Lóból selyemhernyó

A ha­gyo­mány sze­rint ré­ges-ré­gen egy fér­fi hosszú útra ment, s mint­hogy csa­lád­já­ban kí­vü­le nem volt sen­ki más, egye­dül kel­lett hagy­nia egyet­len le­á­nyát. An­nak volt egy lova, ame­lyet maga ne­velt fel. El­ha­gyott­nak érez­te ma­gát azon a tá­vo­li vi­dé­ken, vá­gya­ko­zott az apja után, s egy nap tré­fá­ból így szólt a lo­vá­hoz:

– Ha apá­mat haza tu­dod hoz­ni, én fe­le­sé­gül me­gyek hoz­zád!

A ló, meg­hall­ván e sza­va­kat, el­tép­te kan­tár­szá­rát és el­vág­ta­tott, egye­ne­sen oda, ahol a lány apja volt. Ami­kor az apa meg­lát­ta a lo­vat, meg­le­pő­dött, de örült is, és gyor­san a nyer­gé­be pat­tant. A ló vá­gya­koz­va te­kin­tett ar­ra­fe­lé, amer­ről jött, és egy­re csak nye­rí­tett szo­mo­rú­an.

– Ez a ló – mond­ta az apa – ok nél­kül nem vi­sel­ked­nék így. Csak nincs va­la­mi baj oda­ha­za?

Nyom­ban ha­za­vág­ta­tott te­hát. S mi­vel az ál­lat rend­kí­vül ér­zé­keny volt, jól bánt vele s meg­nö­vel­te a szé­ná­ját is. A ló azon­ban nem akart enni, de ha meg­lát­ta a le­ányt be­men­ni vagy ki­jön­ni, óri­á­si iz­ga­tott­ság vett raj­ta erőt, és ez nem egy­szer tör­tént így. Az apa na­gyon fur­csál­lot­ta a dol­got, s ti­tok­ban ki­fag­gat­ta le­á­nyát, s a le­ány el is mond­ta neki, mi az oka az egész­nek.

– Na­hát, ez­zel szé­gyent ho­zol a házunk­ra – szólt az apa – Most pe­dig ne mász­kálj se ki, se be!

Az­zal fo­gott egy bal­tát, agyon­ütöt­te a lo­vat, bő­rét pe­dig ki­akasz­tot­ta szá­rad­ni az ud­var­ban.

Az apa ez­u­tán is­mét útra kelt, lá­nya pe­dig a szom­széd­juk le­á­nyá­val ját­sza­doz­ni kez­dett a bőr mel­lett, meg is rug­dos­ta a lá­bá­val és ezt mond­ta:

– Te ál­lat vagy és még­is azt akar­tad, hogy em­ber le­gyen a fe­le­sé­ged? Most itt vagy meg­nyúz­va, és csak ma­gad­nak kö­szön­he­ted.

Sza­va­it még be sem fe­jez­te, a ló­bőr rá­bo­rult, kö­ré­je te­ke­re­dett és ma­gá­ba zár­ta. A szom­széd­lány annyi­ra meg­ijedt, hogy meg sem pró­bál­ta ki­me­ne­kí­te­ni, ha­nem az apá­hoz sza­ladt, hogy el­mond­ja neki. Az apa ha­za­ment és ke­res­te, de már se­hol sem ta­lál­ta őket.

Csak na­pok múl­tán buk­kan­tak rá­juk egy nagy fa ágai kö­zött. A le­ány és a ló­bőr át­vál­to­zott se­lyem­her­nyó-gu­bó­vá, s szőt­ték a sely­met ott a fán. Olyan óri­á­si és vas­tag se­lyem­her­nyó-gubó volt az, ami­lyent még so­ha­sem lát­tak. A szom­széd asszo­nyok le­szed­ték, föl­ne­vel­ték és bu­sás ha­szon­ra tet­tek szert vele. Azt a fát el­ne­vez­ték szang-nak, amely ki­ej­té­se sze­rint, de más írás­jeggyel „gyászt” is je­lent. At­tól fog­va pe­dig a nép ezt a fát ül­te­ti és ezt a gu­bót ne­vel­ge­ti.