Huszonötödik fejezet
A Birodalmi Kancellária és a Reichstag

Május elsejének hajnala kimerült szovjet katonákat talált Berlin központjában a járdán. A fáradt harcosok az épületek falainak dőlve aludtak. A Birodalmi Kancellária elfoglalását váró Rzsevszkaja látott egy katonát embriópózban aludni, egy törött ajtódarab szolgált párnájául. Akik felébredtek, megkötötték a cipőfűzőiket. Nem is sejtették, hogy Hitler előző délután öngyilkos lett. Némelyikük még mindig azt kiabálta a német foglyoknak: „Gitler durak!” - „Hitler egy tökfej!”

A Führer halálát a német oldal szigorúan őrzött titokként kezelte egészen másnap reggelig, amikor is értesítettek néhány rangidős tisztet. Antikor Mohnke Brigadeführer bizalmába avatta Krukenberget, a náci ékesszólás durva fellengzősségével nyilatkozott.

- Kihunyt egy tündöklő üstökös - mondta neki.

A tisztek híreket vártak az egyezkedésről, de a reggel hirtelen megújult ostrom önmagáért beszélt. Krebs tábornoknak nem sikerült tűzszünetet kieszközölnie. A szovjet parancsnokok ragaszkodtak a feltétel nélküli megadáshoz, ám Goebbels ezt megtagadta. A 3. csapásmérő hadserek, a 8. gárdahadsereg és az 5. csapásmérő hadsereg tömegével bevetett nehézágyúi és katyusái tovább rombolták a már amúgy is rendkívül romos várost. Mohnke azzal kapcsolatos félelmeiről is beszélt Krukenbergnek, hogy a szovjet csapatok benyomulnak az U-Bahn alagútjaiba, és a Birodalmi Kancellária mögött jönnek felszínre. „Legelőször is”, írta Krukenberg, „egy csapat Nordland-utászt küldtem az U-Bahnon keresztül a Potsdammer Platzig.” Nem közöl további részleteket, sem pontos időpontot, de valószínűleg ez volt az az utasítás, mely az egész csata egyik legvitatottabb eseményéhez vezetett: az S-Bahn alagútjának felrobbantása a Landwehr-csatorna alatt, a Trebbinerstrasse közelében.

Az SS-utászok által használt romboló módszer majdnem biztosan „üreges töltet” volt, ami azt jelentette, hogy a robbanószereiket egy nagyobb körben a mennyezetre erősítették, hogy kirobbantsanak belőle egy darabot. Ez volt az egyetlen módja, hogy viszonylag kis mennyiségű robbanóanyaggal ilyen vastagságú, megerősített betonfalon áthatoljanak. A robbanások becsült időpontja - még a dátuma is - rendkívül változatos, de ez valószínűleg a karórák és órák begyűjtésének tudható be, valamint a bunkerekben és alagutakban való zavaró, egész éjjen át tartó menedékkeresésnek. A legmegbízhatóbb beszámolok május 2-án, kora reggel bekövetkezett robbanásról szólnak. Ez arra enged következtetni, hogy vagy szokatlanul hosszan késleltetett töltetet használtak, vagy a Nordland-utászkülönítmény komoly nehézségekbe ütközött feladatának végrehajtása során.

Mindenesetre a robbanás 25 kilométernyi S-Bahn- és U-Bahn-alagút elárasztását eredményezte, amikor a víz egy összekötő tárnán keresztül betört. A halálos áldozatok becsült száma „ötven és 15.000 között” volt. Számos berlini meg van győződve, hogy az új szovjet hatóságok az áldozatokat a kis csatornai kikötőbe szállíttatták, az Anhalter pályaudvar közelébe, ahol aztán a kőtörmelék alá temették őket.

Az óvatosabb, általában 100-as nagyságrendű becslések azon a tényen alapultak, hogy bár több ezer civil volt az alagutakban, számos „kórházvonat”, azaz sérültekkel zsúfolt földalatti kocsi volt a helyszínen, a víz nem emelkedett gyorsan, mivel több különböző irányba terjedt. A sötét kocsikon keresztülrohanó nők és gyerekek a beáramló víz emelkedése miatt magától értetődően halálra rémültek. Néhányan visszaemlékeznek rá, hogy láttak kimerült és sérült katonákat a víz alá merülni, és sok olyat, akik az üvegben kerestek vigasztalást. Néhány esetben ez igaz is lehetett, mégis nehéz elhinni a veszteségre vonatkozó magas becsléseket. A legtöbb helyen a víz a mástél méter mélységet sem érte el, és bőven volt idő az ún. kórházvonatokat kiüríteni a Stadtmitte U-Bahn-állomáson. Több mint valószínű, hogy a megtalált testek közül számos azoké a katonáké és civileké volt, akik valamelyik föld alatti elsősegélyhelyen már korákban belehaltak sebesüléseikbe, és a testüket félretették a csatlakozó szomszédos alagutakba. Az áradat magával ragadta őket és senkinek nem volt ideje utána, hogy a halál valódi okát megállapítsa. A halottak közül néhányan szinte biztosan SS-katonák voltak. Ők valószínűleg a körülbelül ötven közé kerültek, akiket a zsidó temetőben temettek el a Gross Hamburgerstrassén.

*

A Reichstagnál még mindig dúltak a kíméletlen harcok, ami igencsak megcsúfolta a győzelem vörös lobogójának május 1-jei, éjfél előtti felvonását. Egy szovjet katona, aki megpróbált visszadobni egy német kézigránátot, rosszul mérte fel a célt. A gránát visszapattant az ajtó szemöldökfájáról, és a lábaihoz gurult, melyeket a robbanás ereje le is tépett. A kimerült és szomjas katonák mindkét oldalon tovább küzdöttek, a torkukat és orrukat bántotta a por és a füst. Az egyik szovjet tisztet mindez a 1933-as Reichstag-tűzre emlékeztette, melyet akkor Hitler eszközként használt fel a Német Kommunista Párt megsemmisítésére.

A tüzelés nem hagyott alább késő délutánig. A németek kikiabáltak a pincéből, hogy egyezkedni akarnak a rangidős tiszttel. A fiatal Neusztrojev százados utasította Bereszty hadnagyot, hogy adja ki magát ezredesnek. Adott neki egy birkabőr kabátot, amivel eltakarhatta váll-lapjait, és előreküldte egyezkedni. Röviddel utána a németek koszosan és borostásan, elrongyolódott egyenruháikban kezeltek elő szállingózni az alagsorból, szemük idegesen villódzott körbe és alázatos kutyákként mosolyogtak”. Mintegy 300 ellenséges katona és tiszt tette le akkor a fegyverét. Közel 200-at öltek meg. Az alagsorban rögtönzött kötözőhelyen további ötszázan feküdtek, bár sokuk már a Reichstag ostroma előtt megsebesült.

Egy még masszívabb erődítmény, amit le kellett rombolni, a Tiergarten délnyugati sarkában álló roppant méretű légvédelmi torony volt. Bár ahhoz, elég erős volt, hogy a 203 milliméteres tarack közvetlen találatainak ellenálljon, a több ezer megrettent civil miatt elmondhatatlan belső körülmények uralkodtak. Ezrével voltak sérültek és betegek is a jól ellátott tábori kórházi részlegen.

Katukov 1. gárda-harckocsihadserege és Csujkov 8. gárdahadserege a Landwehr-csatornán korábban átkelve dél felől megrohamozta a Tiergartent. De a feladat, hogy megbirkózzanak az állatkert légvédelmi tornyával, a 79. gárda-lövészhadosztály két ezredére hárult. Ostroma szóba sem jöhetett, így április 30-án német foglyokat küldtek követként, akik egy ceruzával írt ultimátumot vittek a parancsnoknak: „Javasoljuk, hogy az erődöt további harc nélkül adják át. Garantáljuk, hogy nem fogunk csapatokat kivégezni, beleértve SS- és SA-katonákat is.”

Május 1-jén az egyik fogoly végül válasszal tért vissza: „Levelüket este 11-kor kaptuk kézhez. Megadjuk magunkat [ma] éjfélkor. Haller, helyőrségparancsnok.” Haller valójában nem volt helyőrségparancsnok, és azért késlekedtek olyan sokáig, hogy időt nyerjenek a felkészüléshez az aznap esti kitörésre.

*

Aznap egy másik erődítményt, a Berlin legtávolabbi, északnyugati sarkában álló spandaui erődöt is ostrom alá vették. Építészetileg sokkal különb volt az állatkert betonborzalmánál. Spandau 1630-ban épült téglából egy szigeten, a Havel és a Spree torkolatánál. A háborít alatt a hadsereg vegyvédelmi laboratóriumaként működött, de ez a valódi tevékenységének csak álcázása volt.

Ezzel a rettentő akadállyal végül április 30-án a szovjet 47. hadseregnek kellett megbirkóznia, melynek fegyverei a Havel mindkét közeli hídját fedezni tudták. A teljes lerohanás elkerülésének reményében a hadsereg parancsnoka, Perhorovics tábornok előreküldte a 7. osztályt Grisin őrnagy irányításával, hogy propagandájukkal gyengítsék az ellenséget. A hangszórós teherautók minden egész órakor adást sugároztak, erre pedig a németek tüzérsége válaszolt.

Másnap, május 1-jén, Perhorovics utasította Grisin őrnagyot, hogy közölje a helyőrség parancsnokával a megadás feltételeit. Grisin összehívta a tisztjeit.

- Mivel ez a küldetés igen veszélyes - mondta nekik -, senkit nem utasíthatok a végrehajtására. Egy önkéntesre van szükségem, aki elkísér.

Mind a hét tiszt önként jelentkezett. Grisin közölte Konrad Wolffal, Marcus Wolf fivérével, a későbbi keletnémet filmessel, hogy ő nem mehet vele. SS-tisztek voltak az erődben, és ha csak egy pillanatra is gyanút fognak, hogy ő egy orosz egyenruhát viselő német, helyben agyonlőnék. Helyette Wolf legjobb barátjára, Vlagyimir Gallra esett a választás. Ő és Grisin fehér zászlót lengetve bukkantak elő a fák mögül. Lassan megközelítettek egy barikádot, melyet egy kiégett Tigris köré építettek a sáncárok feletti téglahíddal szemben.

Közeledtük láttán a németek ledobtak egy kötélhágcsót egy mellvédes kőerkélyről, ami néhány tucat méterre a bejárat fölött volt. Grisin és Gall felmásztak a vadul himbálózó kötélhágcsón. Elérték az erkélyt, és nem kis nyugtalansággal beléptek az onnan nyíló kivilágítatlan szobába. A sötétben egy csoport Wehrmacht- és SS-tiszt alakja rajzolódott ki. A fellegvár parancsnoka kétségtelenül Jung ezredes, a helyettese Koch alezredes volt. Jung nem látszott hivatásos katonának a fémkeretes szemüvegével, öreg, barázdált arcával, rövidre nyírt ősz hajával és a nyaka körül meglazított gallérú egyenruhájával. De sem Grisin, sem Gall nem ismerte valódi pozícióját.

Megkezdődött az egyezkedés, az orosz oldalt csaknem teljesen Gall, a zsidó filológus képviselte, mivel Grisin nagyon keveset beszélt németül. Koch elmagyarázta, hogy Hitler utasítása szerint bármely tisztet, aki megkísérli egy erőd megadását, ott helyben le kell lőni. Sajnos, a 47. hadsereg még nem hallott róla, hogy Hitler halott. Gall érezte, hogy az SS-tisztek különösen kimerültek idegileg és képesek bárkit agyonlőni a következményekre való tekintet nélkül. Közölte velük, hogy Berlint akkorra csaknem teljesen megszállták, a Vörös Hadsereg az Elba menti Torgaunál egyesült az amerikaiakkal, és a további ellenállás csak hiábavaló emberáldozatot jelentene. Ha megadnák magukat, nem lennének kivégzések, ételt adnának mindenkinek, és a sebesültjeiket és betegeiket orvosi ellátásban részesítenék. Elmagyarázta, ha nem hajlandóak megadni magukat, és ha a Vörös Hadseregnek ostrommal kell elfoglalna az erődöt, egyik ajánlat sem él tovább.

- Mindannyian katonák vagyunk, és mindannyian tudjuk, hogy rengeteg vér fog még folyni. Ha eközben sok katonánk hal meg, nem felelek a következményekért. Továbbá ha nem hajlandóak megadni magukat, önök lesznek felelősek az összes civil haláláért is. Németország máris annyi vért vesztett, hogy a megmaradt valamennyi életre szükségük van az ország jövője miatt.

Az „SS-tisztek gyűlölettel bámulták őt. Akkora volt a feszültség, hogy: attól félt, a „legkisebb szikra” is robbanást okozhat. Grisin utasításának megfelelően közölte, délután 3 óráig kapnak időt határozni. A halálos csendben a két tiszt sarkon fordult és az ablak felé lépkedett amint a feszültségtől remegő testtel másztak lefelé a kötélhágcsón, Gall nem tudott szabadulni attól a félelemtől, hogy az egyik SS-tiszt elvágja a kötelet.

Talajt érve legszívesebben keresztülrohantak volna az erőd előtti nyílt terepen a fák biztonságába, ahol bajtársaik várták őket, de visszafogták magukat, és határozott, nagy léptekkel haladtak előre. A fák közt bajtársaik odafutottak hozzájuk, hogy átöleljék őket, de el kellett mondaniuk, hogy nem kaptak választ. Nem volt más hátra, várni kellett. Az SS-tisztek jelenléte és Hitler utasítása a megadásra készülő tisztek agyonlövéséről nem sok jóval biztatott.

A 47. hadsereg főhadiszállásán Perhorovics ezredes ugyanazt kérdezte:

- Megadják magukat?

- Nem tudjuk. Az utasítás értelmében 15:00-ig adtunk nekik időt. Ha beleegyeznek, megbízottat kell küldeniük a fedezékeinkhez - érkezett a válasz.

A feszültség növekedett, ahogy a délután 3 óra közeledett. Ideges viccek hangzottak el a német pontosságról.

- Százados elvtárs! - kiáltott hirtelen egy katona. - Nézze! Jönnek! Jönnek!

Két alakot vettek ki az erkélyen, amint készülnek lemászni a hágcsón. A helyőrség megadásra készült. Gall figyelmeztette magát, hogy viselkedjen úgy, mintha egy erőd feladásának tudomásulvétele hétköznapi munkájának része lenne.

Amikor a két német küldött, Ebbinghaus és Brettschneider hadnagyok megjelentek, orosz tisztek és katonák rohantak hozzájuk, hogy gratulálva hátba veregessék őket. Elmagyarázták Gallnak, hogy a megadás feltételeiben egyetértenek, de ezeket először is írásba kell foglalniuk, és alá kell írniuk. Győzedelmesen a 47. hadsereg, parancsnokságára vezették őket, ahol mindenfelé a május 1-jei ünneplésről megmaradt üres üvegek hevertek. Egy rangidős tiszt még mindig egy földre terített matracon aludt. Amint felébredt, és meglátta a két német tisztet, utasította a tisztiszolgákat, hogy készítsenek nekik valami ételt. Akkor jelent meg Grisin őrnagy. Tájékoztatták, hogy a helyőrség ragaszkodott hozzá, hogy először rögzítsék írásban a megadást. - Tipikusan német! - mormogta.

Amikor a részleteket lejegyezték és aláírták, a szovjet tisztek elővettek egy üveg konyakot és pohárköszöntőhöz poharakba töltötték. Az oroszok lenyelték az egészet, és amikor Brettschneider hadnagy, aki az elmúlt néhány hétben igen keveset evett, óvatosan csak kétujjnyit ivott, harsány nevetésben törtek ki és újratöltötték a poharakat.

- Vojna kaputt!- kiabálták. - A háborúnak vége.

Az ünneplést az 1. Belorusz fronttól érkező vezérkari ezredes zavarta meg.

Elmagyarázták neki a helyzetet. Ő Ebbinghaus hadnagyhoz, a két német tiszt közül az idősebbikhez fordult, és arról kérdezte, szerinte milyen sokáig tudták volna tartani a fellegvárat, ha a Vörös Hadsereg komolyan bombázta volna.

- Legalább egy hétig - válaszolta Ebbinghaus mereven. Az orosz ezredes, hitetlenkedve nézett rá.

- A háborúnak vége - mondta Grisin őrnagy. - Az ön feladata tisztként véget ért.

Volt az asztalon egy doboz Ritmeester cigaretta, és Ebbinghaus hadnagy kiszolgálta magát belőle.

Két órával később Grisin és Gall bement az erődbe, de nem az erkélyen keresztül, hanem a főkapun át. Orosz katonák rakták halmokba a magát megadó helyőrség fegyvereit, és az embereket sorba állították.

Miközben a két tiszt a jelenetet nézte, Jung és Koch ment oda hozzájuk.

- Nemsokára elbúcsúzunk - mondta Koch tökéletes oroszsággal. A meglepett arckifejezések láttán elmosolyodott. - Igen, beszélek egy kicsit oroszul. Gyerekként Szentpétervárott éltem.

Gall hirtelen borzadva gondalt vissza, hogy Koch biztosan minden egyes szót értett, amit az egyezkedés során egymás között váltottak. Azután megkönnyebbült, mert eszébe jutott, hogy Grisin nem mondott semmi olyat, hogy „Ígérjen meg, amit csak akarnak, később majd foglalkozunk velük.”

Az udvaron Gall és Grisin sápadt és reszkető civileket látott az erőd pincéjéből előmászni. Perhorovics tábornok utasítatta Gallt, hogy közölje velük, mindannyian hazamehetnek. Később egy fiatal nő, aki a sok másik csapzott hajú asszonyhoz hasonlóan turbánt viselt, egy csecsemővel a karján odalépett hozzá.

Megköszönte, hogy rábeszélték a tiszteket a megadásra, és így elkerülték a vérfürdőt.

Ezután könnyekben tört ki és elfordult.

E szívmelengető történetet Spandau megadásáról azonban igencsak lerontották a későbbi felfedezések. Jung ezredes és Koch alezredes igazából dr. Gerhard Jung professzor és dr. Edgar Koch, a Szarin és Tabun ideghatóanyag kifejlesztésének vezető tudósai voltak. Nem egyszerűen a vegyi fegyverek ellen való védekezéssel foglalkoztak, hanem ahogy a neve is mutatta, a Heeresgasschutzlaboratorium legfőbb feladata „harci gázok általános tesztelése volt csatatéren való bevetéshez”.

A 47. hadsereg orosz alezredese azonnal felfogta a Spandaunál találtak jelentőségét, és értesítette a tábornokot, aki a Vörös Hadsereg szakemberiből álló egyik bizottság vezetője volt - váll-lapjukon fogaskerék és villáskulcs-jelvényt viseltek. A tábornok már előre várta, hogy másnap kikérdezhesse a két embert, de az NKVD bizonyára értesült a leleplezésről, és május 1-jének estéjén a szervezet tisztjei érkeztek Jung és Koch elfogására. A tábornok őrjöngött. A Vörös Hadseregnek június közepéig tartott, mire megtalálták és kiengedték az NKVD által fogva tartott Jungot és Kochot, akiket végül augusztusban repülőgéppel Moszkvába szállították.

Két másik vezető tudóst, dr. Stuhldreert és dr. Stuhlte-Overberget Spandauban fogságban tartották, és megparancsolták nekik, hogy „folytassák a munkát”.

Stuhldreer, aki a harckocsik elleni ideggáztámadásokra specializálódott, a régi kummersdorfi tüzérségi tesztelőterületet használta, mely a kilencedik hadsereg találkozóhelye volt az erdőben. Mindannyian tagadták, hogy bármit is tudtak volna a Szarinról és a Tabunról, és mivel valamennyi szállítmányt megsemmisítették, amint a Vörös Hadsereg fenyegetni kezdte Berlint, a szovjet szakértők semmit sem tudtak bizonyítani, és nem volt mit kérdezniük sem.

Nyáron Stuhldreert és Stuhlte-Overberget a Szovjetunióba repítették. Ott Krasznogorszkban, egy különleges táborban találkoztak Junggal és Kochhal. A csoport Jung professzor vezetésével megtagadta, hogy a szovjet hatóságokkal együttműködjön. Kitartottak amellett, hogy ők hadifoglyok. A Szovjetunióval együttműködő más német tudósokat hoztak, hogy rábeszéljék őket, változtassák meg a hozzáállásukat, de ez sem használt. Mégsem bántalmazták őket, amiért kitartottak, végül 1954 januárjában az egyik utolsó hadifogoly-szállítmánnyal visszaküldték őket Németországba.

*

Berlin déli részén a kilencedik hadsereg maradványai végső erőfeszítést tettek, hogy áttörjék Konyev vonalait. A tizenkettedik hadseregnek éppen elég ideig sikerült kitartania Beelitz területén althoz, hogy menekülési útvonalat biztosítsanak az Elbához, és Potsdam körzetében megnyissanak egy útvonalat Reymann tábornok csaknem 20.000 katonájának. De a nyomás fokozódott. Aznap reggel Beelitzet hevesen támadták a szovjetek a Potsdamból átirányított önjáró lövegekkel. Sturmovik-századok is támadásba lendültek.

Egy szovjet lövészezred megszállta a Beelitztől hat kilométerre délre fekvő Elsholz falut, mely a kimerült német csapatok döntő jelentőségű kereszteződési pontja volt. A németek szerencséjére a Kurmark hadosztály utolsó négy Párducának hirtelen felbukkanása visszavonulásra kényszerítette a Vörös Hadsereg katonáit.

Valójában a jóformán üres üzemanyag-tartályú Párducokat ott kellett hagyni, de az előttük álló út szabad volt. Sok szökevény olyan kimerült és alultáplált volt, hogy Elsholzban összeesett. A civilek megosztották élelmüket a katonákkal és gondoskodtak a sebesültekről; az iskolaépületbe szállították őket, ahol a berlini orvos és a körzeti ápolónő úgy dolgoztak együtt, ahogy csak tudtak. Mindössze egy SS-egységnek volt ereje pihenő nélkül keresztülvonulni a falun.

A harcok még tartottak mögöttük, Konyev csapatai továbbra is a szökevények kisebb-nagyobb csapataira vadásztak. Május l-jének reggelén a 4. gárda-harckocsihadsereg egyik alakulatát visszaküldték az erdőbe, hogy „likvidáljon egy nagyobb, a közelben kóborló német csoportot”. A jelentés szerint a „T-34-esek német tankokba és más páncélozott járművekbe ütköztek. „A szovjet parancsnok azonnal munkához látott”, szólt a jelentés. „Két órán belül az ellenség tizenhárom csapatszállító járművet, három rohamlöveget és tizenöt teherautót vesztett” Nagyon nehéz elhinni, hogy egyetlen csoportban még mindig ilyen sok használható jármű volt.

A szovjet csapatok Beelitzet is rohamozták. Beelitztől délre gépfegyertűz alá került egy 300 németből álló csoport az utolsó Tigrisével és egy rohamlövegével, amikor átkeltek a spárgaföldeken. Mindössze a fákig kellett eljutniuk, aztán átgázolni a Nieplitz folyón. Egyből utána ott volt az út, amely Brück és a biztonság felé vezetett.

Wenck tábornok tizenkettedik hadserege összegyűjtötte a terület minden teherautóját és járművét a kimerült tömeg szállításához. Tábori konyhákat állítottak fel, melyek a 35 000 katonát és a számos civil menekültet élelmezték.

- Amikor a katonák eljutottak hozzánk, egyszerűen összeestek - mesélte Reichhelm ezredes, Wenck törzsfőnöke. - Néha még meg is kellett ütnünk őket, máskülönben nem másztak volna fel a teherautóra, és ott haltak volna meg, ahol feküdtek. Rettenetes volt.

A korábban kövérkés Busse tábornok a felismerhetetlenségig lefogyott. - Testi erejének végső határára ért.

Sokaknak azok közül, akik átélték a Halbe-katlan borzalmait, olyan harag gyúlt a szívükben, mely évek múltán sem csillapult. A rangidős tiszteket okolták, amiért folytatták a már elvesztett csatát. „Valóban vak engedelmesség volt-e”, írta egy túlélő, „vagy a felelősség mögé bújt gyávaság? A Hitlert támogató tiszti testületre, gondolva elkeseredik az ember. Az utolsó napokban mind csak a saját bőrét próbálta menteni, elhagyták a katonákat, civileket és a gyerekeket.”

Igazságtartalma ellenére a fenti megállapítás túlságosan sarkított volt, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a tizenkettedik hadsereg milyen erőfeszítéseket tett, hogy katonákat és civileket mentsen. Még a kilencedik hadseregben sem volt olyan gyászos a helyzet. Egy másik katona lejegyezte, hogy Otto Christer Graf von Albedyll őrnagyot - aki látta hadseregének vereségét, és a reitweini kiszögellés közelében álló családi birtokának pusztulását - aznap megölték, miközben egy sebesült asszonyon próbált segíteni. Katonái az Elsholzba vezető út mentén temették el.

Reichhelm ezredes maga is megbotránkozott azon a felháborító eseten, amikor is egy rangidős tiszt magára hagyta embereit. Holste tábornok, a negyvenegyedik páncéloshadosztály parancsnoka hajnali ? órakor megjelent a tizenkettedik hadsereg Genthin és Tangermünde közötti parancsnokságán.

- Mit keres ön itt, tábornok úr? - kérdezte Reichhelm döbbenten. - Miért nincs a csapataival?

- Nincsenek többé csapataim - vágott vissza Holste.

Valójában azonban elhagyta őket. Útra kelt a feleségével, két autóval és a két legjobb lovával. Reichhelm kijelentette, azonnal beszélnie kell a tábornokkal. Bement felébreszteni a hadseregparancsnokot, és közölte vele, hogy Holstét le kell tartóztatni. Ám Wenck túlságosan kimerült volt. Reichhelm visszatért.

- Ön elhagyhatja Hitlert, mert ő egy bűnöző - mondta Holsténak -, de nem hagyhatja magára a katonáit.

Holste ezt eleresztette a füle mellett és folytatta útját az Elbán keresztül.

*

Berlinben délután utasítás érkezett a Birodalmi Kancelláriáról, hogy „Mohnke tábornok közvetlen rendelkezésének megfelelően” a Nordland utolsó Tigris tankját vissza kell hívni. Semmiféle magyarázattal nem szolgáltak. Feltételezhetően Goebbels tudta nélkül, aki kategorikusan visszautasított minden megadásra vonatkozó kezdeményezést, Bormann és Mohnke elkezdte megtervezni a szökést Berlinből. Ők ketten, akik azonnali kivégezést rendeltek el mindazoknak, akik nem harcoltak a végsőkig, korábban már civil ruhákat vittek a bunkerbe a szökéshez.

A megújult bombatámadás még inkább megnehezítette a Krukenberg különítményével a kommunikációt. A sebesült Fenet és francia emberei még mindig a Gestapo főhadiszállását védték a Prinz-Albrechtstrassén. A „Danmark” néhány száz méterre, keletre volt, a kochstrassei U-Bahn-állomáson túl, a Friedrichstrassén, míg a „Norge” balszárnyának utóvédjét fedezte a Leipzigerstrassén és a Splittermarkton.

Goebbels felismerve, hogy már nagyon közel a vég, magához rendelte Kunzot, az SS-orvost, aki beleegyezett, hogy megöli hat gyerekét. Goebbels a Führer-bunkerben, a dolgozószobájában volt és Naumann-nal, a propagandaminisztérium államtitkárával beszélt. Kunz tíz percig várt, majd Goebbels és Naumann kimentek, és magára hagyták Magda Goebbelsszel. A nő közölte vele, hogy a Führer halála meghozta számukra a döntést. Aznap éjjel csapataik megkísérelnek majd kitörni a bekerítésből, ezért az egész családnak meg kell halnia. Kunt később azt állította, hogy megpróbálta rávenni az asszonyt, küldje a gyerekeket kórházba, a Vöröskereszt védelme alá, de ő nem hallgatott rá. „Körülbelül húszpercnyi beszélgetés után”, emlékezett vissza, Goebbels visszatért a dolgozószobába és következőt mondta nekem: »Doktor, rendkívül hálás lennék, ha segítene a feleségemnek megölni a gyerekeket.«„ Kunz neki is elismételte javaslatát a megmentésükről.

- Lehetetlen - válaszolta a birodalom propagandaminisztere. - Ők Goebbels gyerekei.

Kiment a szobából. Kunz Magda Goebbelsszel maradt, aki körülbelül egy órán át pasziánszozott.

Valamivel később Goebbels visszatért.

- Az oroszok bármelyik pillanatban megérkezhetnek és meghiúsíthatják a terveinket - szólt a felesége. - Ezért kell sietnünk megtenni azt, amit meg kell tennünk.

Magda Goebbels bevezette Kunzot a hálószobájukba és egy morfiummal töltött fecskendőt emelt le az egyik polcról. Miután a gyerekek szobájába mentek. Az öt lány és a fiú már hálóingben az ágyban volt, de még nem aludtak.

- Gyerekek, ne ijedjetek meg - mondta nekik. - A doktor be fog adni egy oltást, amit a gyerekeknek és katonáknak meg kell kapniuk. - Azzal kiment a szobából. Kunz maradt, és megkezdte a morfiuminjekciók beadását.

- Ezt követően - mondta a SZMERS vallatóinak - újból kimentem a bejárati ajtóhoz, és közöltem Goebbels asszonnyal, hogy tíz percet várnunk kell, míg a gyerekek elalszanak. A karórámra nézve láttam, hogy húsz perc múlva lesz kilenc.

Kunz közölte, hogy képtelen alvó gyerekeket megmérgezni. Magda Goebbels megkérte, keresse meg. Stumpfeggert, Hitler személyes orvosát. Stumpfeggerrel aztán kinyitotta az alvó gyerekek száját, egy ampulla mérget tettek a fogaik közé és összepréselték az állkapcsukat. A legidősebb lányt, Helgát később komolyabb zúzódással az arcán találták meg. Ez arra enged következtetni, hogy az ő esetében a morfium nem vált be, és valószínűleg küzdött a két felnőttel, akik próbálták kifeszíteni a száját. A dolog elvégzése után Stumpfegger távozott, és Kunz Magda Goebbelsszel együtt lement Goebbels dolgozószobájába. Goebbels szörnyű idegállapotban jött ki.

- A gyerekeknek végük - mondta neki a felesége. - Most magunkra kell gondolnunk.

- Legyünk gyorsak - válaszolt Goebbels. - Nincs sok időnk.

Magda Goebbels fogta az arany pártjelvényt, amit április 27-én Hitler adott neki megbecsülése jeléül, és arany cigarettatárcáját, a következő gravírozással: „Adolf Hitler, 1934. május 29.” Utána Goebbels és felesége felmentek a lépcsőn a kertbe Goebbels segédtisztjének, Günther Schwaegermann-nak a kíséretében.

Elővettek két Walther pisztolyt. Joseph és Magda Goebbels egymás mellé álltak néhány méternyire onnan, ahol elégették, és utána gránáttölcsérben elásták Hitlert és a feleségét. Ráharaptak a cianidos üvegampullákra, és abban a pillanatban vagy ők maguk adták le a lövéseket, vagy Schwaegermann lőtte mindkettőjüket agyon, hogy szenvedésükön enyhítsen. A két pisztoly ott maradt a testekkel, melyeket Schwaegermann ígérete szerint petróleummal locsolt le egy marmonkannából. Utána lángra lobbantotta a Harmadik Birodalom utolsó halottégető máglyáját.

Este 9:30-kor a hamburgi rádióállomás figyelmeztette a német embereket, hogy nagy horderejű és fontos bejelentés következik. Ennek megfelelően Wagnertől gyászzenét és Bruckner Hetedik szimfóniáját játszották le, hogy felkészítsék a hallgatókat a Dönitz tengernagy nemzethez intézett beszédére. Kijelentette, hogy Hitler „csapatai élén harcolva” elesett, és bejelentette utódlását. Berlinben nagyon kevés ember hallotta a híreket az áramkimaradás miatt.

Bormann ezalatt, magától értetődően türelmetlen volt, mivel várakoznia kellett, hogy a Goebbels család tragédiája befejeződjön. Weidling megadása éjfélkor volt esedékes, és észak felé, a Spree-n át tervezett kitörésnek egy órával előtte kellett megkezdődnie. Utasították a Führer-bunker személyzetét, köztük Traudl Jungét, Gerda Christiant és Constanze Manzialyt, hogy gyülekezzenek indulásra készen. Krebset és Burgdorfot, akik később agyon akarták magukat lőni, sehol nem találták.

Krukenberg, akit korábban magához rendelt Mohnke, összeütközésbe került Artur Axmann-nal és Zieglerrel, a Nordland korábbi parancsnokával. Mohnke megkérdezte Krukenberget, hogy rangidős tisztként tovább szándékozik-e folytatni a városközpont védelmét. Hozzátette, Weidling tábornok parancsot adott Berlinből északnyugat felé a kitörésre, keresztül a szovjet bekerítésen, és azt is, hogy éjféltől tűzszünet lesz. Krukenberg beleegyezett, hogy csatlakozik a kitöréshez. Ő és Ziegler elmentek, hogy összegyűjtsék a Nordland megmaradt alakulatait és más egységeket a területről. Krukenberg egyik szárnysegédjével elküldte a visszavonulási parancsot a távolabb harcoló különítményekhez. A Fenet százados vezette csoport, mely a Gestapo-főhadiszállást védte a Prinz-Albrechtstrassén, semmiről nem tudott. Krukenberg szárnysegédje, akit soha nem láttak többé, valószínűleg azelőtt lelte halálát, mielőtt eljutott volna hozzájuk.

A bunker környékén kaotikus állapotok uralkodtak, amikor Bormann és Mohnke megpróbáltak mindenkit csoportokba szervezni. Végül már majdnem este 11 volt, mikor elmentek, két órával a tervezett időpont után. Az első csoport Mohnke vezetésével a Birodalmi Kancellária pincéin keresztül indult, aztán egy bonyolultabb útvonalat követtek a Friedrichstrassei vasútállomáshoz. A többiek meghatározott időközönként követték őket. A legnehezebb rész az volt, amiikor az állomástól északra át kellett kelniük a Spree-n. Ezt nem teliették az éj leple alatt, mert a bombázott épületek lángjai az egész területet megvilágították. A Birodalmi Kancelláriáról az első csoport, köztük Mohnke és a titkárok is, bölcsen elkerülte a Weidendammer hidat. A folyás irányában 300 méterre lévő fém gyaloghidat használták, és a Charité Kórház felé folytatták útjukat.

A Nordland Tigris tankjának és az önjáró rohamlövegnek kellett a fő roham élén haladni a Weidendammer hídon át. A kitörés híre terjedt, SS- és Wehrmacht-katonák, valamint civilek százai gyűltek össze. Ez olyan csoportosulás volt, melyet a szovjet csapatok nem hibázhattak el. Az első, Tigris tank vezette tömeges roham közvetlenül éjfél után volt, és bár a páncélozott szörnyetegnek a híd északi részén sikerült keresztültörnie a korláton, az utána következő Ziegelstrassén hamarosan sűrű tűzzáporba került. Egy páncéltörő lövedék eltalálta a Tigrist, mely felrobbanásakor sok katonát és civilt tarolt le. Axmann megsérült, de sikerült tovább tántorognia. Bormann a és dr. Stumpfeggert is ledöntötte a robbanás, amikor a tank találatot kapott, de felkeltek és tovább indultak. Bormann vitte Hitler végrendeletének utolsó példányát, és nyilvánvalóan azt remélte, hogy érvényesíteni tudja vele Dönitz kormányában a pozíció iránti igényét, amint elérnek Schleswig-Holsteinba.

Hamarosan egy másik rohamot is indítottak a hídon át, ekkor egy önjáró 20 milliméteres négycsövű légvédelmi gépágyút és egy lövészpáncélost vetettek be.

Többnyire velük is kudarcot vallottak. Tettek egy harmadik kísérletet is hajnali 1 óra körül, és egy negyediket is, rá egy órára. Bormann, Stumpfegger, Schwaegermann és Axmann együtt maradtak egy időre, követték a vasútvonalat a lehrterstrassei vasútállomáshoz, ahol aztán szétváltak. Bormann és Stumpfegger északkelet felé a Stettiner vasútállomás felé fordultak. Axmann másfelé ment, de szovjet őrjáratba botlott. Visszafordult és követte Bormann útvonalát. Nem sokkal később két holttestet talált. Felismerte bennük Bormanna és Stumpfeggert, de nem volt ideje megállapítani, hogyan haltak meg. Bár nem saját akaratából, Martin Bormann volt az egyeden nagy náci pártvezér, akinek a bolsevik ellenség golyóival kellett szembenéznie. Az összes többi - Hitler, Goebbels, Himmler és Göring - öngyilkos lett.

Krukenberg ezalatt összehívta francia SS-kíséretét. Csatlakoztak Zieglerhez és a Nordland egy jóval nagyobb csapatához. Krukenberg úgy becsülte, közülük négy vagy öt Lovagkeresztet viselt. Sikerült röviddel pirkadat előtt átkelniük a Spree-n, de a Gesundbrunnen U-Bahn-állomástól néhány száz méterre komoly tűzharcba keveredtek. Zieglert eltalálta egy visszapattanó lövedék és halálosan megsebezte. Sokan mások is elestek a csoportból, köztük a fiatal Eugéne Vanlot, akinek Lovagkeresztet adományoztak, és aki egy közeli pincében halt meg három nappal később.

A terület szovjet erőit olyannyira megerősítettek, hogy Krukenbergnek és megmaradt társaságának nem maradt más választása, mint visszavonulni ugyanazon az úton, amerről jöttek. A Ziegelstrasse felső végén látták a Tigris tankot, amit Mohnke vett el tőlük. Legénységének semmi jele nem volt. Krukenberg egyik tisztje meglátott egy asztalosműhelyt a közelben, és ott találtak pár overallt, amivel álcázhatták magukat. Krukenbergnek sikerült eljutnia Dahlemig, ahol egy hétig bujdosott barátok lakásában. Végül nem maradt választása, fel kellett adnia magát.

*

Zsukov, amikor értesült a 3. csapásmérő hadseregnél szolgáló Kuznyecov tábornoktól a kitörési kísérletekről, teljen készültséget rendelt el. Érthető módon felkavarta a „kellemetlen gondolat”, hogy rangos nácik, különösen Hitler, Goebbels és Bormann esetleg szökni próbálnának. Nem volt nehéz elképzelni Sztálin haragját, ha ez bekövetkezne. Szovjet tisztek sietve összeterelték a május 1-jét alkohollal és nővadászattal ünneplő férfiakat. A 2. gárda-harckocsihadseregből sietősen alakulatokat küldtek, és gyorsan kordonokat állítottak fel. Ez megfiúsította a második kísérletet, hogy Bärenfänger vezérőrnagy csapatai a Zitadelle védelmi terület keleti oldaláról észak felé, a Schönhauser Allée-n keresztül kitörjenek. Bärenfänger meggyőződéses náci lévén fiatal feleségével öngyilkosságot követett el egy mellékutcában.

Röviddel éjfél előtt, amikorra Haller ezredes az állatkertnél álló légvédelmi torony átadását ígérte, a Müncheberg páncéloshadosztálynak és a tizennyolcadik páncélgránátos-hadosztálynak megmaradt tankjai és lövészpáncélosai a Tiergartentől nyugatra indultak. Utána északnyugat felé nyomultak az Olimpiai Stadion és Spandau irányába. A hírek ez esetben is gyorsan terjedtek. A szóbeszéd szerint Wenck serege Nauennél volt, a várostól északnyugatra, és kórházvonatok vártak, hogy a katonákat Hamburgba szállíthassák. Szökevények és civilek ezrei tették meg az utat saját lábukon vagy valamilyen járművön ugyanabba az irányba. Egy körülbelül ötvenfős csoport jött három teherautón a Grossdeutscher Rundfunktól. Köztük volt Himmler öccse, Ernst, a kiváló stúdiótechnikus is, aki meglehetősen különbözött Himmlertől.

Charlotten Brücke, a Spandau óvárosához vezető híd, a Havel felett még állt és a Hitlerjugend-különítmények kezén volt. A sűrű esőben és a 47. hadsereg ágyútüzében a páncélozott járművek rohamot indítottak. Katonák és civilek rongyos tömege követte őket. A mészárlás döbbenetes volt. „Mindenütt vér folyt és teherautók robbantak fel”, emlékezett vissza az egyik menekült. Egy ösztönösen kialakult taktikát követtek. Önjáró 20 milliméteres, négycsövű légvédelmi gépágyúk biztosították a keleti partról, hogy a szovjetek ne foglalkozzanak velük, és az egy percig tartó eszeveszett tüzelés közben civilek és katonák újabb hulláma özönlött a túloldalra, hogy a lerombolt házakban elbújjon. A szabad ég alatt a lassúakat és a sántákat eltalálták a szovjet fegyverek. Az egymást követő gyalogoshullámok mellett teherautók, aulák és motorbiciklik is átkeltek, áthajtottak a páncélozott jártművek által már szétzúzott holttesteken. Erest Himmler egyike volt azoknak, akik a Charlotten Brückén lelték halálukat; vagy agyonlőtték, vagy eltiporták őket a kétségbeesett rohanásban.

Bár a hídnál rettentő mészárlás folyt, a jelentős német tömeg visszakényszerítette a szovjet csapatokat a folyópartról. Mindamellett Spandau városházának tornyából a szovjet gépfegyverek továbbra is komoly veszteségeket okoztak. Két Tigris tank tehát a Rathaust kezdte gránáttal lőni és a kilencedik ejtőernyős hadosztály egy kisebb csoportja pedig a tornyot ostromolta. A páncélozott járművek főerői nyugat felé, Staaken irányába nyomultak, de a következő két napban a csapatok legtöbbjét bekerítették vagy összeterelték. Csak maroknyian érték el az Elbát és a biztonságot.

Szovjet tisztek a frontparancsnokság utasítására óvatosan átkutatták a kiégett harckocsikat. „a legénység megölt tagjai között”, írta Zsukov, „Hitler környezetéből nem találtunk senkit, de a kiégett harckocsikon találtakat lehetetlen volt azonosítani.” Senki nem tudja, hányan vesztették életüket a szovjet fogságból való menekülési kísérletben.

***

Május 3-án 1:55-kor Richard Beier, a tizennyolc éves bemondó leadta a Grossdeutscher Rundfunk legeslegutolsó műsorát a masurenallee-i bunkerben lévő stúdióból. Az adóállomás Tegelnél az oroszok kezén volt.

- A Führer halott - jelentette be. - Éljen a birodalom!