FURCSA TALÁLKOZÁSOK

– Úgy, kettőtöktől huszonhatodikára várok referátumot az utolsó katolikus királyról, II. Jakabról, és hogy vele együtt miért merült alá végleg a katolicizmus. A British Libraryben találtok anyagot a témához.

Mr. Abbot ágy nézett át a szemüvege fölött, akár egy nagypapa. De nem szabadott hagyni, hogy az embert megtévessze a barátságos nagypapás kinézete. Ez az ember kőkemény volt. És nem tűrt ellenvetést. Még mindannyiunk emlékezetében élénken élt Thomas Hall esete, aki előző évben megtagadta, hogy egy padba üljön Marder-maxszal (aki valaha is érezte Marder-max szagát, annak a számára ez igencsak érthető kívánság volt). Thomas éppen hogy átment vallástörténeten, holott ebből a tárgyból mindig is ő volt a legjobb.

Egy pillantást vetettem a szomszédomra. Lee lanyhán vigyorgott. Úgy nézett ki, mint az a macska, amelyik éppen elkapott egy egeret. Már-már kísérteties volt. Ha nem lettem volna biztos az ellenkezőjében, megesküdtem volna rá, hogy meglopta Mr. Abbotot.

Ruby felsóhajtott mögöttem. Hátrafordultam, és láttam, hogy olyan vágyakozva bámulja Leet, akár egy kisfiú a játékvasutat a kirakatban. A lányok körében még tovább fokozódott a kedveltsége. Mindenki érte epekedett. Úgy éreztem magam, mint az a bizonyos egér.

Ugyanis éppen én élveztem a figyelmét. Akárcsak eddig, továbbra is minden órán mellettem ült. A déli szünetben egyre többször csatlakozott hozzánk a Sztár Klub helyett. Az iskolán kívül is gyakrabban találkoztunk. További négy alkalommal jött el Jaydennel meg velem kocogni. Akárhogy gondolkodtam rajta, el kellett ismernem: jobb tanár volt, mint Corey bármikor is lett volna. Angyali türelme volt – főleg Jaydenhez, aki még mindig ugyanúgy zihált és izzadt, mint első alkalommal.

Éppen ezért hökkentem meg. Miért van velünk, ha egyszer olyan lányokkal is együtt lehetne, mint Ava és Felicity? Hogy ne nézzek ki mellette olyan nagyon slamposnak, rászoktam, hogy reggelente tükörbe nézzek, és tüzetesen ellenőrizzem a külsőm. De minden alkalommal nevetségesnek találtam magam.

Én, Felicity Morgan, a Város, hiú lettem. Egyrészről magamat is megvetettem érte. Másrészről Leet hibáztattam. A felbukkanása előtt minden a legnagyobb rendben volt. Azóta a világnézetem tótágast áll.

Holnap ötkor? – kérdezte Lee, amikor a könyveinket összepakoltuk.

Nem megy. Segítenem kell az anyámnak. – Nem hazudtam. Megkért, hogy takarítsak ki a kocsmában.

Akkor ma ötkor?

Fodrászhoz megyek – hazudtam gyorsan. – Mi volna, ha te elkezdenéd. Én is kutatok, aztán holnap ebédszünetben megvitatjuk.

Megrázta a fejét. – Így nem működik. Két hetünk van. Csak találunk egy olyan időpontot, ami jó neked.

Mérgesen meredtem rá. – Ma ötkor.

Nálam vagy nálad? – Úgy nézett ki, mintha mindig is ezt akarta volna kérdezni.

Nálad. – Akkor talán lemondja.

Oké – felelte legnagyobb sajnálatomra, és megmondta a címét.

Nem sokkal öt előtt a Bond Street állomáson kiszálltam a metróból. A Berkeley tér csak néhány utcával feküdt délebbre, és meglepődtem, mennyire zöld ez a környék. Lee lakásából egy csinos kis parkra lehetett rálátni sokféle növénnyel és gondozott utakkal. Gyerekek rohangáltak benne az anyjuk felügyelete mellett. Hirtelen szolid, hosszú ruhás és kötényes nők képe tárult a szemem elé. Gyorsan pislogtam néhányat. Nem, nem látomás, tényleg csak egy kis képzelgés. Olyasfajta, amely valahogy illett Leehez.

Felmentem az öt lépcsőfokon, amely a sorházba vezetett, és csengettem. Csak egy csengő volt. A látszat szerint a családja egyedül lakott az egész házban. Hú.

Lee mosolyogva nyitott ajtót.

Gyere be! Éppen kész lett a tea.

A konyhába vezetett, amely akár a tizenkilencedik századból is itt maradhatott volna, ha nem állt volna benne vadonatúj, nemesacél tűzhely. A teáskanna fütyült a főzőlapon. Lee kikapcsolta, és a gőzölgő vizet egy előre kikészített kannába öntötte.

Cukrot vagy tejet?

Ö, cukrot, légy szíves – mondtam meglepetten. – Sütöttél esetleg sütit is, vagy kénytelenek leszünk beérni Marks and Spencer finomságokkal?

Nevetett. – Remélhetőleg egy kis keksz is megteszi. Úgy gondolom, egy csésze teával jobban megy a tanulás.

Mindig olyan figyelmes volt. Résnyire húztam a szemem. – Ha most azt mondanám, nem szeretem a teát, mit tennél?

Kávéval kínálnálak, vagy lekötöznélek, amíg ki nem üríted a kancsót.

Haha. – A csészémet óvatosan az ősréginek látszó konyhaasztalra tettem. Sötét fából volt, és úgy nézett ki, akár egy VIII. Henrik idejéből származó ereklye.

– Á, úgy gondoltam, felmegyünk, a szobámba – mondta, és megfogta a tálcát, rajta a teáskancsó és a csészék.

Hol dolgoznak a szüleid? – kérdeztem, és követtem a folyosón.

– Az apám tisztviselő, az anyám meghalt – mondta.

Nyeltem egyet. – Sajnálom – mondtam halkan.

Sok éve már, hogy meghalt – tette hozzá, mégis úgy éreztem, hogy jól ismerte és szerette.

Úgy látszik, az apád jól keres, ha egy egész házat megengedhettek magatoknak – váltottam témát, és egy tőlem jobbra található óriási festményre meredtem. Táncoló elfeket ábrázolt. Pusztán a keret is méregdrágának nézett ki.

Követtem Leet két lépcsővel feljebb. Kinyitott egy ajtót, és egy nagy, nyitott térben találtuk magunkat. Modern volt és világos, amolyan padlótól induló ablakokkal, aprócska balkonokkal, és az egész emeletet elfoglalta. Az egyik sarokban futonágy, a másikban kényelmes kanapé és egy oromfal teljesen beborítva könyvekkel. Csodálkozva néztem körül.

Tetszik? – Lee várakozón nézett rám.

Lehengerlő. – A könyvespolchoz léptem, és a címeket olvastam. A kedvenc könyveim mind egy kupacban sorakoztak. Mellettük voltak még regények, krimik, thrillerek, életrajzok – főleg tizenhetedik századi emberekről, de Napóleonról, Wellingtonról, angol királyokról is, valamint szakkönyvek növényekről, mítoszok, mesék. Egyszóval minden. – Több könyved van, mint a régi iskolámnak – állapítottam meg csodálkozva.

Mellém lépett, és egy csésze teát nyújtott felém. Megkóstoltam. Tökéletes. A teában éppen megfelelő mennyiségű cukor volt.

Főleg ezt szeretem itt.

Kihúzott egy könyvet, és már a borítójáról felismertem. Egy gyerekkönyv. Egy fiúról szólt, aki egy farkas révén egy másik világba kerül. Ott két másik gyerekkel együtt izgalmas kalandokat él át, és megszabadítja az országot a zsarnoktól.

Nekem is ez a kedvenc könyvem – mondtam halkan. Akkor felnéztem, egyenesen Lee szemébe. Egészen szorosan állt előttem, és ismét éreztem a széna– és virágillatot. Abban a pillanatban gyorsabban kezdett verni a szívem.

Ö, nekiállunk? – kérdeztem, és a csészét gyorsan az íróasztalra tettem. Féltem, hogy a remegő kezemből kilöttyen a tea. Megbocsáthatatlan lett volna a fehér padlón.

A kanapéra ültünk, és Lee válogatott könyvek kupacát tette elénk az asztalra.

II. Jakabról nincs túl sok mesélnivaló – nyögtem fel kicsit később, miután három lexikonban csupán rövid cikkeket találtam. - a Wikipediában több minden lehet?

Lee bekapcsolta a notebookját. – Tulajdonképpen kedves fickó volt. Csak elkövette azt a hibát, hogy nyilvánosan kiélte a vallásos meggyőződését. Már ha ez hiba.

Vállat vontam. Háromszáz éve halott volt, és bár anglikánnak kereszteltek, nem volt valódi kapcsolatom az egyházzal. Anya soha nem járt misére, mert a hosszú kocsmai éjszakák után vasárnap reggel mindig túl fáradt volt, és engem sem noszogatott soha.

Másfél órán át dolgoztunk, felváltva használtuk a könyvtári könyveket és a laptopot.

Kedves fickó? – kérdeztem egyszer csak. Az egyik könyvben rábukkantam valamire. Az egyik internetes oldal is hozta. – Kivégeztetett néhány püspököt, amiért petíciót nyújtottak be. Ez igencsak kirívó, nem? – Tovább olvastam. – Ó, egy pillanat. Megzsarolták. Valamilyen kővel. Egy borostyánkővel. Hogyan lehet valakit ilyesmivel megzsarolni? De mindegy. Ez legalább visz majd némi színt az unalmas kiselőadásba.

Akkor először tapasztaltam, hogy Lee elveszíti az önuralmát.

Mutasd! – Kitépte a kezemből a könyvet. Az arca krétafehér volt. A szeme idegesen siklott végig a felcsapott oldalon, aztán fölém hajolt, és a képernyőt tanulmányozta. – Ez nem stimmel – mondta, érzésem szerint órákkal később. – Ez nem igaz.

Rámeredtem. – De hiszen itt áll ebben a könyvben meg ezen a honlapon is. Nem csak a Wikipediában. Mennyi lehet a valószínűsége, hogy nem igaz?

Valaki biztosan tévesen értelmezte az okiratokat. – Lee nagyon biztosnak látszott a dolgában. De még mindig falfehér volt.

Ó, Felicity, nekem most dolgom van. Nem okozna gondot, ha most elmennél?

Mi akar ez lenni? Mégis mi olyan érdekes néhány, háromszáz évvel ezelőtt meggyilkolt püspökben? Jó, meggyilkolták őket, de hát annak már háromszáz éve! – Nem, semmi gond. Akkor holnap – feleltem, és igyekeztem, nehogy a megütközésemet észrevegye. Az ajtóhoz kísért, de gondolatban már egészen máshol járt.

Amikor a metróra felszálltam, nem mentem vissza Bayswaterbe. St. Pancras felé indultam, és felkerestem a British Libraryt.

Következő nap Lee nem jelent meg az iskolában. Mindenki tőlem kérdezte, hol van, a diákok épp úgy, mint a tanárok. Mintha tudtam volna. Mintha közöm lett volna hozzá. Mintha érdekelt volna! Nem, ez nem igaz. Nagyon is érdekelt. Tudni akartam, miért ragadtatta el magát annyira egy háromszáz évvel korábbi esemény miatt, hogy engem kidobott a házból, a hét további részében pedig iskolába sem jött.

Még egy újabb különös jellemvonás Lee FitzMorban.