A halálban is barátok

A Han-di­nasz­tia ko­rá­ban élt Fan Si, má­sik ne­vén Csii-csing. San­jang tar­to­mány Csinh­szi­ang kör­ze­té­ben la­kott, ahol volt aki csak Fan­nak szó­lí­tot­ta. Jó ba­rát­ság­ban volt egy Zsu­nan tar­to­mány­be­li em­ber­rel, akit Csang Sa­ó­nak, má­sik ne­vén Jüan-pó­nak hív­tak. A két ba­rát együtt vé­gez­te ta­nul­má­nya­it, és ami­kor be­fe­jez­ték a fő­vá­ro­si is­ko­lát, ki-ki ha­za­tért a sa­ját fa­lu­já­ba. Fan Si így bú­csú­zott Csang Jüan-pó­tól:

– Két év múl­va el­me­gyek hoz­zád, hogy tisz­te­le­te­met te­gyem szü­le­id­nek és meg­néz­zem gyer­me­ke­i­det.

Meg­egyez­tek még a ta­lál­ko­zás nap­já­ban is. Mi­kor az­tán az idő­pont kö­ze­le­dett, Csang Jüan-po el­mond­ta a dol­got édes­any­já­nak, és arra kér­te, ké­szü­lőd­jön a ven­dég­fo­ga­dás­ra. Any­ja ezt mond­ta:

– Két éve hogy el­vál­ta­tok, s ezer mér­föld­ről csak a sza­va köt össze vele. Ho­gyan bíz­hatsz ab­ban a régi ígé­ret­ben?

– Fan Csü-csing sza­va­tar­tó em­ber – fe­lel­te Jüan-po. – Biz­tos, hogy nem sze­gi meg a sza­vát.

– Ha így áll a do­log – mond­ta az any­ja –, ak­kor elő­ké­szí­tem nek­tek a bort.

El­jött a meg­be­szélt nap, s Fan Si va­ló­ban meg­ér­ke­zett. Fel­ment a fo­ga­dó­csar­nok­ba s ki­fe­jez­te hó­do­la­tát, majd a két ba­rát együtt bo­roz­ga­tott, vé­gül is­mét el­vál­tak egy­más­tól.

Ké­sőbb az­tán Csang Jüan-po ágy­nak esett, na­gyon sú­lyos be­teg­ség­ben. A kör­zet­ben élő két ba­rát­ja, Tao Csün-csang és Jin Ce-cseng ápol­ta őt éj­jel-nap­pal. Ami­kor Csang Jüan-po érez­te, hogy itt a vég, fel­só­haj­tott:

– Sze­ret­tem vol­na még egy­szer lát­ni leg­jobb ba­rá­to­mat!

Jin Ce-cseng ezt mond­ta:

– Mi ket­ten sze­re­tet­tel gon­doz­tunk té­ged. Hát ez nem mind­ha­lá­lig való ba­rát­ság? Kit sze­ret­nél még lát­ni?

– Ti ket­ten – fe­lel­te Csang Jüan-po – egész éle­tem­ben ba­rá­ta­im vagy­tok. A san­jan­gi Fan Csü-csing azon­ban ba­rá­tom a ha­lál­ban is.

S Csang Jüan-po ke­vés­sel ez­u­tán meg­halt.

Fan Si pe­dig egy­szer­csak ál­má­ban meg­pil­lan­tot­ta Csang Jüan-pót, aki fe­ke­te szer­tar­tá­si ka­la­pot vi­selt le­ló­gó sza­lag­gal, és si­et­ve szed­ve lá­ba­it így ki­ált fe­lé­je:

– Csü-csing, én már meg­hal­tam, de sze­ret­ném ha ott len­nél a te­me­té­se­men, ami­kor örök­re meg­té­rek a Sár­ga For­rás­hoz. Te nem fe­lej­tesz el en­gem. Ta­lál­koz­ha­tunk-e még egy­szer?

Fan Si hir­te­len föl­éb­redt, ke­ser­ve­sen meg­si­rat­ta ba­rát­ját, majd ma­gá­ra öl­töt­te a ba­rá­to­kért vi­se­len­dő gyász­ru­hát, és hogy ide­jé­ben ér­jen a te­me­tés­re, ro­han­vást oda in­dult.

Még nem ért oda, ami­kor el­kezd­ték a szer­tar­tást, s a ko­por­sót ki­vit­ték a ház­ból. Oda­ér­tek a sír­hoz, meg­kö­ze­lí­tet­ték a sír­göd­röt, de a ko­por­sót nem tud­ták abba be­le­ten­ni. A ha­lott any­ja meg­érin­tet­te a ko­por­sót és ezt kér­dez­te:

– Jüan-po, ugye vársz még va­la­ki­re?

Le is tet­ték a ko­por­sót, vár­tak egy ide­ig, míg­nem egy fe­hér lo­vak húz­ta fe­hér ko­csit pil­lan­tot­tak meg, ame­lyen han­gos jaj­ve­szé­ke­lés­sel Fan Si kö­ze­le­dett. Csang Jüan-po any­ja lát­ta őt a tá­vol­ban, és így szólt:

– Ez biz­to­san Fan Csü-csing.

Fan Si oda­ért és a föl­dig ha­jol­va mon­dot­ta:

– Most menj, Jüan-po! Élet és ha­lál nem jár­hat egy úton, így most örök­re el­vá­lunk!

Akik ott össze­gyűl­tek a te­me­tés­re, ez­ren is vol­tak, és min­den­ki könnye­zett. Fan Si pe­dig meg­húz­ta a kö­te­let és eresz­te­ni kezd­te a ko­por­sót, amely vég­re elő­re moz­dult.

Fan Si a te­me­tés után ott­ma­radt még a sír­nál, meg­tisz­to­gat­ta, rend­be tet­te, fá­kat ül­te­tett mel­lé­je, és csak az­u­tán ment el on­nan.