Vej Po-jang és a halhatatlanság itala

Vej Po-jang Vu-beli em­ber volt. Elő­ke­lő csa­lád fia volt ugyan, de haj­la­ma sze­rint na­gyon sze­ret­te a ta­ois­ta mű­vé­sze­te­ket. Utóbb há­rom ta­nít­vá­nyá­val a he­gyek­be ment, hogy ott va­rázs­italt csi­nál­jon. A va­rázs­ital el­ké­szült, de köz­ben fel­is­mer­te, hogy ta­nít­vá­nyai el­mé­jük­ben még nem sza­ba­dul­tak meg min­den­től, pró­bá­ra tet­te hát őket mond­ván:

– Az ital el­ké­szült, de jobb lesz, ha előbb ku­tyán pró­bál­juk ki. Ha a ku­tya el­rö­pül tőle, ak­kor em­ber is fo­gyaszt­hat­ja, de ha a ku­tya el­pusz­tul, ak­kor em­ber nem hasz­nál­hat­ja.

Ez­u­tán inni adott be­lő­le a ku­tyá­nak, és a ku­tya nyom­ban ki­múlt. Vej Po-jang pe­dig így szólt a ta­nít­vá­nya­i­hoz:

– Meg­csi­nál­tuk az italt, de at­tól fé­lek, nem tö­ké­le­tes, hi­szen ma be­fe­jez­tük, ám a ku­tya el­pusz­tult, ami­kor ivott be­lő­le. Fé­lek, hogy még nem fe­lel meg az is­te­nek aka­ra­tá­nak, hogy mi hal­ha­tat­la­nok le­gyünk, és ha fo­gyasz­ta­nánk be­lő­le, úgy jár­nánk, mint a ku­tya. Mit te­gyünk hát?

– Mes­ter, nem ven­nél be­lő­le el­ső­nek te ma­gad? – kér­dez­ték a ta­nít­vá­nyok.

Vej Po-jang pe­dig fe­lel­te:

– Én há­tat for­dí­tot­tam a vi­lág út­já­nak, csa­lá­do­mat el­hagy­va jöt­tem a he­gyek­be, ha te­hát nem ta­lál­tam meg az igaz­sá­got, ak­kor ne­kem szé­gyen­szem­re vissza kell tér­nem. Ezért akár meg­ha­lok tőle, akár élet­ben ma­ra­dok, ne­kem ven­nem kell be­lő­le.

Az­zal vett az ital­ból, de alig ju­tott be az a szá­já­ba, meg­halt. A ta­nít­vá­nyok egy­más­ra bá­mul­tak, s ket­te­jük így vé­le­ke­dett:

– Va­rázs­italt csi­nál­tunk, hogy vele hosszú éle­tet nyer­jünk. De hát aki csak nyel be­lő­le, rög­tön meg­hal. Mire való hát ez az egész?

Csak egy ta­nít­vá­nya be­szélt így:

– A mi mes­te­rünk nem volt kö­zön­sé­ges em­ber. Ha te­hát ivott eb­ből és meg­halt, az biz­to­san nem ér­te­lem nél­kül való.

Az­zal ő is vett az ital­ból és le­nyel­te, s meg­halt ő is.

A két meg­ma­radt ta­nít­vány így be­szélt egy­más­hoz:

– A va­rázs­italt azért csi­nál­tuk meg, mert el akar­tuk érni vele a hosszú éle­tet. De ha most le­nye­li va­la­ki, az meg­hal, ak­kor va­jon mire hasz­nál­hat­nánk? Ha nem vesszük be ezt az or­vos­sá­got, ak­kor leg­alább mi meg­ma­rad­ha­tunk eb­ben a vi­lág­ban akár több­ször tíz évet is.

Nem is vet­ték be az italt, ha­nem együtt ott­hagy­ták a hegy­sé­get, hogy Vej Po-jang és a ha­lott ta­nít­vány szá­má­ra ko­por­só­fát sze­rez­ze­nek. Mi­után két ta­nít­vá­nya el­ment, Vej Po-jang rög­tön föl­emel­ke­dett és iga­zi va­rázs­ita­lát be­jut­tat­ta ha­lott ta­nít­vá­nyá­nak és a ku­tyá­nak a szá­já­ba, mire azok is föl­emel­ked­tek.

En­nek a ta­nít­vány­nak Jü volt a csa­lá­di neve. Im­már ők ket­ten mint hal­ha­tat­la­nok men­tek to­vább. Út­juk­ban össze­ta­lál­koz­tak egy fa­vá­gó em­ber­rel, aki épp a he­gyek­be ment, és Vej Po-jang rá­bí­zott egy bú­csú­le­ve­let, amely a fa­lu­ja­be­li­ek­nek szólt. A két má­sik ta­nít­vány ezek után na­gyon meg­bán­ta cse­le­ke­de­tét.