Utószó

Már az ókor­ban hasz­nál­ták a szót, amely Kí­ná­ban a mai na­pig is az el­be­szé­lés neve: hsziao-suo, „kis el­be­szé­lés”. A fenn­ma­radt ada­tok elég­gé prob­le­ma­ti­ku­sak, de annyit azért meg­ál­la­pít­ha­tunk be­lő­lük, hogy „kis el­be­szé­lé­sen” ele­in­te nem rö­vid, ha­nem ke­vés fi­gye­lem­re mél­tó, nem je­len­tős, mél­tat­lan dol­gok­ról szó­ló írás­mű­ve­ket ér­tet­tek. Nos, ez már­is arra te­re­li a fi­gyel­mün­ket, hogy az arisz­tok­ra­ti­kus kí­nai ókor­ban a no­vel­la csí­rái nem az or­to­dox mű­fa­jok­ban jön­nek lét­re, hogy te­hát kez­det­től fog­va va­la­mi­fé­le ple­be­ju­sibb, né­pibb szem­lé­let­tel kell kap­cso­lat­ba hoz­nunk.

Az első no­vel­lái je­gye­ket mu­ta­tó el­be­szé­lé­sek, a kí­nai ókor bu­ká­sát kö­ve­tő kor­szak­ban, az i.e. III-VI. szá­zad­ban je­len­nek meg. Ezek az év­szá­za­dok – akár­csak az eu­ró­pai an­tik­vi­tás bu­ká­sa után – Kí­ná­ban is a nép­ván­dor­lá­sok kora: no­mád né­pek egész sora özön­li el a kí­nai bi­ro­da­lom te­rü­le­tét, kü­lön­bö­ző di­nasz­ti­á­kat ala­pí­ta­nak egy­más mel­lett és egy­más után. Ha­tá­suk­ra Kí­ná­ban is ki­csí­ráz­nak a fe­u­dá­lis füg­gé­si vi­szo­nyok, de míg Eu­ró­pá­ban ezek­ből fe­u­dá­lis tár­sa­da­lom fej­lő­dik ki, Kí­ná­ban a fe­u­dá­lis ele­mek be­il­lesz­ked­nek a ha­gyo­má­nyos pat­ri­ar­chá­lis-ál­la­mi ki­zsák­má­nyo­lás ke­re­tei közé, és so­ha­sem ala­kít­ják át a ter­me­lé­si mó­dot. így Kí­ná­ban lé­nye­gé­ben vál­to­zat­lan ma­rad a pat­ri­ar­chá­lis bü­rok­ra­tiz­mus, amely­nek lé­nye­ge, hogy is­me­ret­len a föld ma­gán­tu­laj­do­na, s az ál­la­mi hi­va­tal­nok-arisz­tok­rá­cia a pa­rasz­tok pat­ri­ar­chá­lis adó­i­ból él. A Han-di­nasz­tia bu­ká­sát kö­ve­tő bar­bár hó­dí­tá­sok te­hát lé­nye­gé­ben csak azt je­len­tik, hogy a tár­sa­da­lom ha­szon­él­ve­zői sze­mé­lyük­ben ki­cse­ré­lőd­nek, a régi man­da­ri­nok he­lyé­be újak ül­nek. En­nek azon­ban még­is igen nagy je­len­tő­sé­ge van a kí­nai tár­sa­da­lom las­sú, sok ős­tár­sa­dal­mi kö­lön­cöt ci­pe­lő fej­lő­dé­se szem­pont­já­ból. Az ide­gen hó­dí­tók ugyan­is nem so­kat tö­rőd­nek a kí­nai ha­gyo­má­nyok­kal, s noha lé­nye­gé­ben mit sem vál­toz­tat­nak a ha­gyo­má­nyos ter­me­lé­si mó­don, még­is­csak le­he­tő­vé te­szik, hogy a ha­gyo­mány bi­zo­nyos for­mái szét­tö­re­dez­ze­nek, az egyént gúzs­ba kötő pat­ri­ar­chá­lis kö­te­lé­kek itt-ott szét­sza­kad­ja­nak. A bar­bár hó­dí­tá­sok év­szá­za­dai Kí­ná­ban is el­ke­rül­he­tet­le­nek vol­tak ah­hoz, hogy az el­ag­gott óko­ri, kí­nai man­da­ri­niz­mus né­mi­kép­pen meg­if­jod­has­sék.

A szel­le­mi élet­nek a mi szem­pon­tunk­ból leg­fon­to­sabb té­nye eb­ben a kor­szak­ban, hogy Kí­ná­ban el­tel­jed a budd­hiz­mus, és össze­fo­nó­dik a val­lás­sá vált taoiz­mus­sal. A budd­hiz­mus az óko­ri In­di­á­ban ala­kult ki, még­pe­dig a pat­ri­ar­ká­lis kaszt­rend­szer el­le­ni harc ideo­ló­gi­á­ja­ként. Kí­ná­ban is töb­bek kö­zött azért le­he­tett bi­zo­nyos an­ti­pat­ri­ar­chá­lis erők, leg­fő­kép­pen a fe­u­dá­lis erők ked­velt val­lá­sa, mert tel­je­sen hi­ány­zik be­lő­le a pat­ri­ar­chá­lis vi­szo­nyok tisz­te­le­te. Ha­son­ló an­ti­pat­ri­ar­chá­lis sze­re­pet ját­szott az óko­ri Kí­ná­ban a taoiz­mus. ért­he­tő te­hát, hogy ez a két val­lás a kora kö­zép­ko­ri Kí­ná­ban nem ha­da­ko­zott egy­más­sal, ha­nem in­kább össze­fog­tak a kon­fu­ci­a­niz­mus el­len. A kon­fu­ci­a­niz­mus és az alap­ját al­ko­tó man­da­ri­niz­mus sa­já­tos sze­re­pet ját­szik eb­ben a kor­ban. A bar­bár hó­dí­tá­sok ugyan­is, bár­mennyi­re fi­gyel­nünk kell is az ál­ta­luk kel­tett tár­sa­dal­mi moz­gás­ra, nem ala­kí­tot­ták át a pat­ri­ar­chá­lis adó gaz­da­sá­got, csu­pán né­mi­kép­pen mó­do­sí­tot­ták az egyes bar­bár di­nasz­ti­ák ural­má­nak kez­de­ti sza­ka­sza­i­ban, ké­sőbb pe­dig egye­ne­sen tö­ké­le­te­sí­tet­ték. így a man­da­ri­niz­mus egy­ál­ta­lán nem vesz­tet­te el vi­szony­la­gos tör­té­nel­mi jo­go­sult­sá­gát, hi­szen az adott ci­vi­li­zá­ció ön­fenn­tar­tá­sá­nak egyet­len le­het­sé­ges for­má­ja volt. Kína déli te­rü­le­te­in, aho­vá bar­bár hó­dí­tók nem ju­tot­tak el, a man­da­ri­niz­mus jó­vol­tá­ból élt to­vább az óko­ri kí­nai ci­vi­li­zá­ció, s bí­rál­hat­juk ugyan szel­le­mi éle­té­nek de­ka­den­ci­á­ját, de annyi két­ség­te­len ma­rad, hogy ezek a déli di­nasz­ti­ák erős foly­to­nos­sá­got biz­to­sí­tot­tak az óko­ri kí­nai ci­vi­li­zá­ció és a ké­sőb­bi föl­len­dü­lés kö­zött, már­pe­dig e foly­to­nos­ság nél­kül alig­ha kép­zel­he­tő el, hogy a VII. szá­zad­ban Kína meg­te­remt­het­te vol­na a Tang-kori ci­vi­li­zá­ci­ót, amely ab­ban az idő­ben messze előt­te járt az eu­ró­pai fej­lő­dés­nek. Ezért for­dul­hat elő, hogy az or­to­dox Kí­ná­ban ál­lam­val­lás sze­re­pet ját­szó kon­fu­ci­a­niz­mus lé­nye­gé­ben ma­te­ri­a­lis­ta ál­lás­pont­ról küzd a budd­his­ta-ta­ois­ta misz­ti­ka el­len. A ha­la­dás és re­ak­ció e sa­já­to­san ázsi­ai ka­var­gá­sá­ból szá­munk­ra annyi fon­tos, hogy a kon­fu­ci­a­niz­mus és a budd­hiz­mus-tao- iz­mus har­cá­ban mind­két ol­da­lon ta­lál­ha­tunk ha­la­dó moz­za­na­to­kat, de tár­sa­dal­mi sze­re­pük össze­ha­son­lí­tá­sa­kor a mér­leg még­is in­kább a kon­fu­ci­a­niz­mus ja­vá­ra bil­len.

Tud­nunk kell, hogy a man­da­ri­niz­mus­nak már az ókor­tól kezd­ve nem akár­mi­lyen pat­ri­ar­chá­lis kö­te­lé­kek­re van szük­sé­ge, ha­nem csak olya­nok­ra, ame­lyek könnyű­szer­rel alá­ren­del­he­tők az ál­la­mi bü­rok­ra­tiz­mus­nak. Az ókor­tól fog­va el­vi­leg bár­ki hi­va­tal­nok le­het, te­hát szár­ma­zá­sá­tól füg­get­le­nül, csak a hi­va­tal­no­ki vizs­gá­kat kell le­ten­nie. Ter­mé­sze­tes, hogy ez az elv több­nyi­re elv ma­radt, de azért le­he­tő­vé tet­te, hogy al­ka­lom­sze­rű­en, időn­ként, népi szár­ma­zá­sú te­het­sé­gek is ma­gas hi­va­ta­lok­hoz jus­sa­nak; hogy az írás­tu­dók mű­vel­te klasszi­kus nyel­vű iro­da­lom­ba is be­szi­vá­rog­jon a népi szem­lé­let, még­ha budd­his­ta-ta­ois­ta     esz­mék­kel is. Az írás­tu­dók kö­ré­ben ki­ala­kul te­hát egy olyan ma­ga­tar­tás, amely bi­zo­nyos kon­fu­ci­á­nus gya­kor­la­ti­as­sá­gon és jó­zan­sá­gon alap­szik, de tu­laj­don­kép­pen fö­lé­be emel­ke­dik min­den misz­ti­ká­nak, még a kon­fu­ci­á­nus és pat­ri­ar­chá­lis ba­bo­na­ság­nak is. En­nek a ma­ga­tar­tás­nak iga­zi tár­sa­dal­mi alap­já­ról pe­dig meg­győ­ző­en ta­nús­ko­dik, hogy a „kis el­be­szé­lé­sek­ben” ez a szel­lem ép­pen olyan mér­ték­ben erő­sö­dik, ami­lyen mér­ték­ben fej­lő­dik a ke­res­ke­de­lem, a vá­ro­si ci­vi­li­zá­ció.

A budd­his­ta és ta­ois­ta me­sék, le­gen­dák, a fent jel­lem­zett ma­ga­tar­tás alap­ján vál­tak a kí­nai no­vel­la fej­lő­dé­sé­nek ki­in­du­ló­pont­já­vá. Mert a nagy­részt in­di­ai és bel­ső-ázsi­ai ere­de­tű budd­his­ta me­sék, va­la­mint a kí­nai folk­lór­ban gyö­ke­re­ző ta­ois­ta iro­da­lom a maga cso­dá­i­val, va­rázs­la­ta­i­val, fan­tasz­ti­ku­má­val vol­ta­kép­pen csak vi­gaszt akar nyúj­ta­ni hall­ga­tó­sá­gá­nak, re­mé­nye­ket éb­resz­te­ni egy olyan kor­ban, ami­kor sem­mi­fé­le kiút nem lát­szik. Időn­ként azon­ban – min­de­nek­előtt a ta­ois­ta me­sék­ben – a val­lá­sos cél­za­tot hát­tér­be szo­rít­ja vagy ép­pen tel­je­sen meg­szün­te­ti a nép te­rem­tő fan­tá­zi­á­ja, és nép­me­se ke­let­ke­zik, mely az el­nyo­mot­tak prob­lé­má­i­nak és vá­gya­i­nak hű­sé­ges tük­re. A nép­me­se már olyan „vi­ga­sza” hall­ga­tó­sá­gá­nak, mely­ben a cso­dák és vé­let­len for­du­la­tok, a transz­cen­den­tá­lis meg­ol­dá­sok a nép igaz­sá­gát jut­tat­ják ér­vény­re, te­hát egy­részt ar­ról val­la­nak, hogy az igaz­ság az adott kor­ban evi­lá­gi, ter­mé­sze­tes úton nem győ­ze­del­mes­ked­he­tik, más­részt ki­fe­je­zik a nép­nek azt a vá­gyát és meg­győ­ző­dé­sét, hogy igaz­sá­gá­nak egy­szer va­la­mi, egye­lő­re is­me­ret­len mó­don fel­tét­le­nül győz­nie kell. E me­se­iro­da­lom hely­ze­té­re jel­lem­ző, hogy a nem ke­vés gyűj­te­ményt, amely­ben e me­sék fenn­ma­rad­tak, össze­ál­lí­tó­ik vagy ta­lán szer­ző­ik leg­több­ször ne­ves köl­tők vagy ép­pen ál­lam­fér­fi­ak keze mű­vé­nek hir­de­tik, nyil­ván­va­ló­an azért, hogy a „kis el­be­szé­lé­sek” hi­va­ta­los meg­ve­tett­sé­gét el­len­sú­lyoz­ni pró­bál­ják.

A III-VI. szá­za­di „kis el­be­szé­lé­sek” ter­mé­sze­te­sen még nem no­vel­lák, de mert szem­lé­le­tük vi­szony­lag igen föl­vi­lá­go­so­dott, né­hány eset­ben túl­emel­ked­nek a me­sén. írás­tu­dók ír­ják őket, bő­sé­ge­sen me­rít­ve a folk­lór nyers­anya­gá­ból, de ava­tott kéz­zel ki­he­gyez­ve va­la­mennyit egy-egy prob­lé­má­ra. Nyel­vük az írott, klasszi­kus kí­nai nyelv, amely tö­mör­sé­gé­vel ez eset­ben sze­ren­csés köz­ve­tí­tő­je a csí­rá­zó no­vel­la-for­má­nak. Az írott nyel­vet ter­mé­sze­te­sen igen ke­ve­sen ér­tik, e mese- iro­da­lom kö­zön­sé­ge még nem a nép. S még­is, a me­sék leg­jobb­jai ha­tá­ro­zot­tan népi ál­lás­pont­ról szem­lé­lik a va­ló­sá­got. En­nek meg­ér­té­sé­hez nem ele­gen­dő a kon­fu­ci­á­nus jó­zan­ság­ról és a taoiz­mus nép­köl­té­sze­ti gyö­ke­re­i­ről nyúj­tott fen­ti ma­gya­rá­zat.

Mert a kon­fu­ci­a­niz­mus­ban a jó­zan­ság, sőt ma­te­ri­a­liz­mus, a taoiz­mus­ban pe­dig a népi szem­lé­let csak ak­kor jut­hat ura­lom­ra, ha meg­fe­le­lő osz­tály­bá­zist ta­lál ma­gá­nak. Már­pe­dig a man­da­ri­niz­mus, min­den tör­té­nel­mi jo­go­sult­sá­ga el­le­né­re, nem kö­ve­te­li, leg­fel­jebb meg­en­ge­di néha a tár­sa­dal­mi visszás­sá­gok le­lep­le­zé­sét; s más­fe­lől a pa­rasz­ti nép­köl­tés több­nyi­re meg­elég­szik a tu­laj­don­kép­pe­ni me­sé­vel, nem lé­vén mód­ja olyan ha­tá­ro­zott ál­lás­pont ki­ala­kí­tá­sá­ra, ami­lyen a no­vel­la-kom­po­zí­ci­ó­hoz szük­sé­ges.

A kér­dés­föl­te­vést igen vi­lá­gos­sá te­he­ti egy pél­da. A va­ló­szí­nű­leg V. szá­za­di A ta­pasz­ta­lat­lan lé­lek tör­té­ne­te című me­sé­ben egy meg­él­he­té­sét ke­re­ső kí­sér­tet cso­dát mű­vel elő­ször egy budd­his­ta majd egy ta­ois­ta csa­tád sze­me lát­tá­ra, de ezek a csa­lá­dok is­te­ni se­gít­ség­nek fog­ják föl a cso­dát, s ala­po­san meg­dol­goz­tat­ják a sze­gény kí­sér­te­tet. Az vé­gül egy hi­tet­len, kon­fu­ci­á­nus ház­ban pró­bál­ko­zik, s ott cso­dá­ja va­ló­ban ré­mü­le­tet kelt, sür­gő­sen ál­do­za­tot mu­tat­nak be neki, és a kí­sér­tet meg­ta­lál­ja a meg­él­he­tés mód­ját. A mese te­hát ki­gú­nyol­ja a budd­hiz­must és a taoiz­must, kon­fu­ci­á­nus jó­zan­ság­gal ne­vet­tet­ve ki a cso­da­vá­rást, de csat­ta­nó­ja le­lep­le­zi a kon­fu­ci­a­niz­must is, amely csak bi­zo­nyos val­lá­sos el­kép­ze­lé­se­ket uta­sít el, de a né­pet a pat­ri­ar­chá­lis ki­zsák­má­nyo­lás ér­de­ké­ben ép­pen úgy a ba­bo­na­ság sö­tét­ség­ben tart­ja, mint a töb­bi val­lás. Mi­lyen ala­pon szü­let­he­tik meg kon­fu­ci­a­niz­mus, budd­hiz­mus és taoiz­mus po­zi­tív ele­me­i­nek ke­ve­re­dé­sé­ből mind­há­rom val­lás­nak ilyen ta­lá­ló sza­tí­rá­ja? Nyil­ván­va­ló, hogy ilyen ha­tá­ro­zott ál­lás­pont ki­ala­kí­tá­sa nem le­het­sé­ges sem a man­da­ri­nok, sem a pa­rasz­tok osz­tá­lyá­nak bá­zi­sán. A föl­tett kér­dés­re min­den kü­lö­nö­sebb elem­zés nél­kül vá­laszt ad Cung Ting-po re­mek tör­té­ne­te: ez a fi­a­tal­em­ber ta­lál­ko­zik egy kí­sér­tet­tel, azt be­csap­ja, jó da­ra­bon ci­pel­te­ti ma­gát vele, vé­gül kecs­ké­vé vál­toz­tat­ja, és el­ad­ja a vá­ro­si pi­a­con. Az em­ber, aki osz­tály hely­ze­te rév én ké­pes meg­sza­ba­dul­ni min­den ba­bo­na­ság­tól: a ke­res­ke­dő.

A hó­dí­tá­sok év­szá­za­da­i­ban ter­mé­sze­te­sen nem ala­kul­ha­tott ki vi­rág­zó ke­res­ke­de­lem, de a föl­for­du­lás­nak ez a kor­sza­ka, mely az óko­ri vá­ro­sok pusz­tu­lá­sá­val járt, egy­ben a ha­gyo­má­nyos kí­nai ren­det is pusz­tí­tot­ta, s aka­rat­la­nul is elő­ké­szí­tet­te a ke­res­ke­de­lem új föl­vi­rág­zá­sát, új vá­ro­sok ki­ala­ku­lá­sát, sőt a kí­nai man­da­ri­niz­mus bi­zo­nyos fokú meg­úju­lá­sát. A rö­vid éle­tű Szuj-di­nasz­tia (581-618) kí­sér­le­te után a Tang-di­nasz­ti­á­nak (618-907) si­ke­rül vég­re meg­te­rem­te­nie és kö­zel há­rom­száz évre biz­to­sí­ta­nia Kína egy­sé­gét. Erre az egy­ség­re a dú­lá­sok kora után ége­tő szük­sé­ge volt mind a pa­raszt­ság­nak, mind a hi­va­tal­no­ki osz­tály­nak, meg­te­rem­te­ni azon­ban csak új szer­ve­ze­ti for­mák se­gít­sé­gé­vel le­he­tett. A hi­va­tal­nok­ság gaz­da­sá­gi alap­ja to­vább­ra is a pa­rasz­tok adó­zá­sa ma­radt, de a di­nasz­tia az adó­alap re­ge­ne­rá­lá­sá­ra je­len­tős épít­ke­zé­se­ket (csa­tor­nák, utak) ren­delt el, ki­szé­le­sí­té­sé­re pe­dig si­ke­res had­já­ra­to­kat in­dí­tott.

A kor­szak jel­le­gét alap­ve­tő­en meg­ha­tá­roz­za az a tény, hogy a csá­szá­ri bü­rok­ra­tiz­mus ér­de­kei ta­lál­koz­nak és össze­fo­nód­nak a gyors fej­lő­dés­nek in­du­ló vá­ro­si kéz­mű­ves­ség és ke­res­ke­de­lem ér­de­ke­i­vel. A meg­te­rem­tett biz­ton­ság fel­té­te­lei kö­zött a fő­vá­ros­ba, Csan­gan­ba, de más vá­ro­sok­ba is özön­le­nek az olyan kü­lön­bö­ző szár­ma­zá­sú em­be­rek, akik a meg­elő­ző kor dú­lá­sai kö­vet­kez­té­ben ki­sza­kad­tak ere­de­ti kö­zös­sé­ge­ik­ből. A vá­ro­sok­ban meg­él­he­tést ta­lál­nak az el­sze­gé­nye­dett pa­rasz­tok épp­úgy, mint haj­da­ni hi­va­tal­no­kok le­szár­ma­zot­tai, bar­bár hó­dí­tók iva­dé­kai, de még a nyu­gat­ról ér­ke­ző ván­do­rok is. Olyan pezs­gő vá­ro­si élet ala­kul ki, ami­lyen Kí­ná­ban még soha, sőt, ab­ban az idő­ben ta­lán se­hol a vi­lá­gon nem lé­te­zett. A fő­vá­ros­ba özön­le­nek a per­zsa, arab és más nyu­ga­ti ke­res­ke­dők, pa­pok, mu­tat­vá­nyo­sok.

A pat­ri­ar­chá­lis-bü­rok­ra­ti­kus kí­nai tár­sa­da­lom­nak ezek­ben a pó­ru­sa­i­ban a ko­rai ka­pi­ta­lis­ta vá­ro­si fej­lő­dés bon­ta­ko­zik ki, ugyan­ab­ban a VII-IX. szá­zad­ban, ami­kor Eu­ró­pá­ban még min­de­nütt a ko­rai kö­zép­ko­ri bar­bár­ság ural­ko­dik.

S a so­ka­so­dó vá­ro­si né­pes­ség sor­sa sem­mi eset­re sem ki­lá­tás­ta­lan. Igaz, a vá­ros for­ga­ta­gá­ban az ügyet­len, könnyel­mű em­ber ha­mar el­ve­szít­he­ti min­de­nét, de ugyan­így könnyen ha­tal­mas va­gyon­ra te­het szert az ügyes vagy sze­ren­csés. És a meg­gaz­da­go­dot­tak nem meg­ve­tet­tek töb­bé, mint az el­múlt év­szá­za­dok or­to­dox déli ál­la­ma­i­ban, ha­nem a pénz­zel ran­got, ha­tal­mat is sze­rez­het­nek. A Tang-kor­ban ugyan­is ko­mo­lyan ve­szik a hi­va­tal­no­ki vizs­gák ere­de­ti el­vét: hogy a hi­va­tal­vi­se­lés csak­is a vizs­gák si­ke­ré­től függ. A Tang-di­nasz­tia egy­fe­lől ál­lan­dó harc­ban állt az ön­ál­ló­ság­ra törő he­lyi hi­va­tal­no­kok­kal, te­hát a fe­u­dá­lis sze­pa­ra­tiz­mus erő­i­vel, más­fe­lől nem nél­kü­löz­het­te az ál­lam­nak is je­len­tős hasz­not haj­tó ke­res­ke­dők tá­mo­ga­tá­sát.

Így az adó­rend­szer erős irá­nyí­tá­sa, a köz­pon­ti ha­ta­lom ere­jé­nek biz­to­sí­tá­sa ér­de­ké­ben éven­te nagy­sza­bá­sú ver­seny­vizs­gá­kat ren­de­lek, ame­lyek ré­vén sok írás­tu­dói te­het­sé­get mu­ta­tó ifjú lett hi­va­tal­nok, köz­tük ke­res­ke­dők és kéz­mű­ve­sek, sőt pa­rasz­tok fiai is. A vizs­gák­ra min­dig igen so­kan ké­szül­tek, s így a di­ák­ta­nyá­kon, egy-egy mű­velt kur­ti­zán há­zá­ban, fo­ga­dók­ban ki­csiny, de igen je­len­tős iro­dal­mi fó­ru­mok jöt­tek lét­re, ame­lyek az iro­dal­mi mű­ve­ket nem or­to­dox, ha­nem új, vá­ro­si szel­lem­ben ítél­ték meg. Mind­ez dön­tő je­len­tő­sé­gű volt a kí­nai no­vel­la to­váb­bi fej­lő­dé­se szem­pont­já­ból.

A Tang-kor­ból szép szám­mal ma­rad­tak ránk írott nyel­vű, sok­szor va­ló­ság­gal re­ne­szánsz le­ve­gőt árasz­tó el­be­szé­lé­sek. Szer­ző­ik ki­lé­tét nyo­moz­va azt ta­pasz­tal­juk, hogy eze­ket az el­be­szé­lé­se­ket több­nyi­re vizs­gá­ra ké­szü­lő di­á­kok, fi­a­tal és sze­gény írás­tu­dók al­kot­ták, akik ma­guk­ba szív­ták a vá­ros friss és op­ti­mis­ta le­ve­gő­jét. Csak­nem va­la­mennyi el­be­szé­lés ta­la­ja, té­mát és lel­ket adó for­rá­sa a vá­ro­si élet; sok­szor nép­me­sék, ame­lye­ket ta­lán már hi­va­tá­sos me­sé­lők me­sél­tek a pi­ac­te­re­ken; néha budd­his­ta vagy ta­ois­ta le­gen­dák, de men­te­sen min­den misz­ti­ká­tól.

A VIII. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben írta Sen Csi-csi a Zsen, a ró­ka­tün­dér című el­be­szé­lést egy sze­gény írás­tu­dó­ról, aki sze­rel­mes lesz egy kur­ti­zán­ba, gaz­dag ba­rát­ja ré­vén meg is szer­zi ma­gá­nak, de hi­á­ba ma­rad az asszony min­den kí­sér­tés el­le­né­re hű­sé­ges hoz­zá, ő egy­szer fér­fi-nem­tö­rő­döm­sé­gé­ben arra kény­sze­rí­ti, hogy vele utaz­zék egy bal­jós útra, s ek­kor az asszonyt ku­tyák mar­can­gol­ják szét. így tud­ja meg a fér­fi, hogy Zsen ró­ka­tün­dér volt, és szán­ja-bán­ja már, hogy „őt csak Zsen bá­jai ér­de­kel­ték, de sa­já­tos ter­mé­sze­té­vel nem so­kat gon­dolt”.

A Kí­ná­ban köz­ke­le­tű ró­ka­tün­dér-mo­tí­vum­ból Sen Csi-csi mű­vé­sze­te ki­vá­ló no­vel­lát ke­re­kí­tett. Jól meg­fi­gyel­he­tő ben­ne, ho­gyan vá­lik a nép­me­sei cso­dás vé­let­len­ből iga­zi no­vel­lái csat­ta­nó; a fér­fi a vi­lág leg­ter­mé­sze­te­sebb dol­ga­ként, ész­re­vét­le­nül kö­ve­ti el vét­sé­gét, és csak a va­ló­ban rend­kí­vü­li for­du­lat éb­resz­ti rá, hogy Zsen­ben nem­csak a nőt kel­lett vol­na sze­ret­nie, ha­nem meg kel­lett vol­na is­mer­nie „sa­já­tos ter­mé­sze­tét”, hogy vi­gyáz­ni tud­jon rá. A pat­ri­ar­chá­lis kí­nai tár­sa­da­lom egyik fő bűne lep­le­ző­dik le ez­zel a csat­ta­nó­val; a nő sem­mi­be ve­vé­se; s alig­ha kép­zel­he­tő el mar­kán­sabb, no­vel­la­sze­rűbb mód­szer Zsen nagy­sze­rű, sze­rel­me­sét messze fö­lül­mú­ló em­ber­sé­gé­nek meg­mu­ta­tá­sá­ra, mint ép­pen Zsen ró­ka­tün­dér-vol­ta.

Va­la­mi­vel ké­sőb­bi le­het Li Csao-vej A sár­kány­ki­rály lá­nya című el­be­szé­lé­se Li­uról, az ifjú di­ák­ról, aki se­gít­sé­gé­re siet a Tung­ting-tó sár­kány­ki­rá­lya lá­nyá­nak, majd egy­más­ba sze­ret­nek, s Liu maga is hal­ha­tat­lan­ná lesz, tisz­ta sze­rel­me az örök­lét­be eme­li. A bű­bá­jos tör­té­net szin­te pár­da­rab­ja Sen Csi-csi no­vel­lá­já­nak: ugyan­csak a sze­re­lem nagy­sze­rű­sé­gét hir­de­ti, s a nő pat­ri­ar­chá­lis szol­ga­sor­sát íté­li el, csak­hogy nem a no­vel­la meg­rá­zó evi­lá­gi mód­ján, ha­nem a mese ál­mo­do­zóbb, idill­te­rem­tő mód­sze­ré­vel. Tar­tal­mi szem­pont­ból az iga­zi sze­re­lem sor­sá­nak mind­két áb­rá­zo­lá­sa jo­gos, hi­szen a sze­re­lem el­bu­ká­sa és me­sés győ­zel­me mű­vé­szi­leg ugyan­azt mond­ja: nem lát­ni a re­á­lis győ­ze­lem le­he­tő­sé­gét. De Li Csao-vej hí­res tör­té­ne­te még­is fog­va ma­rad a folk­lór időt­len­sé­gé­ben, el­bű­völ ben­nün­ket anél­kül, hogy meg­ráz­na, vi­gaszt nyújt in­kább, sem­mint fi­gyel­mez­tet, te­hát a no­vel­la fej­lő­dé­se szem­pont­já­ból ki­té­ré­si vagy vissza­té­rést je­lent a nép­me­sé­hez. Ez a vissza­ka­nya­ro­dás Kí­ná­ban igen gya­ko­ri volt. Hogy a kí­nai iro­da­lom­ban túl­teng­nek a nép­köl­té­sze­ti mód­sze­rek, az a vá­ro­si erők vi­szony­la­gos gyen­ge­sé­gé­ről ta­nús­ko­dik, s ugyan­ezért lett Li Csao-vej me­sé­je a Tang-kori el­be­szé­lé­sek leg- nép­sze­rűb­bi­ke, amely­ből ké­sőbb szá­mos szín­pa­di já­té­kot is ír­tak.

A IX. szá­zad első fe­lé­ben írta Li Kung-co A déli tar­to­mány kor­mány­zó­ja című el­be­szé­lést. Hőse ita­los fő­vel egy cso­dás bi­ro­da­lom­ba jut, ahol a kor­mány­zás for­má­ja ép­pen olyan, mint a Tang-bi­ro­da­lom­ban; ma­gas ran­gú hi­va­tal­nok lesz, de hi­á­ba lát­ja el tisz­tét be­csü­let­tel, az ural­ko­dó gya­nak­vá­sa mi­att vé­gül is kény­te­len vissza­tér­ni – az em­be­rek közé. Föl­is­me­ri, hogy ál­mot lá­tott; de most emel­ke­dik a mese no­vel­lá­vá: ke­res­vén az utat, ame­lyen ál­má­ban a kü­lö­nös or­szág­ba ju­tott, egy han­gya­boly­ra buk­kan, s meg­ér­ti, hogy „Vég­té­re mind a ha­ta­lom s a pom­pa – Egy han­gya­boly csu­pán a bölcs sze­mé­ben”. A Tang-kor má­so­dik fe­lé­ben va­gyunk, föl­ke­lé­sek, meg­ráz­kód­ta­tá­sok után, ami­kor a man­da­ri­niz­mus­hoz nem fű­ző­dik már annyi il­lú­zió; most már nem­csak a pat­ri­ar­chá­lis mo­rál, ha­nem az egész hi­va­tal­no­ki rend­szer bonc­kés alá ke­rül. Iga­zi no­vel­la szü­le­tett, mert az elé­gi­kus csen­gé­sű ta­nul­ság hű ki­fe­je­ző­je a ha­nyat­ló va­ló­ság­nak. De is­mét föl kell fi­gyel­nünk a kí­nai vá­ros gyen­ge­sé­gé­re: a vá­ro­si em­ber nem akar már hi­va­tal­nok len­ni, le­mond a ha­ta­lom­nak er­ről a kí­nai for­má­já­ról is, s be­le­tö­rő­dik abba, hogy a vi­lág dol­ga­it nem irá­nyít­hat­ja.

A pél­dák meg­győz­het­nek ben­nün­ket ar­ról, hogy a Tang-kori vá­ro­si­a­so­dás alap­ján a föl­len­dü­lő el­be­szé­lés-iro­da­lom nem egy da­rab­ja mű­fa­j­i­lag is tö­ké­le­tes no­vel­lá­vá érett. A mese je­len­tős meg­ha­la­dá­sát fi­gyel­het­jük meg a jel­lem­áb­rá­zo­lás dol­gá­ban is: a jel­ké­pes me­se­hő­sök sok­szor már re­a­lis­ta tár­sa­dal­mi tí­pu­sok­ként lép­nek elénk. A jel­le­mek és tár­sa­dal­mi meg­ha­tá­ro­zó­ik áb­rá­zo­lá­sá­ra ugyan­ak­kor ele­gen­dő né­hány erő­tel­jes vo­nás, hi­szen az em­be­ri kap­cso­la­tok még a Tang-kori vá­ro­sok­ban is igen egy­sze­rű­ek, azon­nal át­lát­ha­tók; ezért a no­vel­lák vi­lá­gos szer­ke­ze­tű­ek, jól ke­re­kít­he­tők, s meg tud­ják őriz­ni a nép­me­se üde­sé­gét, va­rá­zsát is.

Tő­kei Fe­renc