A Lu-hegy Fejedelme

Csang Pu, adott ne­vén Kung-cse, aki­ről nem tud­ni, hon­nan szár­ma­zott, Vu kor­mány­zó­ja volt, s a fő­vá­ros­ba vissza­tér­vén útja a Lu-he­gyen ke­resz­tül ve­ze­tett. Fia és lá­nya meg­te­kin­tet­ték a he­gyi temp­lo­mot, ahol is szol­gá­ló­juk rá­mu­ta­tott egy szo­bor­ra és tré­fá­ból így szólt a le­ány­hoz:

– Eh­hez adunk fe­le­sé­gül té­ged!

Az­nap éj­jel Csang Pu fe­le­sé­ge azt ál­mod­ta, hogy a Lu-hegy Fe­je­del­me el­jegy­zé­si aján­dé­ko­kat hoz neki mond­ván:

– Az én fiam egy hit­vány fic­kó, és mi há­lá­sak va­gyunk, hogy ti még­is őt vá­lasz­tot­tá­tok. Ezek­kel az aján­dé­kok­kal fe­je­zem ki ér­zé­se­i­met.

Az asszony föl­éb­redt és na­gyon cso­dál­ko­zott. Ami­kor szol­gá­ló­juk el­me­sél­te a tör­tén­te­ket, ak­kor az asszony meg­ret­tent és sür­get­te Csang Pút, hogy azon­nal in­dul­ja­nak to­vább.

Ám a fo­lyó kö­ze­pén csó­nak­juk egy­szer­csak nem ha­ladt to­vább, ami­től mind­annyi­u­kat el­fog­ta a ret­te­gés. Már min­den tár­gyu­kat be­dob­ták a víz­be, de a csó­nak nem in­dult el. Ek­kor va­la­ki így szólt:

– Dob­juk lá­nyo­to­kat a víz­be, ak­kor a csó­nak to­vább megy.

És min­den­ki he­lye­selt:

– Most már tud­hat­juk a hegy­is­ten aka­ra­tát. Egy lány mi­att ugyan mi­ért pusz­tul­jon el egy egész csa­lád?

S Csang Pu is ezt mond­ta:

– Csak azt nem tu­dom el­vi­sel­ni, hogy lás­sam. – Az­zal gyor­san has­ra­ve­tet­te ma­gát, s uta­sí­tot­ta fe­le­sé­gét, hogy lök­je le­á­nyu­kat a víz­be. Ám az asszony Csang Pu el­halt báty­já­nak árva le­á­nyá­val cse­rél­te ki a sa­ját­ju­kat, egy gyé­kényt he­lye­zett a víz­re, arra ül­tet­te a lányt. A csó­nak ak­kor vég­re el­in­dult. Ami­kor Csang Pu meg­lát­ta, hogy le­á­nyuk ott ma­radt, ha­rag­já­ban ezt mond­ta:

– Hát az én ar­com mivé lesz most a vi­lág előtt?

És sa­ját le­á­nyát is be­ta­szí­tot­ta a víz­be.

Mi­után si­ke­rült az át­ke­lés, meg­lát­ta, hogy ott van a két le­ány, és egy hi­va­tal­nok is áll a túl­só par­ton.

– Én a Lu-hegy Fe­je­del­mé­nek tit­ká­ra va­gyok – szólt a hi­va­tal­nok. – A Fe­je­de­lem bo­csá­na­tot kér tő­led, uram, de tu­dod, hogy szel­le­mek és is­te­nek nem há­za­sod­hat­nak össze em­be­rek­kel. Rá­adá­sul igen nagy­ra be­csü­li az irán­ta való hű­sé­ge­det, s ezért vissza­kül­di ne­ked mind a két le­ányt.

Meg­kér­dez­ték a lá­nyo­kat is, mi tör­tént, s ők el­mond­ták, hogy csak szép há­za­kat, hi­va­tal­no­ko­kat és em­be­re­ket lát­tak, és nem tud­nak róla, hogy a víz­ben let­tek vol­na.