Sen Csi-csi
Zsen, a rókatündér

Volt egy­szer egy fi­a­tal ne­mes, név sze­rint Vej Jin, a hszi­na­ni her­ceg le­á­nyá­nak ki­len­ce­dik fia. Meg­le­he­tő­sen fék­te­len em­ber volt, so­kat ivott. Volt egy uno­ka­hú­ga, an­nak fér­jét meg Cseng­nek hív­ták. Ez a Cseng ha­to­dik gye­rek volt a csa­lád­já­ban, de csak a ve­ze­ték­ne­vét is­mer­jük. A ha­di­tu­do­má­nyo­kat ta­nul­má­nyoz­ta, s ugyan­csak sze­ret­te a bort meg az asszo­nyo­kat. Sze­gény em­ber lé­vén, nem volt sa­ját háza, ha­nem fe­le­sé­ge szü­le­i­nél élt. Cseng és Vej na­gyon össze­ba­rát­koz­tak, és min­dig együtt jár­tak. A Tien-pao idő­szak ki­len­ce­dik évé­nek nya­rán, a ha­to­dik hó­nap­ban egy nap együtt igye­kez­tek Csan­gan, a fő­vá­ros ut­cá­in a Hszin­csang-ne­gyed­be, egy kis bo­roz­ga­tás­ra. De Cseng­nek még dol­ga volt va­la­hol, s a Hszü­an­ping-ne­gyed­től dél­re el­vált ba­rát­já­tól, mond­ván, hogy majd a mu­lat­sá­gon ta­lál­koz­nak. Vej to­vább­ment fe­hér lo­ván ke­let­nek, Cseng pe­dig a Seng­ping-ne­gyed észa­ki ka­pu­ján át dél­nek for­dult a maga sza­ma­rán.

Egy­szer csak há­rom lány jött Cseng­gel szem­be az úton. Az egyik – te­tő­től tal­pig fe­hér­ben – cso­dá­la­to­san szép volt. Kel­le­mes meg­le­pe­té­sé­ben Cseng meg­nó­gat­ta a sza­ma­rát, és hol elé­bük, hol mö­gé­jük ke­rült a lá­nyok­nak. Sze­ret­te vol­na meg­szó­lí­ta­ni őket, de eh­hez nem volt bá­tor­sá­ga. A fe­hér ru­hás lány azon­ban oly biz­ta­tó­an né­zett rá, hogy Cseng tré­fál­koz­va még­is­csak meg­kér­dez­te tőle:

– Ilyen szép lá­nyok mi­ért jár­nak gya­log?

A fe­hér ru­hás lány rá­mo­soly­gott, és így fe­lelt:

– Mi mást te­het­né­nek, ha a há­tas­ál­la­tok gaz­dái nem olyan ud­va­ri­a­sak, hogy fel­aján­la­nák szol­gá­la­tu­kat?

– Ilyen szép lány­nak kü­lönb ál­lat du­kál­na, mint az én göt­hös sza­ma­ram – mond­ta Cseng –, de szí­ve­sen fel­aján­lom, és bol­dog le­szek, ha ma­gam gya­log kö­vet­het­lek.

Ez­zel Cseng meg a fe­hér ru­hás lány egy­más­ra néz­tek, és el­ne­vet­ték ma­gu­kat. S hogy a két szol­gá­ló is be­le­nyel­velt a be­szél­ge­tés­be, ha­ma­ro­san szót ér­tet­tek. Cseng el­kí­sér­te a lá­nyo­kat ke­let felé, egé­szen a Loju-ker­tig. Mire oda­ér­tek, egé­szen be­sö­té­te­dett. Gyö­nyö­rű ház előtt áll­tak meg, vas­tag fa­lai vol­tak és ha­tal­mas ka­pu­ja. Mi­kor a fe­hér ru­hás lány be­lé­pett a ka­pun, vissza­né­zett és így szólt:

– Várj egy ki­csit.

Egyik szol­gá­ló­ja a ka­pu­ban ma­radt, és meg­kér­dez­te Cseng­től, hogy hív­ják. Cseng meg­mond­ta, s az­u­tán ő is meg­kér­dez­te a lány ne­vét. Meg­tud­ta, hogy Zsen­nek hív­ják, és hu­sza­dik gyer­mek a csa­lád­já­ban.

A kö­vet­ke­ző perc­ben Csen­get be­szó­lí­tot­ták. Épp hogy ki­pány­váz­ta sza­ma­rát a kapu előtt, s ka­lap­ját oda­tet­te a nye­reg­be, ami­kor a ház­ból hoz­zá­lép­ve egy har­minc kö­rü­li asszony kö­szön­töt­te – Zsen nő­vé­re. Gyer­tyát gyúj­tot­tak, és asz­talt te­rí­tet­tek. Mi­után több po­hár bort me­git­tak, a lány is újra meg­je­lent, át­öl­töz­ve. Jócs­kán it­tak még az­u­tán is, ugyan­csak ví­gan vol­tak, s késő éj­sza­ka együtt búj­tak ágy­ba. A lány ked­ves­sé­ge és ka­cér­sá­ga, ahogy éne­kelt és ne­ve­tett, a moz­du­la­tai – mind­ez va­la­mi rend­kí­vü­li, túl­vi­lá­gi gyö­nyör volt. Mi­kor már haj­na­lo­dott, Zsen így szólt:

– Most jobb, ha el­mégy. Bá­tyám a csá­szá­ri ze­né­sza­ka­dé­mia tag­ja, és a csá­szá­ri test­őr­ség­ben szol­gál. Haj­nal­ban ha­za­jön… nem sze­ret­ném, ha itt ta­lál­na.

Mi­után meg­be­szél­ték, mi­kor megy oda is­mét, Cseng tá­vo­zott. Mi­kor az utca vé­gé­hez ért, a vá­ros­ne­gyed ka­pu­ja még zár­va volt. De ott volt va­la­mi kül­or­szá­gi tész­ta­sü­tő bolt­ja, ab­ban vi­lá­gos­ság égett, a ke­men­cét is be­fű­töt­ték már. Oda­hú­zód­va a pony­va alá, Cseng be­szél­get­ni kez­dett a bol­tos­sal. Gon­dol­ta, nála vár­ja ki a reg­ge­li dob­szót. Arra mu­tat­va, ahol az éj­sza­kát töl­töt­te, meg­kér­dez­te:

– In­nen ke­let­re van egy ha­tal­mas kapu; kié az a ház?

– Rom az csak – mond­ta a bol­tos. – Nincs ott már ház.

– De hisz ott vol­tam – ma­kacs­ko­dott Cseng. – Hogy mond­ha­tod, hogy nincs ott ház?

A bol­tos rög­tön meg­ér­tet­te, mi tör­tént.

– Ó, tu­dom már! – ki­ál­tot­ta. – Egy ró­ka­tün­dér él arra, s az gyak­ran el­csá­bít­ja az em­be­re­ket egy-egy éj­sza­ká­ra. Há­rom­szor is lát­ták már. így hát te is ta­lál­koz­tál vele, no lám!

Cseng azon­ban szé­gyell­te be­is­mer­ni az iga­zat, in­kább ta­ga­dott. Ahogy ki­vi­lá­go­so­dott, újra meg­néz­te azt a he­lyet. A fa­lak és a kapu va­ló­ban ott vol­tak – mö­göt­tük azon­ban csak bur­ján­zó gyo­mot és el­ha­gyott ker­tet ta­lált.

Mire ha­za­ért, Vej már vár­ta, és rá­tá­madt, ami­ért elő­ző este nem ment utá­na a meg­be­szélt ta­lál­ko­zó­ra. Cseng ki­ta­lált va­la­mi ki­fo­gást. Még most is el volt bű­völ­ve a tün­dér szép­sé­gé­től, és alig vár­ta, hogy újra lát­has­sa. Nem tud­ta ki­tö­röl­ni ké­pét szí­vé­ből. S vagy két hét múl­va, a Nyu­ga­ti Piac egyik ru­hás­bolt­já­ban, egy­szer­re csak megint rá­akadt. Két szol­gá­ló­ja is vele volt. Ami­kor meg­szó­lí­tot­ta, a lány meg­pró­bált el­tűn­ni a so­ka­da­lom­ban, de Cseng is­mé­tel­ten ne­vén szó­lí­tot­ta, és oda­tör­te­tett hoz­zá. Ek­kor a lány – még min­dig hát­tal neki és le­gye­ző­jé­vel is rejt­ve ma­gát – meg­kér­dez­te:

– Hi­szen tu­dod már, hogy ki va­gyok. Mi­ért kö­vetsz még­is?

– És ha kö­vet­lek? – kér­dez­te Cseng.

– Szé­gyel­lek a sze­med­be néz­ni – mond­ta a lány.

– Annyi­ra sze­ret­lek! Hát el tud­nál hagy­ni? – til­ta­ko­zott Cseng.

– Nem akar­lak el­hagy­ni, de at­tól fé­lek, hogy gyű­lölsz.

Cseng meg­es­kü­dött, hogy vál­to­zat­la­nul sze­re­ti, s ren­dü­let­le­nül ki­tar­tott ké­ré­se mel­lett. A lány vé­gül meg­for­dult, és le­en­ged­te le­gye­ző­jét. Épp­oly káp­rá­za­to­sán szép volt, mint első ta­lál­ko­zá­suk­kor.

– Sok ró­ka­tün­dér van a vi­lá­gon – ma­gya­ráz­ta Cseng­nek. – Csak nem is­me­ri­tek föl őket, mert min­dig va­la­mi kü­lön­le­ges ala­kot ke­res­tek.

Ami­kor Cseng kér­lel­ni kezd­te, hogy tér­jen vissza hoz­zá, a lány így szólt:

– Az em­be­rek nem sze­re­tik a ró­ka­tün­dé­re­ket, mert azok gyak­ran ár­ta­nak ne­kik. De én nem va­gyok af­fé­le. Ha to­vább­ra is von­zódsz hoz­zám, szí­ve­sen szol­gál­lak éle­tem vé­gé­ig.

Ami­kor Cseng ar­ról kez­dett be­szél­ni, hogy hol lak­ja­nak, Zsen azt mond­ta:

– Ke­let­re in­nen ta­lálsz egy há­zat, te­te­je fölé ha­tal­mas fa tor­nyo­sul. Csen­des kis ut­cá­ban áll. Mi­ért nem ve­szed bér­be? S az­nap, hogy a Hszü­an-ping-ne­gyed­től dél­re elő­ször ta­lál­koz­tam ve­led, egy úri­em­bert lát­tam fe­hér lo­von ke­let felé lo­va­gol­ni. Nem a só­go­rod volt? Neki van bő­ven bú­to­ra ott­hon, tőle kér­hetsz köl­csön.

Vej nagy­báty­jai tör­té­ne­te­sen oda­vol­tak va­la­mi hi­va­ta­los úton, s bú­to­ru­kat erre az idő­re el­rak­tá­roz­ták. Hall­gat­va Zsen ta­ná­csá­ra, Cseng fel­ke­res­te Vejt, és meg­kér­te: adja köl­csön neki azt a bú­tort.

Ami­kor Vej meg­kér­dez­te, mi­ért van rá szük­sé­ge, így szólt:

– Gyö­nyö­rű sze­re­tőt sze­rez­tem, és há­zat bé­rel­tem neki. Az ő szá­má­ra ké­rem tő­led a bú­tort.

Vej el­ne­vet­te ma­gát, és azt mond­ta:

– Ami­lyen deli le­gény vagy, biz­to­san va­la­mi för­tel­mes nőre buk­kan­tál. Még hogy gyö­nyö­rű!

Az­zal adott neki köl­csön né­hány füg­gönyt, egy ágyat, ágy­ne­műt, és el­küld­te vele egy ér­tel­mes em­be­rét is, hogy néz­ze meg a lányt. Egy­szer csak jött vissza a szol­ga, li­heg­ve és iz­zad­va. Vej elé­je ment, hogy meg­kér­dez­ze:

– Lát­tad? Iga­zán olyan szép?

– Cso­dá­la­tos! Soha nem lát­tam még hoz­zá fog­ha­tót.

Vej so­kat pró­bált em­ber volt, és szám­ta­lan ka­land­ja so­rán nem egy szép nő­vel volt dol­ga. Meg­kér­dez­te hát, hogy Cseng sze­re­tő­je van-e olyan szép, mint azok kö­zül va­la­me­lyik.

– Össze sem le­het ha­son­lí­ta­ni őket! – lel­ken­de­zett a szol­ga.

Vej még négy vagy öt ne­vet em­lí­tett, de szol­gá­ja egy­re csak azt haj­to­gat­ta, hogy sem­mi ér­tel­me a ha­son­lít­ga­tás­nak.

Volt Vej­nek egy só­gor­nő­je, Vu her­ce­gé­nek a ha­to­dik lá­nya, pá­rat­lan szép­ség, tün­dé­ri bá­jos nő.

– Szebb-e az a nő – kér­dez­te – Vu her­ce­gé­nek ha­to­dik lá­nyá­nál?

Szol­gá­ja megint azt mond­ta, hogy össze sem le­het ha­son­lí­ta­ni őket.

– Le­het­sé­ges vol­na? – ki­ál­tott Vej, össze­kul­csol­va ke­zét bá­mu­la­tá­ban. Az­u­tán gyor­san vi­zet kért, meg­mos­ta a nya­kát, fe­jé­re tur­bánt kö­tött, aj­kát ki­pi­ro­sí­tot­ta, és in­dult Cseng­hez.

Cseng tör­té­ne­te­sen nem volt ott­hon. Mi­kor Vej be­lé­pett, csu­pán egy söp­rö­ge­tő le­gényt ta­lált az aj­tó­ban, sen­ki mást. Kér­dez­get­ni kezd­te a fiút, de az csak ne­ve­tett, és azt mond­ta, hogy nincs ott­hon sen­ki. De mi­kor be­kuk­kan­tott a szo­bák­ba, az egyik ajtó mö­gött pi­ros szok­nyát pil­lan­tott meg, s kö­ze­lebb lép­ve lát­ta, hogy ott bú­jik a lány. Elő­húz­ta a sö­tét sa­rok­ból, és úgy lát­ta, an­nál is szebb, mint ahogy neki el­mond­ták. A szen­ve­dély­től eszét veszt­ve át­ölel­te a lányt, hogy ma­gá­é­vá te­gye – csak­hogy az el­len­ke­zett. Ad­dig-ad­dig szo­ron­gat­ta azon­ban, míg a lány így szólt:

– Le­gyen meg, amit akarsz, csak hadd jus­sak egy kis lé­leg­zet­hez.

De mi­kor Vej is­mét meg­ro­han­ta vol­na, a lány épp úgy el­len­ke­zett, mint előbb. Ez meg­is­mét­lő­dött há­rom­szor vagy négy­szer. Vé­gül is Vej min­den ere­jé­vel le­fog­ta, s a lány ki­me­rül­ten és ve­rí­ték­ben úsz­va úgy érez­te, most már alig­ha me­ne­kül. Tes­te egy­szer­re el­er­nyedt, és úgy né­zett Vej­re, mint aki­nek a szí­vét tör­ték össze.

– Mi­ért né­zel ilyen szo­mo­rú­an? – kér­dez­te Vej.

Na­gyot só­hajt­va fe­lelt a lány:

– Cseng mi­att bán­kó­dom.

– Hogy ér­ted ezt? – fir­tat­ta a fér­fi.

– Hat láb­nál is ma­ga­sabb, de nem tud meg­vé­de­ni egy asszonyt… Már­most fér­fi­nak ne­vez­he­ti-e ma­gát az ilyen? Te fi­a­tal vagy és gaz­dag, sok szép sze­re­tőd van. Nem egy asszonyt lát­tál már hoz­zám ha­son­lót. De Cseng sze­gény fic­kó, és csak­is en­gem sze­ret. Hogy tud­nád el­ra­bol­ni egyet­len sze­rel­mét, ami­kor ne­ked még annyi van? Ő per­sze sze­gény, és má­sok­ra szo­rul. A te ru­há­id­ban jár, a te élel­me­det eszi, és ha­tal­mad­ban van. Ha el tud­ná tar­ta­ni ma­gát, nem ju­tot­tunk vol­na idá­ig.

Vej nagy­lel­kű és igaz­ság­sze­re­tő em­ber volt. Ezek hal­la­tá­ra fel­ha­gyott pró­bál­ko­zá­sá­val, össze­szed­te ma­gát, és bo­csá­na­tot kért. S mi­kor Cseng ha­za­tért, szí­vé­lye­sen üd­vö­zöl­ték egy­mást. Et­től kezd­ve Vej gon­dos­ko­dott ró­luk.

Zsen és Vej gyak­ran ta­lál­koz­tak, s együtt sé­tál­gat­tak, hol gya­log, hol ko­csin. Vej jó­for­mán min­den nap­ját a lánnyal töl­töt­te, és vé­gül is el­vá­laszt­ha­tat­lan ba­rá­tok let­tek, mind­ket­ten ha­tár­ta­la­nul él­vez­ték egy­más tár­sa­sá­gát. Zsen lett Vej min­de­ne, csak ép­pen sze­re­tő­je nem, s Vej ugyan­csak sze­ret­te, tisz­tel­te és sem­mi kí­ván­sá­gát meg nem ta­gad­ta vol­na. Már enni vagy inni sem tu­dott anél­kül, hogy rá ne gon­dol­jon köz­ben. Vé­gül is Zsen, lát­va Vej sze­rel­mét, egy nap így szólt hoz­zá:

– Szé­gyel­lek el­fo­gad­ni tő­led ennyi ke­gyet. Nem ér­dem­lem meg ezt a ked­ves­sé­get. Meg Csen­get sem aka­rom meg­csal­ni, nem te­he­tek hát ked­ved­re. De Cin­ben szü­let­tem, és Cin­cseng vá­ro­sá­ban nőt­tem fel. Hoz­zá­tar­to­zó­im mind­nyá­jan szín­há­zi em­be­rek, nő­ro­ko­na­im va­la­mennyi­en gaz­da­gok sze­re­tői vagy ágya­sai, is­mer­nek a fő­vá­ros­ban min­den kur­ti­zánt. Ha ta­lál­nál egy szép lányt, és nem tud­nád meg­kö­ze­lí­te­ni, én meg­szer­zem ne­ked. Szí­ve­sen meg­te­szem, hogy meg­há­lál­jam annyi ked­ves­sé­ge­det.

Vej el­fo­gad­ta a lány aján­la­tát. Fi­gyel­mét a pi­ac­té­ren egy Csang nevű var­ró­nő ra­gad­ta meg, vi­lá­gos bő­ré­vel és re­mek alak­já­val. Meg­kér­dez­te hát Zsent, is­me­ri-e az asszonyt, s a kö­vet­ke­ző vá­laszt kap­ta:

– Uno­ka­test­vé­rem! Őt az­u­tán iga­zán könnyen meg­szer­zem ne­ked.

Nem telt bele tíz nap se, s vit­te hoz­zá az asszonyt. De né­hány hó­nap múl­va, mi­kor Vej rá­unt Csang­ra, Zsen így szólt hoz­zá:

– Eze­ket a pi­a­ci lá­nyo­kat könnyű meg­sze­rez­ni. De ke­ress ma­gad­nak va­la­mi fi­no­mabb nőt, akit meg­kö­ze­lí­te­ni is szin­te le­he­tet­len. Én meg­te­szek ér­ted min­dent, ami tő­lem te­lik.

– A Hi­deg Étel Ün­ne­pé­nek nap­ján – szólt Vej – el­men­tem né­hány ba­rá­tom­mal az Ezer Bol­dog­ság temp­lo­má­ba, s ott vol­tunk, ami­kor Tiao tá­bor­nok ze­né­szei ját­szot­tak a nagy csar­nok­ban. Volt a ze­né­szek kö­zött egy ti­zen­hét év kö­rü­li lány, ná­dor­go­nán ját­szott, ha­ját két fü­lé­re fé­sü­li. El­ra­ga­dó volt, rend­kí­vül bá­jos! Is­me­red-e?

– A tá­bor­nok ked­ve­se – fe­lel­te Zsen. – S a nő­vé­rem lá­nya. Ám lás­suk, mit te­he­tek!

Vej meg­haj­tot­ta ma­gát, és meg­ígér­te, hogy se­gít­sé­gé­re lesz. Zsen et­től kezd­ve gya­ko­ri lá­to­ga­tó volt a tá­bor­nok há­zá­ban. Egy hó­nap múl­va Vej sür­get­ni kezd­te, és meg­kér­dez­te, mit ter­vez. A lány két vég sely­met kért tőle az ér­de­kel­tek meg­vesz­te­ge­té­sé­re, s ezt meg is kap­ta Vej­től. Két nap­pal ké­sőbb Vej ép­pen együtt ebé­delt Zsen­nel, ami­kor a tá­bor­nok a le­á­nyért küld­te ko­mor­nyik­ját egy fe­ke­te ló­val, s arra kér­te: ke­res­se fel őt há­zá­ban. Hall­ván a meg­hí­vást, Zsen rá­mo­soly­gott Vej­re, és csak ennyit mon­dott:

– Meg­van.

Úgy lát­szik, olyan be­teg­ség­be ej­tet­te a tá­bor­nok ked­ve­sét, ami­re nincs or­vos­ság. S mi­kor a le­ány any­ja meg a tá­bor­nok min­den tu­do­má­nyuk­ból ki­fogy­tak, egy va­rázs­lót hív­tak se­gít­sé­gül. Zsen pe­dig meg­mu­tat­ta a va­rázs­ló­nak, hol la­kik, és meg­vesz­te­get­te, hogy mond­ja azt: a be­teg lányt őhoz­zá kell szál­lí­ta­ni. En­nek meg­fe­le­lő­en a va­rázs­ló így szólt a tá­bor­nok­hoz:

– A lány nem ma­rad­hat itt­hon. Vi­gyé­tek ebbe és ebbe a ház­ba, a vá­ros dél­ke­le­ti ré­szén. Lak­jék ott, hogy ma­gá­ba szív­ja a kör­nyék élet­adó le­ve­gő­jét.

A tá­bor­nok meg a lány any­ja utá­na­jár­tak, és meg­tud­ták, hogy a ház Zse­né. A tá­bor­nok te­hát arra kér­te Zsent, en­ged­je meg, hogy a lány nála lak­jék. Zsen elő­ször meg­ta­gad­ta a ké­rést, mond­ván, hogy a háza túl ki­csi, és csak is­mé­telt ké­rés­re egye­zett bele a do­log­ba. Ek­kor a tá­bor­nok el­küld­te a lányt ko­csin Zsen há­zá­ba, ru­há­i­val és min­den cse­cse­be­csé­i­vel, any­ja kí­sé­re­té­ben. Alig­hogy oda­ér­tek, a lány már meg is gyó­gyult. Né­hány nap múl­va Zsen ti­tok­ban be­mu­tat­ta neki Vejt, s egy hó­nap múl­va a lány vá­ran­dós volt. Ek­kor az any­ja meg­ré­mült, és seb­ti­ben ha­za­vit­te a lányt a tá­bor­nok­hoz. Így vég­ző­dött az ügy.

Egy nap Zsen így szólt Cseng­hez:

– Tud­nál-e sze­rez­ni öt-hat­ezer tal­lért. Mert ha igen, hasz­not haj­tó üz­le­tet tu­dok.

Cseng­nek tet­szett a do­log, és köl­csön­kért hat­ezer tal­lért. Ek­kor Zsen azt mond­ta neki:

– Menj ki a pi­ac­ra a ló­csi­szá­rok­hoz. Ta­lálsz ott egy lo­vat, fol­tos a fara. Azt vedd meg, és hozd haza.

Cseng ki­ment a pi­ac­ra. Jött is egy em­ber, aki a lo­vát akar­ta el­ad­ni, s a ló fa­rán va­ló­ban egy fe­ke­te jegy volt. Cseng meg is vet­te, és ha­za­ve­zet­te.

Só­go­rai azon­ban ki­ne­vet­ték, mond­ván:

– Ez a ló az­u­tán iga­zán sen­ki­nek nem kell. Mi­nek vet­ted meg ezt a ge­bét?

Nem sok­kal ké­sőbb Zsen így szólt hoz­zá:

– Itt az ide­je, hogy el­add azt a lo­vat. De har­minc­ez­ren alul oda ne add!

Cseng te­hát ki­haj­tot­ta a lo­vat a pi­ac­ra. Va­la­ki húsz­ez­ret ígért érte, de ő nem adta annyi­ért. Az em­be­rek csak ámul­tak.

– Mi­ért akar ez ilyen drá­gán lo­vat ven­ni? S az meg mi­ért nem adja oda?

Mi­kor Cseng ha­za­in­dult a ló­val, a má­sik a ka­pu­ig kö­vet­te, és már hu­szon­öt­ez­ret ígért, de Cseng nem en­ge­dett. Ki­je­len­tet­te:

– Har­mi­nezer alatt szó sem le­het a vá­sár­ról.

De ak­kor kö­rül­fog­ták a só­go­rai, s nem hagy­ták bé­kén, míg kény­sze­rű­sé­gé­ben el nem adta a lo­vat va­la­mi­vel ke­ve­seb­bért, mint har­minc­eze­rért.

Ké­sőbb az­u­tán rá­jött, ve­vő­je mi­ért ra­gasz­ko­dott annyi­ra a ló­hoz. A Csa­ojing me­gyei kincs­tá­ri lo­vak gond­no­ka volt. Há­rom év­vel ez­előtt ki­dőlt egy lova, an­nak fe­ke­te jegy volt a fa­rán. A fic­kó most a fel­men­té­sét vár­ta, meg já­ran­dó­sá­gát a lo­vak gon­do­zá­sá­ért, hat­van­ezer tal­lért. Ha si­ke­rül meg­sze­rez­nie a lo­vat fele ennyi­ért, és azt szol­gál­tat­ja be a hi­va­tal­nak, még úgy is ke­res a dol­gon. Kü­lön­ben is, há­rom­évi ta­kar­má­nyért fi­zet­ték neki ezt a pénzt, olyan za­bért, amit a lo­vak soha nem et­tek meg. Ezért ra­gasz­ko­dott annyi­ra a fol­tos farú ló­hoz!

Zsen egy­szer új ru­há­kat kért Vej­től, mi­után a ré­git mind el­nyűt­te. Vej sely­met akart ven­ni neki, de a lány azt mond­ta: job­ban sze­re­ti a kész ru­hát. Vej te­hát meg­bí­zott egy Csang nevű bol­tost, sze­rez­ze be a ru­há­kat, s az­u­tán oda­küld­te Zsen­hez, vá­lasszon tet­szé­se sze­rint. Ami­kor a bol­tos meg­lát­ta a lányt, na­gyon el­cso­dál­ko­zott, és utóbb azt mond­ta Vej­nek:

– Ez nem akár­mi­lyen asszony. Csak ne­me­si ház­ból szár­maz­hat. Nem jól te­szi­tek, hogy itt tart­já­tok. Re­mé­lem ha­ma­ro­san vissza­kül­di­tek csa­lád­já­hoz, még mi­előtt baj­ba ke­rül­né­tek.

Eb­ből is lát­szik, mi­lyen fel­tű­nő meg­je­le­né­se volt Zsen­nek.

De se­hogy sem ér­tet­ték, mi­ért ra­gasz­ko­dik a ké­szen vett ru­há­hoz, ahe­lyett, hogy mér­ték sze­rint csi­nál­tat­na ma­gá­nak.

Csen­get egy év­vel ké­sőbb ki­ne­vez­ték ka­pi­tány­nak Hu­aj­li hely­tar­tó­ság­ba. Csin­cseng volt a szék­he­lye. Cseng­nek tu­laj­don­kép­pen fe­le­sé­ge is volt, s bár a na­pot ked­ve­sé­vel töl­töt­te, éj­sza­ká­ra min­dig haza kel­lett men­nie, és ilyen­kor na­gyon hi­ány­zott neki Zsen. Most hát arra kér­te a lányt, kí­sér­je el ál­lo­más­he­lyé­re. De Zsen ne­met mon­dott.

– Csak egy-két na­pig le­het­nénk együtt – fej­te­get­te –, azért pe­dig alig­ha ér­de­mes. Sok­kal oko­sabb len­ne, ha ki­szá­mí­ta­nánk, mennyi köl­tő­pénz­re lesz szük­sé­gem, amíg oda­vagy, s itt­hon vár­nám meg, hogy vissza­jöjj.

Cseng még vi­tat­ko­zott vele, meg­pró­bál­ta rá­be­szél­ni, de a lány ren­dít­he­tet­len volt. Ek­kor Cseng Vejt hív­ta se­gít­sé­gül, és Vej szin­tén meg­pró­bál­ta rá­be­szél­ni a lányt. Vé­gül is meg­kér­dez­ték, mi­ért nem en­ged. Zsen nagy so­ká­ra így szólt:

– Egy bo­szor­kány meg­mond­ta, hogy az idén sze­ren­csét­len­sé­get hoz rám, ha nyu­gat­ra me­gyek. Ezért nem aka­rok el­men­ni.

Cseng azon­ban annyi­ra sze­ret­te vol­na, ha a lány vele tart, hogy egy­re csak ezen járt az esze. Ki­ne­vet­te Zsent ő is meg Vej is, és azt mond­ták neki:

– Ilyen eszes, okos lány, mint te, ho­gyan le­het ennyi­re ba­bo­nás?

S meg­pró­bál­ták meg­győz­ni.

– Ha még­is iga­zat mon­dott a bo­szor­kány – szólt Zsen –, és én meg­ha­lok, mert ve­led men­tem, nem fog­tok bú­sul­ni?

– Ba­dar­ság! – mond­ták azok ket­ten, és to­vább erős­köd­tek. Vé­gül Zsen kény­te­len volt aka­ra­ta el­le­né­re el­men­ni Cseng­gel.

Vej köl­csön­ad­ta lo­vát a lány­nak, és Lin­ka­ó­ig maga is el­kí­sér­te őket. Más­nap el­ér­tek Ma­vej­be. Zsen üge­tett elöl a lo­von, Cseng mö­göt­te sza­ma­rán, és Zsen szol­gá­ló­ja meg né­hány más kí­sé­rő kö­vet­te őket. A va­dá­szok ép­pen ido­mí­tot­ták ku­tyá­i­kat Lo-csu­an vá­ros nyu­ga­ti ka­pu­ja előtt már vagy a ti­ze­dik nap­ja. Ami­kor Zsen oda­ért, a va­dász­ku­tyák egy­szer­re ki­ug­rot­tak a bo­zót­ból, és Cseng azt lát­ta, hogy Zsen a föld­re szök­ken, ró­ká­vá vál­to­zik, és dél felé pró­bál me­ne­kül­ni a ku­tyák elől. Ro­hant utá­nuk, és ki­ál­to­zott a ku­tyák­ra, de nem tud­ta vissza­tar­ta­ni őket. Né­hány száz mé­te­res ver­seny­fu­tás után el­kap­ták a ró­kát. Cseng könnyez­ve vet­te elő a pénzt zse­bé­ből, hogy leg­alább te­te­mét vissza­vá­sá­rol­ja. S ahol el­te­met­te, he­gyes ka­rót szúrt a föld­be, hogy a he­lyet meg­je­löl­je ma­gá­nak. Ami­kor vissza­for­dult, a lány lova bé­ké­sen le­ge­lé­szett az út szé­lén, ru­hái ott vol­tak a nye­reg­ben, ci­pő­je és ha­ris­nyá­ja a ken­gye­len csün­gött, mint va­la­mi ved­lett kí­gyó­bőr. Ék­sze­rei szét­szó­ród­tak a föl­dön, de min­den egye­be el­tűnt, be­le­ért­ve a szol­gá­ló­ját is.

Kö­rül­be­lül tíz nap múl­tán Cseng vissza­tért a fő­vá­ros­ba. Vej bol­dog volt, hogy lát­hat­ja, s ami­kor elé­be ment, hogy üd­vö­zöl­je, mind­járt meg­kér­dez­te:

– Hát Zsen? Jól van-e?

Cseng sír­va fe­lel­te:

– Zsen meg­halt!

A hír Vejt is gyász­ba dön­töt­te. Át­ölel­ték egy­mást, és úgy ke­se­reg­tek bá­na­tuk­ban. Vé­gül Vej meg­kér­dez­te, mi­lyen be­teg­ség vit­te el a lányt.

– Va­dász­ku­tyák öl­ték meg – fe­lel­te Cseng.

– A leg­ádá­zabb ku­tyák sem tud­nak meg­öl­ni egy em­bert – til­ta­ko­zott Vej.

– Csak­hogy ő nem volt em­ber.

– Mi­cso­da? – ki­ál­tott föl Vej meg­döb­be­né­sé­ben. S ugyan­csak el­ámult, ami­kor Cseng el­mond­ta neki az egész tör­té­ne­tet, és egy­re csak só­haj­to­zott. Más­nap együtt haj­tot­tak el ko­csin Ma­ve­jig, s mi­után fel­nyi­tot­ták a sírt, és meg­néz­ték a te­te­met, nagy szo­mo­rú­an vissza­for­dul­tak. S ahogy föl­idéz­ték Zsen egy­ko­ri élet­mód­ját, csak azt az egyet nem tud­ták meg­ma­gya­ráz­ni, mi­ért nem akart soha mér­ték­re ké­szült ru­hát vi­sel­ni.

Cseng ké­sőbb a csá­szá­ri is­tál­ló fel­ügye­lő­je lett, és igen gaz­dag em­ber. Több tu­cat lóra vi­selt gon­dot. Hat­van­négy éves volt, ami­kor meg­halt.

A Ta-li idő­szak­ban Csun­gling­ben él­tem, és so­kat vol­tam együtt Vej­jel. Több­ször is el­be­szél­te ne­kem ezt a tör­té­ne­tet. Vé­gül már be­té­ve tud­tam. Vej­ből ké­sőbb csá­szá­ri ud­va­ri kan­cel­lár lett, s ez­zel egy­ide­jű­leg Lung­csou hely­tar­tó­ja. Ott halt meg vé­gül észak­nyu­ga­ton, ál­lo­más­he­lyén.

Bi­zo­nyá­ra szo­mo­rú rá­gon­dol­ni, hogy az em­be­ri ala­kot öl­tött ál­lat el­len tud áll­ni min­den erő­szak­nak, s hű és áll­ha­ta­tos ma­rad urá­hoz ha­lá­lá­ig – de hány asszony mond­hat­ja el ugyan­ezt ma­gá­ról ma­nap­ság? S mi­lyen kár, hogy Cseng nem volt ér­tel­me­sebb. Őt csak Zsen bá­jai ér­de­kel­ték, de sa­já­tos ter­mé­sze­té­vel nem so­kat gon­dolt. Pe­dig az iga­zi bölcs azt is meg­fi­gyel­te vol­na, mi­lyen tör­vé­nyek sza­bá­lyoz­zák Zsen át­vál­to­zá­sa­it, ku­tat­ta vol­na a ter­mé­szet­fe­let­ti lé­nyek ter­mé­sze­tét, és gon­dos meg­fo­gal­ma­zás­ban hagy­ta vol­na ránk e tit­kok lé­nye­gét, ahe­lyett, hogy csak a lány szép­sé­gé­vel, kel­le­me­i­vel tö­rőd­jék, és ennyi­vel be­ér­je. Ez bi­zony pó­tol­ha­tat­lan mu­lasz­tás.

A Csi­en-csung idő­szak má­so­dik évé­ben bal­fe­lő­li ta­ná­csos vol­tam, s ép­pen az­nap in­dul­tam Csu­csou-ba, ami­kor Pej Csi tá­bor­nok, Szun Cseng he­lyet­tes vá­ro­si elöl­já­ró, Cuj Hszü, a pol­gá­ri ügyek mi­nisz­te­re és Lu Sun jobb­fe­lő­li ta­ná­csos útra kelt a Jang­ce völ­gyé­be. Csi­en­ből Szu­cso­u­ig szá­ra­zon és ví­zen együtt utaz­tunk. Ve­lünk tar­tott Csu Fang nyu­gal­ma­zott ta­ná­csos is, ép­pen kör­úton volt. Ha­jón le­eresz­ked­tünk a Jing és Huaj fo­lyó­kon, egész nap la­ko­máz­tunk, éj­sza­ka meg be­szél­get­tünk, s mind­egyi­künk el­mon­dott va­la­mi kü­lö­nös tör­té­ne­tet.

Mi­kor az urak hal­lot­ták Zsen his­tó­ri­á­ját, va­la­mennyi­en őszin­tén meg­ren­dül­tek, és fe­let­tébb el­ámul­tak. Meg­kér­tek, je­gyez­zem föl e kü­lö­nös me­sét – ezért ír­tam meg tör­té­ne­te­met.