Írástudó az útszélen

Ami­kor a jangh­szie­ni Hszü Jen a Szu­jan-he­gyek­ben men­de­gélt, ta­lál­ko­zott egy ti­zen­hét vagy ti­zen­nyolc éves írás­tu­dó­val, aki az út szé­lén fe­küdt, és pa­nasz­ko­dott, hogy fáj a lába. Arra kér­te Hszü Jent, vi­gye el őt a li­ba­ka­lit­ká­já­ban. Hszü Jen azt hit­te, tré­fa az egész, ám az írás­tu­dó már be is má­szott a ka­lit­ká­ba, pe­dig a ka­lit­ka nem lett tá­ga­sabb, és az írás­tu­dó sem lett ki­sebb. Nyu­god­tan le­te­le­pe­dett a két liba közé, és a li­bák mit sem tö­rőd­tek vele. Hszü Jen föl­emel­te a ka­lit­kát, és el­in­dult vele: sem­mi­vel sem érez­te ne­he­zebb­nek.

Egy idő múl­va meg­állt, hogy meg­pi­hen­jen egy fa alatt. Ek­kor az írás­tu­dó elő­jött a ka­lit­ká­ból, és meg­kér­dez­te Hszüt, akar­ja-e, hogy meg­ven­dé­gel­je. Hszü be­le­egye­zett, mire az írás­tu­dó szá­ján át ki­kö­pött egy réz­tál­cát, min­den el­kép­zel­he­tő fi­nom­ság­gal meg­rak­va. Mind réz­ből vol­tak az edé­nyek, s az éte­lek íze és il­la­ta egé­szen kü­lön­le­ges volt. Né­hány csé­sze bor után az írás­tu­dó így szólt Hszü­höz:

– Van ve­lem egy asszony is.

– Rend­ben van – fe­lel­te Hszü.

Erre az írás­tu­dó ki­kö­pött a szá­ján egy ti­zen­öt vagy ti­zen­hat éves le­ányt, aki pom­pás ru­hát vi­selt, és cso­dá­la­to­san szép volt. A lány le­ült, és ve­lük lak­má­ro­zott. Az írás­tu­dó csak­ha­mar le­ré­sze­ge­dett, és ha­nyatt ve­tet­te ma­gát. Ek­kor a le­ány így szólt Hszü­höz:

– Ha­bár a fe­le­sé­ge vol­nék en­nek az írás­tu­dó­nak, va­ló­já­ban gyű­lö­löm. Ti­tok­ban ma­gam­mal hoz­tam egy má­sik fér­fit, és most, hogy a fér­jem al­szik, gyor­san elő­hí­vom. Kér­lek, ne szólj sem­mit.

– Nem bá­nom – vá­la­szol­ta Hszü.

S az asszony­ka ki­kö­pött a szá­ján egy fér­fit, aki hu­szon­há­rom vagy hu­szon­négy éves le­he­tett, okos volt és sze­re­tet­re mél­tó, s Hszü­vel ba­rát­sá­gos be­szél­ge­tés­be ele­gye­dett. Ám az írás­tu­dó egy­szer­re csak éb­re­dez­ni kez­dett, mire az asszony­ka egy se­lyem el­len­zőt kö­pött ki a szá­ján, s elé­je ál­lí­tot­ta, majd oda­fe­küdt hoz­zá.

A fér­fi most így szólt Hszü­höz:

– Ez az asszony­ka sze­rel­mes be­lém, de én nem sze­re­tem. Ti­tok­ban most is ma­gam­mal hoz­tam egy má­sik le­ányt, és most lát­ni kí­vá­nom. De kér­lek, ne árulj el.

– Jól van – fe­lel­te Hszü.

Ek­kor a fér­fi ki­kö­pött a szá­ján egy asszonyt, aki ta­lán húsz­éves le­he­tett. Együtt lak­má­roz­tak, tré­fás be­széd­del szó­ra­koz­tak, míg­nem meg­hal­lot­ták, hogy az írás­tu­dó moz­go­ló­dik.

– Azok ket­ten fel­éb­red­tek – mond­ta a fér­fi.

Az­zal vissza­tet­te asszo­nyát a szá­já­ba.

A le­ány, aki az írás­tu­dó­val fe­küdt le, most elő­jött és így szólt Hszü­höz:

– Az írás­tu­dó sze­de­lőz­kö­dik.

Az­zal le­nyel­te a ba­rát­ját, s egy­ma­ga ült le Hszü­vel szem­közt.

Kis­vár­tat­va elő­lé­pett az írás­tu­dó, és azt mond­ta Hszü­nek:

– Saj­ná­lom, hogy ilyen so­ká­ig alud­tam, s kény­te­len vol­tál ma­gad­ban ül­dö­gél­ni. Most azon­ban ké­ső­re jár, s én el­bú­csú­zom tő­led.

Az­zal a le­ányt is, meg az edé­nye­ket is vissza­tet­te a szá­já­ba, ám a nagy réz­tál­cát, mely két láb­nyi szé­les le­he­tett, em­lé­kül Hszü­nek aján­dé­koz­ta. Bú­csú­zás­kor ezt mond­ta még:

– Sem­mi ér­té­ke­set nem ad­ha­tok, de ezt őrizd meg em­lé­kül.

A Taj-jüan idő­szak­ban Hszü Jen a Csá­szá­ri Könyv­tár ta­ná­cso­sa volt. A tál­cát meg­mu­tat­ta Csang Szan mi­nisz­ter­nek, aki meg­vizs­gál­ta a fel­ira­tot, és meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy a tál­ca a Jung-ping idő­szak har­ma­dik évé­ben ké­szült.