A kocsma öreg kutyája

Ami­kor Nan­jang tar­to­mány fő­mi­nisz­te­rét már a ko­por­só­ba tet­ték, s el­he­lyez­ték a ra­va­ta­lo­zó­ban, ő egy­szer­re csak meg­je­lent élő alak­já­ban, ott ült az ál­do­za­ti asz­tal­nál, s egész meg­je­le­né­se, ru­há­za­ta és hang­ja ugyan­olyan volt, ahogy őt is­mer­ték. Szé­pen ki is ok­tat­ta fi­a­it, uno­ká­it és me­nye­it, na­gyon vi­gyáz­va a dol­gok rend­jé­re. Tes­ti fe­nyí­tés­sel bün­tet­te a szol­gá­ló­lá­nyo­kat, min­den­kit a hi­bá­ja sze­rint. Mi­után pe­dig be­fe­jez­te az evést és ivást, el­bú­csú­zott és tá­vo­zott, ott­hagy­va a bá­nat­tól le­súj­tott csa­lá­dot.

Ugyan­így visszaj­árt még több éven át, és a csa­lád na­gyon meg­elé­gel­te már az egé­szet.

Egy­szer az­tán töb­bet ivott a kel­le­té­nél, s ré­szeg­sé­gé­ben meg­mu­tat­ko­zott iga­zi alak­já­ban. Ki­de­rült, hogy nem más, mint egy öreg ku­tya. A csa­lád­ta­gok ak­kor agyon­ver­ték. Kö­ze­lebb­ről is szem­ügy­re vet­ték, s lát­ták, hogy az ut­cai bor­árus ku­tyá­ja volt.