Az Égi Jáde-leány

A Vej-di­nasz­tia Csi­pej tar­to­má­nyá­ban hi­va­tal­tit­kár­ként szol­gált Hszü­an Csao, ki­seb­bik ne­vén Ji-csi, aki a Csia-ping ural­ko­dá­si kor­szak­ban egy éj­jel ma­gá­ban lé­vén azt ál­mod­ta, hogy egy is­ten­nő jön oda és tár­sá­ul sze­gő­dik, ma­gá­ról pe­dig ezt mond­ja:

– Az Égi Jáde-le­ány va­gyok, Tung­csün­ből szár­ma­zom, csa­lá­di ne­vem Cseng-kung, ki­seb­bik ne­vem meg Cse-csi­ung. A szü­le­i­met na­gyon ko­rán el­vesz­tet­tem, de az Ég Csá­szá­ra meg­szán­ta ár­va­sá­go­mat, és meg­pa­ran­csol­ta, hogy száll­jak alá, és le­gyek a te fe­le­sé­ged.

Hszü­an Csao tud­ta, hogy ál­mo­dik, még­is va­ló­sá­gos­nak érez­te az egé­szet, s cso­dál­ta a le­ány kü­lö­nös szép­sé­gét, és nem ha­lan­dó em­be­ri meg­je­le­né­sét. Fel­éb­red­vén is csak utá­na vá­gya­ko­zott, s úgy érez­te, mint­ha ott len­ne, más­kor meg el­tűn­ne. így ment ez jó né­hány éj­sza­kán át.

Egy reg­gel az­tán meg­jött va­ló­sá­go­san is, még­pe­dig egy négy­ol­dalt le­füg­göny­zött ko­csi­ban, nyolc szol­gá­ló­lány­tól kí­sér­ve, akik szé­pen hím­zett se­lyem­ru­hát vi­sel­tek. Mind­annyi­an gyö­nyö­rű­ek vol­tak, akár­csak a re­pü­lő tün­dé­rek. A le­ány azt mond­ta, hogy ő het­ven éves, de olyan volt, mint­ha ti­zen­öt vagy ti­zen­hat éves len­ne. A ko­csi­já­ban volt egy te­ás­kan­csó, egy bo­ros­edény, és öt zöl­des­fe­hér üveg­csé­sze. Ita­la egé­szen kü­lön­le­ges volt, az étel­hez fi­nom édes bor já­rult, s Hszü­an Csa­ó­val ezt együtt fo­gyasz­tot­ták. A le­ány ek­kor így szólt hoz­zá:

– Én az Égi Jáde-le­ány va­gyok, akit le­küld­tek, hogy a fe­le­sé­ged le­gyek, ezért jöt­tem hoz­zád. Nem eré­nyed ju­tal­ma­kép­pen, ha­nem mert elő­ző éle­tünk­ben el­ren­del­te­tett, hogy ta­lál­koz­nunk kell, és hogy férj és fe­le­ség le­gyünk. Nincs en­nek sem­mi hasz­na, de nincs sem­mi kára sem. Így az­tán min­dig ve­lem utaz­hatsz a leg­gyor­sabb ko­csi­kon, a leg­jobb pa­ri­pá­kon, étel­ben-ital­ban meg­is­mer­he­ted a tá­vo­li vi­dé­kek íze­it, kü­lön­le­ges fi­nom­sá­ga­it, és ru­hák­ban sem lesz hi­á­nyod soha. De én hal­ha­tat­lan va­gyok, nem szül­he­tek hát gyer­me­ket ne­ked, ám nem is­me­rem a fél­té­keny­ség ér­zé­sét sem, s ezért nem gá­tol­lak meg ben­ne, hogy szo­ká­so­tok sze­rint meg­há­za­sodj.

Ez­u­tán férj s fe­le­ség let­tek. Az asszony pe­dig fel­aján­lott fér­jé­nek egy ver­set, amely így kez­dő­dött:

Oda­fönn kó­bor­lok a tün­dér-szi­ge­tek fö­lött,

Együtt ha­lad­ván a fel­hők és szik­lák fö­lött;

A szent fű nem igé­nyel gon­do­zást sem,

Mert tö­ké­le­tes eré­nye egy­be­esik ide­jé­vel.

A hal­ha­tat­la­nok nem száll­nak le a föld­re hi­á­ba,

Csak ha úgy ala­kul, hogy se­gí­te­ni­ük kell va­la­kin.

Ha szí­ve­sen fo­gadsz, öt tör­zsed­re sze­ren­csét ho­zok,

De ha meg­bán­tasz, reád csak sze­ren­csét­len­sé­get

ho­zok…

Ez volt a vers lé­nye­ge, mint­hogy azon­ban szö­ve­ge több mint két­száz írás­jegy­ből állt, nem le­he­tett tel­jes egé­szé­ben föl­je­gyez­ni. Ugyan­ak­kor jegy­ze­te­ket is ké­szí­tett a Vál­to­zá­sok Köny­vé­nek hét fü­ze­té­hez, a he­xag­ra­mo­kat és ké­pe­ket mind meg­fe­le­lő­en cso­por­to­sít­va. Ezek­nek az írá­sok­nak na­gyon is meg­volt az ér­tel­mük, le­he­tő­vé tet­ték azt is, hogy ve­lük sze­ren­csét avagy sze­ren­csét­len­sé­get jó­sol­ja­nak, mint pél­dá­ul Jang (Hszi­ung) mes­ter Taj hszü­an-já­ban vagy Hszüe mes­ter Csüng King-jé­ben. Hszü­an Csao ké­pes volt fel­fog­ni min­den­nek az ér­tel­mét, és fel­hasz­nál­ta őket a jövő meg­jó­so­lá­sá­ra.

Férj és fe­le­ség­ként él­tek együtt hét vagy nyolc esz­ten­dőt. Ak­kor azon­ban szü­lei asszonyt sze­rez­tek Hszü­an Csa­ó­nak, s at­tól fog­va a Jáde-le­ány csak más­na­pon­ta jött el la­ko­máz­ni hoz­zá, és csak min­den má­so­dik éj­sza­ka hált együtt vele. Este ér­ke­zett, reg­gel pe­dig el­tűnt, még­pe­dig oly hir­te­len, mint­ha re­pült vol­na. Egye­dül Hszü­an Csao lát­hat­ta, más em­ber szá­má­ra lát­ha­tat­lan volt. Jól­le­het a szo­bá­ban la­kott, s gyak­ran hal­lot­ták is hang­ját, lát­hat­ták nyo­ma­it, ámde alak­ját sen­ki meg nem pil­lant­hat­ta. Ké­sőbb azon­ban az em­be­rek kí­ván­csi­an kér­dez­get­ték, s Hszü­an Csao pe­dig el­fe­cseg­te a dol­got, és ak­kor a Jáde-le­ány el­hagy­ta őt mond­ván:

– Én hal­ha­tat­lan va­gyok, és bár ve­led együtt él­tem, nem aka­rom, hogy ezt má­sok is tud­ják. Ám te gon­dat­la­nul ki­fe­cseg­ted a tit­ko­mat, ezért most min­den­nek vége, töb­bé nem ta­lál­ko­zom ve­led. Éve­kig él­tünk együtt, köl­csö­nös nagy sze­re­tet­ben, s ha most el kell vál­nunk, hogy is ne len­nénk szo­mo­rú­ak. A kö­rül­mé­nyek kény­sze­re alatt cse­lek­szünk, nincs más vá­lasz­tá­sunk.

Ez­u­tán szó­lí­tot­ta kí­sé­rő­it, ho­za­tott ve­lük ételt és italt, majd fel­nyi­tott egy ko­sa­rat, ki­vett be­lő­le két tel­jes se­lyem öl­tö­zé­ket, arany­szál­lal át­sző­ve, hogy Hszü­an Csa­ó­nak aján­dé­koz­za, és még egy ver­set is aján­lott neki.

Az­tán bú­csú­zó­ul még egy­szer át­ölel­ték egy­mást, és könnyek kö­zött el­vál­tak. A le­ány szót­la­nul fel­szállt ko­csi­já­ra, és oly gyor­san el­tűnt, mint egy szél­fu­val­lat. Hszü­an Csao sok na­pon át bán­kó­dott na­gyon, és úgy el­erőt­le­ne­dett, hogy tá­masz nél­kül szin­te már jár­ni sem tu­dott.

El­múlt öt esz­ten­dő, s Hszü­an Csa­ó­nak Feng­csou tar­to­mány hi­va­ta­los ügyé­ben Lo­jang­ba kel­lett utaz­nia, és el­ér­ke­zett a Csi­pej-beli Jü-hegy alat­ti kis útra. Nyu­gat felé ha­ladt, a messze­sé­get für­kész­te, ami­kor a ka­nyar­gós út vé­gé­ben egy lo­vas ko­csit pil­lan­tott meg, amely épp olyan volt, mint a Jáde-le­á­nyé. Hszü­an Csao a lo­vak közé csa­pott, a ko­csi elé ke­rült, s ki­de­rült, hogy va­ló­ban az övé. A le­ány szét­tár­ta a füg­gö­nyö­ket, s is­mét lát­hat­ták egy­mást, bá­nat­tal és egy­ben öröm­mel. A nő meg­for­dí­tot­ta lo­va­it, és együtt utaz­tak Lo­jang­ba, ahol újra együtt él­tek, új­já­éleszt­ve régi sze­rel­mü­ket. A Taj-kang ural­ko­dá­si kor­szak­ban is együtt vol­tak még, de már nem ta­lál­koz­tak min­den nap, csak min­den har­ma­dik hó­nap har­ma­dik nap­ján, ötö­dik hó­nap ötö­dik nap­ján, he­te­dik hó­nap he­te­dik nap­ján, ki­len­ce­dik hó­nap ki­len­ce­dik nap­ján, to­váb­bá min­den hó­nap első és ti­zen­ötö­dik nap­ján, mi­kor is a le­ány hir­te­len meg­je­lent, együtt töl­töt­ték az éj­sza­kát, és már el is tűnt. Csang Hua ró­luk írta „A tün­dér-le­ány” című köl­te­mé­nyét.