie a Vörös Hadsereg berlini parancsnokságának, és értesíteni őket, hogy Krebs tábornok időt és helyet akar megbeszélni az egyezkedéshez.

A 8. gárdahadsereg sávjában a tűzszünet megszervezésének folyamata este 10-től másnap kora reggelig tartott, ami már május 1-ére esett. Csujkov tábornok utasítást adott, hogy Krebset biztonságban kísérjék el a főhadiszállására, egy külvárosi házba Schulenburgringben, a Tempelhof légikikötő nyugati oldalán. Csujkov az író Vszevolod Visnyevszkij, a költő Dolmatovszkij és a zeneszerző Blanter társaságában ünnepelt, akik közül az utóbbit Berlinbe küldték, hogy írjon egy győzelmi himnuszt.

Krebs tábornokot este 10 körül Von Dufving ezredes és Neilandis Obersturmführer - egy lett, aki Von Dufving tolmácsaként tevékenykedett - kísérte a frontvonalra. Krebs, míg maga a teljes ellenállás apostola maradt, orosztudását naponta felfrissítette borotválkozótükre társaságában.

Az immár teljhatalommal rendelkező németeket valamivel hajnali 1 óra előtt Csujkov parancsnokságára vitték. Blantert, a mulatozók egyeden nem egyenruhás tagját bedugták egy szekrénybe. Visnyevszkij és Dolmatovszkij, akik haditudósítókként katonai egyenruhát viseltek, úgy tettek, mintha törzstisztek lennének.

- Amit mondani fogok - kezdte Krebs -, teljes titok. Önök az első külföldiek, akik megtudják, hogy Adolf Hitler április 30-án öngyilkosságot követett el.

- Tudjuk - hazudta egyszerűen Csujkov, hogy ellenfelét összezavarja.

Krebs ezután elolvasta Hitler politikai végakaratát és Goebbels nyilatkozatát, mely „a háborúban legtöbbet szenvedő országoknak a háborúból való megfelelő kiút biztosítását” követelte. A Csujkov jobbján ülő Visnyevszkij az egész megbeszélést lejegyezte a noteszébe.

Csujkov ezután felhívta Zsukov marsallt Strausbergben, a parancsnokságán és tájékoztatta a fejleményekről. Zsukov tüstént elküldte helyettesét, Szokolovszkij tábornokot Csujkov főhadiszállására. Nem akarta, hogy fő kritikusa, Csujkov azt mondhassa, hogy szó nélkül elfogadta a német megadást. Zsukov ezután telefonált Sztálinnak, aki éppen a dácsájában tartózkodott. A hívásra Vlaszik tábornok, a biztonsági őrök vezetője válaszolt.

- Sztálin elvtár: már ágyban van - közölte Zsukovval.

- Kérem, ébressze lel. Az ügy sürgős, nem várhat reggelig.

Amikor Sztálin néhány perc múlva felvette a telefonkagylót, Zsukov tájékoztatta őt Hitler öngyilkosságáról.

- Akkor most megkapta a magáét - kommentálta Sztálin. - Kár, hogy nem tudtuk élve elfogni. Hol van Hitler holtteste?

- Krebs tábornok szerint elégették.

- Mondja meg Szokolovszkijnak, nincs egyezkedés, csakis a feltétel nélküli fegyverletételről tárgyalhatnak Krebsszel vagy Hitler bármelyik emberével. És ne hívjon reggelig, hacsak nem sürgős. Pihenni akarok a parádé előtt.

Zsukov teljesen megfeledkezett róla, hogy a délelőtt folyamán május 1-jei felvonulás lesz a Vörös téren. Berija Moszkvában tovább szigorította a kijárási tilalmat, külön az esemény miatt.

Minden alkalommal, amikor Csujkov, aki mit sem tudott a német oldalon történtekről, felvetette a megadás kérdését, Krebs diplomataként viselkedett, nem katonaként; azzal próbált érvelni, hogy a Szovjetuniónak előbb el kell ismernie Dönitz kormányát. Németország csak ez után tudja megadni magát a Vörös Hadseregnek, és így megakadályozni „az áruló” Himmlert abban, hogy az amerikaiakkal és a britekkel külön egyezségre jusson. De Csujkov józan ítélőképességgel átlátta, mi célt szolgált ez a taktika.

Szokolovszkij tábornok, aki csatlakozott a Krebsszel szembenálló csoporthoz, végezetül felhívta Zsukovot.

- Nagyon cselesek - mondta neki. - Krebs azt állítja, hogy neki nincs hatalma döntéseket hozni a feltétel nélküli megadásról. Szerinte csakis a Dönitz vezette új kormány tehet ilyet. Krebs fegyverszünetet akar kötni velünk. Szerintem küldjük őket az ördög öreganyjába, ha nem egyeznek bele az azonnali feltétel nélküli megadásba.

- Igaza van, Vaszilij Danilovics - felelte Zsukov. - Közölje vele, hogy ha Goebbels és Bormann nem egyezik bele a feltétel nélküli megadásba, Berlint romba döntjük.

A Sztavkával való konzultálás után Zsukov május 1-jén délelőtt 10:15-öt tűzte ki határidőnek.

Nem kaptak választ. A határidő után huszonöt perccel az 1. Belorusz front a városközpont maradványaira „hurrikánerejű össztüzet nyitott”.