KINYILATKOZTATÁSOK

Farkasordító hideg volt. Karl morgás nélkül a tűzhöz feküdt, és néhány perc elteltével elaludt. Ciaran, akinek a testhőmérséklete az elfekre jellemző huszonöt fok volt, békésen elterülve feküdt egy szőrmetakarón, és a csillagokat figyelte. Csak én, a nagyvárosi lány reszkettem. Mentségemre el kell mondanom, hogy korábban soha nem aludtam a szabadban, és körülöttünk a föld tiszta fehér volt a hótól meg a fagytól, ráadásul McKinley hálózsák helyett, amely még mínusz hatvan fokban is melegen tartja az Antarktisz-kutatókat, mindössze három szőrmém volt. Nem a bolyhos fajta, hanem az a rövid szőrű, kandalló előtti szőnyeg-változat.

Micsoda ostoba évszázad! Ki állította, hogy a középkor romantikus? Még Artúr király története sem végződik jól. Épp olyan keserű véget ér, mint a Rómeó és Júlia: Artúr meghal, a legjobb barátja pedig lelép a feleségével. Mi ebben a romantikus?

Vagy ez még a nagyon korai középkor? Nincsenek csillogó páncélok, és abban is kételkedtem, hogy a körülöttünk lévő posványban a nők olyan szellős öltözéket hordanának, mint Lana Turner vagy Joan Fontaine a régi, giccses, hollywoodi filmekben. Itt minden a gyakorlatiasságról és a túlélésről szólt. Fájdalmasan vágytam fűtésre, egy jó fürdőre és fogkefére. Legalább kellőképpen meleg alsóneműm volt. Ez az ajándékozóra terelte a gondolataimat. Hol van Lee?

– Na, hercegnő, fázol?