A KIRÁLYI UDVARBAN

Az utcák szűkebbé váltak, a házak sűrűbben sorakoztak. Kisebb fészerek és nyitott ajtók, amelyek belátást kínáltak a házak belsejébe. A nyitott ablaktáblákba különféle árukat rakodtak ki. Továbbmentünk. A házak változtak: már nem kizárólag fából, hanem részben kőalapozással épültek, és szinte egymáshoz ért a faluk. Hegynek felfelé vitt az út, és egyértelműen ki lehetett venni, hogy a főutcán járunk, mert minden más utca észrevehetően szűkebb volt.

Lee megállt az egyik nyitott ablaktáblánál, és megszólította a mögötte álló nőt. Az kíváncsian méricskélt bennünket. Próbáltam az életkorát megbecsülni. Harminc? Negyven? Nehéz lett volna megmondani a főkötővel, smink nélkül, összenőtt szemöldökkel. Mögötte felsírt egy kisgyerek, mire ő egy mosollyal elnézést kért: két romlott fogtöve is kivillant. Lee egy pénzérmét hajított neki, amelyet a nő ügyesen elkapott a levegőben, majd elvett két ráncos almát az ablakból. Az egyiket nekem nyújtotta.

Akkor döbbentem rá, milyen éhes vagyok, és beleharaptam. London egyetlen szupermarketében sem lehetett volna ezt az almát eladni. Sokkal valószínűbb, hogy a ráncos héja és a három sötét foltja miatt már korábban kiselejtezték volna. Én akkor mégis felettébb finomnak és zamatosnak éreztem.

– Aachenben vagyunk – magyarázta Lee, és az almájába harapott.