FÉRFIAK A NŐI RÉSZLEGEN

– Mehetünk végre? – nyavalyogtam. Az áruház levegőjét vágni lehetett volna. Phyllis és Nicole egyenként a tizedik ruhát próbálták fel, és nem tudtak választani. Ezenkívül a hangszórókból áradó karácsonyi kornyikálás az idegeimre ment. A Jingle Bells már biztosan vagy tizedszer szólt. A karácsony öles léptekkel közeledett, és a barátnőim úgy vélték, a báli ruhájukat a nagy családi evészet előtt kell megvenniük. Nehogy végül két számmal nagyobban legyenek kénytelenek mutatkozni.

Tény: a karácsony, mint mindig, megfeküdte a gyomromat. Három héttel előtte elviselhetetlenné kezdtem válni. És Lee újra nyomtalanul eltűnt hat napra. Minden reggel kénytelen voltam az elmaradására vonatkozó kérdéseket végighallgatni, és Felicity Stratton villámokat szóró tekintetét elviselni.

Csak mert téged senki nem hívott meg a bálra, még élvezhetnéd a szórakozást – mondta Nicole csípősen.

De hiszen meghívták – ellenkezett Ruby álmodozva, miközben egy levendula színű ruhában a dekoltázsát méricskélte.

Phyllis és Nicole a mozdulat közepén megálltak, és úgy néztek rám, mintha Camilla Parker-bowles–Windsorrá változtam volna.

Lee hívta meg – folytatta Ruby a maga lágy fejhangján.

Nicole karja lehanyatlott. Phyllis eltátotta a száját. Honnan tudta ezt Ruby? Én senkinek sem meséltem róla. Igencsak kényelmetlenül éreztem magam. Főleg, amikor megláttam, hogyan szűkül résnyire Nicole szeme.

 

És tudod már, mit veszel fel? – kérdezte harapósan.

Nem – mondtam.

Akkor miért akarsz hazamenni? Keress magadnak valamit! – Phyllis odahozta nekem azt a ruhát, amelyet az előbb félretett. Őt Hugh FiztPatrick hívta meg. Nicole Corey-val megy, Rubyt pedig Thomas McLeod, egy felsőbb éves fiú hívta meg.

Elhárítottam. – Én nem megyek el a bálba.

Miért nem? – kérdezte Phyllis megütközve.

Nem mehetek Leevel a bálba – mondtam élesen. – Úgy érezném magam, mint a Ki-hozza-magával-a-legkínosabb-partnert? játék nyertese.

Te meghibbantál – mondta Phyllis értetlenül. – Az iskola legbolondítóbb alakja téged hív meg, te pedig kikosarazod, mert azt hiszed, úgy nézel ki mellette, mint Beth Ditto?

Grimaszt vágtam. – És akkor ő még jól néz ki. Ha Beth Ditto volnál, te randiznál Alexander Skarsgaarddal?

Kétkedő grimaszt vágott. – Nem, de te nem ő vagy. Lefogytál. Nincs szükséged amúgyis új holmikra? Ezek már kezdenek rajtad lötyögni.

Ne tereld el a témát! – utasítottam rendre gorombán. Minden barátnőm tudta, hogy nem engedhetek meg magamnak semmit.

De Phyllis ezúttal nem hagyta magát. – Kölcsönözhetnél valamit, és egy kicsit helyrehozhatnád a hajadat...

Mon Dieu, Felicity, te vagy az?

Legnagyobb csodálkozásomra az aprócska francia-amerikai nő állt előttem. A haja még mindig ugyanolyan borostaszerű volt, mint legutóbb, csak ezúttal ketchuppiros. – Úgy látom, megint partira készülsz. Richard a városban van?

Paprikavörös lettem. – Nem, csak a barátnőimet kísértem el. – Te jó ég, hogy is hívják?

Lee is itt van? Szükségem volna a fejére. Odaadnád neki a telefonszámomat? Feltétlenül fel kell hívnia. – Átadott nekem egy névjegykártyát. A neve abban a pillanatban jutott az eszembe, amikor a kártyát a kezembe nyomta. Egy pillantást vetettem rá. Ó, a Flo nem más, mint Florence.

– Átadom neki – mondtam illedelmesen, és a pénztárcámba tettem a kártyát.

Ó, van itt még valami a számodra – mondta Florence, és kutatni kezdett az óriási táskájában. Phyllis, Ruby és Nicole kíváncsian közelebb jöttek.

Á, itt van – kiáltotta a szeleburdi nő, és egyszerre csak győzelemittasan egy fényképet tartott a magasba.

Hallottam, amint a hátam mögött Nicole élesen veszi a levegőt.

Te jó ég, Felicity, ez őrületes – csodálkozott el Phyllis. Nicole szeme-szája elkerekedett. A fénykép Leeről és rólam készült George butikjában, röviddel azelőtt, hogy taxival a Leicester Square-re mentünk volna.

Hú, Lee úgy néz ki, mint egy modell. Ki az a remek nő az oldalán? – kérdezte Ruby gyanútlanul.

Phyllis grimaszt vágott, és a szemét forgatta.

Felicity – felelte Nicole. A hangja különösen vékony és éles volt.

Ó, Bijou, olyan fenséges a hajad – mondta Florence, és a lógó fürtjeimbe túrt.

Én egyáltalán semmi fenségeset nem találtam benne, és Ruby meg Nicole arckifejezéséből ítélve ők sem.

Florence feneketlen táskájából felcsendültek Jaques Brel La Mer c. számának hangjai. – Á, a cellphone-om. Puszika, tündérke, ne feledkezz meg Leeről, rendben? Szia.

A telefonjával a fülén eltűnt a ruhaállványok között.

Most álmodtam, vagy tényleg egy kis francia nő volt itt, akinek tetszik Feli haja? – kérdezte Nicole még mindig elképedve.

Igazából amerikai – mondtam megszeppenve.

Ó, Feli! Te egyáltalán nem is mesélted nekünk, hogy már van ruhád az iskolai bálra – mondta Ruby megbotránkozva. – Azt hittem, nem is mész.

Méghogy Beth Ditto – morogta Nicole, és újra a fényképre meredt, mintha próbálná jól az emlékezetébe vésni. – Ez a ruha lenyűgöző. Divattervező alkotása?

Jon George – felelte Phyllis helyettem. Megdöbbenve néztem rá. Vállat vont. – Hé, múlt tavasszal voltam a divatbemutatóján, már elfelejtetted? Ez volt az egyik modell, amelyet bemutattak, és amelybe azonnal beleszerettem.

Te megengedhetsz magadnak egy Jon George ruhát? – Nicole szeme azzal fenyegetett, hogy kiesik a fejéből.

Csak kölcsönbe volt – hazudtam gyorsan. Ha most még azt is megtudnák, hogy mindezt Lee vette nekem, kétségtelenül megbántanám őket. És ha valaha is megtudnák, milyen alkalomra, valószínűleg új barátok után kellene néznem. Vajon ez volt Lee szándéka? Hogy eltávolítson tőlük? Azonnal ki kell magam menteni.

Találtatok valamit? Phyllis, az a kék ruha a fehér applikációkkal remekül nézett ki – tereltem el a témát. – Neked pedig a rózsaszín áll legjobban – mondtam Nicole-nak.

Ruby egy mentazöld ruha mellett döntött strasszkövekkel, és a kasszához indultunk – ahol jó hosszú sor várt ránk.

Ó, ne! – nyögött fel Nicole, amikor meglátta. – Igyunk előbb egy kávét, aztán majd visszajövünk! – Az étteremre mutatott, az emelet végében.

Nem hiszem, hogy a kifizetetlen áruval bemehetünk – kétkedett Phyllis. – Ugyan, gyertek, beállunk, és átgondoljuk, mi volna, ha hirtelen Richard Cosgrove állna be mögénk. – Azonnal vihogni kezdtünk. Régi játék volt ez, amelynek még mindig megvolt a maga bája.

Én felajánlanám neki, hogy előre engedem – mondta Ruby.

Helytelen! – kiáltott fel Nicole jókedvűen. – Akkor előttünk végez, és elmegy. Én felajánlkoznék mint semleges tanácsadó a ruhákat illetően, amelyeket kiválasztott.

Ez itt a női részleg – mondtam szárazon.

Na és? Ott ismerem ki magam legjobban.

Csak nem gondoljátok, hogy Richard Cosgorve női ruhát hord? – kérdezte Ruby elkerekedett szemmel.

Phyllis, Nicole és én kuncogtunk. – Nem, Ruby, biztosan nem – mondtam neki.

Soha nem lehet tudni... – mondta. – Hiszen ismeritek a szomszédunkat, Mr. Vandervaartot, azt az idős, öltönyös, szemüveges urat. Múlt hónapban egy női cipőket árusító online-boltból adtak le nála csomagot!

Egymásra néztünk. – Ruby, biztos vagy benne, hogy a csomag Mr. Vandervaartnak jött, nem pedig egy szomszéd nőnek, aki helyett esetleg átvette, mert az nem volt otthon? – kérdezte Phyllis.

Ó. Lehet. Már csodálkoztam rajta, miért van nála mostanában gyakrabban az a szomszéd pasas.

Cipőt pucolni? – vetette fel Nicole, mire újra vihogni kezdtünk.

Ez igencsak szórakoztató sornak látszik – szólalt meg mögöttünk egy mély hang.

Megfordultunk, és a beszélőre meredtünk. Mögöttünk egy férfi állt, talán a húszas évei közepén járhatott. Nagyon magas volt, a szeme szürkéskék, a haja borzas, és háromnapos, szexi borostát viselt. Úgy nézett ki, mint egy filmsztár, és barátságosan mosolygott ránk.

Mert itt szemmel láthatóan szórakoztató sorban állni, gondoltam, én is ideállok – mondta, és vidáman kacsintott. – Én is veletek nevethetek?

Mindenki más túlságosan meg volt ütközve, semhogy feleljen, így hát ez a feladat újra rám hárult. – Éppen azon gondolkodtunk, vajon milyen férfiak vásárolnak itt maguknak, hogy néznek ki, és hogy vajon nekik is jól áll-e a melltartó. – Rubyból és Phyllisból kiszaladt egy értetlenkedő zihálás.

Az alak hangosan felnevetett, és rám figyelt. – Mit gondolsz, ez jól állna nekem? – Egy csodaszép világoskék melltartót és hozzáillő bugyit tartott a magasba.

Hm – résnyire szűkült a szemem, és a két mutató– meg hüvelykujjammal háromszöget alkottam, hogy a mellkasát azon keresztül vegyem szemügyre. Végül megráztam a fejem. – Nem. A 75B határozottan túl kicsi. Az ideális méret a 90C volna.

Rázkódott a nevetéstől, miközben a barátnőim úgy meredtek rám, mintha szarvam nőtt volna.

Jó, de azt hiszem, a testvéremnek ez itt jobb volna – mondta végül az ismeretlen, és továbbra is kihívóan vigyorgott rám. Abban a pillanatban felcsendült a mobilomból az I Got a Feelin'.

Milyen találó – mondta Nicole szárazon.

Egy pillantást vetettem a kijelzőre, és visszahőköltem. Sajnos Ruby és a mellettem álló alak is ránézett.

Richard Cosgrove személyesen? – kérdezte felvont szemöldökkel.

Egy barátom, akit ezen a néven mentettem el. – Zavartan nevetgéltem, és felvettem.

Szia, Felicity! – kiáltotta Richard jókedvűen. – Tudod, mit? Újra Londonban vagyok! És januártól hosszabb időre a városban leszek. Van jegyem a Sunrise Avenue-ra január huszonötödikére. Eljössz velem?

Hogy? Komolyan? – hebegtem meglepetten.

Richard kijózanodott. – Nem jó? Úgy értem, ha éppen programod van...

Nem, nem, minden rendben. Örülök, hogy újra láthatlak. Csak éppen egy áruházban állok sorban a pénztár előtt. A január huszonötödike nagyon jó.

– A bál! – figyelmeztetett Phyllis élesen.

Ó, Richard, akkor van a hópehely bál.

Értem. Akkor esetleg ma? Egy kicsit még az időzóna csúszás hatása alatt állok, ezért nem vagyok a legsziporkázóbb beszélgetőtárs. Ha ez téged nem zavar, úgy értem. Lee is jöhetne. Újra elmehetnénk dartsozni, bowlingozni vagy ilyesmi.

Szemmel láthatóan magától értetődő volt számára, hogy Lee együtt van velem. Ez valahogy bosszantott. – Kettesben is mehetünk – javasoltam halkan.

Richard egy pillanatra megakadt. – De te és Lee... ti nem...?

Nem, még mindig nem. Tehát, mi legyen? Van még egy ötletem...

Miután megegyeztünk, hogy mint legutóbb, most is érte megyek a Ritzbe, sokkal boldogabban csengett a hangja. Richard Cosgrove újra akart látni engem. Engem! A szívem izgatottan vert, amikor a mobilt letettem. Csak ekkor vettem észre a kíváncsi arcokat magam körül. Beleértve az idegen férfit is a testvérének vásárolt fehérneművel.

Feli, kit mentettél le Richard Cosgrove néven a telefonodba? – kérdezte Nicole gyanakodva.

Éreztem, ahogyan az arcomat elönti a forróság. Mielőtt ki tudtam volna ötleni egy távoli unokatestvért, amit úgysem vettek volna be, Phyllis felvisított: – Te tényleg éppen Richard Cosgrove-val telefonáltál? – Ugrándozni kezdett. Nicole is csatlakozott hozzá.

Ha nem hagyjátok azonnal abba, nyomban idegen férfiak fognak a ringatózó mellbőségetekre meredni – sziszegtem figyelmeztetően.

A mellettünk álló férfi elpirult. Phyllis és Nicole abban a szempillantásban abbahagyták az ugrabugrálást, és a férfi arcszínéhez igazodtak.

Ruby ártatlanul nézett rám. – Azt hittem, nem mész az iskolabálba. Most akkor Richarddal mész? Ó, én is megismerkedhetek vele?

Felnyögtem. – Helyezd készenlétbe a pénztárcádat, mi jövünk.

A pénztárosnő elvette hármójuk ruháit, és kezdte leszedni róluk a vállfát.

A mellettem álló férfi csuklott a visszafojtott nevetéstől. – Sokat ígérőn hangzik. Úgy látszik, nagyon keresettek azok a nők, akik melltartó terén tanácsot tudnak adni a férfiaknak. Mivel ma estére már elígérkeztél, jövő héten ráérsz esetleg valamikor? Kereshetnénk nekem a Marks & Spencerben valami megfelelő öltözéket.

Elkerekedett a szemem. Aztán végre újra szóhoz jutottam. – Nem beszélek meg találkozót vadidegen férfiakkal a női ruházati osztályról.

Ó, sajnálom. Be kellett volna mutatkoznom. Ciaran Duncan. – Kezet nyújtott.

Felicity Morgan – feleltem. Furcsa kézszorítása volt, hasonló, mint Leenek – és ugyanúgy belém nyilallt. – Ők Nicole Laverick, Phyllis Garraway és Ruby Whitford.

Nagyon örülök – mondta Ciaran, és mindenki felé bólintott. Aztán a tekintete újra rám tapadt. – Most már ismersz. Jövő héten? Péntek este?

– Á, nem tréfa volt? – kérdeztem csodálkozva.

Nem. Igazán komolyan gondoltam.

De esténként a Marks & Spencer zárva van – vetettem be.

Egy kicsit összecsippentette a szemét, és engem méricskélt. A száján nevetés bujkált. – Hm. Akkor ki kell találnom valami alternatív programot.

Nyeltem egyet, és elfordítottam a tekintetem. A pillantásom a számtalan tükör egyikére siklott. Úgy néztem ki, mint mindig: néhány plusz kiló, hosszú, fürtös haj, nem fényes, nem hullámos, smink nélkül, mint legtöbbször, és a szokásos unalmas farmerban pólóval és kabáttal. Valaki a tükörképem elé állt.

– Á, Bijou, még itt vagy? Találtál valami szépet? – Flo meglátott bennünket, és odajött hozzánk. Akkor észrevette Ciarant. A szemöldöke elismerően a magasba kúszott. – O la la. Tényleg találtál valamit, te rossz kislány.

Éreztem, hogy olyan vörös leszek, mint az ő haja.

Ha szükséged van egy kis frizurázkodásra, megvan a névjegykártyám. Hívj bátran! Segítek. Bisous, Chérie. – Balról-jobbról megpuszilt, és integetve eltűnt.

A tükörbe vetett pillantás bizonyította, hogy el kell fogadnom az ajánlatát. Rögtön három remek férfi akar velem randevúzni. Bolond volnék, ha nem mennék bele.

A jövő hét péntek nem jó. – Akkorra volt második próbaidőpontom a bárban. – Jó volna neked a karácsony utáni péntek?

Bólintott. Az egyik árcédulára felírtam a számom.

Ismered a Porterhouse bárt a Covent Gardenen? Nyolckor? – kérdezte. Bólintottam. – Remek. Előtte majd még hívlak.

Bisous, Chérie! – Vigyorgott, megfogta a kezemet, magához húzott, majd jobbról-balról puszit nyomott az arcomra, mint Florence. Az arcom még jobban égett, mint előtte.

Alig voltunk látótávolságon kívül, a barátnőim máris viháncolni kezdtek.

Ezt nem bírom felfogni! – kiáltott fel Phyllis, és újra ugrándozni kezdett.

Három randevúd van? Három hihetetlen alakkal. Hogy csinálod?

És akkor most kivel mész a hópehely bálra? Richard Cosgrove-val vagy ezzel az alakkal? – kérdezte Ruby.

Egyikkel sem – nyögtem fel. – Leevel megyek. Tartozom neki ennyivel.

Ó, ha csak szánalomból mész oda egy ilyen fiúval, akkor másnak is átengedhetnéd – jegyezte meg Nicole élesen.

Ó, ó. Féltékeny, villant át az agyamon. – Nem. Én tényleg kedvelem Leet – feleltem nyugodtan.

Nicole közvetlenül előttem megállt. – Á igen? Mióta?

A kérdés jogos volt, mert a kezdeti ellenszenvemből nem csináltam titkot. De az utóbbi hetekben megváltozott a véleményem. Főleg amióta nagyvonalúan felajánlotta, hogy nála lakhatok.

És rendjén valónak találod, hogy a háta mögött más alakokkal találkozol?

Hagyd már, Nicole! – ugrott neki Phyllis. – Az utóbbi bálokon mindig csak petrezselymet árult. Igazán kijár neki.

Igaz – helyeselt Ruby. – Mindig a táskánkra vigyázott, mert senki nem akart vele táncolni.

Rubynak igaza volt. A dundi Várossal senki nem akart táncolni.

Nicole szégyenkezve lesütötte a szemét, és bólintott. – Sajnálom. Én... én is szívesen lennék olyan talpraesett, mint te. Most már abba a korba érünk, amikor a külső nem minden, és a fiúk a talpraesett nőkre buknak. Most jön el a te időd.

Na, köszönöm szépen – mondtam ironikusan. – Tehát van remény, hogy nem az anyám pultja mögött végzem, hanem a tűzhely mellett, hogy öt neveletlen kölyökre főzzek.

Mindhárman nevettek.

Pontosan erre gondolok – mondta Nicole. – Ezért kérte el az előbb ez az alak a számodat. Richard Cosgrove-t is így ismerted meg?

Felsóhajtottam, és végre meséltem nekik a varázslatos estéről, amelyen Lee bemutatott Richardnak.

És miért nem meséltél nekünk erről semmit? – Ezúttal Phyllis hangja csengett kicsit megbántottnak.

Ezt bizonyos módon meg tudtam érteni. De nem volt rá valódi válaszom. Legalábbis nem olyan, ami a barátnőimnek tetszett volna. Egyrészről nem tudtam elhinni, hogy Richard tényleg randevúzni akar velem, másrészről egyedül akartam kiélvezni, ugrabugráló barátnők nélkül. Hogy ezt megkerüljem, végül bevallottam, hogy azóta még egyszer találkoztunk.

Elvitted az anyád kocsmájába? – kérdezte Phyllis értetlenül.

Igazán remek volt. Mike, Stanley és Ed nagyon jó fejek voltak, nem ismerték fel Richardot, és úgy viselkedtek, mint mindig. Csaltak kártyázás közben, és vicces sztorikat meséltek korábbról. Richardnak tetszett.

És mit csinálsz vele ma este? – kérdezte Ruby kíváncsian.

Meglátjuk – tértem ki, bár már kigondoltam valamit. De előtte még el kellett intéznem valamit.

– Lee? Ha itt vagy, légy szíves, nyisd ki! – kiáltottam, még miközben csöngettem, és egyszerre kopogtattam az ajtón. Az ajtónyitó zümmögött, és beléptem a házba.

Te jó ég, Fay, történt valami? – Lee úgy nézett ki, mintha riadókészültségben állna, hogy holmi közveszélyes gengszterektől megmentsen engem.

Nem, nem, csak sürgősen beszélnem kell veled – nyugtattam meg gyorsan, és felsiettem a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat.

A kezében röviden felcsillant valami. Aztán szabaddá vált.

Egy kést tüntettél el éppen? – kérdeztem megütközve.

Hogy? Ne butáskodj! – mondta nem túl meggyőzően.

Tényleg meg akartál vele valakit fenyegetni? – kérdeztem, és körülkémleltem őt. De a farzsebében semmi nem látszott.

Megfogta a vállamat, és maga elé tolt. – Akkor, ki vele! Mi történt, hogy ideviharzol, úgy nyomod a csengőt, mint egy őrült, és a szívinfarktust hozod rám?

Feltétlenül beszélnem kell veled. Van egy kis időd? – Csak ekkor tűnt fel, hogy mindössze sortot és pólót viselt, és úgy nézett ki, mintha éppen az ágyból ugrasztottam volna ki. A haja még kuszább volt, mint egyébként, az arca borostás.

Ha nem zavar, hogy nem borotválkoztam. – Követte a pillantásomat.

– Azt hiszem, ezzel együtt tudok élni. De a meztelen lábadtól ideges leszek.

A szeme felcsillant. – Gyere fel! Talán előre kellene menned, akkor nincs szem előtt a lábam.

Elégedettséget hallok a hangodban? – kérdeztem bosszúsan, és eloldalaztam mellette.

Hova gondolsz? – vigyorgott. Bár éppen most kelt fel, az a leírhatatlan illat lengte körül. Talán erősebben is, mint máskor.

Hol voltál az elmúlt hat napban?

A szobájában még minden sötét volt. Rögtön kinyitottam az ablaktáblát, és hunyorogtam. A nap itt fent még fényesebbnek hatott.

Segítenem kellett az apámnak. Külföldön voltunk. Csak ma reggel értünk haza. Aztán meg itt kellett valamit elintéznem. Csak két órája tudtam elaludni.

Ismét valami örökösödési ügy? Amikor megfordultam, Lee már kényelmesen elterpeszkedett a kanapén. Abban a pillanatban veszélyesen szexinek nézett ki, és teljes erővel emlékeztetnem kellett magamat, hogy ő csak egy barát. Nem több. Csak egy barát. Barát. Rendben.

Mi hát olyan fontos? – kérdezte, és akkorát ásított, hogy az állkapcsa belereccsent.

Be kell valamit vallanom. – Könnyebbnek képzeltem a dolgot. Hiszen csak barátok vagyunk. Tehát megmondom neki, hogy aznap este Richarddal találkozom, aztán két hét múlva Ciarannal, vele pedig elmegyek a bálba. Inkább elmondom neki én magam, mielőtt Rubytól vagy Nicole-tól tudja meg.

Lee aggodalmasan ráncolta a homlokát, és felegyenesedett. – Történt valami?

Hát igen. Nem közvetlenül, de azért igen.

Istenem, Fay, ne gyötörj halálra! Mondd elvégre, mindegy, mi az.

Richard telefonált. Újra Londonban van, és randevút beszéltünk meg mára.

Lee behatóan tanulmányozott engem. – Rendben. Milyen... ö... kedves tőle. Üdvözöld a nevemben!

– Á, igen, aztán meg Phyllisszel, Rubyval és Nicole-lal bevásárolni voltunk. A bálra kerestek maguknak ruhát. Nagyon szépeket találtak. Ruby úgy néz ki, mint egy elf abban a mentazöld...

Fay, kérlek, térj a lényegre!

Rendben, rendben. Szóval a pénztár előtt álló sorban megismertük ezt az alakot. Szóba elegyedett velünk... na igen, tulajdonképpen inkább velem... és meghívott a karácsony utáni péntekre. Csak azt akartam, hogy tudd.

Lee értetlenül nézett rám, mintha elfelejtette volna, hogy egy meg egy az kettő.

Azt akartam neked mondani, hogy ma este Richarddal találkozom, két hét múlva pedig ezzel az alakkal a női ruhaosztályról.

Lee kicsit megrázta a fejét. – Miért mondod ezt el nekem? – A középső és a hüvelykujjával megfogta az orrát, és lehunyta a szemét. Mérges volt?

Mély levegőt vettem, aztán kirobbant belőlem: – Nem szeretném, ha a bálon másoktól tudnád meg, kivel is találkozom még. Személyesen akartam neked elmondani.

Elmúlt néhány gyötrő másodperc, mielőtt Lee rám nézett volna. – A bálon?

Ö... igen. A hópehely bálon. – Hirtelen eszembe jutott, hogy esetleg időközben megkérdezett már valaki mást, mert olyan sokáig haboztam a válaszommal. – De ha valaki mással szeretnél menni, nekem nem gond... úgy értem, teljesen megértem...

Fay! – szakított félbe, és a hangja kivételesen szigorú volt. – Én senkit nem kérdeztem meg. Csak hogy biztosra menjek: ez most azt jelenti, hogy eljössz velem? – tudakolta.

Bólintottam.

Miért?

Csodálkozva néztem rá. – Miért?

Igen, Fay, miért változtattad meg hirtelen az álláspontodat?

Jó kérdés. Tulajdonképpen nem változtattam meg az álláspontomat. – Ha már elmegyek a hópehely bálra, akkor legszívesebben veled – magyaráztam lanyhán.

Gyanakodva hunyorított.

De, így van. Tulajdonképpen azért nem akartam veled menni, mert attól féltem, úgy néznék ki melletted, mint Beth Ditto.

Lee a szemét forgatta.

De aztán ma találkoztam Florence-szel. Tudod, a fodrásznő –vagy inkább úgy kellene mondanom, hogy haj-stylist? Mindegy. Ó, igaz is, fel kell hívnod, szívesen venné, ha a modellje volnál valami divatbemutatón. Itt van a névjegykártyája. És ezt is nekem adta. – Leguggoltam elé, és mindkettőt átadtam neki: a névjegykártyát és a fényképet.

A névjegykártyát olvasatlanul maga mellé tette a kanapéra, de a fényképet behatóan tanulmányozta. Láttam, ahogyan az areizmai megrándulnak. Sokáig nézte a fényképet, végül rám pillantott, és egy másodpercig azt hittem, elégek a tekintetében.

Lenyűgözően nézel ki rajta, Fay – mondta halkan. A hangja rekedtnek hatott.

Ha... ha nincs ellene kifogásod, szívesen felvenném még egyszer ezt a ruhát. Úgy értem, túlságosan kár volna érte, ha csak egyszer viselném, nem? Tényleg remekül néz ki.

A mosolya olyan ragyogó volt, hogy pislognom kellett.

– Valóban – mondta rekedt hangon, és egy újabb pillantást vetett a kezében lévő fényképre.

Én tényleg veled szeretnék a bálba menni, Lee. Annak is örülnék, ha ma este velünk jönnél. Richard is kérdezett rólad.

De ő megrázta a fejét. – Ma este nem jó. De még egyszer rá kell kérdeznem: van egy másik randevúd is?

Habozva bólintottam.

Egy vadidegen férfival a női ruhaosztályról?

Megint bólintottam. – Igen, de a testvérének vette az alsó– neműt. Neki amúgy is túl kicsi lett volna. Nagyon edzett, széles mellkasa van. – A tekintetem ösztönösen Lee mellkasára esett. Az is elég széles volt. Mióta? Vajon azt is borotválja? Abban a pillanatban feltűnt, mit is gondoltam éppen, és elpirultam. Amikor újra találkozott a tekintetünk, a szeme vidáman felcsillant, és a szája szeglete megremegett, mintha... – Te tudod, éppen min gondolkodtam? – kérdeztem, és az arcom minden bizonnyal paprikavörös lett.

Min gondolkodtál, Fay? – kérdezte, és a hangjában elnyomott nevetés bujkált.

Mondd meg te, ha tudod – vágtam rá. Előrehajolt, és mélyen a szemembe nézett. Valamire gondolnom kellett, de nem voltam rá képes. Mire is gondoltam? A mellkasára, á, igen. Azonnal újra zavarba jöttem, és magamban a Boci, boci tarkát kezdtem énekelni.

Lee egy pillanatig csodálkozva nézett rám, aztán hangos nevetésben tört ki.

Nos? – kérdeztem.

Sajnálom – vihogott, és hátrahanyatlott. – De éppen elképzelem, ahogyan gondolatban énekelsz, méghozzá elég hamisan, csak hogy kitolj velem.

Dühösen villámokat szórtam rá. Jó, lehet, hogy ez közhely volt. Ezzel semmi nincs bebizonyítva, ő pedig jól szórakozik rajtam. Remek, mintha erre még szükségem lett volna.

Lee felkelt a kanapéról, és kinyújtózott. – Van kedved teázni? Gyorsan lezuhanyozok, aztán felteszek egyet. – Miközben ezt mondta, levette a pólóját.

Kábultan a mellkasára meredtem. Széles volt, edzett és sima. – Ö... – nyeltem. – Azt hiszem, én megyek... még le kell vetkőznöm Richardnak... úgy értem, felöltözni, természetesen... Nem, átöltözni. Át kell öltöznöm. Ó, és szükségem van Florence telefonszámára. - közvetlenül előttem megállt, és kénytelen voltam a karomat köré fonni, hogy a kártyát elérjem. Te jó ég, micsoda illat! Ráadásul az orrom a nyaka magasságában volt. – Ezt direkt csinálod? – kérdeztem egyszerre csak, és felpillantottam rá. Egészen szorosan állt előttem. Éreztem a bőre melegét, az arcomon pedig a leheletét.

Mit? – kérdezte, és a hangja furcsán rekedt volt.

Hogy zavarba hozol. Nem tudok világosan gondolkodni, ha ilyen szorosan állsz előttem. – A szemem sarkából láttam, ahogyan a karja megfeszül. A kezét ökölbe szorította, mintha uralkodnia kellett volna magán, nehogy átöleljen.

Még egyszer át kell gondolnom ezt az egészet. Fontolóra kellett venned, hogy el gyere velem a bálba, de semmi gondot nem okozott, hogy egy vadidegen férfival találkozót beszélj meg egy bárba?

Nyeltem egyet. Természetesen azt is fontolóra vettem. És ha már ott tartunk majd, a barátaimat az egyik szomszédos asztalhoz fogom ültetni. Lee szeme egy kicsit összeszűkült, és még jobban elterpeszkedett. Körülötte tapogatóztam, mígnem megéreztem a kártyát, és gyorsan egy lépést hátráltam. Közben a kanapén megláttam a kést. Tulajdonképpen inkább tőrnek nézett ki. Hirtelen minden zavarom elillant, és rámeredtem. – Te tényleg fel voltál fegyverkezve?

Lee arca egy másodperc alatt álmodozóból éberré vált. Olyan gyorsan, hogy fel sem fogtam, a tőr eltűnt.

Egy csapásra visszatért minden kezdeti megfontolásom. Egyedül vagyok egy fiatal férfival, akinek olyan a teste, mint

Supermané, és késekkel zsonglőrködik. Ezenkívül félmeztelen. Ideje menni. – Mennem kell – mondtam, és a lépcsőhöz siettem. A hátam mögött hallottam, amint halkan szitkozódik.

Fay, várj!

A lépcső felénél megragadta a kezemet. Az áramütéstől összerezdültem, mire azonnal elengedett. Felpillantottam rá, és a szemébe néztem.

Aggodalmasan sóhajtott. – Nem akartam félelmet kelteni benned. Sajnálom, Fay. Hinned kell nekem, soha nem tudnálak bántani.

Milyen normális fiú ránt tőrt, ha csengetnek nála? – futott végig a fejemen.

Ez csak egy szokás, ha egyedül vagyok itthon. Ostobaság, tudom, de felfegyverkezve egyszerűen nagyobb biztonságban érzem magam – felelte Lee.

Éreztem, hogy leesik az állam.

Észrevette, mit tett éppen, és megdermedt. – Francba! – dünnyögte.

Ekkor már igazán féltem.

Fay, ne! Kérlek, ne! – könyörgött. – Te vagy az utolsó ember a Földön, akinek félnie kellene tőlem. Kérlek, maradj! Elmagyarázom.

Lassan megráztam a fejem, és egy lépést hátráltam. Azonnal el is vétettem egy fokot. Mielőtt elestem volna, Lee megfogott. A tökéletes formájú testéhez szorított, éreztem azt az ellenállhatatlan Lee-illatot, mégis féltem.

Ne félj tőlem, Fay! – mondta érdes hangon a fülembe. – Soha nem foglak bántani. Mindig meg foglak védeni. Kérlek, maradj!

Nem – suttogtam.

Kérlek! – könyörgött.

Úgy értem, nem tudok – feleltem halkan. – Fel akartam hívni Florence-t, hogy megmutassa, hogyan tudom a hajamat megzabolázni.

Ó. Hm. Ide is jöhet. Úgyis beszélni akart velem. – Egy kicsit eltolt magától, és a szemembe nézett. Mintha nem tetszett volna neki, amit ott lát.

Felhívom Flót. Kérlek, gyere vissza!

Vissza egy elmúlt évszázadbeli házba. Lehet, hogy még tömlöc is van itt.

Fay. Ez esztelenség. Kérlek, Fay. Esküszöm, nem foglak bántani. Hadd magyarázzam meg, rendben?

Az arcába néztem. Őszintén aggódott. Arra gondoltam, már rég tehetett volna velem akármit, akkor, amikor nála laktam. Felsóhajtottam, és megadóan bólintottam.

Reménykedő mosollyal ajándékozott meg. Aztán kézen fogott, és gyengéden visszahúzott a birodalmába.

Csak úgy kíváncsiságból – szólaltam meg halkan. – Ha most szökést fontolgatnék, kiolvasnád a gondolataimból, és feltartóztatnál?

Az ajkába harapott, a kanapéra nyomott, amelyen nem sokkal ezelőtt ő terpeszkedett, és bátortalanul mosolygott.

Csak ha a szemedbe nézek.

Megdermedtem. – Tényleg tudsz a gondolatokban olvasni?!

Bólintott.

Hátrahanyatlottam, és élesen kifújtam a levegőt. – Akkor az előbb igazából hallottál énekelni?

– Igen.

És ezért volt a színjáték a pólóddal? – Szégyenkezve az arcom elé emeltem a karomat. – Ó, istenem, milyen kínos! – Mellettem lesüllyedt a kanapé, és Lee kezét éreztem a karomon.

Nem, Fay. Sajnálom – mondta halkan. Az arcát szorosan az enyém mellett tartotta. – Csak le akartalak nyűgözni.

Tudod, hogy most már valószínűleg soha többé nem fogok a szemedbe nézni – motyogtam a karom alól.

– Remélem, nem így lesz. Megígérem, kikapcsolom, amennyire lehet. Kérlek, nézz rám!

Lassan leeresztettem a karomat. Lee arca szorosan az enyém előtt volt. Tényleg boldogtalannak látszott. – Mióta vagy gondolatolvasó?

Vállat vont. – Mindig is az voltam. De csak korlátok között, ahogy most már tudod.

– Akkor tudod, mit gondoltam rólad kezdetben?

Mély levegőt vett, és bólintott. – Nem ehhez voltam szokva.

El tudom képzelni – dünnyögtem. – Elmagyarázod nekem ezt a tőrös dolgot?

Egy kicsit hunyorított. – Honnan tudod, hogy tőr volt, nem pedig egy rendes konyhakés?

Csupa fül lettem. – Mutasd azt a konyhakést!

Elgyötört arckifejezést vágott. – Nem, Fay. – De aztán felsóhajtott, és lassan a háta mögé nyúlt, az asztalon tornyosuló újságkupac alá.

Filigrán míves fegyver volt úgy húsz centiméteres pengével. A fém nagyon sötétnek látszott. Semmiképp sem nemesacél. Nyeltem egyet. A markolata fonott fémből készült. Úgy nézett ki, mintha körbe-körbe tekertek volna egy vékony függönyzsinórt, amilyenek Ruby szüleinél a súlyos bársonyfüggönyöket fogták össze. Csak sokkal finomabb, díszesebb, vékonyabb. Mintha egyenesen Lee törékeny ujjaiba készült volna. A pengén finom mintázatot láttam. És a markolatán egy drágakő. Kék, amely engem Lee szemszínére emlékeztetett. Nagyon tehetséges kovácsnak kellett ezt a fegyvert készítenie. Tökéletesen illett Leehez. Emiatt nem féltem kevésbé.

Ne próbáld bemesélni nekem, hogy ezzel vágod karácsonykor a sonkát – mondtam.

Lee halkan nevetett. – Ó, Fay. Te egyedülálló vagy.

Mikor meséled el nekem a titkodat? – szegeztem neki a kérdést.

Az arca abban a szempillantásban újra elkomolyodott. – Hamarosan. De kérlek, ne félj tőlem!

Nem is tudom, Lee. Te olyan furcsa vagy. A gondolatolvasáson kívül más furcsa dolgot is tudsz csinálni?

Például?

Kétségbeesetten felemeltem a kezem. – Bebeszélni az embereknek, hogy már régóta és jól ismernek téged. – Hirtelen Jon George és Florence jutott az eszembe. Meg Richard.

Nem, Fay. Jont egy premier utáni ünnepségen ismertem meg – magyarázta Lee lágyan. – Richard az igazat mondja. Néhány évig tényleg Amerikában éltem, és együtt jártunk iskolába. Flo született texasi, és pár évig Richard maszkmestere volt.

Hah, megint olvastál a gondolataimban – vetettem a szemére.

Elnézést. De ezt nehéz lett volna nem észrevenni. – Egy kicsit ferdén mosolygott rám.

Vajon tudja, milyen szexi így?

Tényleg? Szexi? Nem, nem tudtam.

Felnyögtem, és az arcomat a kezembe temettem.

Hívd fel Flót, jöjjön ide. Lezuhanyozok, és készítek valami harapnivalót. – Lee felkelt, és keresett néhány tiszta holmit a szekrényében.

Tényleg kezdettől fogva minden gondolatomat ki tudtad olvasni? – kérdeztem rá még egyszer kétségbeesetten.

– Amikor a szemembe néztél, igen.

Milyen kínos! Milyen szégyenteljes! Vajon ha alufóliát teszek a fejemre, az működne?

Lee kicsit vigyorgott. – Nem. Nem működne. Most megyek zuhanyozni.

És mikor meséled el a titkodat? – kérdeztem, miközben a nadrágzsebemből előhalásztam a mobilomat.

Meg fogod tudni. Megígérem, Fay. De most még nem. – Ezzel eltűnt lefelé a lépcsőn.

Jól-rosszul, de meg kellett elégednem ezzel a furcsa válaszszák Mégsem hagyott nekem nyugtot. Hogyan képes a gondolataimban olvasni?

Florence egy óra múlva ott volt. Kéretlenül leült hozzánk az étkezőasztalhoz, és rágyújtott egy cigarettára.

Itt nem dohányzik senki – mondta Lee szigorúan.

Azt hittem, nem vagytok együtt – mondta Flo, és tudomást sem vett Leeről. A fiú erre kivette a kezéből a cigarettát, és a kandallóba dobta.

Florence duzzogó arcot vágott. – Prűd angolok. Állott sör, rémes ennivaló, és még tisztességes kávét sem kap az ember ebben az országban. Pfuj.

Ha modellt kell neked állnom, én is kérhetek tőled valamit – mondta Lee, és felvont szemöldökkel vigyorgott.

Flo a szemét forgatta, és felállt. – Alors, gyere, Chérie. Mit veszel fel?

Ö... – A fenébe. Erre még egyáltalán nem is gondoltam. Ettől eltekintve a ruhásszekrényem sem volt valami remekül felszerelve.

Farmer, póló, mellény? – javasoltam.

Florence úgy fújtatott, mint egy ló. – Hová kerültem? Valami isten háta mögötti faluba? Lee, keríts neki valamit!

Na, ez vidám lesz. Lee kerít nekem öltözéket egy másik fickóval való randevúmra. Rávigyorogtam. Megadóan sóhajtott.

Nem gond. Nekiláthattok. Fay tudja, mit hol találsz.

Á, igen? Mióta?

Florence fürkészőn nézett rám. De Lee már eltűnt, és néhány másodperccel később hallottuk, amint a bejárati ajtó becsapódik.

– Tudod, Chérie, sok évig éltem Franciaországban, de a ti viszonyotok még nekem is gyanús.

Másfél órával később több mint elégedetten néztem a tükörbe. – Flo, te egy istennő vagy. És Lee, köszönöm. Ezt én soha nem választottam volna, de remekül néz ki.

Florence elégedetten méricskélte a művét. Egy kicsit formára vágta a hajamat (nem túlságosan, azt Lee nem szerette volna, ahogyan ezt újra hangsúlyozta), megszárította, és feltűzte. Közben jó sok tippet adott nekem, amit magam is megszívelhetek otthon, de a felét sem tudtam megjegyezni. Lee negyedórája ért vissza a Harrodsból három hatalmas táskával. Csőfarmert, modern, blúzszerű, sötétlila pólót, rövid, derékban karcsúsított, fekete bőrkabátot és fekete, magas sarkú csizmát rejtettek. Még ékszerre is volt gondja – divatékszerekre: lánc, karperec és hozzáillő fülbevaló.

Hú! Honnan tudtad, hogy ezek jók lesznek? – kérdeztem, amikor a hatalmas tükre előtt elképedve körbefordultam.

Egyszerűen elképzeltem, miben látnálak szívesen.

Felvontam az egyik szemöldököm. – A hurkáimmal ez igen merész húzás volt.

Ostobaság, Fay. Neked legalább van alakod. Felicity Strattonnak ugyanis nincs.

Akkor én is szeretném, ha nem volna – sóhajtottam, és Felicity karcsú derekára meg a végtelen hosszú lábára gondoltam.

Pfff – hallottam a hátam mögött Florence hangját. – Neked jellemed van. Ez nem mindenkinek adatik meg!

Hálásan rámosolyogtam. A frizurájának és a sminkjének köszönhetően magasabbnak és vékonyabbnak látszottam.

Mindenesetre Lee arca, amikor meglátott, elkomorodott. Mintha nem találná jónak, hogy ennyire kicsinosítva találkozom Richarddal.

Féltékeny vagy? – suttogtam neki, miközben Florence összepakolta a szépség-bőröndjét.

Gondom lesz rád. Jaj neked, ha tisztességtelenül viselkedsz!

Felvontam az egyik szemöldököm. – Ez gyanúsan úgy hangzott, mintha az anyám mondta volna.

A szemembe nézett, és tudtam, hogy a gondolataimban próbál olvasni. Gyorsan elfordítottam a tekintetem. Ez újra a félelmetes oldalára emlékeztetett, amelyről az elmúlt két óra leforgása alatt már majdnem elfeledkeztem.

Most még azt is meg kell neked ígérnem, hogy tizenegyre ügyesen otthon leszek, és nem csinálok butaságot?

Ezt tényleg nagyon megnyugtatónak találnám.

Megígérem – mondtam gyorsan, és újra ránéztem. – De csak akkor, ha elárulod a titkodat.

Lee összepréselte az ajkát. – Jó szórakozást! Csak ne túlzottan!

A szememet az égnek emeltem. Mondja ezt olyan valaki, aki tíz perc elteltével Felicity Strattonnal csókolózott.