Tizennyolcadik fejezet
Az aranyfácánosok röpte

Április 21-én, szombaton reggel, nem sokkal azután, hogy az utolsó szövetséges légicsapás véget ért, barna egyenruhás férfiak özönlötték el Reymann tábornok Hohenzollerndammon álló főhadiszállását. Vezető beosztású náci pártfunkcionáriusok érkeztek, hogy beszerezzék a Berlin elhagyásához szükséges hivatalos engedély. Most először az „aranyfácánosoknak” kellett jóváhagyást kérniük a hadseregtől. Goebbels, a főváros védelméért felelős birodalmi biztos utasításba adta, hogy „fegyverfogásra alkalmas férfi nem hagyhatja el Berlint”. Csupán a berlini védelmi főparancsnokság adhatott ez alól felmentést.

„A patkányok elhagyják a süllyedő hajót.” Ez volt a nyilvánvaló reakciója Von Refior ezredesnek, Reymann törzsfőnökének. A tábornokot és tisztjeit gyorsan tovaszálló megelégedettség töltötte el a látványtól. Több mint 2.000 engedélyt állítottak ki a párt „karosszékes harcosai” részére, akik mindig oly készségesen ítélték el a hadsereget a visszavonulások miatt. Reymann nyíltan kijelentette, hogy örömmel írta alá ezeket a dokumentumokat, hiszen a város védelme szempontjából is jobb volt minél előbb megszabadulni ezektől a gyáva emberektől.

Visszaköszönt c:z a gondolatmenet két nappal később, egy, a Goebbels különleges rádióadóján, a Werwolfsenderen sugárzott üzenetben is. A „Berlin és Brandenburg Werwolfjaihoz” szóló, és az ellenséges támadással szembeni bátor helytállásra felszólító propagandaszöveg szerint immár az összes gyáva elhagyta Berlint. „A Führer nem menekült Dél-Németországba. Berlinben maradt és mellette vannak azok is, akiket méltónak talált arra, hogy ebben a történelmi órában mellette harcoljanak... Most, fronton harcoló tisztek és katonák, nem csupán a birodalom legfontosabb csatáját vívjátok, de harcotokkal egyúttal beteljesítitek a nemzetiszocialista forradalmat is. Csupán a megalkuvást nem ismerő forradalmi harcosok maradtak velünk.” E megállapítás kétséget kizáróan figyelmen kívül hagyta azon, messze nagyobb számban kénytelen-kelletlen a fővárosban maradt Volkssturmtagokat és besorozottakat, akik a kivégzőosztagot kockáztatták volna, ha elhagyják posztjukat.

A Berlin elleni intenzív tüzérségi csapás reggel 9:30-kor, pár órával az utolsó szövetséges légitámadás lezárulta után vette kezdetét. Hitler SS-szárnysegéde, Otto Günsche beszámolt arról, hogy néhány perccel ébredés után borotválatlanul és mérgesen megjelent a várószobaként funkcionáló bunkerfolyosón a Führer.

- Mi folyik itt? - üvöltött Burgdorf tábornoknak, Von Below ezredesnek és Günschének. - Honnan lőnek?

Burgdorf azt felelte, hogy Berlin középső részét tűz alá vette a szovjet nehéztüzérség.

- Már ilyen közel vannak az oroszok? - kérdezte Hitler összetörten.

Kazakov tábornok az elró vonalba vezényelte tüzérhadosztályait és az összes rendelkezésre álló nehézágyút, valamint 153 és 203 milliméteres mozsarat. A lövegek csövére újabbnál újabb üzeneteket firkáltak a tüzérek: „A patkány Goebbelsnek”, „Sztálingrádért”, „Göring dagadt seggébe és „Az árvákért és az özvegyekért”. Az ágyúk kezelőit a politikai tisztek buzdították egyre őrültebb tempójú tüzelési gyorsaságra. A tüzér főtisztek különösen büszkék voltak és önelégült megjegyzéseket tettek „a háború véres istenére”, mely kifejezés általánosan a szovjet tüzéreket jelentette. Aznap reggeltől május 3-ig összesen 1,8 millió lövedéket lőttek ki a város elleni támadás során.

Az áldozatok száma különösen a nők körében volt magas, mivel ők még ekkor is sorban álltak a szemerkélő esőben, hátha végre megkapják „válságadagjaikat”. Megcsonkított testek hevertek szerteszéjjel a Berlin délnyugati részén álló Hermannplatzon, ahol az emberek a Karstadt Áruház előtt álltak sorba. Mások a vízcsapoknál várva vesztették életüket. Az utcákon immár csak rohanva lehetett közlekedni. A legtöbben feladták a várakozást és visszatértek az óvóhelyre. Néhányan azonban megragadták a talán utolsó lehetőséget, hogy ezüsttárgyaikat és más értékeiket a hátsó kertben, vagy egy közeli földdarabon elássák. A szűnni nem akaró bombázás és a lövedékek kiszámíthatatlan becsapódása mindenesetre a többséget visszakényszerítette a föld alá.

A pincékben és az óvóhelyeken az elmúlt két év heves bombatámadásai során különbözd szubkultúrák alakultak ki. E „pincetörzsek” - ahogyan az egyik naplóíró hívta ezeket a furcsa társadalmi mikrokozmoszokat - rendkívül színes egyéniségeket vetettek a felszínre, leven szó akár gazdag, akár szegényebb kerületekről. Szinte minden pincében volt legalább egy rendkívül unalmas ember - általában egy náci, aki mindenáron igazolni akarta a Führerbe és a végső győzelembe vetett hitét. Számos berlini valamilyen oknál fogva Hitlert egyszerűen „annak az embernek” kezdte hívni, és ezt nem feltétlenül sértésnek szánták.

Többen valamilyen szerencsét hozó amuletthez vagy talizmánhoz ragaszkodtak. Az egyik anya például a Breslau környéki ütközetben harcoló fia tartalék műlábát vitte le magával az óvóhelyre. Több „pincetörzs” valamilyen babonát vagy elméletet ötlött ki a túlélésre. Az egyik helyen például úgy hitték, hogy egy közvetlen bombabecsapódást túl lehet élni, ha törülközőt csavarnak a fejükre. Megint mások meg voltak győződve, ha az első robbanáskor előregörnyednek, akkor tüdejük nem fog szétrepedni. A németek hipochondriája szinte minden lehetséges megnyilvánulási formában előtört. Amikor a légiveszély elmúltát jelző sziréna felharsant, a pincék és az óvóhelyek ideges nevetéstől és kényszeredett viccelődéstől voltak hangosak. Az idősebb asszonyok körében ekkor különösen népszerit volt a mondás, mely szerint: „Jobb egy ruszki a hasadon, mint egy- amcsi a fejeden.”

***

A nap folyamán, miközben a német egységek és az alakulatuktól leszakadt katonák hátráltak, Hitler továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy Busse tartsa a már két napja szétbomló védelmi vonalat. Busse balszárnyát, a CI. hadtest maradványait kiszorították Bernau térségéből. A Grossdeutschland kísérőezrednél szolgáló Wolfram Kertz a Berlintől északkeletre fekvő blumbergi autópálya-csomópontnál sebesült meg.

A kísérőezred 1.000 katonájából csupán negyvenen érték el a fővárost. Olyan sok múlott a „katonaszerencsén”. Kertzet a rátaláló szovjet katonák falhoz állították. „Du General?” - „Te tábornok vagy?”, kérdezték, amikor meglátták a Lovagkeresztet a nyakában. kerítettek egy lovas szekeret és kihallgatásra a főhadiszállásra vitték. Egy főtiszt megkérdezte tőle, hogy Hitler él-e még, és hogy mit tud az amerikaiak és a németek közös, Vörös Hadsereg elleni támadásának terveiről.

Mindez jól tükrözte, milyen üldözési mániában szenvedtek a Kreml urai. Valójában az amerikaiak mindenhol, még a Berlin-tengely mentén is folyamatosan harcoltak ekkor a németek ellen. Szárazföldi csapataik és az amerikai légierő Mustangjai megállás nélkül támadták Dessaunál a tizenkettedik hadsereg Scharnhorst hadosztályát. Ez volt a válasz a Luftwaffénak az Elbán kiépített átkelők és hídfőállások ellen intézett meglepetésszerű támadására. Peter Rettichnek, a Scharnhorst egyik zászlóaljparancsnokának április 21-re csupán ötven embere maradt.

*

A kilencedik hadsereg középső frontszakaszán Weidling LVI. páncéloshadtestének megmaradt egységeit a berlini autópálya-körgyűrű kelni oldala felé szorították vissza. Az országút mindkét oldalán holttestek heverek az árkokban. Legtöbbjük a Sturmovikok géppuskatüzének esett áldozatul.

A mellékutak és a jelentősebb útvonalak egyaránt babakoraikat és kézikocsikat toló civilektől voltak zsúfoltak. A katonákat körbevették az ellenséges előrenyomulás pillanatnyi helyzete iránt érdeklődő emberek, ám gyakran maguk a kérdezettek sem tudtak pontos információval szolgálni. A Feldgendarmerie járőrei minden kereszteződésnél elfogtak pár, alakulatuktól leszakadó katonát, hagy rögtönzött századokat alakítsanak belőlük. Az út menti fákra többeket felakasztottak, a holttestek mellkasára tett táblára pedig azt írták: „Gyáva voltam.” Az utak szélén álló házak védelmére kiküldött katonák voltak a legszerencsésebbek, hiszen a lakók gyakran élelemmel látták el őket és hozzá napok után először forró vizet is kaptak, hogy megfürödhessenek és megborotválkozhassanak.

Petershagenben a Nordland egyik, Lorenz Sturmbannführer vezette százada felkészült, hogy szembeszálljon a 8. gárdahadsereggel, ám hirtelen katyusatámadás érte siket. Az egyik beszámoló szerint a szovjet katonák valamilyen gyúlékony anyaggal töltötték meg a robbanófejeket. Az alakulat felderítő járművei gyorsan lángba borultak és némelyik közülük fel is robbant. A rémült túlélők a még sértetlen járművekbe ugrottak és a súlyos égési sérüléseket szenvedett sebesülteket hátrahagyva elhajtottak. Csupán Lorenz és az egyik híradósa maradt hátra, hogy gondoskodjon róluk. A kevésbé komolyan sérülteket egy lövészpáncélosra rakták és visszaindultak a kötözőállomásra. Az elsősegélyhelyet a parancsnoki állás melletti völgyben, egy pajtában alakították ki. Lorenzet „nagyon rossz előérzet” kerítette hatalmába. Nem véletlenül. A szovjet gárdatüzérek néhány pillanattal később újabb célzott katyusatámadást intéztek ellenük. Szinte mindenki megsebesült, Lorenznek például a jobb vállát találta el egy srapnel.

Gerhard Tillery, egy tisztiiskolás-zászlóalj életben maradt tagja a közeli hoppegarteni versenyistálló előtt meglátta az egyik ezredest a hadosztályukból.

- Látom, épségben hazatérnek mindannyian - mondta az ezredes a meglepett katonának. - Ennek az egésznek már semmi értelme.

Tillery azonban nem tudta azonnal követni a tanácsot. Új, rögtönzött századukat egy elszánt, fiatal, ám gyalogsági tapasztalattal nem rendelkező tüzértiszt irányította. Ő az alakulatot visszavonta Mahlsdorfba, ahol egy temetőben építették ki védelmi állásaikat. A harc kezdete előtti kis szünetben Tillery és társai elindultak, hogy élelmet gyűjtsenek be a helyiektől. A kapott élelmiszert nagyobb tejeskannákban hozták el. Tillery észrevette, hogy jobbszárnyukon néhány Volkssturm- és egy rendőrzászlóalj foglalta el állásait. Tudták mindannyian, hogy nemsokára jönnek az oroszok, és óvatosan előrenyomulva tüzet nyitnak minden vélt védelmi állásra.

Ott, Berlin keleti részén a kilencedik hadsereg megmaradt egységei az 5. csapásmérő hadsereggel, valamint Csujkov 8. gárda-harchocsihadseregével találták szembe magukat. Ezután azonban Zsukov déli irányba, a Spree felé fordította a 8. gárda-harckocsihadsereget, mivel elképzelései szerint Csujkovnak és Katukov 1. gárda-harckocsihadseregének délnyugati irányból kellett Berlin területére hatolnia. Ezzel - vélte a frontparancsnok - talán megelőzi Konyevet, aki ugyanebből az irányból tervezte támadni a német fővárost. Április 21-én Katukov néhány harckocsidandárja a 8. gárdahadsereg gyalogságával előrenyomult és elfoglalta a Rüdersdorftól délre fekvő Erknert.

Berlin északi részének bekerítéséhez Zsukov Spandau irányába küldte a 47. hadsereget, míg a 2. gárda-harckocsihadseregnek Oranienburg felé kellett indulnia. Az egyre türelmetlenebb Sztálintól távirat érkezett: „Csapataink lassú előrenyomulása miatt a szövetségesek elérik Berlint, és hamarosan behatolnak a városba.” Az élen haladó harckocsidandárok, melyeknek már az előző éjszaka Berlin területén kellett volna lenniük, április 21-én még csupán a külső kerületekben folytatták a harcot. Zsukov nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a fejveszett előrenyomulás ilyen környezetben komoly veszteséggel jár. Az út mentén minden ház, minden kert és földhittak, szinte az összes bokor rejthetett egy-egy, Panzerfausttal felfegyverkezett Hitlerjugendet vagy Volkssturm-harcost. A 3. csapásmérő hadsereg és az 5. csapásmérő hadsereg lövészezredei aznap éjszaka ugyancsak elérték a két északkeleti külvárost, Malchowot és Hohenschönhausent.

*

Berlintől húsz kilométerre délre, a hatalmas zosseni föld alatti főhadiszálláson rendkívül feszült volt a légkör. Egy nappal korábban, amikor már egyre nagyobb veszélyt jelentettek a déli irányhól érkező szovjet tankok, Krebs tábornak kiküldte felderítő járművekkel az OKH kis különítményét, hogy mérjek fel a helyzetet. Április 21-én Boldt századost, Krebs másodhadsegédét telefoncsörgés ébresztette. Kränkel főhadnagy, a védelmi alakulat parancsnoka jelentette, hogy nem sakkal korábban mintegy negyven szovjet tankból álló egységet látott felfelé jönni a Baruthot Zossennel összekötő úton. A főhadnagy éppen készült megtámadni őket. Boldt jól tudta, hogy Kränkel könnyű páncélos járművei nem lehetnek méltó ellenfelei a „T-34-eseknek. Tájékoztatta hát Krebset, aki felhívta a Birodalmi Kancelláriát és engedélyt kért a főhadiszállás kiürítésére. Hitler elutasította a kérést. Röviddel a 11 órás helyzetértékelő megbeszélés előtt már jól lehetett hallani a lövéseket leadó harckocsikat. Az egyik törzstiszt úgy becsülte, hogy a szovjetek fél órán belül Zossenben lehetnek. Kränkeltől újabb üzenet érkezett. Támadása kudarcot vallott, alakulata súlyos veszteségeket szenvedett. Már semmi sem állíthatta meg az ellenséges tankokat.

Krebs tábornok kilépett irodájából.

- Uraim, ha készen állnak - mondta és kezdetét vette a német vezérkari tisztek utolsó megbeszélése.

Nehéz volt nem gondolniuk arra, hogy hamarosan a szovjet fegyveres erők foglyai lesznek és minden bizonnyal az oroszországi fogolytáborok várnak rájuk.

Az ágyúdörgés azonban véget ért. A tankok Baruthtól délre megálltak, mivel kifogyott a gázolaj. Délután 13 órakor azután Burgdorf tábornok is telefonált a Birodalmi Kancelláriáról. A fegyveres erők főparancsnokságát egy Potsdam közelében, Eiche melletti Luftwaffe-bázisra telepítik át, míg a szomszédos bunkerrendszerben működő Wehrmacht-főparancsnokság a közeli krampnitzi páncélosbázison kap helyet. A döntés éppen időben született meg.

Egy nagyobb járműoszlop a nem feltétlenül nélkülözhetetlen személyzettel délnyugati irányba, majd Bajorország felé indult. Az út rendkívül kockázatos volt. Nem tudták ugyanis, hogy Lejusenko harckocsidandárjai éppen előttük haladnak majd el. Ezzel szemben az egyik legutolsó Luftwaffe-bevetés jelentős károkat okozott a menetoszlopban, mivel a német pilóták rosszul azonosították a célpontokat. A főhadiszállásról egy kisebb csoport mindeközben Lejusenko harckocsijaival párhuzamos útvonalon Potsdamba tartott.

Késő délután szovjet katonák óvatosan és hitetlenkedve léptek be a zosseni álcázott tábor területére. A két álcahálókkal elrejtett épületkomplexum, a Maybach I. és a Maybach II. szorosan egymás mellett álltak. Nem is az alacsony betonépületekben szétszórt papírhalmokon lepődtek meg, hanem sokkal inkább a helyi gondnok által tartott „tárlatvezetésen”. A férfi levezette őket a galériás föld alatti bunkerek labirintusszerű rendszerébe. A helyiségek terepasztalokkal, térképekkel, telefonospultokkal és távírókkal voltak telezsúfolva. A legnagyobb érdeklődést a telefonközpont váltotta ki, amely a Wehrmacht egységei és a két főparancsnokság között biztosította a kapcsolatot akkor, amikor a Harmadik Birodalom területe a Volgától a Pireneusokig, és az Északi-sarktól a Szaharáig húzódott. A gondnokon kívül csupán négy katona maradt a létesítmény védelmére. Hárman azonnal megadták magukat. A negyedik csak azért nem, mert hullarészeg volt.

Hirtelen megcsörrent a telefon. Az egyik orosz katona vette fel. A hívó fél, nyilván egy német főtiszt az iránt érdeklődött, hogy mi történik.

- Iván van itt - mondta a katona oroszul, majd közölte a tiszttel, hogy menjen a pokolba.

*

Miközben Krebs törzstisztjei nagy sietséggel Berlin nyugati oldalára költöztették át a főhadiszállást, pletyka kelt szárnyra, miszerint már Weidling tábornok is áthelyezte parancsnokságát a Potsdamtól északra fekvő Döberitzbe. Két nappal később mindez abszurd komédiához vezetett. Hitler ugyanis először árulás és gyávaság miatt: ki akarta végeztetni Weidlinget, majd mégis inkább úgy döntött, hogy a tábornokot Berlin védelmének parancsnokává nevezi ki.

A Führer személyes sértésként értékelte Berlin szovjetek általi bombázását, ami - figyelembe véve, hogy milyen jelszavakat: firkáltak a lövedékekre korábban - a támadóknak valójában célja is volt. Hitler első reakcióként a Luftwaffét tette felelőssé, amiért ez megtörténhetett. Nem először, kivégzéssel fenyegette meg Koller tábornokot. Az, hogy a Luftwaffénak csupán néhány bevethető repülőgépe maradt és ezeket sem tudta üzemanyaggal ellátni, nem különösebben érdekelte a náci vezetőt. A harag, vélte, ihletet ad és ösztönzőleg hat rá. A szovjetek kísérlete, hogy északról bekerítsék a várost, támadásnak tette ki a jobbszárnyukat. Hitler úgy döntött, hogy ellenlökést indít és felszabdalja az ellenfél frontját. Még a helyzetértékelő térképről emlékezett, hogy a Felix Steiner Obergruppenführer vezette III. SS Germanische hadtest valahol Eberswaldétól északnyugatra állomásozik. Hitler teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy Heinrici a hadtest alakulatainak jelentős részét már átcsaportosította, hogy a kilencedik hadseregnek a nyújtsanak támogatást. Steiner hadteste a Visztula hadseregcsoport főparancsnoksága szerint csupán „három zászlóaljból és pár harckocsiból állt”.

A realitásokról megfeledkezve a Führer „Steiner hadseregéről” kezdett beszélni, ami még tőle is szokatlan túlzás volt. Amellett érvelt, hogy az egységeket össze lehet vonni a Berlin északi része felé visszavonuló CI. hadtest összes alakulatával. Még Göring Karinhallban állomásozó Luftwaffe-kísérőegységével is számolt, ám azok már régen útra keltek más irányba. Minden hadra fogható katonát, tengerészt és pilótát fel kell fegyverezni és csatába küldeni, az a parancsnok pedig, aki visszatartja az embereit, öt órán belül kivérzendő. Hitler szentírásként emlegette Nagy Frigyes szavait, mely szerint: „Az nyer, aki a legutolsó zászlóaljat küldi harcba.” Ez alátámasztani látszott Hitler azon meggyőződését, hogy az emberi életekkel való játszadozás a nagyság jele.

Steiner teljesen elképedt, amikor a Führer bunkeréből azzal hívták fel, hogy azonnal támadást kel indítania. Miután összeszedte magát, visszahívta Krebset, hogy emlékeztesse arra, mi is a valós helyzet. A tábornok azonban szinte közvetlenül Hitler mellett állt éppen. Ekkorra már túl késő volt. Steiner hivatalos parancsot kapott az 1. Belorusz front jobbszárnya elleni támadás megindítására. Őt és tisztjeit egyúttal kivégzéssel fenyegették meg, ha esetleg nem engedelmeskednének. Heinrici, amikor kicsit később tájékoztatták, azonnal telefonált a Birodalmi Kancelláriára, hogy tiltakozzon ez ellen az örültség ellen. Krebs elmondta neki, hogy a döntés már megszületett és nem tud a Führerrel sem beszélni, mivel az rendkívül elfoglalt.

Hitler azon az őrült éjszakán Reymann tábornokot is elmozdította posztjáról. Burgdorf tábornoknak sikerült meggyőznie a Führert, hogy nem a megfelelő ember Berlin védelmének irányítására. Goebbels pedig már azóta Reymann ellen volt, hogy az nem vall hajlandó főhadiszállását az állatkertnél kialakított bunkerbe, az ő birodalmi védelmi biztosi ti>hadiszállása mellé áthelyezni. A tábornok egy Potsdam közelében állomásozó igen gyenge - menetközben a rendkívül hangzatos Spree hadseregcsoport névre keresztelt - hadosztály parancsnoka lett.

Eredeti posztjára két jelölt is akadt, ám mindkettőt elvetették. Hitler végül Käther ezredest választotta, akit elsősorban az tett alkalmassá e beosztásra, hogy ő volt a nemzetiszocialista Führungsoffizier vagyis a szovjet katonai népbiztos német megfelelője. Käthert előbb vezérezredessé, majd altábornaggyá léptették elő, ám kinevezését másnap hatályon kívül helyezték. Így amikor a Vörös Hadsereg behatolt a külvárosaiba, Berlinnek nem volt parancsnoka.

*

Zsukov számára az előrenyomulás azonban még mindig túl lassú volt. Április 22-e, szombat volt a kitűzött időpont, mikorra Berlint el kellett volna foglalni, a legelöl haladó hadosztályai is azonban még mindig csak a főváros peremkerületeiben jártak. Aznap reggel táviratot küldött hadseregparancsnokainak: „Berlin védelme gyengén szervezett, ám csapataink továbbra is lassan haladnak előre.” Elrendelte hát, hagy „a nap huszonnégy órájában folytassák az előrenyomulást”. A tény azonban, hogy erre a dátumra esett Lenin születésnapja, továbbra is arra ösztönözte a politikai tiszteket, hogy vörös lobogókat osszanak szét, melyeket azután majd a fontosabb épületekre kell kitűzni.

Az oroszokra nem volt különösebb hatással a Spree látványa. Az egyik tiszt egyszerűen csak „mocskos, ingoványos kis folyóként” írta le. Ám ahogy alábecsülte a Seelowi-magaslatnál kiépített német védelem erejét, Zsukov hasonló módon figyelmen kívül hagyta az erdős Brandenburg összetett folyórendszereit is. Csupán az elmúlt két év során a folyókon keresztül vezetett támadásokban hatalmas tapasztalatra szert tett felderítőegységeknek, és a hidak és más átkelők kiépítésében jártasságot szerzett hídverő alakulatoknak volt köszönhető, hogy az előrenyomulás nem tartott jóval tovább. Az 1. gárda-harckocsihadsereg például, noha még viszonylag távol volt a folyótól, máris felkészült, hogy Köpenick közelében pontonhidat építsen a Spree-n.

A páncélosokkal megerősített 8. gárdahadsereg anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, a város felé szorította vissza Weidling LVI. hadtestét. A jobbszárnyon az 5. csapásmérő hadsereg már Berlin keleti külvárosaiban járt, majd nyomult onnan tovább, miközben a 3. csapásmérő hadsereg a parancs értelmében a főváros középnyugati részeit, majd dél felé kanyarodva a belvárost támadta. Jobbján a 2. gárda-harckocsihadsereg a terveknek megfelelően Siemensstadton keresztül hatolt be Berlin területére, majd Charlottenburg felé vette az irányt. Végül a 47. hadsereg, miután tevékkel vontatott szekereivel és utántöltő kocsijaival nem kis megdöbbenést keltett Oranienburgban a francia hadifoglyok körében, nyugat felé vonult tovább, hogy teljessé tegye a város nyugati felét körülölelő gyűrűt.

*

Ugyanezen vasárnap korán reggel Weidling tábornok magához kérette hadosztályparancsnokait, hogy megtárgyalják a kialakult helyzetet. Egy kivétellel mindannyian dél felé szerettek volna kitörni, hogy egyesíthessék csapataikat Busse tábornok alakulataival és a kilencedik hadsereg másik két hadtestével. A kivétel Ziegler Brigadeführer, az SS Nordland hadosztály parancsnoka volt, aki - magára haragítva ezzel Weidlinget - nem csinált titkot abból, hogy ismét csatlakozni szeretne Steinerhez. Nem lehet tudni, hogy e döntést kizárólag az SS-ben meglévő összetartás motiválta, vagy a Brigadeführer skandináv önkénteseit szerette volna a dán határ közelébe visszavonni.

A Nordland tehát tovább védte Mahlsdorfot és az 1. számú birodalmi főútvonal Berlinbe vezető bejáratát. Friedrichsfelde közelében a hadosztály egyik alakulata francia hadifoglyokat szedett össze, és őket kényszerítenék a lőállások körüli árkok megásására. Napközben nagy erőkkel támadták a szovjetek a hadosztályt, így az Karlshorstba húzódott vissza. Az egyik különítmény egy ügetőpálya mellett ásta be magát és aknavetőket állított fel, ám nem sokkal később őket vették tűz alá a szovjet ágyúk. Az egyik beszámoló szerint „a lövedékek a kocsiállásokban és az istállókban robbantak fel.”

Közel egy hét telt már el azóta, hogy a katonák az utolsó - gyakran csupán egy kevés ömlesztett sajtból, tartós kenyérből, vagyis Dauerbrotból és egy kis üveg teából vagy kávéból álló - tartalék fejadagjukat megkapták. Most már csupán abban reménykedhettek, hogy valamelyik elhagyatott ház kamrapolcán ott felejtettek a tulajdonosok egy sertéshúskonzervet, arait majd bajonettjükkel felnyithatnak. Mocskosak, borotválatlanok voltak, szemük a fáradságtól vérvörös.

A délebbre elhelyezkedő kilencedik hadsereg katonái még rosszabb körülmények között voltak kénytelenek helytállni. Hitler parancsa, hogy az Odera mentén kiépített védelmi vonalat mindenféleképpen tartani kell, teljesen értelmetlen volt.

Az XI. SS-páncéloshadtest megmaradt egységei, az V. SS-hegyivadászhadtest, valamint a frankfurti helyőrség alakulatai különböző irányokból a Spree mentén fekvő erdőkbe húzódtak vissza. A férfiak magányosan vagy csoportokban meneteltek. Csupán kevés olyan alakulat maradt, mely rendezetten vonult vissza és még kevesebb, mely alkalmas volt a Busse főhadiszállásáról érkező parancsok végrehajtására. A járműveket, melyekből kifogyott az üzemanyag, egyszerűen az út mellett hagyták.

Egyes különítményeket hátrahagytak, hogy fedezzék a menekülőket, ám ezek nem tudtak kellő mértékű ellenállást kifejteni. Reinhard Appel, a Hitlerjugend egyik, az Olimpiai Stadionban kiképzésben részt vett tagja az egyik olyan csoportban teljesített ekkor szolgálatot, melynek a parancs értelmében az SS 30. Januar hadosztály katonáit kellett pótolnia Müllrose közelében. Életét egy idős, még a keleti fronton többször kitüntetett őrmester mentette meg. Miközben a szovjet katonák előrenyomultak, Appel - készen arra, hogy nem adja egykönnyen magát - felpattant, hogy egy kézigránátot hajítson az ellenség sorai közé. Az őrmester azonban megragadta a karját, kifeszítette ujjai közül a gránátot és azt kiabálta a fiúnak, hogy semmi értelme a bátorságnak egy teljesen reménytelen helyzetben. Az oroszok mindenkit legyilkoltak volna, aki a bunkerben tartózkodott. A férfi fehér zsebkendőjét egy fadarabra erősítette és ezt emelte a magasba, ahogy a szovjet katonák géppisztollyal a kezükben megjelentek. Azok „Vojna kaputt!” - „A háborúnak vége!” és „Gitler kaputt!” kiáltásokkal berontottak, lefegyverezték a fiatal katonákat, majd elvették az óráikat. A fiúkat és az őrmestert kelet felé, az Odera irányába indították útnak.

*

Mintegy nyolcvan kilométerre a mögöttes területüktől, a 3. gárda-harckocsihadsereg felderítő különítményei az előző este elérték Königswusterhausent. A Neissétől így mintegy hat nap alatt összesen 174 kilométert haladtak előre. Az alakulatukat Csujkovnak a Müggelsee északi partján vonuló 8. gárdahadseregétől kiterjedt tó- és folyamrendszer választotta el. A két szovjet hadsereg és köztük ez az akadály gyakorlatilag azt jelentette, hogy Busse kilencedik hadseregét bekerítették.

Konyev marsall, akit a légi felderítés már fegyelmeztetett, hogy jobbján, a Spreewaldban jelentős méretű ellenséges csapatösszevonás folyik, teherautókkal gyorsította fel a 28. hadsereg előrenyomulását. E hadosztályok feladata annak a résnek a lefedése volt, mely a Cottbus környékén a német alakulatokat felszámoló, Gordon 3. gárdahadserege és a Berlin felé nyomuló 3. gárda-harckocsihadsereg között alakult ki. Konyev úgy Katarozott, hogy Ribalko harckocsihadseregét egy tüzérségi hadtesttel és egy légvédelmi hadosztállyal is megerősíti.

Április 22-e estéjén Ribalko mindhárom hadteste elérte a Teltow-csatornát, a Berlint védő gyűrű déli peremét. A németek „nagyon meglepődtek, hogy orosz tankokkal találták magukat szembe”. A 3. gárda-harckocsihadsereg egyik jelentése szokatlanul lírai hangnemben úgy jellemezte érkezésüket, mint ami olyan váratlan volt, „mint nyáron a hóesés”.

A német kommunikációs vonalak immár olyan rossz állapotban voltak, hogy még a Visztula hadseregcsoport főparancsnoksága sem tudott erről az előrenyomulásról. Ráadásul nem tettek lépéseket annak érdekében, hogy „a csatorna déli oldalán álló Wehrmacht-raktárból elszállítsák a készleteket”. „Sőt éppen ellenkezőleg, amikor az első szovjet tankok már csak pár száz méterre voltak, az adminisztrátor nem volt hajlandó fejadagokat kiadni a csatorna északi partján állomásozó Volkssturm tagjainak, arra hivatkozva, hogy egy igazolás nem lett a szabályoknak megfelelően kitöltve.” Ehelyett inkább felgyújtotta az élelmiszerkészletet.

A 9. gépesített hadtest keresztülszáguldott Lichtenradén, a 6. gárda-harckocsihadtest elfoglalta Teltowot, a tőle balra előrenyomuló 7. gárda-harckocsihadtest pedig Stahnsdorfot szállta meg. Nyugatabbra Lejusenko 4. gárda-harckocsihadseregének egy része csupán tíz kilométerre volt Potsdamtól. Távolabb két másik, Berlint nyugat felől megkerülő hadteste alig negyven kilométerre volt Zsukov -17. hadseregétől.

A Teltow-csatorna közelében fekvő Stalag III-ban őrzött francia hadifoglyok éppen a kellemes tavaszi időjárást élvezték, amikor kívülről támadást intéztek a szögesdrót kerítés ellen. „Körülbelül délután öt óra lehetett”, emlékezett vissza egyikük, „amikor megjelent az első orosz katona. Könnyedén és peckesen lépkedett, géppisztolyát tüzelésre készen derékmagasságban tartotta. Az út mellett húzódó árok vonalát követte. Még csak pillantásra sem méltatta a táborunkat.” Nem sokkal később azonban szovjet tisztek érkeztek a táborba. Az orosz foglyokat felsorakoztatták. Mindegyik kapott egy géppisztolyt vagy egy puskát és azonnal harcba kellett indulnia.

A város délkeleti oldalán álló fogolytábor egy másik francia lakója látta, amint „az egyik lövészgödörben egy tizenhárom-tizennégy éves forma Hitlerjugend ügyetlenül próbál megbirkózni egy Panzerfausttal”. Látszott a fiún, hogy semmi kétsége, a következő nap az a földbe ásott lyuk lesz a sírja.

*

Az északi irányú gyors előrenyomulás során Konyev harckocsidandárjai civilekkel zsúfolt szekereket hagytak maguk mögött. E civilek közül azonban többen egyenruhájukat elfedő német katonák voltak. Azok, akiknek sikerült Lejusenko 4. gárda-harckocsihadserege elől nyugatra menekülniük, továbbadtak a hírt a szovjetek közeledtéről. A Berlint nyugatról bekerítő három hadtesthez az Elba irányából csatlakozott az 5. gárda-gépesített hadtest is, mely készen állt arra, hogy megakadályozza Wenck tizenkettedik hadseregének és Busse kilencedik hadseregének egyesülését.

A Beelitz-Heilstätten közelben álló laktanyában sebtében kialakított kórházban Ruth Schwarz nővér rémülten értesült április 21-én arról, hogy az oroszok már Jüterbognál, vagyis a kórháztól alig negyven kilométerre vannak. A különböző osztályokon tartalék csokoládé-, kolbász- és kétszersültadagokat osztottak szét. A nővérek négyesével aludtak, azt remélve, hogy így majd megkímélik őket a szovjet katonák. Szívük „a félelemtől sebesen vert”, értesülve a szovjet előrenyomulásról.

Április 22-én hallották, hogy a Vörös Hadsereg elérte a mintegy tíz kilométerre fekvő Schönefeldet. Elisabeth von Cleve főnővér aki a személyzet egy részével és a felnőtt betegekkel érkezett Potsdamból, felállíttatott egy oltárt, mécseseket helyeztetett el rajta és rögtönzött misén próbált meg vigaszt nyújtani a betegeknek. Amikor elénekelték az „Ein feste Burg ist unser Gott”-ot, mindenki könnyekben tört ki. Egyetlen reményük az a szóbeszéd volt, mely szerint Beelitz-Heilstätten környékét svájci fennhatóság alatt nemzetközi zónává nyilvánították. Ezt a hiú ábrándot azonban pillanatok alatt szertefoszlatták a következő nap eseményei. Ekkor értesültek ugyanis arról, hogy a szovjet csapalak elérték Beelitzet és „fosztogatnak, gyújtogatnak, valamint a nőkkel erőszakoskodnak”. „Azonnal elővettem a veszély esetére félretett körömollómat”, emlékezett vissza Ruth Schwarz nővér. Az ápolónők mindenesetre tovább folytatták munkájukat.

*

A mögöttes területeken a szovjet hatóságoknak is megvolt a maguk baja. A Seelowi-magaslatoknál megkerült, német tisztekből és katonákból álló csoportok megkíséreltek visszajutni nyugatra. Az éhező katonák rajtaütöttek a szovjetek lóvontatású szekerein, sőt a magányos katonákra is lecsaptak, hogy élelmiszeres zsákjukat elvegyék.

A háború tetőpontjának közeledtével az NKVD lövészezredei szokásos gyanakvásukkal és a már ismert aránytévesztéssel reagáltak mindenre. „Április 22-én”, jelentette az egyik ezred, „egy szovjet szakács, bizonyos Matija Mazurkevics összetalálkozott korábbi hadosztálya tisztjeivel és gépkocsival velük ment. Vagyis dezertált. Mindent megteszünk, hogy megtaláljuk.” Mindez akkor történt, amikor semmit sem tettek a fosztogatások és a nők elleni erőszakos cselekmények, sőt a gyilkosságok megakadályozására.

A Moszkvából az 1. Belorusz frontra ekkor visszatérő Vaszilij Grosszman útközben Zsukov Landsbergben kiépített főhadiszállásán is rövid látogatást tett. „Gyerekek játszanak katonásdit a lapos tetőkön”, írta jegyzetfüzetébe. „Mindez akkor, amikor a német imperializmus éppen bevégzi Berlinben. A hosszú lábú, szőke fiúk itt fából készült kardokkal és botokkal kiabálnak, ugrálnak és ütik-vágják egymást... Ez az állandóság. Ezt soha nem lehet kiirtani az emberi fajból.” A pesszimista hangulat azonban nem tartott sokáig. Brandenburgban szikrázó napsütés fogadta és csodálattal vegyes irigységgel járt-kelt a Berlinhez közel felépített nyaralók között. „Mindent”, jegyezte fel, „virágok, tulipánok, orgonák borítanak. Sok helyen alma- és szilvafák állnak. A madarak énekelnek: a természet nem érez szánalmat a végnapjait élő fasizmus iránt.” Grosszman figyelte, ahogy egykori hadifoglyokból álló menetoszlop vánszorog el előtte. A hevenyészve elkészített zászlókat itt is jól látható helyre tették. „A francia talpasok is élnek még”, állapította meg.

*

A fasizmus bukásának egyik legnyilvánvalóbb jele a német propagandagépezetben egyre gyakrabban tapasztalható működési zavar volt. Április 21-én a Transocean News Agency és a Reichssender Berlin egyszerre hallgatott el. Másnap a náci párti ír nacionalisták az Irland-Redaktionnál azzal vádolták a briteket és az amerikaiakat, hogy közreműködésükkel Európa szovjet érdekövezet lesz. Ez volt az utolsó előtti híradásuk. Két nappal később a naueni átjátszó állomást elfoglalták.

Egyre több és több berlini vállalta a kockázatot és rádióján a BBC híradását hallgatta, sőt meg is tárgyalták az elhangzottakat. Az áramhiány azonban immár a rendőrállamnál is sokkal hatékonyabban korlátozta a külföldi adók műsorainak hallgatását. London nem tudott a szovjetek nagyszabású előrenyomulásáról, ám a bejelentés alapján, mely szerint a Vörös Hadsereg felszabadította a Berlintől nem messze északra fekvő Sachsenhausen-Oranienburg koncentrációs tábort, megfelelő képet lehetett alkotni a keleti szövetséges offenzívájának aktuális helyzetéről, valamint azon immár nyilvánvaló szándékáról, hogy bekerítse Berlint. A táborban feltárt szörnyűségek ugyancsak jól mutatták, hogy milyen mértékű borsszúra kell felkészülnie a német fővárosnak. Mindezek ellenére a berliniek túlnyomó többsége továbbra is meggyőződéssel hitte, hogy a koncentrációs táborok csupán az ellenséges propaganda szüleményei.

A telepes rádiókon sugárzott adásokon és a fejadagokról szóló hirdetményeken túl az egyetlen hírközlő eszköznek most már elsősorban az élőszó minősült. A szóbeszédet és a valóságot egyre nehezebb volt különválasztani. Mintha valamilyen rémálomban éltek volna a berliniek, ahogy ezen a verőfényes, ám esős tavaszi napon a város végzetét várta beteljesülni. Szinte elkerülhetetlen volt, hogy a várost jelenlegi állapotában össze ne vessék egykori birodalmi fővárosi státusával. A nem is oly rég még impozáns épületeknek már csak a homlokzatai álltak, a felső ablakokból az ég tekintete le a romos utcákra. A gépesített katonai erő összeomlását pedig semmi sem érzékeltethette volna jobban, mint a kis lengyel lovak vontatta kocsikon visszavonuló szedett-vedett ruházatú német katonák látványa.

Kazakov tüzérsége folyamatosan lőtte a várost, így nem csoda, hogy az óvóhelyeken meglapulók idegei pattanásig feszültek. Az emberek ráébredtek, hogy a „mennydörgő ágyúk” nem pusztán hangzatos közhely, hanem egy igencsak pontos körülírása annak, amit éppen átélnek. A lövegek hangja különösen az épületek mögötti udvarokon viharként söpört végig. Mindenki félt, de legjobban a nők rettegtek. Egy névtelen naplóíró lejegyezte, hogy noha sorban állás közben az élelmiszerért az ellenség minden hadmozdulatát részletekbe menően megbeszélték, volt egy ki nem mondott egyezség közöttük, hogy „»Arról« nem beszélnek”.

„Furcsa időket élünk”, írta ugyanez a személy a naplóként használt főkönyvbe. „Körülöttünk alakul a történelem, ami egyszer majd a történelemkönyvek lapjain fog visszaköszönni. Ám miközben megéljük e nagy eseményeket, mindenkit kicsinyes aggodalmak és félelmek töltenek el. A történelem nagyon fárasztó tud lenni. Holnap keresek valami zsákot és próbálok valahonnan egy kis szenet keríteni.”

*

Hitler ugyanakkor éppen ezekben az órákban ismerte fel, hogy számára már csupán a történelem maradt - noha e történelemképet részéről a halhatatlanság iránti vágy határozta meg. Himmlerrel ellentétben ő nem kísérelte meg megváltoztatni holmi engedményekkel a róla kialakult képet. Ha valami, hát a vérontás és az értelmetlen pusztítás iránti szenvedélye tovább fokozódott. Az egyik ok, amiért úgy döntött, hogy végül mégis Berlinben marad, rendkívül egyszerű volt. Berchtesgaden bukása ugyanis nem hangzott olyan jól, mint Berlin bukása. Valószínileg a lángoló épületek és a rommá lőtt műemlékek látványa sem lett volna olyan lenyűgöző, mint itt, a birodalom egykor csillogó fővárosában.

Április 21-e éjszakáján Hitler majdnem összeesett, miután kiadta Steinernek az ellentámadásra a parancsot. Orvosa, Morell olyan gyengének találta a Führert, hogy injekció beadását javasolta. Hitler őrjöngeni kezdett. meg volt győződve, hogy a tábornokok morfiumot akarnak beadatni neki, hogy azután egy gépen Salzburgba szállíthassák. Ekkor már napjai jórészét lent töltötte a bunkerben, ha nem a helyzetértékelő megbeszéléseken, akkor szobájában gondolataiba merülve vagy Nagy Frigyes falon lógó portréját nézegetve. Az egykori uralkodó lett a példaképe.

Április 22-én délelőtt Hitler izgatottan várta Steiner északon végrehajtott támadásáról a híreket. Kérte Koller tábornokot, a Luftwaffe vezérkari főnökét, hogy küldjön fel gépeket, ellenőrizze, Steiner csapatai mozgásba lendültek-e. A Führer Himmlert is felhívta, hogy tőle is érdeklődjön az eseményekről. A Reichsführer-SS-nek fogalma sem volt arról, hogy mi zajlik körülötte. Ő és Walter Schellenberg Gruppenführer továbbra is azzal voltak elfoglalva, hogy Bernadotte gróf közreműködésével titokban kezdeményező lépéseket tegyenek a nyugati szövetségesek irányába. Himmler tartózkodóan optimista választ adott, amit Hitler rögtön tényként kezelt.

A délben kezdődő helyzetértékelő megbeszélésen azonban Hitler biztos információkat kapott arról, hogy Steiner egységei nem indultak el. A szovjet erők ráadásul északon áttörték a várost körülölelő védelmi vonalat. A Führer kiabálni és sikoltozni kezdett. Most már nemcsak a hadsereg, de az SS is elárulja. Dühkitörése mellett minden, Guderiannal korábban folytatott éles vitája eltörpült. Végül kimerülten, sírva egy karosszékbe zuhant. Igazán őszintén most először mondta ki, hogy a háború elveszett. Keitel, Jodl, Krebs és Burgdorf megtörten álltak. Hitler azzal folytatta, hogy miután harc közben nem eshet el, egyszerűen főbe lövi magát, nehogy az ellenség kezére kerüljön. Próbálták meggyőzni, hogy induljon útnak Berchtesgadenbe, ám a Führer már döntött. Utasította Keitelt, Jodlt és Bormannt, hogy induljanak dél felé, ám azok megtagadták a parancsot. Bárki, aki menni akar, szabadon távozhat, közölte a Führer, ám ő Berlinben marad. Ragaszkodott hozzá, hogy egy ilyen tartalmú nyilatkozat is napvilágot lásson.

Goebbelst behívatták a Birodalmi Kancelláriára, hátha neki sikerül távozásra bírnia Hitlert, ám ő a lehető legrosszabb választásnak bizonyult, mivel ő is már korábban elhatározta, hogy a fővárosban marad. Egy ideig - hátha sikerül megnyugtatni a zaklatott lelkiállapotit Hitlert - kettesben beszélgettek annak szobájában.

Amikor Goebbels kilépett az ajtón, közölte az ott várakozókkal, hogy Hitler megkérte, hozassa családját is a bunkerbe. Úgy tűnik, a beszélgetés során Goebbels elmondta neki, hogy ő és felesége, Magda már eldöntötték, hogy mind magukkal, mind hat gyermekükkel végeznek.

Hitler - feszült kísérete legnagyobb meglepetésére - sokkal nyugodtabb hangulatban jelent meg újra körükben. Jodl azt javasolta, hogy Wenck tábornok tizenkettedik hadseregét fordítsák vissza és ahelyett, hogy az Elbánál az amerikaiakkal venné fel a harcot, utasítsák, hogy szabadítsa fel Berlint. Hitlernek megtetszett az ötlet. „Keitel tábornagyot”, írta Jodl, „felkértük, hogy koordinálja a tizenkettedik hadsereg és a bekerítésből kitörni készülő kilencedik hadsereg hadmozdulatait.” Keitel azonnal indulni akart, ám Hitler ragaszkodott hozzá, hogy üljön le és várjon, amíg az egyik szolgáló ételt nem hoz neki, és útravalóul el nem készül néhány szendvics is számára. Ráadásként kapott egy fél üveg konyakot és némi csokoládét is. Keitel ezután írtra kelt Wenck főhadiszállása felé, míg Jodl a Potsdamtól északra, Krampnitzban felállított új Wehrmacht-főparancsnokságra indult.

A Hitler elmebajáról, illetve ennek mértékéről folytatott viták valószínűleg sohasem zárulnak le. De Maizičre ezredes azonban, aki azon az április 22-i estén ott volt a bunkerben, és akinek több helyzetértékelő megbeszélésen is lehetősége volt közelről megfigyelnie a Führer viselkedését, meggyőződéssel állítja, hogy „elmebaja elsősorban saját személyiségének a német néppel való beteges azonosításával” lehetett összefüggésben. Ez mindenesetre magyarázatot adhat arra, miért akarta, hogy Berlin lakossága is öngyilkos legyen. Úgy tűnik, saját csapatai veszteségei ugyanolyan örömet szereztek neki, mint az ellenségé.

A veszteség soha nem lehet elég nagy! - kiáltotta Von Reichenau tábornagynak 1942-ben, amikor az az SS Leibstandarte Adolf Hitler által elszenvedett súlyos veszteségekről jelentett. - Azok a jövő diadalának magvait szórják szét!

A Seraglio hadműveletet - a Berchtesgadenbe menekülést - fel kellett gyorsítani. Egy csoport felkészült, hogy már másnap korán reggel útnak indulhasson. Von Puttkammer tengernagy, Hitler haditengerészeti szárnysegéde kapta a feladatot, hogy a Berghofban megsemmisítse Hitler minden nyilvános levelezését. Julius Schaub, Hitler személyes szárnysegédének, aki a Birodalmi Kancellárián, valamint a bunkerben felügyelte a Führer levelezését, a magánjellegű dokumentumokat kellett megsemmisítenie. A négy titkárból ketten már elindultak dél felé. A félelemtől reszkető dr. Morellnek sikerült csatlakoznia az első csoporthoz. Egy német katonaládában magával vitte Hitler orvosi leleteit.

A szövetséges titkosszolgálatokhoz sokkal vadabb pletykák jutottak el arról, hogy a náci vezetés miként próbálja elhagyni a német fővárost. Washingtonban a külügyminisztériumot figyelmeztette a madridi nagykövetség, hogy „a vezetők Norvégián keresztül Japánba akarnak menekülni. Heinkel 177-esek szállítják majd őket Norvégiába, ahol már várják őket a - valószínűleg Viking típusú - repülőgépek, hogy egyenesen Japánba repüljenek.” Ez minden bizonnyal a spanyol nácik vágya volt, akik beszéltek élelmiszer Németországba szállítására elkobzott tengeralattjárókról is, melyekkel azután náci vezetőkel lehetett volna külföldre szállítani. „Több olyan kórház is létezik Svájcban, ahova sebesülés vagy komolyabb betegség látszatával németeket utalnak be. Ezek az emberek valójában olyan fontos személyiségek, akiket menteni akarnak segítőik.” Az állítás, mely szerint „álcázott német repülőgépek folyamatosan szállítanak [Spanyolországba] fontosabb személyeket” azonban kétségkívül közelebb állt a valósághoz. Pierre Laval, Vichy-Franciaország egykori miniszterelnöke egyike volt azoknak, akiket Németországból felségjel nélküli Junkerseken Barcelonába szállítottak. Franco kötelességének érezte, hogy Lavalt kiadja Franciaországnak, ám több náci menedéket kapott Spanyolországban.

A tömeges kivándorlás azt jelentette, hogy a bunker és a Birodalmi Kancellária szobái közül jó néhány felszabadult. A Krebs tábornok társaságában a bunkerbe költöző Freytag von Loringhoven őrnagy szerint a szellőzőrendszer kifogástalanul működött. Az apró tárgyalóban azonban, ahol nemritkán tizenöt-húsz ember is összezsúfolódott, szinte alig lehetett levegőt kapni. Hitler volt az egyetlen, akinek ülőhely jutott. Többiek eközben majdnem állva aludtak. A bombázások következtében repedések jelentek meg a falakon és por kavargott a levegőben. A dohányzás tilos volt a bunker alsó traktusaiban, így azoknak, akik mindenképpen dohányozni akartak, egy emelettel feljebb kellett menniük. A kényelmetlenségek ellenére a bunker és a Birodalmi Kancellária „tökéletesen el volt látva élelmiszerrel és alkohollal. A jelentős alkoholkészletek nem segítették a tiszta gondolkodást. „A bunkerben”, jegyezte meg De Maizičre ezredes, „a teljes széthullás jelei mutatkoztak. Az emberek hol részegek voltak, hol melankólia lett rajtuk úrrá. A tisztekre és a közkatonákra néha minden különösebb előjel nélkül tört rá a dühroham. Megszűnt a rend.” Ezzel a züllött életmóddal élesen szemben álltak azok a nácik által is magasztalt családi értékek, melyek Goebbels feleségének és a hat gyereknek a megérkezésével jelentek meg a bunkerben. Mégis, mindkét életformához hozzátartozott az érzelgősség, az önsajnálat és a kegyetlenség.

Freytag von Loringhoven a lépcső alján állt, amikor felül hirtelen megjelent Magda Goebbels, nyomában a hat gyerekkel. „Rendkívül elegáns” volt. A hat gyermek - Helga, Hilde, Helmut, Holde, Hedda és Heide - életkora öttől tizenkét évig terjedt. Neveiket nem úgy választották, mint például a hajóosztályokat szokás, hanem hogy így tisztelegjenek a Führer nevével fémjelzett hetű előtt. Sápadt arcuk éles kontrasztban volt sötét ruhájukkal. Helga, a legidősebb nagyon szomorúnak tűnt, de nem sírt. Hitler nagyra becsülte Joseph és Magda Goebbels azon döntését, hogy mielőtt magukkal végeznének, megölik gyermekeiket is. A totális hűségnek ez a bizonyítéka arra ösztönözte Hitlert, hogy átadja az asszonynak saját, aranyból készült pártjelvényét, melyet mindig kabátján hordott. A gyermekek megérkezése a bunkerbe mindenkit kijózanított. Aki csak látta őket belépni tudta, hogy szüleik, mintegy isteni végakaratként saját kezűleg fognak végezni velük.

*

Kora délutáni elrettentő érzelmi kitörését követően Hitler, Eva Braun társaságában lepihent a bunkerben lévő kis nappalijában. Magához kérette két megmaradt titkárnőjét, Gerda Christiant és Traudl Jungét, osztrák dietetikusát, Constanze Manzilayt valamint Bormann titkárnőjét, Ella Krügert. Hitler közölte az asszonyokkal, hogy a többiekhez hasonlóan nekik is indulniuk kell a Berghofba. Eva Braun elmosolyodott, és a férfihoz fordult.

- Tudod jól, hogy soha nem foglak magadra hagyni - mondta. - Melletted maradok.

Hitler magához vonta a lányt és ott, mindenki szeme láttára szájon csókolta. Ez mindenkit meglepett, aki ismerte a Führert. Traudl Junge és Gerda Christian közölték, hagy ők is maradni akarnak. Hitler gyengéden rájuk pillantott.

- Bárcsak a tábornokaim lennének olyan bátrak, mint önök - mondta. Búcsúajándékként ciánkapszulákat adott át az asszonyoknak.

Feltehetően röviddel ezután Eva Braun legépelte utolsó, Herta Ostermayrnak szóló levelét. A borítékot összes ékszere mellé tette. Az egyik, repülőgéppel dél felé induló férfi vitte el a csomagot. Az üzenetben Eva Braun leírta Hertának, hogy szétoszthatja az ékszereket. Az azokért kapott pénz segíthet a barátoknak a „nehéz időkben”. „Ne haragudj, ha egy kicsit zavaros ez az egész”, írta, „de itt vannak körülöttem G[oebbels] gyerekei és nem akarnak csendben maradni. Mit is írhatnék még? Nem tudom, hogyan fajulhattak idáig a dolgok, de többé már Istenben sem lehet hinni.”