Li-Kung co
A déli tartomány kormányzója

Csun-jü Fen, aki Tung­ping­ben szü­le­tett, és hí­res ga­val­lér volt a Jang­ce-fo­lyó vi­dé­kén, fe­let­tébb ked­vel­te az italt, he­ves vérű em­ber volt, s ha egy­szer ne­ki­buz­dult, nem so­kat tö­rő­dött az il­len­dő­ség­gel. Te­mér­dek va­gyont hal­mo­zott föl, és sok lel­kes fi­a­tal­em­bert vett párt­fo­gá­sá­ba. Te­kint­ve, hogy bá­tor ka­to­na volt, ki­ne­vez­ték had­se­géd­nek a Hu­aj­na­ni Se­reg­be, de egy­szer ré­szeg fej­jel meg­sér­tet­te tá­bor­no­kát, s el­bo­csá­tot­ták. Ek­kor bá­na­tá­ban ivás­ra adta a fe­jét, és nap­hosszat csak ivott.

Háza tíz mér­föld­re volt Ku­ang­ling­től ke­let­re. A ház déli ol­da­lán ha­tal­mas kő­ris­fa állt, vas­tag ágai, sűrű lomb­ja egy egész hold föl­det ár­nyék­ba bo­rí­tott. A fa alatt id­do­gált Csun-jü na­pon­ta cim­bo­rá­i­val, amennyi csak be­lé­je fért. A Cseng-jüan idő­szak he­te­dik évé­nek ki­len­ce­dik ha­vá­ban Csun-jü megint be­rú­gott. Két ba­rát­ja ha­za­ci­pel­te, s ke­le­ti szo­bá­já­ban le­fek­tet­ték.

– Jobb lesz, ha al­szol egyet – mond­ták. – Mi ad­dig meg­ab­ra­kol­juk a lo­va­kat, az­u­tán meg lá­bat mo­sunk. De nem me­gyünk el, amíg job­ban nem ér­zed ma­gad.

Csun-jü le­ol­dot­ta tur­bán­ját, a pár­ná­ra haj­tot­ta fe­jét, s mint aki ala­po­san be­csí­pett, úgy fe­küdt ott fé­lig álom­ban, fé­lig éb­ren. Egy­szer csak azt lát­ta, hogy két bí­bor­ru­hás fu­tár lép elé­je, le­tér­del­nek, és így szól­nak:

– Őfel­sé­ge, Kő­ris­or­szág ki­rá­lya kül­dött min­ket, sze­rény alatt­va­ló­it, hogy té­ged or­szá­gá­ba hív­jon.

Csun-jü föl­kelt a he­ve­rő­ről, fel­öl­tö­zött, és ment a két fu­tár után a ka­pu­ba, ahol négy­lo­vas olaj­zöld hin­tócs­ka várt rá­juk, meg hét vagy nyolc szol­ga, akik be­se­gí­tet­ték a hin­tó­ba. Ki­for­dul­tak a ka­pun, egye­nest a kő­ris­fa irá­nyá­ba, és Csun-jü nagy ámu­la­tá­ra le­haj­tot­tak a fa tö­vé­ben tá­ton­gó üre­gen. Csun-jü nem is mert kér­de­zős­köd­ni. Az utat sze­gé­lye­ző vi­dék, a he­gyek és fo­lyók, fák és nö­vé­nyek – min­den más volt, mint az em­be­rek vi­lá­gá­ban. Meg­vál­to­zott még az ég­haj­lat is. Mi­kor meg­tet­tek vagy tíz mér­föl­det, egy vá­ros fa­lai tűn­tek föl, s az út meg­telt ko­csik­kal és já­ró­ke­lők­kel. Ful­laj­tár­jai egy­re ki­ál­toz­tak, hogy sza­ba­don tart­sák az utat, s a gya­lo­go­sok si­et­ve tér­tek ki elő­lük. Egy sok tor­nyú vö­rös kapu fölé azt ír­ták arany be­tűk­kel: „Nagy-Kő­ris­or­szág”. Ezen a ka­pun ju­tot­tak be a vá­ros­ba, a ka­pu­őrök nagy igye­ke­zet­tel mé­lyen meg­ha­jol­tak előt­tük.

Ek­kor egy lo­vas lép­te­tett hoz­zá­juk, s így szólt:

– A her­ceg­nő fen­sé­ges fér­je oly messzi­ről jön, hogy őfel­sé­ge úgy ren­del­ke­zett: ve­zes­sük a Ke­le­ti Ven­dég­ház­ba, hadd pi­hen­jen.

S mind­járt mu­tat­ta is az utat. Csun-jü előtt újabb kapu tá­rult ki. Le­szállt a hin­tó­ról és be­lé­pett. Rit­ka gyü­mölcs­fák vi­rá­goz­tak a füg­gő­ker­tek­ben, ra­gyo­gó­an fes­tett rá­cso­kat és fi­no­man fa­ra­gott osz­lo­po­kat lá­tott, egy nagy csar­nok­ban pe­dig asz­ta­lok, pam­la­gok, pár­nák, füg­göny­fa­lak és gaz­dag la­ko­ma vár­ta ké­szen a ven­dé­ge­ket. Csun-jü el volt bű­völ­ve. Ha­ma­ro­san je­len­tet­ték, hogy meg­ér­ke­zett a fő­mi­nisz­ter, és Csun-jü elő­re­lé­pett a lép­cső lá­bá­hoz, hogy tisz­te­let­tel fo­gad­ja. Bí­bor­ba öl­töz­ve jött a mi­nisz­ter, ke­zé­ben ele­fánt­csont kor­mány­pál­ca, s köl­csö­nös hó­do­lat­tal üd­vö­zöl­ték egy­mást. Mi­kor ez meg­tör­tént, a mi­nisz­ter így szólt:

– Noha or­szá­gunk messze esik a ti­éd­től, ki­rá­lyunk ide ké­re­tett, mert na­gyon sze­ret­ne há­zas­ság ré­vén szö­vet­sé­get köt­ni ve­led.

– Ma­gam­faj­ta kö­zön­sé­ges em­ber hogy tör­het­ne ilyen ma­gas­ra? – vá­la­szol­ta Csun-jü.

A mi­nisz­ter kér­te, kö­ves­se őt a pa­lo­tá­ba. Vagy száz lé­pést men­tek, s be­lép­tek egy vö­rös ka­pun: lán­dzsák, ha­di­sze­ker­cék és ala­bár­dok dí­szí­tet­ték. Két­ol­dalt több száz tiszt so­ra­ko­zott, utat nyit­va Csun-jü­nek, kö­zöt­tük egy régi ivó­paj­tá­sa is, név sze­rint Csou. Csun-jü ma­gá­ban na­gyon meg­örült, ami­kor Csout meg­lát­ta, de nem mert oda­men­ni hoz­zá, hogy meg­szó­lít­sa.

Ek­kor a mi­nisz­ter be­ve­zet­te Csun-jüt egy te­rem­be, ahol glé­dá­ban áll­tak a test­őrök, ez mu­tat­ta, hogy az ural­ko­dó szí­ne előtt van­nak. Csun-jü ma­gas, te­kin­té­lyes ala­kot pil­lan­tott meg a tró­non, fe­hér se­lyem kön­tös­ben és fé­nyes vö­rös sü­veg­ben. Úgy meg­száll­ta a fé­le­lem, hogy rá sem mert néz­ni, ha­nem csak meg­ha­jolt, amint kí­sé­rői ki­ok­tat­ták.

– Atyád kí­ván­sá­gá­ra – szólt a ki­rály – ide ké­ret­tünk mél­tat­lan ki­rály­sá­gunk­ba, hogy fe­le­sé­gül ajánl­juk ne­ked má­so­dik lá­nyun­kat, Drá­ga­kő Il­la­tot.

Mi­kor Csun-jü to­vább­ra sem emel­te föl fe­jét, és fe­lel­ni se mert, a ki­rály így szólt hoz­zá:

– Kér­lek, menj vissza a ven­dég­ház­ba, és ké­szülj föl a szer­tar­tás­ra!

A mi­nisz­ter vissza­kí­sér­te, s Csun-jü eköz­ben ugyan­csak el­gon­dol­ko­zott. Apja a ha­tár­vi­dé­ken volt tá­bor­nok, s a je­len­té­sek sze­rint el­tűnt – te­hát nem le­he­tet­len, hogy bé­két kö­tött a ha­tár men­ti ki­rály­sá­gok­kal, és fia csak­ugyan neki kö­szön­he­ti ezt a meg­hí­vást. De to­vább­ra is nagy za­var­ban volt, és se­hogy se tu­dott szá­mot adni a tör­tén­tek­ről.

Este nagy fény és pom­pa kö­ze­pet­te mu­tat­ták be az el­jegy­zé­si aján­dé­kot: bá­rá­nyo­kat, hattyú­kat és sely­met. Hú­ros és bam­busz-hang­sze­re­ken ját­szot­tak, lam­pi­o­nok és gyer­tyák fé­nyé­nél la­ko­máz­tak, majd ko­csi- és ló­ver­seny kö­vet­ke­zett. Egy csa­pat lány is volt ott. Egy ré­szü­ket hu­a­jan­gi vagy csingh­szi nim­fák­nak szó­lí­tot­ták, a töb­bi­e­ket a fel­ső meg az alsó ré­gi­ók­ból jött tün­dé­rek­nek. Jég­ma­dár­szín fő­nix-fej­díszt vi­sel­tek, meg arany­fel­hő­re em­lé­kez­te­tő öl­tö­zé­ket. Szem­káp­ráz­ta­tó ara­nyos cse­cse­be­csék­kel és drá­ga­kö­vek­kel ékes­ked­tek, és min­de­nütt nagy kí­sé­ret járt nyo­muk­ban. Olyan el­bű­vö­lő­en és ked­ve­sen cse­veg­tek, oly bát­ran és szel­le­me­sen tré­fál­koz­tak Csun-jüvel, hogy alig tu­dott ne­kik meg­fe­lel­ni.

– Ta­vasszal – mond­ta az egyik lány –, a Tisz­tu­lás ün­ne­pén, el­men­tem Ling­cse úr­nő­jé­vel az El­mé­lyült Böl­cses­ség Ko­los­to­rá­ba, hogy meg­nézzük, ho­gyan tán­col­ja Ju-jen a Brah­ma-tán­cot a Hin­du Ud­var­ban. Az ud­var észa­ki ol­da­lán ül­tem a lá­nyok­kal a kő­pa­don, ami­kor te meg ifjú ga­val­lér ba­rá­ta­id oda­ér­te­tek és le­száll­ta­tok lo­va­tok­ról, hogy a tán­cot lás­sá­tok. Oda­jöt­tél hoz­zánk, kö­tőd­tél és tré­fál­koz­tál ve­lünk. Ta­lán még em­lék­szel rá, hogy Csi­ung­jing meg jó­ma­gam rá­kö­töt­tünk egy skar­lát sza­la­got a bam­busz­pál­cád­ra. Majd a he­te­dik hó­nap ti­zen­ha­to­dik nap­ján el­men­tem Sang Csen-cö­vel a Gyer­me­ki Hála Ko­los­to­rá­ba, hogy meg­hall­gas­suk Cse-hszü­an szer­ze­test, aki az Ava­lo­ki­tes­va­ra Szút­rá­ról tar­tott elő­adást. Két fő­nix-for­má­jú arany­haj­tűt aján­dé­koz­tam neki, ba­rát­nőm meg egy ri­no­cé­rosz­szarv-do­bozt. Te is ott vol­tál, és kér­ted a szer­ze­test, en­ged­je, hogy meg­néz­hesd az aján­dé­ko­kat. Min­det meg­cso­dál­tad és hossza­san di­csér­ted a kéz­mű­ves mun­ká­ját, majd hoz­zánk for­dul­tál, és így szól­tál: „Ezek a bá­jos dol­gok és gaz­dá­ik bi­zo­nyá­ra nem is a föl­di vi­lág­ból va­lók!” Az­u­tán ne­ve­met kér­dez­ted, s tud­ni akar­tad, hol la­kom, de én nem árul­tam el. Te meg csak bá­mul­tál rám, mint aki tud­ja, hogy sze­rel­me úgy­is re­mény­te­len. Nem em­lék­szel rá?

Csun-jü az is­mert dal­lal fe­lelt:

Mé­lyen a szí­vem­be rej­tem,

S ne hidd, hogy el­fe­lej­tem.

A lá­nyok pe­dig így be­szél­tek:

– Ki hit­te vol­na, hogy még ro­ko­nunk le­szel?

Ek­kor há­rom pom­pá­san öl­tö­zött fér­fi je­lent meg.

Meg­ha­jol­tak Csun-jü előtt, és úgy je­len­tet­ték neki:

– Őfel­sé­ge pa­ran­csá­ra jöt­tünk, hogy vő­fé­lye­id le­gyünk.

Egyi­kü­ket Csun-jü na­gyon is­me­rős­nek ta­lál­ta.

– Nem a Feng­ji­be való Tien Ce-hua vagy? –- kér­dez­te tőle.

Mi­kor a má­sik igen­nel fe­lelt, Csun-jü hoz­zá­lé­pett, hogy ke­zet szo­rít­son vele, és el­be­szél­ges­sen a régi dol­gok­ról. Ami­kor meg­kér­dez­te, hogy ke­rült oda, Tien így vá­la­szolt:

– Utaz­ga­tá­sa­im köz­ben ta­lál­koz­tam Tuan úr­ral, a fő­mi­nisz­ter­rel, és ő párt­fo­gá­sá­ba vett.

Csun-jü azt is meg­kér­dez­te, tud­ja-e, hogy Csou szin­tén ott tar­tóz­ko­dik.

– Csou­nak ugyan­csak jól megy a sora – fe­lel­te Tien. – Ő most a vá­ros­pa­rancs­nok, és igen be­fo­lyá­sos em­ber. Nem egy szí­ves­sé­get tett már ne­kem.

Ví­gan be­szél­get­tek, míg vég­re je­len­tet­ték, hogy a her­ceg­nő fér­jét ké­rik az es­kü­vő­re. Mi­köz­ben a há­rom vő­fély át­ad­ta neki kard­ját, lo­bo­gó­it, kön­tö­se­it és fej­dí­szét, és se­gí­tett neki mind­ezt ma­gá­ra öl­te­ni, Tien így szólt:

– So­ha­se hit­tem vol­na, hogy egy nap ilyen nagy­sze­rű szer­tar­tá­son ve­szek még részt tisz­te­le­ted­re. Kér­lek, ne fe­led­kezz meg régi ba­rá­ta­id­ról!

A szol­gá­ló tün­dé­rek csa­pa­ta va­la­mi kü­lö­nös ze­né­be kez­dett; meg­ha­tó­an és vég­te­le­nül szo­mo­rú­an pen­get­ték a húrt. Csun-jü még soha nem hal­lott eh­hez fog­ha­tót. Sok-sok inas tar­tot­ta a gyer­tyá­kat a mér­föld hosszú út men­tén, s az utat mind­két ol­da­lon élénk szí­nű­re fes­tett meg cif­rán ki­fa­ra­gott arany és sma­ragd­zöld dísz­fa­lak sze­gé­lyez­ték.

Csun-jü egye­ne­sen ült a ko­csi­já­ban, és meg­le­he­tő­sen iz­ga­tott volt. Tien meg egy­re tré­fál­ko­zott, hogy ba­rát­ját va­la­mi­kép­pen meg­nyug­tas­sa. Fő­nix szár­nyú ko­csin jöt­tek a lá­nyok is, akik­kel előbb ta­lál­ko­zott. Mi­kor meg­ér­ke­zett a Hely­re­ál­lí­tott Igaz­ság Pa­lo­tá­já­nak ka­pu­já­ba, a tün­dér­lá­nyok szin­tén ott vol­tak már. Csun-jüt fel­szó­lí­tot­ták, száll­jon le a ko­csi­ról. Ép­pen olyan szer­tar­tá­son kel­lett át­es­nie, mint az em­be­rek vi­lá­gá­ban szo­ká­sos, s vé­gül fél­re­von­ták a dísz­fa­la­kat és le­gye­ző­ket, s ő meg­pil­lant­hat­ta meny­asszo­nyát, Arany Ág her­ceg­nő­jét. Ta­lán ti­zen­há­rom-ti­zen­négy éves le­he­tett; bá­jos volt, mint egy is­ten­nő, és tü­ze­te­sen is­mer­te az es­kü­vői szer­tar­tá­so­kat.

A me­nyeg­ző után Csun-jü meg a her­ceg­nő szív­ből meg­sze­ret­ték egy­mást, s Csun-jü ha­tal­ma és te­kin­té­lye nap­ról-nap­ra nőtt. Dísz­fo­ga­tát és la­ko­má­it csak a ki­rály dísz­fo­ga­ta és la­ko­mái múl­ták felül. Egy nap a ki­rály né­hány más elő­ke­lő ál­lá­sú úr­ral együtt őt is ma­gá­val vit­te nyu­gat­ra testőr­ként, az Is­te­ni Tek­nős­bé­ka He­gyén ren­de­zett va­dá­szat­ra. A ma­gas­ba nyú­ló csú­cso­kon, ki­ter­jedt in­go­vá­nyok­ban és buja er­dők­ben hem­zse­gett a ren­ge­teg ma­dár és vad. Nagy zsák­mánnyal tér­tek haza a va­dá­szok az­nap este.

Egy nap Csun-jü így szólt a ki­rály­hoz:

– Es­kü­vőm nap­ján fel­sé­ged em­lí­tet­te, hogy atyám kí­ván­sá­gá­ra kül­dött ér­tem. Atyám va­la­mi­kor a ha­tá­ron szol­gált mint tá­bor­nok. Egy vesz­tes csa­ta után azt je­len­tet­ték, hogy el­tűnt, s én ti­zen­nyolc éve nem kap­tam róla hírt. Te­kint­ve, hogy fel­sé­ged is­me­ri tar­tóz­ko­dá­si he­lyét, na­gyon sze­ret­ném meg­lá­to­gat­ni.

– Atyád most is az észa­ki ha­tá­ron szol­gál – vá­la­szol­ta a ki­rály gyor­san. – Ál­lan­dó kap­cso­lat­ban va­gyunk egy­más­sal. Jó vol­na, ha ír­nál neki. Arra sem­mi szük­ség, hogy oda­menj.

Az­zal pa­ran­csot adott, hogy a her­ceg­nő ké­szít­sen aján­dé­ko­kat Csun-jü apja szá­má­ra, s né­hány nap múl­va már meg­jött a vá­lasz is apja keze írá­sá­val. Azt írta, na­gyon vá­gyó­dik fia után, és akár­csak elő­ző le­ve­le­i­ben, ér­dek­lő­dött, va­jon ez vagy az a ro­ko­na él-e még, s mi új­ság ott­hon, szü­lő­vá­ro­sá­ban. Igen messze van tő­lük, s ezért ba­jo­san tu­dott hírt adni ma­gá­ról.

Szo­mo­rú le­vél volt, csu­pa bá­nat. Vé­gül azt üzen­te Csun-jü­nek, ne men­jen el hoz­zá, de meg­ígér­te, hogy há­rom év múl­va ta­lál­koz­nak. Ke­zé­ben a le­vél­lel, Csun-jü nem tu­dott ural­kod­ni ma­gán, és ke­ser­ves sí­rás­ra fa­kadt.

Egy nap a her­ceg­nő meg­kér­dez­te:

– Nem akarsz vég­re va­la­mi hi­va­talt vál­lal­ni?

– Meg­szok­tam a gond­ta­lan éle­tet – fe­lel­te Csun- jii. – Meg nem is ér­tek a hi­va­ta­li mun­ká­hoz.

– Csak vál­lald el az ál­lást – biz­tat­ta a fe­le­sé­ge –, én majd se­gí­tek ne­ked.

Szólt is a ki­rály­nak, s az né­hány nap múl­va hí­vat­ta Csun-jüt.

– Déli hű­bé­res tar­to­má­nyom­ban va­la­mi baj van – mon­dot­ta –, a kor­mány­zót már fel is men­tet­tem. Szí­ve­sen ki­pró­bál­nám ké­pes­sé­ge­i­det, hogy rend­be szed­jem ott a dol­go­kat. Lá­nyo­mat is ma­gad­dal vi­het­néd.

Csun-jü be­le­egye­zett, s a ki­rály pa­ran­csot adott az il­le­té­ke­sek­nek: ké­szít­sék elő Csun-jü úti­mál­há­ját. Arannyal, drá­ga­kő­vel, se­lyem­mel, do­bo­zok­kal meg­ra­kott ko­csik, egész szol­ga­had, va­la­mint lo­va­sok hosszú sora várt már rá­juk, ami­kor Csun-jü meg a her­ceg­nő el­ké­szült az in­du­lás­ra. Csun-jü egész if­jú­sá­gát mu­la­to­zás­sal töl­töt­te, és még csak nem is ál­mo­dott ar­ról, hogy va­la­ha hi­va­tal­nok lesz be­lő­le, most hát na­gyon bol­dog volt.

A kö­vet­ke­ző fel­ira­tot küld­te a ki­rály­nak: „Mint ka­to­na-csa­lád sar­ja, soha nem ta­nul­tam a kor­mány­zás mű­vé­sze­tét. Most, hogy ilyen fon­tos meg­bí­zást kap­tam, fé­lek, nem­csak ma­gam­ra ho­zok majd szé­gyent, ha­nem még az ud­var te­kin­té­lyét is alá­ásom. Ezért kö­zel s tá­vol­ban ér­dek­lőd­tem bölcs és te­het­sé­ges em­be­rek fe­lől, akik se­gít­sé­gem­re le­het­né­nek. Tu­do­má­som­ra ju­tott, hogy a Jing­csu­an­ból való Csou vá­ros­pa­rancs­nok hű és de­rék tiszt­vi­se­lő, a tör­vény szi­go­rú őre, ki­tű­nő mi­nisz­ter vál­nék be­lő­le. Itt van az­u­tán Tien Ce-hua, Feng­ji­ből való ne­mes, ér­tel­mes, kö­rül­te­kin­tő fér­fiú, igen já­ra­tos a kor­mány­zás sza­bá­lya­i­ban. Tíz éve is­me­rem mind­ket­tő­jü­ket. Is­me­rem te­het­sé­gü­ket, és meg­bí­zom ben­nük. Ké­rem te­hát, hogy Csou té­tes­sék meg tar­to­má­nyom fő­ta­nács­adó­já­nak, Tien pe­dig pénz­ügy­mi­nisz­te­ré­nek. Eb­ben az eset­ben nem két­lem, hogy kor­má­nyom jól fog mű­köd­ni, s biz­to­sít­hat­ja a tör­vé­nyek tisz­te­le­tét.”

A ki­rály a két fér­fi­út ki­ne­vez­te a ja­va­solt tiszt­ség­re.

In­du­lá­suk elő­es­té­jén a ki­rály meg a ki­rály­né a fő­vá­ros­tól dél­re bú­csú­la­ko­mát ren­de­zett.

– Déli tar­to­má­nyom jó­ko­ra te­rü­let – mond­ta a ki­rály. – Föld­je gaz­dag, s la­kos­sá­ga jó­mó­dú. Légy ke­gyes uruk és pa­ran­cso­ló­juk. Re­mé­lem, Csou és Tien se­gít­sé­gé­vel min­den rend­ben lesz, és meg­fe­lelsz vá­ra­ko­zá­sunk­nak.

A ki­rály­nő ugyan­ak­kor így szólt a her­ceg­nő­höz:

– Fér­jed he­ves ter­mé­sze­tű, inni is sze­ret, és igen fi­a­tal még. De az asszony le­gyen min­dig sze­líd és en­ge­del­mes. Bí­zom ben­ne, hogy gon­dot vi­selsz rá. Bár nem lesz­tek na­gyon messze tő­lünk, ezen­túl még­sem lát­hat­lak min­den reg­gel és min­den este, s bi­zony ne­he­zem­re esik könnye­i­met vissza­tar­ta­ni most, hogy itt hagysz ben­nün­ket.

Ek­kor Csun-jü meg a her­ceg­nő meg­ha­jol­tak, be­száll­tak hin­tó­juk­ba, s in­dul­tak dél felé. Egész úton ví­gan be­szél­get­tek, s né­hány nap múl­va meg­ér­kez­tek ren­del­te­té­si he­lyük­re.

A tar­to­mány hi­va­tal­no­kai, a szer­ze­te­sek meg a pa­pok, a vé­nek, ze­né­szek, szol­gák és test­őrök mind meg­je­len­tek fo­ga­dá­suk­ra. Az ut­cá­kon to­lon­gott a nép, s több mér­föld­nyi­re el­hang­zott a do­bok meg a ha­ran­gok sza­va. Csun-jü be­lé­pett a nagy vá­ros­ka­pun, s ügye­sen el­ren­de­zett tor­nyok és tor­ná­cok tűn­tek sze­mé­be. A kapu fölé ezt ír­ták arany be­tűk­kel: „Déli Tar­to­mány”. Szem­közt vö­rös ab­la­ko­kat lá­tott, meg egy ha­tal­mas ka­put, in­nen szép ki­lá­tás nyílt a tá­vol­ba.

Meg­ér­ke­zé­se után ta­nul­má­nyoz­ni kezd­te a he­lyi vi­szo­nyo­kat, és se­gí­tett min­den­kin, aki csak be­teg volt vagy szű­köl­kö­dött. A kor­mány­zást Csou­ra meg Ti­enre bíz­ta, s ők ki­tű­nő­en in­téz­ték a tar­to­mány ügye­it. Húsz évig ma­radt ott a kor­mány­zó, s a nép jó­té­te­mé­nye­i­ért di­csé­re­tét zeng­te, eré­nye­it föl­ira­to­kon ma­gasz­tal­ta, és temp­lo­mo­kat emelt tisz­te­le­té­re. Mind­ezért a ki­rály még na­gyobb tisz­tes­ség­ben ré­sze­sí­tet­te: bir­to­ko­kat és cí­me­ket ado­má­nyo­zott neki, s az ál­la­mi fő­ta­nács­adó rang­já­ra emel­te. Csou és Tien szin­tén a köz­is­mert és ki­vá­ló hi­va­tal­no­kok so­rá­ba emel­ke­dett. Őket is több íz­ben elő­lép­tet­ték. Csun-jü­nek öt fia meg két lá­nya volt. Fiai a ne­mes­ség szá­má­ra fenn­tar­tott ma­gas ál­lá­sok­ba ju­tot­tak, lá­nyai pe­dig a ki­rá­lyi csa­lád­ba men­tek férj­hez. Csun-jü híre és di­cső­sé­ge pá­rat­lan volt.

Egy­szer az­tán Szan­tál­föld Ki­rály­sá­ga rá­tá­madt a tar­to­mány­ra, s a ki­rály meg­pa­ran­csol­ta, hogy Csun-jü to­bo­roz­zon vé­dő­se­re­get. Csun-jü ki­ne­vez­te Csout har­minc­ezer em­ber pa­rancs­no­ká­vá, hogy ál­lít­sa meg a be­to­la­ko­dó­kat a Jás­pis To­rony Vá­ro­sá­nál. De Csou el­bi­za­ko­dott­sá­gá­ban és vak­me­rő­sé­gé­ben le­be­csül­te az el­len­ség ere­jét. Se­re­gét szét­ver­ték, s ő fegy­ve­rét el­hány­va, egy­ma­ga fu­tott vissza éj­nek ide­jén a tar­to­mány fő­vá­ro­sá­ba. A tá­ma­dók ez­alatt zsák­má­nyul ej­tet­ték a se­reg éle­lem- és fegy­ver­kész­le­tét, s vissza­vo­nul­tak. Csun-jü le­tar­tóz­tat­ta Csout, és meg­bün­te­té­sét kér­te – a ki­rály azon­ban mind­ket­tő­jük­nek meg­ke­gyel­me­zett.

Csou­nak még ab­ban a hó­nap­ban ke­lés tá­madt a há­tán, s meg­halt. Tíz nap múl­va meg­halt a her­ceg­nő is va­la­mi be­teg­ség­ben, és meg­hall­gat­ták Csun-jü ké­ré­sét, hogy tar­to­má­nyát el­hagy­va, a gyász­ko­csi kí­sé­re­té­ben maga is vissza­tér­hes­sen a fő­vá­ros­ba. Tien pénz­ügy­mi­nisz­tert ne­vez­ték ki he­lyet­te­sé­ül. A bá­nat­tól ros­ka­doz­va kí­sér­te Csun-jü a ko­por­só­kat. So­kan sír­tak az út men­tén, tisz­tek és egy­sze­rű em­be­rek ad­ták meg a vég­tisz­tes­sé­get, és gyak­ran egész tö­meg áll­ta el a ko­csi út­ját. Mi­kor meg­ér­kez­tek Kő­risor­szág­ba, a ki­rály meg a ki­rály­né gyász­ru­há­ban és sír­va vár­ták már a fő­vá­ros ha­tá­rá­ban. A her­ceg­nő­nek ha­lá­la után az En­ge­del­mes és Ke­cses cí­met ado­má­nyoz­ták. Gon­dos­kod­tak dísz­kí­sé­ret­ről, bal­da­chi­nok­ról és ze­né­szek­ről, s a her­ceg­nőt a vá­ros­tól mint­egy tíz mér­föld­nyi­re ke­let­re te­met­ték el a Kí­gyó­zó Sár­kány he­gyén. Még ab­ban a hó­nap­ban meg­ér­ke­zett Csou fia, Zsung-hszin is, apja ko­por­só­já­val.

Jól­le­het Csun-jü szá­mos évet töl­tött egy adó­zó tar­to­mány­ban az or­szág­ha­tá­ron túl, si­ke­rült jó vi­szony­ban ma­rad­nia a ne­me­sek­kel és az ud­var be­fo­lyá­sos tiszt­vi­se­lő­i­vel. A fő­vá­ros­ba való vissza­té­ré­se után is köz­vet­len ma­radt min­den­ki­hez, s annyi ba­rá­tot és hí­vet gyűj­tött maga köré, ha­tal­ma oly ro­ha­mo­san nőtt, hogy már a ki­rály is gya­na­kod­ni kez­dett rá. Ek­kor egyes pol­gá­rok je­len­tet­ték a ki­rály­nak, hogy ti­tok­za­tos elő­je­lek­ből arra kö­vet­kez­tet­nek: nagy ka­taszt­ró­fa fe­nye­ge­ti az or­szá­got, a fő­vá­ros el­pusz­tul, s az ősi temp­lo­mo­kat le fog­ják rom­bol­ni. S mind­ezt egy ide­gen szár­ma­zá­sú fér­fi idé­zi elő, aki kö­zel áll a ki­rá­lyi csa­lád­hoz. Némi ta­na­ko­dás után a mi­nisz­te­rek meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy Csun-jü fény­űző és nagy­ra­vá­gyó élet­mód­ja va­ló­ban ve­szé­lyes. Kö­vet­ke­zés­kép­pen a ki­rály meg­fosz­tot­ta őt kí­sé­re­té­től, meg­til­tot­ta neki, hogy hű em­be­re­i­vel bár­mi kö­zös do­log­ba fog­jon, és meg­pa­ran­csol­ta, él­jen vissza­vo­nul­tan.

Csun-jü úgy érez­te: annyi éven át jó kor­mány­zó­ja volt tar­to­má­nyá­nak, s most még­is meg­rá­gal­maz­zák – na­gyon el­ked­vet­le­ne­dett hát. Mi­kor ezt a ki­rály ész­re­vet­te, így szólt hoz­zá:

– Ve­jem vol­tál több mint húsz esz­ten­de­ig. Saj­nos, le­á­nyom fi­a­ta­lon meg­halt, és nem ma­radt ve­led öreg éve­id­re. Ez bi­zony nagy sze­ren­csét­len­ség.

Ek­kor a ki­rály­né maga vet­te gond­já­ba Csun-jü gyer­me­ke­it, a ki­rály meg azt mond­ta:

– Bi­zony jó ide­je már, hogy el­hagy­tad ha­zá­dat. Jól ten­néd, ha vissza­tér­nél egy idő­re, és meg­lá­to­gat­nád ro­ko­na­i­dat. Gyer­me­ke­i­det hagyd itt, és ne ag­gódj mi­at­tuk. Há­rom év múl­va vissza­hozunk.

– Hát nem itt van az én ha­zám? – kér­dez­te Csun-jü. – Ugyan hová me­het­nék vissza, mi­lyen ha­zá­ba?

– Az em­be­rek vi­lá­gá­ból jöt­tél ide – fe­lel­te a ki­rály ne­vet­ve. – Ha­zád nem itt van.

Csun-jü ele­in­te úgy érez­te, mint­ha ál­mod­nék, az­u­tán eszé­be ju­tott, hogy is ke­rült oda, s könnye­ket ont­va kért en­ge­délyt, hogy ha­za­tér­hes­sen. A ki­rály meg­pa­ran­csol­ta szol­gá­i­nak, hogy kí­sér­jék el, Csun- jü pe­dig meg­ha­jolt és tá­vo­zott.

Megint két bí­bor­ru­hás fu­tár kí­sér­te ki a ka­pun. Ott azon­ban meg­hök­kent, mert csak egy ko­pott hin­tó várt rá, de se szol­gák, se kí­sé­rők, akik vele tar­tot­tak vol­na. Azért még­is föl­szállt a hin­tó­ba, s né­hány mér­föld után a vá­ros el­tűnt mö­göt­tük. Ugyan­azon az úton ha­lad­tak, ame­lyen jött va­la­mi­kor. A he­gyek, fo­lyók és me­zők mit sem vál­toz­tak, csak a két fu­tár volt olyan ág­ról­sza­kadt, hogy Csun- jü úgy érez­te, meg­csal­ják. Meg­kér­dez­te tő­lük, mi­kor ér­nek Ku­ang­ling­ba, de azok csak dú­dol­tak, és nem so­kat tö­rőd­tek vele. Mi­után több­ször meg­is­mé­tel­te a kér­dést, vé­gül is csak ezt a vá­laszt kap­ta:

– Mind­járt.

Egy­szer csak ki­ju­tot­tak az üreg­ből, s Csun-jü előtt ott állt szü­lő­fa­lu­ja, mit se vál­toz­va. El­fog­ta a szo­mo­rú­ság, és nem tud­ta vissza­tar­ta­ni a könnye­it. A két fu­tár le­se­gí­tet­te a hin­tó­ról, és be­ve­zet­te a há­zá­ba, föl a lép­cső­kön. Majd ott lát­ta ma­gát a ke­le­ti szo­bá­ban, amint ép­pen fek­szik, s et­től úgy meg­ijedt, hogy nem mert bel­jebb lép­ni. Ek­kor a két fu­tár több­ször han­go­san ne­vén szó­lí­tot­ta, mire fel­éb­redt.

Lát­ta, hogy szol­gái ép­pen az ud­vart söp­rik. Két ven­dé­ge most is a lá­bát mos­sa a he­ve­rő mel­lett, s a le­nyug­vó nap se tűnt még el a nyu­ga­ti fal mö­gött. Fé­lig ki­ivott po­ha­ra is ugyan­úgy állt a ke­le­ti ab­lak­ban. Ő meg egy egész em­ber­öl­tőt élt át az ál­má­ban! Meg­in­dult­sá­gá­ban nem tud­ta vissza­tar­ta­ni só­haj­tá­sa­it. Mi­kor pe­dig oda­szó­lí­tot­ta ba­rá­ta­it, és min­dent el­mon­dott ne­kik, azok is na­gyon el­ámul­tak. Azon­nal ki­men­tek, hogy meg­ke­res­sék a kő­ris­fa alatt az üre­get, s Csun-jü a lyuk­ra mu­tat­va így szólt:

– Nos, itt men­tem le ál­mom­ban.

Ba­rá­tai vé­le­mé­nye sze­rint ez csak va­la­mi ró­ka­tün­dér­nek vagy a fa szel­le­mé­nek műve le­he­tett. Oda­pa­ran­csol­ta hát szol­gá­it, hoz­za­nak bal­tát, s vág­ják ke­resz­tül a fa tör­zsét és ága­it, hadd lás­sák, hol vég­ző­dik az üreg. Ez mint­egy tíz láb hosszú volt, s egy odú­ban vég­ző­dött. Az odú­ba be­szű­rőd­tek a nap su­ga­rai: elég nagy volt, akár egy pam­lag is el­fért vol­na ben­ne. Föld­ku­pa­cok so­ra­koz­tak oda­benn, vár­fa­la­kat, tor­ná­co­kat és ter­me­ket for­máz­va, s han­gyák raja nyüzs­gött kö­zöt­tük.

Volt a han­gya­boly­ban egy ci­nó­ber­szí­nű ki­csiny­ke to­rony is, ezen két ha­tal­mas han­gya ter­pesz­ke­dett: hosszuk há­rom hü­velyk, a szár­nyuk fe­hér, a fe­jük vö­rös. Kö­röt­tük más nagy han­gyák sü­rög­tek, míg a ki­seb­bek kö­ze­lük­be se mer­tek men­ni. A két ha­tal­mas han­gya volt a ki­rály meg a ki­rály­né, s itt volt Kő­ris­or­szág fő­vá­ro­sa.

Föl­tár­tak az­u­tán egy má­sik üre­get is: a fa déli ágá­ban hú­zó­dott, le­he­tett a hossza jó negy­ven láb. Eb­ben az alag­út­ban egy má­sik han­gya­boly­ra ta­lál­tak, csu­pa kis to­rony volt ben­ne és te­li­des-tele han­gyá­val. Ez volt a déli hű­bé­res tar­to­mány, Csun-jü bi­ro­dal­ma. Egy má­sik hosszú és fu­rán ka­nyar­gó alag­út nyu­gat­ra hú­zó­dott vagy húsz láb­nyi­ra. Eb­ben egy tek­nős­bé­ka rot­ha­dó pán­cél­já­ra buk­kan­tak, ak­ko­ra volt, mint egy véka, s egé­szen el­ázott már az eső­ben, és be­nőt­te a buja fű. Ez volt az Is­te­ni Tek­nős­bé­ka He­gye, ahol Csun-jü va­dá­szott. Ta­lál­tak az­u­tán még egy alag­utat, több mint tíz láb­nyi­ra nyúlt ke­let felé, ahol a fa büty­kös gyö­ke­rei sár­kány­ra em­lé­kez­te­tő alak­ban fo­nód­tak össze. Itt volt egy ki­csi, kö­rül­be­lül egy láb ma­gas föld­ha­lom – Csun- jü fe­le­sé­gé­nek, a her­ceg­nő­nek sír­ja.

Csun-jü na­gyon meg­ren­dült, ahogy vissza-vissza­gon­dolt, mert ami csak elé­bük tá­rult, min­den egy­be­vá­gott ál­má­val. Nem is en­ged­te, hogy ba­rá­tai szét­ver­jék a han­gya­bo­lyo­kat, s be­fe­det­te az alag­uta­kat úgy, ahogy vol­tak. Éj­sza­ka azon­ban hir­te­len vi­har ke­re­ke­dett, s reg­gel­re, ami­kor is­mét meg­vizs­gál­ták az üre­get, a han­gyák el­tűn­tek. Va­ló­ra vált hát a jós­lat, hogy Kő­risor­szá­got nagy ka­taszt­ró­fa éri, és a fő­vá­ros el­pusz­tul. Ek­kor eszé­be ju­tott Csun-jü­nek a Szan­tál­föl­di ki­rály­ság tá­ma­dá­sa, és meg­kér­te két ba­rát­ját, jár­ja­nak utá­na már en­nek is. Azok egy­ket­tő­re ki­de­rí­tet­ték, hogy há­zá­tól kö­rül­be­lül egy mér­föld­nyi­re ke­let­re egy rég­óta ki­szá­radt fo­lyó med­re hú­zó­dik, an­nak a part­ján ha­tal­mas szan­tál­fa nőtt, a sok kú­szó­nö­vény úgy el­lep­te, hogy a nap su­ga­ra se ha­tolt át raj­ta. Al­já­ban pe­dig pici lyuk­ra buk­kan­tak, amely­ben han­gyák nyü­zsög­tek. Ez le­he­tett a Szan­tál­föl­di Ki­rály­ság.

Ha még a han­gyák ti­tok­za­tos vi­lá­ga is ilyen ki­für­kész­he­tet­len, ugyan mit tud­ha­tunk ak­kor a he­gye­ken és er­dők­ben élő na­gyobb ál­la­tok éle­té­ről?

Csun-jü ba­rá­tai, Csou és Tien, mind­ket­ten Li­u­ho me­gyé­ben vol­tak ek­ko­ri­ban, s Csun-jü már ti­ze­dik nap­ja nem lát­ta őket. Utá­nuk küld­te hát egyik szol­gá­ját, hogy ló­ha­lá­lá­ban hoz­zon hírt fe­lő­lük. Ki­de­rült, hogy Csou va­la­mi be­teg­ség­ben vá­rat­la­nul meg­halt, Tien pe­dig ugyan­csak ágy­ban fek­vő be­teg. Ek­kor Csun-jü meg­ér­tet­te, mi­lyen hív­sá­gos volt egész álma, s hogy az em­be­rek vi­lá­gá­ban is min­den hi­á­ba­va­ló­ság. Ta­ois­ta lett hát, és et­től kezd­ve tar­tóz­ko­dott a bor­tól meg az asszony­tól. Há­rom év­vel ké­sőbb oda­ha­za halt meg, negy­ven­he­te­dik esz­ten­de­jé­ben, ahogy ál­má­ban meg­jö­ven­döl­ték.

A Cseng-jüan idő­szak ti­ze­dik évé­ben tör­tént, ősszel, a nyol­ca­dik hó­nap­ban, hogy Szu­cso­u­ból Lo-jang­ba utaz­tom­ban meg­áll­tam Hu­aj­pu­ban, s vé­let­le­nül össze­ta­lál­koz­tam Csun-jüvel. Ki­fag­gat­tam a do­log­ról, meg­néz­tem a han­gya­bo­lyo­kat, s ala­po­san utá­na­jár­tam az egész tör­té­net­nek. Azt hi­szem, egé­szen ere­de­ti his­tó­ria, meg­ír­tam hát mind­azok szá­má­ra, aki­ket ér­de­kel­het. Bár ter­mé­szet­fö­löt­ti és rend­kí­vü­li dol­gok­kal fog­lal­ko­zik, nagy­ra törő lel­kek ta­nul­hat­nak be­lő­le. Mert ne vél­jék jö­ven­dő ol­va­só­im, hogy ez a tör­té­net nem több merő vé­let­le­nek já­té­ká­nál – in­kább óvja őket at­tól, hogy ke­vély­ked­je­nek a vi­lá­gi hír­ne­vük­kel és rang­juk­kal.

Mert iga­za volt Li Csa­ó­nak, Hu­a­csou egy­ko­ri he­lyet­tes tá­bor­no­ká­nak:

Bár híre-neve fönn csa­pong az égen,

S or­szá­gok dől­nek egy sza­vá­ra rom­ba,

Vég­té­re mind a ha­ta­lom s a pom­pa

Egy han­gya­boly csu­pán a bölcs sze­mé­ben.