Li Csao-vej
A sárkánykirály lánya

Ji-feng idő­szak­ban tör­tént, hogy egy Liu Ji nevű diák meg­bu­kott az ál­lam­vizs­gán. Ha­za­in­dult hát a Hszi­ang-fo­lyó völ­gyé­be, de úgy gon­dol­ta, hogy út­köz­ben be­kö­szön még egy föl­di­jé­hez, aki Csing-jang­ban la­kott. Vagy hat-hét mér­föl­det lo­va­golt már, mi­kor egy fel­röp­pe­nő ma­dár­ka ri­asz­tot­ta lo­vát. Az ál­lat meg­bok­ro­so­dott, és újabb hat-hét mér­föl­det fu­tott vele, mire Liu meg tud­ta ál­lí­ta­ni. Ek­kor az út mel­lett egy lányt pil­lan­tott meg, aki ju­ha­it leg­el­tet­te.

Cso­dá­la­to­san szép lány volt, de össze­vont szem­öl­dök­kel, szennyes ru­há­ban állt ott, és fe­szül­ten hall­ga­tó­zott, mint­ha vár­na va­la­kit.

– Ho­gyan ju­tot­tál ilyen szo­mo­rú sors­ra? – kér­dez­te Liu.

A lány leg­előbb is rá­mo­soly­gott, há­lá­ja je­lé­ül. Az­u­tán, nem tud­ván vissza­tar­ta­ni könnye­it, ezt vá­la­szol­ta:

– Sze­ren­csét­len te­rem­tés va­gyok én. S ha már az okát kér­ded, hogy hall­gat­hat­nám el, mi­lyen ha­rag ég szí­vem­ben. Fi­gyelj hát! Én a Tung­ting-tavi sár­kány­ki­rály leg­ki­seb­bik lá­nya va­gyok. Szü­le­im férj­hez ad­tak a Csing-fo­lyó sár­kány­ki­rá­lyá­nak leg­ki­sebb fi­á­hoz, de az ura­mat ba­rá­tai rossz útra ve­zet­ték, egy­re csak az él­ve­ze­te­ket haj­hász­ta, s ve­lem nap­ról nap­ra rosszab­bul bánt. El­pa­na­szol­tam ezt a szü­le­i­nek, de azok sok­kal job­ban imád­ják a fi­u­kat, mint hogy a pár­tom­ra áll­tak vol­na. Ami­kor to­vább pa­nasz­kod­tam, meg­sér­tőd­tek, és ide szám­űz­tek.

Ahogy mind­ezt el­mond­ta, újra ki­tört be­lő­le a zo­ko­gás.

– S a Tung­ting-tó olyan messze van ide – foly­tat­ta. – Túl a messzi lát­ha­tá­ron, és én még csak üzen­ni sem tu­dok az enyé­im­nek. Szí­vem meg­sza­kad, és sze­mem be­lé­va­kul, annyit me­reszt­ge­tem, de sen­ki sem jön, aki­nek el­mond­hat­nám bá­na­to­mat, és meg­saj­nál­na. Úgy lá­tom, te ép­pen dél­nek tar­tasz, nem es­het messze utad­tól a tó. Meg­kér­het­né­lek, hogy vígy ma­gad­dal egy le­ve­let?

– Az igaz­ság em­be­re va­gyok – mond­ta Liu –, s fel­forr a vé­rem, ahogy hall­gat­lak. Bár szár­nya­im len­né­nek, hogy oda­re­pül­het­nék! Még hogy meg­kér­hetsz-e? Ha­nem a tó igen mély, én meg csak a szá­ra­zon tu­dok jár­ni. Hogy ad­ha­tom át majd üze­ne­te­det? At­tól tar­tok, nem érek cél­ba, s mél­tat­lan­nak bi­zo­nyu­lok bi­zal­mad­ra, és kár­ba vész őszin­te igye­ke­ze­tem, hogy se­gít­sek raj­tad. Nem tud­nád meg­mon­da­ni, mit te­gyek?

– El nem mond­ha­tom, mennyi­re há­lás va­gyok jó­sá­go­dért – fe­lel­te a lány könnye­ket ont­va. – Ha va­la­ha vá­laszt ka­pok erre a le­vél­re, éle­tem árán is meg­há­lá­lom. Amíg nem tud­tam, se­gí­tesz-e raj­tam, nem mer­tem el­árul­ni, ho­gyan jut­hatsz el szü­le­im­hez. Ám ha így áll a do­log: a ta­vat meg­kö­ze­lí­te­ni sem­mi­vel se ne­he­zebb, mint a fő­vá­ros­ba el­jut­ni.

S mi­kor Liu meg­kér­dez­te, mer­re men­jen, a lány a kö­vet­ke­ző­ket mond­ta még:

– Van a tó déli part­ján egy te­re­bé­lyes na­rancs­fa, a fa­lu­be­li­ek szent fája. Vedd le az öve­det, végy föl egy má­si­kat, az­u­tán há­rom­szor ko­pog­tasd meg a fa tör­zsét. Hí­vá­sod­ra elő­jön majd va­la­ki; te meg csak kö­vesd, sem­mi ba­jod nem lesz. S most, hogy fel­tár­tam előt­ted szí­ve­met, rád bí­zom le­ve­le­met. Kér­lek, mondd el szü­le­im­nek, mit lát­tál. Ne ta­gadd meg tő­lem se­gít­sé­ge­det!

Liu meg­ígér­te, hogy min­dent a mon­dot­tak sze­rint tesz. Ek­kor a lány meg­ha­jolt, elő­vet­te ke­be­lé­ből a le­ve­let, át­ad­ta neki, s mind­egy­re csak ke­let­nek for­dult és könnye­zett. Liu mé­lyen meg­ha­tó­dott. El­tet­te a ta­risz­nyá­já­ba a le­ve­let, és így szólt:

– Meg­kér­dez­he­tem-e, mi­ért leg­el­tetsz ju­hot? Hú­son él­nek az is­te­nek is?

– Nem – fe­lel­te a lány. – Ezek nem ju­hok, ha­nem eső­ho­zók.

– Mi­cso­dák?

– Menny­dör­gés, vil­lám­lás, meg ef­fé­lék.

Liu job­ban meg­néz­te a ju­ho­kat, és lát­ta, hogy büsz­ke a né­zé­sük, ha­ra­gos a lép­tük. A fü­vet is más­képp leg­el­ték, de egyéb­ként ép­pen ak­ko­rák vol­tak, mint a kö­zön­sé­ges ju­hok, s ép­pen olyan gyap­júk és szar­vuk volt.

– Most, hogy a kö­ve­ted let­tem – mond­ta Liu –, re­mé­lem, szí­ve­sen látsz majd az­u­tán is, hogy vissza­ju­tot­tál a tó­hoz.

– De mennyi­re! – ki­ál­tott föl a lány. – Úgy fo­gad­lak majd, mint ked­ves ro­ko­no­mat.

Az­zal el­bú­csúz­tak, s Liu ment to­vább ke­let­nek. Né­hány lé­pés után vissza­né­zett, de a lány meg a ju­hok el­tűn­tek.

Még az­nap este meg­ér­ke­zett a me­gye szék­he­lyé­re, és el­bú­csú­zott ba­rát­já­tól. Több mint egy hó­nap­ba telt, hogy ha­za­ért, s első útja a Tung­ting-tó­hoz ve­zet­te. Meg­ta­lál­ta a na­rancs­fát a tó déli part­ján, övét cse­rélt, s meg­áll­va a fa előtt, há­rom­szor meg­ko­pog­tat­ta. Erre egy har­cos buk­kant föl a víz­ből, meg­ha­jolt, és meg­kér­dez­te:

– Mi já­rat­ban vagy, tisz­te­let­re mél­tó uram?

Anél­kül, hogy el­mond­ta vol­na néki a dol­got, Liu egy­sze­rű­en ezt fe­lel­te:

– Ki­rá­lyod­dal aka­rok be­szél­ni.

Ek­kor a har­cos szét­vá­lasz­tot­ta a hul­lá­mo­kat, s mi­köz­ben le­fe­lé igye­kez­tek, mu­tat­ta neki az utat, mond­ván:

– Hunyd be a sze­med. Egy pil­la­nat, és ott va­gyunk!

Liu en­ge­del­mes­ke­dett, s ha­ma­ro­san nagy pa­lo­ta elé ér­tek. Ren­ge­teg tor­nya és er­ké­lye volt a pa­lo­tá­nak, mil­lió ka­pu­ja meg ab­la­ka, s kö­rü­löt­te a vi­lág min­den rit­ka vi­rá­ga és fája. A har­cos meg­kér­te, vár­jon a csar­nok egyik szög­le­té­ben.

– Hol va­gyunk? – kér­dez­te Liu.

– Ez az Is­te­ni Úr pa­lo­tá­ja.

Ahogy kö­rül­né­zett, Liu lát­ta, hogy a pa­lo­ta te­li­des-teli van min­den drá­ga­ság­gal, amit csak em­be­ri szem va­la­ha lát­ha­tott. A pil­lé­rek fe­hér jás­pis­ból vol­tak, a lép­csők zöld­ből, a pam­la­gok ko­rall­ból, a moz­dít­ha­tó vá­lasz­fa­lak pe­dig kris­tály­ból. A sma­ragd ab­lak­ke­re­tek­ben met­szett üveg pom­pá­zott, a szi­vár­vány min­den szí­né­ben tün­dök­lő mes­ter­ge­ren­dák meg bo­ros­tyán­kő­vel vol­tak ki­rak­va. A pa­lo­ta ha­tár­ta­lan táv­la­tai va­la­mi kü­lön­le­ges szép­sé­get árasz­tot­tak, szin­te le sem le­het írni.

A sár­kány­ki­rály so­ká­ig vá­ra­tott ma­gá­ra, s Liu vé­gül is meg­kér­dez­te a har­cost:

-– Hol ma­rad Tung­ting ura?

– Őfel­sé­ge a Sö­tét Gyöngy Há­zá­ban van – hang­zott a vá­lasz. – A Tűz Ká­no­nát be­szé­lik meg a Nap Pap­já­val. De ha­ma­ro­san be­fe­je­zik.

– Mi az a Tűz Ká­no­na? – kér­dez­te Liu.

– Ki­rá­lyunk sár­kány – ma­gya­ráz­ta a har­cos –. te­hát ele­me a víz, s egyet­len csepp víz­zel he­gye­ket és völ­gye­ket áraszt­hat el. A Nap Pap­ja meg em­ber, ele­me te­hát a tűz, s egyet­len fák­lyá­val egész pa­lo­tát fel­gyújt­hat. Az ele­mek sa­ját­sá­gai kü­lön­bö­ző­ek, s kü­lön­bö­ző a ha­tá­suk is. A Nap Pap­ja igen já­ra­tos az em­be­ri tör­vé­nyek­ben, ki­rá­lyunk ezért hív­ta meg erre a ta­nács­ko­zás­ra.

Alig fe­jez­te be, nyílt a pa­lo­ta ka­pu­ja, köd szállt fel, s egy bí­bor­ba öl­tö­zött alak je­lent meg, ke­zé­ben jás­pis jo­gar­ral. A har­cos tisz­tel­gett:

– Jön a ki­rály! – s ment elé­be, hogy je­lent­se Liu ér­ke­zé­sét.

A sár­kány­ki­rály vé­gig­né­zett Liun és meg­kér­dez­te:

– Az em­be­rek vi­lá­gá­ból jöt­tél?

Liu azt vá­la­szol­ta, hogy on­nan, és meg­ha­jolt. A ki­rály vi­szo­noz­ta üd­vöz­lé­sét, és hellyel kí­nál­ta.

– A mi vízi ki­rály­sá­gunk sö­tét és mély – mond­ta. – S jó­ma­gam tu­dat­lan va­gyok. Mi ho­zott ide, uram, oly messzi­ről?

– Ma­gam is erre a vi­dék­re való va­gyok, mint fel­sé­ged – kezd­te Liu. – Itt szü­let­tem, dé­len, de észak­nyu­ga­ton jár­tam is­ko­lá­ba. Nem­rég tör­tént, hogy meg­buk­tam a vizs­gán, s ha­za­fe­lé üget­ve a Csing-fo­lyó part­ján ta­lál­koz­tam lá­nyod­dal. Ju­hot le­gel­te­tett kint a sza­bad ég alatt. Szél tépi, eső veri; bi­zony, na­gyon szo­mo­rú lát­vány. Ami­kor meg­szó­lí­tot­tam, el­mond­ta, hogy fér­jé­nek szív­te­len­sé­ge és fér­je szü­le­i­nek nem­tö­rő­döm­sé­ge jut­tat­ta ilyen ál­la­pot­ra. Sze­mé­ből pa­tak­zott a könny, míg be­szélt, majd a szí­vem sza­kadt belé. Vé­gül rám bíz­ta ezt a le­ve­let, és én meg­ígér­tem, hogy el­ho­zom. Ezért va­gyok itt most.

Az­zal elő­vet­te a le­ve­let, s át­ad­ta a ki­rály­nak. A ki­rály el­ol­vas­ta, majd kön­tö­se uj­já­val el­ta­kar­ta az ar­cát, és sír­va fa­kadt.

– Bár én va­gyok az apja – szólt –, mint aki vak és sü­ket, nem is sej­tet­tem, mennyit szen­ved gyer­me­kem messze in­nen. Te pe­dig, ide­gen lé­ted­re, meg­se­gí­tet­ted. Míg csak élek, el nem fe­lej­tem jó­sá­go­dat.

Az­u­tán to­vább sírt, s vele könnye­zett az egész ud­var. Majd egy eu­nuch lé­pett a ki­rály elé; a ki­rály át­ad­ta neki a le­ve­let, és meg­pa­ran­csol­ta, mond­jon el min­dent a bel­ső pa­lo­tá­ban az asszo­nyok­nak. Ha­ma­ro­san ki­hal­lat­szott a sí­rás on­nan is. A ki­rály erre meg­ré­mült, és pa­ran­csot adott a kí­sé­re­té­nek:

– Mond­já­tok meg ha­mar az asszo­nyok­nak, ne sír­ja­nak olyan han­go­san, mert at­tól tar­tok, Csi­en­tang her­ce­ge is meg­hall­ja.

– Ki az a her­ceg? – kér­dez­te Liu.

– Az öcsém – ma­gya­ráz­ta a sár­kány­ki­rály. – Va­la­mi­kor a Csi­en­tang fo­lyó her­ce­ge volt, de most már vissza­vo­nult.

– És mi­ért kell tit­kol­nod előt­te a dol­got?

– Mert ret­te­ne­te­sen for­ró fejű – mond­ta a ki­rály. – A régi bölcs ural­ko­dó, Jao ide­jén is az ő dü­hön­gé­se okoz­ta a ki­lenc­éves ár­vi­zet. Múlt­kor meg össze­ve­szett az égi­ek­kel, és el­árasz­tott öt hegy­sé­get. Sze­ren­csé­re van né­hány ré­geb­bi és újabb jó­cse­le­ke­de­tem, és a Mennyei Csá­szár meg­bo­csá­tott öcsém­nek. De itt­hon kell tar­ta­nom, bár Csi­en­tang népe ma is vissza­vár­ja még.

Alig fe­jez­te be, ha­tal­mas ro­baj hal­lat­szott. Mint­ha ég és föld össze­dőlt vol­na. A pa­lo­ta meg­ráz­kó­dott, go­moly­gó köd csa­pott föl, és egy vö­rös sár­kány ron­tott a te­rem­be. Hossza több mint ezer láb, s egy ás­pis pil­lért hur­colt maga után – egy nya­ká­ba kö­tött arany­lánc­cal kö­töz­ték hoz­zá. Sze­me fény­lett, mint a vil­lám, nyel­ve pi­ros volt, mint a vér, tes­tét skar­lát­vö­rös pik­ke­lyek bo­rí­tot­ták, nya­kán lán­golt a sö­rény. Zen­gett az ég, és vil­lá­mok csap­kod­tak kö­röt­te, nyo­má­ban hó­vi­har meg jég­eső járt. S egy­sze­ri­ben fel­szállt az azúr­kék le­ve­gő­be.

Liu ré­mül­ten föld­re ve­tet­te ma­gát. De a ki­rály maga se­gí­tet­te föl, mond­ván:

– Ne félj, nincs sem­mi baj.

Jó idő­be telt, míg Liu va­la­mennyi­re ma­gá­hoz tért. Ami­kor vég­re meg­nyu­go­dott, en­ge­délyt kért, hogy tá­voz­has­son.

– Jobb, ha me­gyek, amíg nem késő. Nem él­nék túl még egy ilyen él­ményt.

– Ma­radj – szólt a ki­rály. – Öcsém így szo­kott tá­voz­ni, de vissza már nem így jön. Ma­radj még egy ki­csit.

Meg­pa­ran­csol­ta, szol­gál­ja­nak föl ita­lo­kat, és ba­rát­sá­guk meg­pe­csé­te­lé­sé­re it­tak.

Ek­kor lágy szel­lő tá­madt, jám­bor fel­hő­ket hajt­va az égen. Röp­kö­dő zász­lók és lo­bo­gók alatt, fu­vo­lák és sí­pok sza­vá­ra sok ezer fi­a­tal lány lé­pett be ra­gyo­gó öl­tö­zet­ben, ne­vet­gél­ve és csa­csog­va. Kö­zü­lük is ki­tűnt az egyik. Szem­öl­dö­ke szé­pen ívelt, ék­sze­rei ra­gyog­tak, öl­tö­zé­ke fi­nom fá­tyol­ból ké­szült. Liu csak ak­kor lát­ta, ami­kor már előt­te volt, hogy ez ugyan­az a lány, aki őrá bíz­ta az üze­ne­tét. Örült is meg bán­kó­dott is, és a könnye csor­dult, mint se­lyem­fo­nál. Egy szem­pil­lan­tás alatt vö­rös köd fed­te bal fe­lől, bí­bor pára ta­kar­ta jobb fe­lől, és jó il­lat len­gett kö­röt­te, mi­kor a bel­ső pa­lo­tá­ba vo­nult. A ki­rály ne­ve­tett, és így szólt Li­u­hoz:

– Itt jön a Csing-par­ti fo­goly.

Bo­csá­na­tot kért, és maga is be­ment a lá­nya után a bel­ső pa­lo­tá­ba. Oda­kint is min­den­ki hal­lot­ta bol­dog sí­rá­su­kat. Majd a ki­rály vissza­jött, és együtt la­ko­má­zott Li­u­val.

Egy­szer csak egy bí­bor­ru­hás fér­fi lé­pett be, és meg­állt a ki­rály előtt. Ke­zé­ben jás­pis jo­gart tar­tott, su­gár­zott róla az öröm és élet­kedv. A ki­rály be­mu­tat­ta Li­unak:

– Íme, Csi­en­tang her­ce­ge.

Liu fel­állt, meg­ha­jolt, a her­ceg is meg­ha­jolt, és így szólt:

– Az a gaz­fic­kó bán­tal­maz­ni mer­te sze­ren­csét­len hú­go­mat. A te ér­de­med, uram, az igaz­ság ba­rát­jáé, hogy el­hoz­tad szen­ve­dé­se­i­nek hí­rét ilyen messzi­re. Ha te nem se­gí­tesz, el­eped sze­gény a Csing-fo­lyó part­ján. Nem tud­juk sza­vak­ba fog­lal­ni, mi­lyen há­lá­sak va­gyunk ne­ked.

Liu meg­ha­jolt, és meg­kö­szön­te sza­va­it. Ek­kor a her­ceg így szólt báty­já­hoz:

– A sár­kány-órá­ban in­dul­tam in­nen, és a kí­gyó­órá­ban ér­tem a Csing észa­ki part­já­ra. A ló-órá­ban még ott ve­re­ked­tem, a juh-órá­ban már jöt­tem haza. Köz­ben a ki­len­ce­dik égbe rö­pül­tem, hogy a Mennyei Csá­szár­nak is el­mond­jak min­dent. Ami­kor hal­lot­ta, hogy mi­lyen sé­re­lem esett raj­tunk, meg­bo­csá­tot­ta vét­ke­met. Sőt, még múlt­be­li vét­sé­ge­i­met is meg­bo­csá­tot­ta. De ret­ten­tő­en szé­gyel­lem, hogy föl­há­bo­ro­dá­som­ban csak úgy el­ro­han­tam, még csak nem is kö­szön­tem, az egész pa­lo­tát fel­for­gat­tam, és tisz­te­let­re mél­tó ven­dé­gün­ket úgy meg­ijesz­tet­tem.

Az­zal is­mét meg­ha­jolt.

– Há­nyat öl­tél meg? – kér­dez­te a ki­rály.

– Hat­száz­ez­ret.

– Mennyi föl­det pusz­tí­tot­tál el?

– Nyolc­száz mér­föld­nyit.

– S hol az a gaz­em­ber, a lá­nyom fér­je?

– Meg­et­tem.

A ki­rály el­ko­mo­ro­dott.

– Szó se róla, az a gaz­fic­kó ki­bír­ha­tat­lan volt már – mond­ta. – De azért túl messzi­re men­tél. Még sze­ren­cse, hogy a Mennyei Csá­szár min­dent tud, és meg­bo­csá­tott, ami­kor hal­lot­ta, mi­lyen nagy sé­re­lem esett raj­tunk. Kü­lön­ben nem tu­dom, mi­képp vé­de­né­lek meg most. Ne tégy hát ilyet más­kor.

A her­ceg erre is­mét meg­ha­jolt.

Liu az­nap éj­jel a Meg­fa­gyott Fény Csar­no­ká­ban hált, s más­nap újabb la­ko­mát ren­dez­tek a Sma­ragd Pa­lo­tá­ban. Ott volt az egész ki­rá­lyi csa­lád, szólt a zene, s bort és édes­sé­ge­ket hord­tak fel. Majd meg­szó­lal­tak a trom­bi­ták, kür­tök és do­bok, s jobb­ról tíz­ezer har­cos vo­nult be tánc­lé­pés­ben, zász­lók­kal, kar­dok­kal, és ala­bár­dok­kal. Egyi­kük elő­re­lé­pett, és ki­hir­det­te, hogy ez Csi­en­tang her­ce­gé­nek győ­zel­mi fel­vo­nu­lá­sa. A lát­vá­nyos és tisz­te­le­tet ger­jesz­tő fegy­ve­res pa­rá­dét soha nem fe­lej­ti el, aki lát­ta.

Az­u­tán ha­ran­gok és gon­gok, hú­ros és fú­vós hang­sze­rek mu­zsi­ká­já­ra ezer, fé­nyes se­lyem­be öl­tö­zött, és ék­sze­rek­kel ékes lány jött be tánc­lé­pés­ben bal­ról. Egyi­kük elő­re­lé­pett, és ki­hir­det­te, hogy most a her­ceg­nő ha­za­té­ré­sét ün­ne­pük.

Da­la­ik oly meg­ra­ga­dó­ak és éde­sek vol­tak, úgy áradt be­lő­lük a bá­nat és a vágy, hogy könnyek­re fa­kadt min­den­ki, aki hal­lot­ta. Mi­kor a tánc­nak vége volt, a sár­kány­ki­rály jó­ked­vé­ben egy-egy vég sely­met aján­dé­ko­zott min­den har­cos­nak és tán­cos­nő­nek.

Majd a ven­dé­gek he­lyet fog­lal­tak a la­ko­má­hoz, és bor­ral kö­szön­töt­ték egy­mást, szí­vük nagy meg­elé­ge­dé­sé­re.

Mi­kor ele­get it­tak, a ki­rály meg­ko­pog­tat­ta az asz­talt, és éne­kel­ni kez­dett:

Szé­les föl­dön, szür­ke égen.

Hallssz-e sí­rást messze­ség­ben?

Róka búj­hat odú­já­ba,

Menny­kő ott is meg­ta­lál­ja.

Igaz­sá­gunk hű lo­vag­ja

Édes lá­nyunk vissza­ad­ta:

Mi le­het ily tett ju­tal­ma?

Mi­kor a ki­rály be­fe­jez­te éne­két, a her­ceg meg­ha­jolt, és így éne­kelt:

Sors­tól éle­tünk, ha­lá­lunk:

Mél­tat­lan ve­jet ta­lál­tunk.

Her­ceg­nőnk a Csing-vi­dék­re

Ment eső­be, fagy­ba, szél­be.

Hogy ez úr­tól hí­rét vet­tük

és e föld­re ve­zet­het­tük –

Soha, soha nem fe­led­jük.

Az ének után fel­állt a ki­rály is, és mind­ket­ten egy-egy ku­pát nyúj­tot­tak Li­unak. Liu egy pil­la­na­tig szé­gyen­lő­sen ha­bo­zott, majd el­fo­gad­ta a ku­pá­kat, ki­hör­pin­tet­te be­lő­lük a bort, s az­u­tán mind­két ku­pát vissza­ad­va, ezt éne­kel­te?

Mint vi­har­ban tört vi­rá­gok,

Her­ceg­nőnk sírt, ha­za­vá­gyott:

Én sze­rez­tem hírt fe­lő­le

S íme, gyá­sza messze tőle.

Ün­nep ez, de vé­get ér­jen,

mert ha­zám­ba vissza­tér­nem

Ke­se­rű, nagy vá­gyam ér­zem.

Mi­kor az ének vé­gé­re ért, va­la­mennyi­en meg­él­je­nez­ték.

Ek­kor a ki­rály zöld nef­rit­kő do­bozt ho­za­tott elő. A do­boz­ban ri­no­cé­rosz-szar­vak vol­tak, érin­té­sük­re szét­nyíl­nak a hul­lá­mok. A her­ceg pe­dig pi­ros bo­ros­tyán­kő tá­nyért ho­za­tott be, s a tá­nyér­ban gyön­gyöt, amely éj­sza­ka vi­lá­gít. Mind­ezt Li­unak ad­ták, aki meg­kö­szön­te és el­fo­gad­ta az aján­dé­ko­kat. A pa­lo­ta la­kói pe­dig gar­ma­dá­val hord­ták elé­be a sely­met és ék­szert, szin­te már el­bo­rí­tot­ta a sok ra­gyo­gó hol­mi. Liu ne­ve­tett, és enyel­gett ve­lük, s egy perc nyug­ta sem volt. Mi­kor az­u­tán meg­elé­gel­te a bort meg a mu­la­to­zást, bo­csá­na­tot kért, és vissza­tért alud­ni a Meg­fa­gyott Fény Csar­no­ká­ba.

Rá­kö­vet­ke­ző nap az Át­tet­sző Fény Lu­ga­sá­ban ren­dez­tek la­ko­mát tisz­te­le­té­re. Csi­en­tang her­ce­ge bor­tól for­ró fej­jel he­vert a pam­la­gon, s ki­hí­vó­an így szólt hoz­zá:

– A kő­szik­lát por­rá le­het zúz­ni, de nem le­het meg­pu­hí­ta­ni. A bá­tor em­bert meg le­het ölni, de nem le­het meg­szé­gye­ní­te­ni. Aján­la­nék va­la­mit. Ha ne­ked is tet­szik, min­den rend­ben lesz kö­zöt­tünk. Ha pe­dig nem, vesszünk el együtt. Mit szólsz hoz­zá?

– Hadd hall­jam, mi­ről van szó – mond­ta Liu.

– Tu­dod, hogy a Csing-fo­lyó urá­nak fe­le­sé­ge a Tung­ting-tó sár­kány­ki­rá­lyá­nak sze­re­tett lá­nya – kezd­te a her­ceg. – Ki­tű­nő jel­le­mű, nagy­sze­rű asszony, ro­ko­nai mind na­gyon sze­re­tik. Sze­ren­csét­len­sé­gé­re sok nyo­mo­rú­sá­got szen­ve­dett at­tól a gaz­em­ber­től, de hát ez már el­múlt. Most szí­ve­sen reád bíz­nánk, és örök­re ro­kon­ság­ra lép­nénk ve­led. Ő úgy­is há­lá­val tar­to­zik ne­ked, s ak­kor tiéd is len­ne; mi pe­dig, akik sze­ret­jük, tud­nánk, hogy jó kéz­ben van. Aki nagy­lel­kű, ne áll­jon meg fél­úton. Áll-e az alku?

Liu egy pil­la­na­tig ko­mo­lyan né­zett rá, az­u­tán el­ne­vet­te ma­gát, és így szólt:

– Bi­zony nem hit­tem vol­na, hogy Csi­en­tang her­ce­gé­nek ilyen hit­vány öt­le­tei van­nak. El­mond­ták ne­kem, hogy egy­szer át­szel­ted mind a ki­lenc föld­részt, és meg­ráz­tad az öt nagy hegy­sé­get, csak hogy ha­ra­go­dat ki­csit ki­szel­lőz­tesd, s ma­gam is lát­tam, hogy tép­ted szét az arany­lán­cot, és von­szol­tad ma­gad után a jás­pis­pil­lért, csak hogy ki­sza­ba­dít­hasd hú­go­dat. Azt hit­tem, nincs bát­rabb és iga­zabb ná­lad, és nem félsz a ha­lál­tól se, ha a jót meg kell vé­de­ni a rossz el­le­né­ben, s éle­ted is szí­ve­sen fel­ál­do­zod azo­kért, aki­ket sze­retsz. Mert er­ről is­me­rik meg az iga­zi nagy­sá­got. És most még­is meg­pró­bá­lod sér­tő mó­don rám kény­sze­rí­te­ni aka­ra­to­dat, mi­köz­ben szól a zene, s há­zi­ak és ven­dé­gek a leg­na­gyobb egyet­ér­tés­ben van­nak együtt. Ezt nem hit­tem vol­na ró­lad. Ha oda­kint ta­lál­ko­zom ve­led a há­bor­gó ten­ge­ren, vagy a sö­tét he­gyek kö­zött lá­tom uszo­nya­id, len­gő sza­kál­lad, a köd­ben és zá­por­ban, amely olyan­kor kö­rül­vesz – ha éle­te­met fe­nye­ge­ted is, csu­pán kö­zön­sé­ges vad­ál­lat­nak tar­ta­lak. Nem ró­nám föl vi­sel­ke­dé­se­det. De most em­ber­bőr­ben vagy. Na­gyon jól tu­dod, mi il­lik és mi nem az em­be­rek kö­zött. Kü­lönb mó­don tudsz vi­sel­ked­ni, mint akár­hány bölcs vagy ne­mes az em­be­rek vi­lá­gá­ban, nem is szól­va a ví­zi­ször­nyek­ről. S most még­is vissza­élsz erőd­del és ha­tal­mad­dal, és ré­szeg­nek tet­tet­ve ma­ga­dat, rá akarsz kény­sze­rí­te­ni, hogy el­fo­gad­jam aján­la­to­dat. Ez bi­zony nem szép do­log. Szó se róla, ami­lyen ki­csi va­gyok, el­fér­nék egyet­len pik­ke­lyed alatt, de én szem­be me­rek száll­ni ha­ra­god­dal. Re­mé­lem, vissza­vo­nod aján­la­to­dat.

Ek­kor a her­ceg bo­csá­na­tot kért:

– Itt nőt­tem föl a pa­lo­tá­ban, és min­dig tud­tam, mi az il­lem. Elő­ször tör­tént ve­lem, hogy nem ügyel­tem nyel­vem­re, s ez­zel meg­bán­tot­ta­lak. Rá­szol­gál­tam a dor­gá­lás­ra. De nem sze­ret­ném, ha ez meg­ron­ta­ná ba­rát­sá­gun­kat.

Az­nap éj­jel megint együtt la­ko­máz­tak, épp­oly vi­dá­man, mint más­kor, s Liu és a her­ceg vég­képp össze­ba­rát­koz­tak. Rá­kö­vet­ke­ző nap Liu en­ge­délyt kért, hogy tá­voz­has­son. A ki­rály­né még egy la­ko­mát ren­de­zett tisz­te­le­té­re a Rej­tett Fény Csar­no­ká­ban. To­long­tak a ven­dé­gek, fér­fi­ak és nők, va­la­mint a szol­gák és a szol­gá­lók. A ki­rály­né könnyek­re fa­kad­va bú­csú­zott Li­utól:

– Lá­nyom min­dent ne­ked kö­szön­het: jó­sá­go­dat soha meg nem há­lál­hat­juk. Na­gyon saj­nál­juk, hogy meg kell vál­nunk tő­led.

Az­zal szólt a her­ceg­nő­nek, hogy ő is kö­szön­je meg Liu jó­sá­gát.

– Ugyan, ta­lál­kozunk-e még va­la­ha? – kér­dez­te a her­ceg­nő.

Liu most már bán­ta, hogy nem fo­gad­ta el a her­ceg ja­vas­la­tát. Ne­héz szív­vel bú­csú­zott. Mi­kor a la­ko­ma vé­gén el­kö­szönt tő­lük, az egész pa­lo­ta vissz­hang­zott a só­ha­jok­tól, s még meg­szám­lál­ha­tat­lan drá­ga ék­szert ka­pott bú­csú­aján­dé­kul.

Ugyan­azon az úton hagy­ta el a ta­vat, amer­ről jött, csak­hogy most tíz-va­la­hány szol­ga kí­sér­te; ha­za­vit­ték cso­mag­ja­it, az­u­tán ma­gá­ra hagy­ták. Liu el­ment Ku­ang­ling­be egy ék­sze­rész­hez, hogy pénz­zé te­gyen egy-két drá­ga­kö­vet, s bár szá­zad­ré­szét sem adta el kin­cse­i­nek, több­szö­rös mil­li­o­mos lett, sok­kal-sok­kal gaz­da­gabb, mint a leg­gaz­da­gab­bak a Huaj-fo­lyó­tól nyu­gat­ra.

Ké­sőbb meg­nő­sült, fe­le­sé­gül vett egy Csang nevű lányt, de az asszony nem­so­ká­ra meg­halt. Újra meg­nő­sült, fe­le­sé­gül vett egy Han nevű lányt, de né­hány hó­nap múl­va az is meg­halt. Liu ek­kor Csin­ling­be uta­zott.

Nagy ma­gá­nos­sá­gá­ban is­mét há­za­sod­ni kí­vánt, s egy köz­ve­tí­tő­től a kö­vet­ke­ző­ket hal­lot­ta:

– Van itt egy lány Fan­jang vi­dé­ké­ről, név sze­rint Lu. Az apja, Lu Hao, elöl­já­ró volt Csing­li­u­ban. Éle­te vé­gén a ta­ois­ta böl­cse­le­tet ta­nul­má­nyoz­ta, s re­me­te­ként élt az er­dők­ben; most az­u­tán sen­ki sem tud­ja, hol is van tu­laj­don­kép­pen. A lány any­já­nak neve Cseng. Ta­valy­előtt férj­hez adta lá­nyát Csing­hó­ban a Csang-csa­lád­ba, ám a fér­fi, saj­nos meg­halt. De a lány fi­a­tal még, okos és szép, any­ja sze­ret­ne hát jó fér­jet ta­lál­ni szá­má­ra. Nem ér­de­kel­ne té­ged?

Liu ek­kor egy sze­ren­csés na­pon fe­le­sé­gül vet­te a lányt. Mind­két csa­lád jó­mó­dú volt, az aján­dé­kok meg a hin­tók pom­pá­ja ámu­lat­ba ej­tet­te Csin­ling egész la­kos­sá­gát.

Kö­rül­be­lül egy hó­nap­pal há­zas­sá­guk után, ami­kor Liu egy este ha­za­tért, meg­le­pő­dött: mennyi­re ha­son­lít fe­le­sé­ge a sár­kány­ki­rály lá­nyá­ra. Csak a szí­ne volt egész­sé­ge­sebb, s ő maga még szebb. El­mond­ta hát mind­járt az asszony­nak, mi tör­tént vele an­nak ide­jén.

– Ez csak mese – mond­ta az asszony. Az­u­tán kö­zöl­te vele, hogy gyer­me­ket vár, s Liu et­től kezd­ve még job­ban sze­ret­te.

Egy hó­nap­pal a gye­rek szü­le­té­se után Liu fe­le­sé­ge szé­pen fel­öl­tö­zött, fel­vet­te ék­sze­re­it, és meg­hív­ta va­la­mennyi ro­ko­nát. Mi­kor mind­nyá­jan együtt vol­tak, rá­mo­soly­gott fér­jé­re, és meg­kér­dez­te:

– Ugyan em­lék­szel-e még régi ta­lál­ko­zá­sunk­ra?

– Egy­szer a sár­kány­ki­rály lá­nya rám bí­zott egy üze­ne­tet – mond­ta Liu – Ezt soha nem fo­gom el­fe­lej­te­ni.

– Én va­gyok a sár­kány­ki­rály lá­nya – szólt az asszony. – Te men­tet­tél meg előb­bi fér­jem bán­tal­ma­i­tól, s ak­kor meg­fo­gad­tam, hogy meg­há­lá­lom jó­sá­go­dat. De mi­kor bá­tyám, a her­ceg, azt ja­va­sol­ta: há­za­sod­junk össze, te vissza­uta­sí­tot­tad. S hogy az­u­tán el­vál­tunk egy­más­tól, két kü­lön vi­lág­ban él­tünk, még csak üzen­ni sem tud­tam ne­ked. Szü­le­im utóbb férj­hez akar­tak adni egy má­sik fo­lyó is­te­né­hez – ah­hoz a si­he­der­hez a Csa­ocsin-fo­lyó­ban –, de én hű ma­rad­tam hoz­zád. El­hagy­tál ugyan, és re­mé­nyem se volt rá, hogy újra lás­sa­lak – még­is, in­kább meg­hal­tam vol­na, mint hogy mást sze­res­sek. Vé­gül is szü­le­im meg­saj­nál­tak, és el­ha­tá­roz­ták, hogy meg­ke­res­nek té­ged. Csak­hogy te köz­ben be­há­za­sod­tál a Csang- meg a Han-csa­lád­ba, mi te­hát mit se te­het­tünk. Mi­kor az­u­tán asszo­nya­id meg­hal­tak, te meg ide­köl­töz­tél, szü­le­im úgy vél­ték, most már le­het­sé­ges ez a há­zas­ság. Én re­mél­ni se mer­tem, hogy egy­szer még a fe­le­sé­ged le­gyek. De most már bol­dog és elé­ge­dett le­szek egész éle­tem­re, és könnyű szív­vel ha­lok meg.

Az­zal sír­va fa­kadt. Majd így foly­tat­ta:

– Ed­dig azért nem mond­tam el ne­ked, ki va­gyok, mert azt hit­tem, úgy­se tet­szem ne­ked. Most már tu­dom, mennyi­re sze­retsz, hát meg­mond­ha­tom. De sok­kal mél­tat­la­nabb va­gyok, sem­hogy meg tud­ná­lak tar­ta­ni ma­gam­nak, és csak ab­ban bí­zom: úgy sze­re­ted majd gyer­me­kün­ket, hogy hoz­zám is hű ma­radsz. Hogy fél­tem és ag­gód­tam, amíg nem tud­tam, sze­retsz-e! Ami­kor át­vet­ted le­ve­le­met, rám mo­so­lyog­tál, és meg­kér­dez­ted, szí­ve­sen lát­lak-e majd az­u­tán is, ha vissza­ju­tot­tam a tó­hoz? Arra gon­dol­tál már ak­kor is, hogy még férj és fe­le­ség le­het be­lő­lünk? S ké­sőbb, ami­kor bá­tyám föl­aján­lot­ta, hogy ve­gyél fe­le­sé­gül, te meg vissza­uta­sí­tot­tad – csak­ugyan el­le­ned­re volt a do­log, vagy csak meg­sér­tőd­tél? Kér­lek, mondd meg!

– Mind­ez így volt el­ren­dez­ve – kezd­te Liu. – Ami­kor elő­ször ta­lál­koz­tunk a fo­lyó part­ján, össze­tört és sá­padt vol­tál, s na­gyon meg­saj­nál­ta­lak. De azt hi­szem, ak­kor még nem akar­tam töb­bet, mint meg­vin­ni üze­ne­te­det, és jó­vá­ten­ni, ami baj esett. S ha azt mond­tam, hogy re­mé­lem: más­kor is ta­lál­koz­ha­tunk – ez csak ud­va­ri­as­ság volt – nem volt mö­göt­te más. Ami­kor a her­ceg meg­pró­bál­ta rám kény­sze­rí­te­ni a há­zas­sá­got, úgy érez­tem, hogy csak erő­sza­kos­ko­dik, és meg­dü­höd­tem. En­gem igaz­ság­ér­ze­tem ve­ze­tett; hát hogy ve­het­tem vol­na fe­le­sé­gül azt az asszonyt, aki­nek a fér­jét köz­re­mű­kö­dé­sem­mel öl­ték meg! Min­dig jel­le­mes em­ber vol­tam; hogy te­het­tem vol­na va­la­mit lel­ki­is­me­re­tem el­le­né­re? Őszin­tén be­szél­tem én ak­kor po­ha­raz­ga­tás köz­ben, s csak az iga­zat mond­tam, és nem fél­tem bá­tyád­tól egy csep­pet sem. Mi­kor az­u­tán jött az in­du­lás ide­je, és lát­tam ma­rasz­ta­ló te­kin­te­te­det, bi­zony már bán­tam a dol­got. De hogy ha­za­jöt­tem a tó­ból, na­gyon el­fog­lal­tak ügyes-ba­jos dol­ga­im, s nem ad­hat­tam je­lét sze­rel­mem­nek és há­lám­nak. Most, hogy a Lu-csa­lád­ba tar­to­zol, és nő vagy, úgy lá­tom, amit an­nak ide­jén érez­tem irán­tad, sok­kal több volt, mint múló szen­ve­dély. Ez­u­tán is mind­örök­ké sze­ret­ni fog­lak.

Fe­le­sé­ge mé­lyen meg­ha­tó­dott, s könnyez­ve így szólt hoz­zá:

– Ne gon­dold, hogy há­lát csak em­be­rek­től vár­hatsz. Én meg­há­lá­lom jó­sá­go­dat. A sár­ká­nyok tíz­ezer évet él­nek, én meg­osz­tom ve­led éle­tem tar­ta­mát. Sza­ba­don me­he­tünk szá­ra­zon és ví­zen bár­mer­re. Csak bíz­zál ben­nem.

– So­ha­sem hit­tem vol­na – ne­ve­tett Liu –, hogy egy­szer még hal­ha­tat­lan­ság­ra csá­bí­tasz!

Ezek után el­men­tek a tó­hoz, és is­mét olyan fe­je­del­mi fo­gad­ta­tás­ban volt ré­szük, hogy an­nak le­írá­sá­ban min­den szó sze­gé­nyes.

Ké­sőbb Nan­haj­ban él­tek negy­ven évet. Pa­lo­tá­juk, hin­tó­juk, la­ko­má­juk, öl­tö­ze­tük – min­de­nük oly fé­nyes volt, akár egy her­ce­gé, s Liu ro­ko­na­in is min­dig tu­dott se­gí­te­ni. Örök if­jú­sá­ga min­den­kit ámu­lat­ba ej­tett. A Kaj-jüan idő­szak­ban, mi­kor a csá­szárt so­kat fog­lal­koz­tat­ta a hosszú élet tit­ka, és szél­té­ben ke­res­tet­te a má­gu­so­kat, Liut se hagy­ták bé­kén – vissza­tért hát fe­le­sé­gé­vel a tóba. Ak­kor több mint tíz évig nem lát­ta sen­ki. A Kaj-jüan idő­szak vé­gén Hszüe Ku, Liu uno­ka­öccse, el­vesz­tet­te a fő­vá­ros­ban elöl­já­rói ál­lá­sát, és dél­ke­let­re küld­ték. Út­köz­ben át­kelt a Tung­ting-ta­von. Tisz­ta idő volt, s ő a messze­sé­get für­kész­te, mi­kor ha­tal­mas zöld hegy me­rült föl előt­tük a tá­vo­li hul­lá­mok­ból. A csó­na­ko­sok el­hűl­tek ré­mü­le­tük­ben, s így be­szél­tek:

– Itt soha nem volt sem­mi­fé­le hegy, ez csak va­la­mi tavi szörny le­het!

S ahogy a kö­ze­le­dő he­gyet fi­gyel­ték, egy tar­ká­ra fes­tett bár­ka sik­lott se­be­sen mel­lé­jük. A ben­ne ülők ne­vén szó­lí­tot­ták Hszü­ét, majd egyi­kük így szólt hoz­zá:

– Liu mes­ter üd­vöz­le­tét kül­di.

Hszüe vég­re fel­fog­ta, mi tör­tént. A hegy lá­bá­hoz érve fel­emel­te kö­pe­nye szé­lét, és gyor­san part­ra szállt. A he­gyen ép­pen olyan pa­lo­ták so­ra­koz­tak, mint szer­te a szá­raz­föl­dön, s Liu ott állt a par­ton mu­zsi­ku­sok és ék­sze­rek­kel dí­szes lá­nyok­kal kí­sé­re­té­ben – bi­zony szeb­bek vol­tak, mint az em­be­rek lá­nyai. Liu maga is fi­a­ta­labb­nak lát­szott, mint va­la­ha. Ékes sza­vak­kal üd­vö­zöl­te Hszü­ét a lép­cső al­ján, és ke­zet fo­gott vele.

– Nem­rég vál­tunk csak el – kezd­te –, s már­is mennyi ősz szál van a ha­jad­ban!

– Az a sor­sunk, hogy te hal­ha­tat­lan­ná légy, az én csont­ja­im meg el­por­lad­ja­nak – fe­lel­te Hszüe ne­vet­ve.

Liu ek­kor át­adott Hszü­é­nek öt­ven pi­ru­lát, és így szólt hoz­zá:

– Min­den egyes pi­ru­la meg­hosszab­bít­ja az éle­te­det egy-egy esz­ten­dő­vel. S ha ki­fo­gyott, csak jöjj el megint. Ne időzz túl so­kat az em­be­rek kö­zött, ahol annyi bajt kell el­vi­sel­ned.

Bol­do­gan la­ko­máz­tak együtt, az­u­tán Hszüe tá­vo­zott. Liut töb­bé nem lát­ta sen­ki, de Hszüe gyak­ran el­me­sél­te ezt a tör­té­ne­tet. Öt­ven év­vel ké­sőbb maga is el­tűnt a vi­lág­ból.

Ez az el­be­szé­lés azt bi­zo­nyít­ja, hogy az élő­lé­nyek min­den cso­port­ja ter­mé­szet­fe­let­ti erők bir­to­ko­sa. Ho­gyan te­het­né­nek szert kü­lön­ben hül­lők em­be­ri eré­nyek­re? Mert a tung­tingi sár­kány­ki­rály iga­zán nagy­lel­kű­nek bi­zo­nyult, Csi­en­tang her­ce­ge meg buz­gó­nak és egye­nes lel­kű­nek. Ezek­re az eré­nyek­re pe­dig nem te­het­tek szert akár­hol. Liun kí­vül kü­lön­ben uno­ka­test­vé­re, Hszüe volt az egyet­len em­be­ri lény, aki­nek si­ke­rült el­jut­nia a víz alat­ti bi­ro­da­lom­ba. Saj­nos, írá­sa­i­ból nem ma­radt fenn sem­mi. De ez a tör­té­net fö­löt­tébb ér­de­kes, ezért is je­gyez­tem itt föl.