Vu királyának leánya

Vu ki­rá­lyá­nak, Fu Csaj­nak volt egy kis­lá­nya, akit Jü­nek hív­tak, ti­zen­nyolc éves volt, te­het­sé­ges és na­gyon szép. Jü sze­re­lem­be esett egy Han Csung nevű, ti­zen­ki­lenc éves if­jú­val, aki ér­tett a ta­ois­ta va­rázs­la­tok­hoz, és ti­tok­ban le­ve­le­ket ír­tak egy­más­nak, ame­lyek­ben a lány meg­ígér­te, hogy a fe­le­sé­ge lesz. Han Csung azon­ban ta­nul­ni akart Ci és Lu fe­je­de­lem­sé­gek­ben, de mi­előtt el­ment, meg­hagy­ta szü­le­i­nek, hogy kér­jék meg fe­le­sé­gé­nek a le­ányt. A ki­rály azon­ban ha­rag­ra ger­jedt, s nem adta a lá­nyát. Jü pe­dig bá­na­tá­ban meg­halt, s el­te­met­ték a Nyu­ga­ti Ka­pun kí­vül.

Há­rom év után Han Csung ha­za­tért és meg­kér­dez­te szü­le­it a do­log fe­lől. Apja s any­ja pe­dig el­mon­dot­ták:

– A ki­rály nagy ha­rag­ra ger­jedt, a lány pe­dig meg­halt bá­na­tá­ban, im­már el is te­met­ték.

Han Csung ke­ser­ve­sen meg­si­rat­ta, majd el­ké­szí­tet­te az ál­do­zat­hoz szük­sé­ges dol­go­kat, s ment, hogy be­mu­tas­sa ál­do­za­tát a sír előtt.

Ek­kor Jü szel­le­me elő­jött a sír­ból, s Csun­got lát­va sír­va mon­dot­ta:

– Ami­kor el­men­tél, meg­hagy­tad két szü­lőd­nek, men­je­nek a ki­rály­hoz, s kér­je­nek meg en­gem. Azt gon­dol­tuk, biz­to­san tel­je­sül a kí­ván­sá­gunk. Nem szá­mol­tunk vele, hogy sor­sunk, jaj, más­kép­pen ren­de­li.

És Jü ol­dal­vást pil­lant­va le­haj­tot­ta fe­jét s szo­mo­rú­an éne­kel­ni kez­dett:

A déli he­gyen vol­tak a var­jak,

A há­lók meg az észa­ki he­gyen;

A var­jak ma­ga­san el­rö­pül­tek,

És azok a csap­dák mit sem ér­tek.

Kö­vet­te­lek vol­na té­ged, uram,

Ám na­gyon sok volt a go­nosz be­széd;

Bá­na­tom­ban be­teg­ség­be es­tem,

És most itt a sír­domb alatt fek­szem;

Sor­som nem kö­nyö­rül raj­tam soha,

Örök szen­ve­dés­re ítélt en­gem!

Min­den ma­da­rak közt a leg­el­ső;

Ne­vén szó­lít­va a fő­nix-ma­dár.

Ha egy na­pon hím­jét el­ve­szí­ti,

Nagy bá­nat nyom­ja há­rom éven át,

Mert hi­á­ba van oly sok más ma­dár,

Nem él­het pár­ban az ő hím­jé­vel.

Meg­je­len­tem szá­nal­mas ké­pem­mel,

Újra meg­lát­ni ra­gyo­gá­so­dat,

Tes­tünk­ben tá­vol, lel­kűnk­ben kö­zel,

En­gem töb­bé soha el ne fe­lejts!

Éne­két be­vé­gez­vén zo­ko­gott na­gyon, zá­po­roz­tak könnyei, s arra kér­te Han Csun­got, jöj­jön vissza vele a sír­ba. Csung azon­ban ezt mond­ta:

– Ha­lott­nak és élő­nek más-más az útja. At­tól fé­lek, nagy bűnt kö­vet­nék el, ezért nem me­rem vál­lal­ni ezt a sor­sot.

– Hogy ha­lott­nak s élő­nek más az útja – mond­ta erre Jü –, azt én is jól tu­dom. Ámde ha most egy­szer el­vá­lunk, soha töb­bé nem ta­lál­koz­ha­tunk. At­tól fél­nél, hogy én, mi­vel most kí­sér­tet va­gyok, ár­ta­ni fo­gok ne­ked? Amit én ké­rek, azt őszin­tén sze­ret­ném, mi­ért is nem bí­zol meg ben­nem?

Han Csung meg­ha­tó­dott a sza­va­i­tól, s kö­vet­te őt vissza a sír­ba. Jü a sír­ban ün­ne­pi la­ko­mát adott neki, még­pe­dig há­rom na­pon s há­rom éjen át, és be­tel­je­sí­tet­ték a há­zas­sá­gi szer­tar­tást. Mi­előtt Csung el­tá­vo­zott vol­na, Jü elő­vett egy hü­velyk­nyi nagy fé­nyes gyön­gyöt, s azt Csung­nak adta mond­ván:

– Aki­nek hír­ne­vét rom­ba dön­töt­ték, kí­ván­sá­gát is le­he­tet­len­né tet­ték, az va­jon mit is mond­hat­na még! Min­dig na­gyon vi­gyázz ma­gad­ra! Ha majd házunk­ba mégy, add át tisz­te­let­tel­jes kö­szön­té­se­met a nagy ki­rály­nak.

Mi­után Csung el­hagy­ta a sírt, nyom­ban el­ment a ki­rály­hoz és el­mond­ta neki, mi tör­tént. Ám a ki­rály nagy ha­rag­ra ger­jedt és így szólt:

– Az én lá­nyom meg­halt, ez a Han Csung te­hát a ha­zug be­szé­dé­vel meg­gya­láz­za az el­huny­tat. Ez egy kö­zön­sé­ges sír­rab­ló, aki el­lop­ta ezt a gyön­gyöt és va­la­mi kí­sér­tet­te hi­vat­ko­zik. Azon­nal fog­já­tok el Han Csun­got!

Csung­nak azon­ban si­ke­rült el­me­ne­kül­nie, oda­ment Jü sír­já­hoz és el­mond­ta neki a dol­got.

– Ne ag­gódj – fe­lel­te Jü. – Most ha­za­té­rek s én ma­gya­rá­zom el a ki­rály­nak.

A ki­rály épp öl­töz­kö­dött, ami­kor hir­te­len meg­pil­lan­tot­ta Jüt. Meg­ré­mült, cso­dál­ko­zott, el­szo­mo­ro­dott meg örült is neki. Meg­kér­dez­te tőle:

– Mi­ért és ho­gyan le­hetsz te élet­ben?

Jü pe­dig le­tér­delt és így be­szélt hoz­zá:

– Ami­kor Han Csung, a diák, el­jött és fe­le­sé­gül kért, a nagy ki­rály nem adta be­le­egye­zé­sét. Jü neve rom­ba dőlt, tisz­tes­sé­gé­nek vége lett, át is adta ma­gát a ha­lál­nak. Csung azon­ban vissza­tért a tá­vol­ból, s meg­hall­ván, hogy ha­lott va­gyok, ál­do­za­ti tár­gyak­kal el­jött a sí­rom­hoz és meg­si­ra­tott. Meg­ha­tott a ke­gye­le­te, meg­je­len­tem hát előt­te és ne­ki­ad­tam azt a gyön­gyöt. Nem sír­rab­ló ő, ne akard te­hát meg­bün­tet­ni.

A ki­rály­né meg­hal­lot­ta ezt, s elő­jött, hogy át­ölel­je le­á­nyát, Jü azon­ban ek­kor el­tűnt, mint a füst.