Corey! – kiáltotta hirtelen a kis csapatunk mögött egy magas hang. A kis mostohahúga, Cheryl könnyekben úszva a karjába vetette magit. A bátyja igencsak megrémült. Hogy vajon a húga zilált állapota miatt, vagy mert egy nőnemű egyén préselődött a mellkasához, nem tudtam volna biztosan megmondani.

Mi történt, Cheryl? – kérdezte, és egy kicsit gyámoltalanul megsimogatta a lány hátát. – Egyáltalán hogy kerülsz ide?

Szakított velem! – bömbölte a lány hangosan.

Körülöttünk már mindenki felfigyelt ránk. Most nevettek.

Ezt meg tudtam érteni: Cheryl tizenhárom éves volt.

Corey Cheryl feje fölött a szemét forgatta, de továbbra is magához szorította. – Ki szakított veled? – kérdezte felsóhajtva.

Kevin! Azt mondja, túl prűd vagyok. Olyan nőt szeretne, aki biztos a dolgában.

Hitetlenkedő pillantást váltottam Phyllisszel.

Milyen idős ez a Kevin? – kérdezte Nicole.

Cheryl eltolta magát a mostohabátyja mellkasától, és a vörösre sírt szemeivel Nicole-ra nézett. – Tizenöt.

Nicole megvetően fújtatott. – Hagyd csak, hadd menjen! Mintha egy igazi nő tudni akarna egy ilyen zöldfülűről.

Cheryl hangosan szipogott. – Úgy gondolod? De ő olyan felnőttes!

Ha az ember tizenhárom éves, a tizenöt évesek valóban felnőttnek látszanak, gondoltam.

De nem az – állította Jayden határozottan. – Higgy nekem, a tizenöt évesek szívesen tesznek úgy, de inkább olyanok, mint a tizenkét évesek.

Cheryl újra az orrát szívta, és reménnyel telve nézett Jaydenre. – De már a Muse-ért és a U2-ért rajong.

Lee zsebkendőt nyújtott neki. – Az semmit nem jelent. Az ő zenéjük kortalan.

Cheryl elvette a zsebkendőt – ruha zsebkendőt! – és csak utána nézett fel. Amikor meglátta Leet, elkerekedett a szeme, és a szája csodálkozó ó-t formált. Ezzel pontosan ugyanazt az arckifejezést öltötte, mint Nicole és Phyllis, amikor először megpillantották Leet. Éppen olyat, mint mindenki más, aki Leet először látta.

Te ki vagy? – kérdezte igencsak esetlenül, miután trombitálva kifújta az orrát.

Ő Lee, Cheryl – magyarázta Corey, és szemmel láthatóan boldog volt, amiért témát válthatott. – Ö... Lee, a húgom, Cheryl.

Mostohahúga – tette hozzá gyorsan a lány. – Ha Corey az igazi bátyám volna, biztosan folyton csak veszekednénk.

Ő és Corey tényleg igen jól megértették egymást – ahhoz képest, hogy mostohatestvérek voltak. Corey anyja és Cheryl apja két hónapja házasodott össze, miután két évig együtt éltek. Phyllis meg volt róla győződve, hogy Cheryl nem csupán a mostohatestvére, hanem Corey is az új férjtől származik. Vagyis hogy Corey anyjának akkoriban viszonya volt, és Corey ebből született. Ezt a merész feltételezését mindenesetre csak nekem és Nicole-nak fejtette ki. Én kételkedtem benne. Corey határozottan úgy nézett ki, mint McKenna tiszteletes, az apja.

Lee barátságosan bólintott felé, és elutasította a nedves zsebkendőt, amelyet a lány felé tartott. – Tartsd meg! Nekem van még egy.

Hogy kerülsz te egyáltalán ide? – ismételte meg Corey a kérdését.

Busszal. Figyelj, csinálhatok rólad egy fényképet a mobilommal? – kérdezte Cheryl Leetől.

Miért? – tudakolta Corey rémülten.

Hát hogy Kevint féltékennyé tegyem. Egyszerűen azt állítom, Lee teljesen belém van bolondulva. Ez Kevint dühbe fogja hozni.

Cheryl, ez nem fog működni – mondta Jayden szárazon.

És miért nem? – fújtatott felé a lány.

Uramisten, hiszen még csak tizenhárom éves vagy! – kiáltotta Corey. – Még egyenruhát hordasz!

Igaz, hogy még csak tizenhárom éves volt, de a jól fejlett mellével, divatos hajával és azzal a sok sminkkel az arcán jóval idősebbnek látszott. Ha a szeme nem lett volna olyan gyerekesen kerek, akár felnőttnek is elment volna. Ráadásul a vörös loknijai – a haja egészen hasonló volt, mint Corey-é – feltűnő jelenséget faragtak belőle, ráadásul igen csinosat. Az egyenruhában igazi kis Lolitának nézett ki. Jobban megnéztem Cherylt: a szerelmi bánata hirtelen alábbhagyott, és epekedve nézett Leere. A fiú azonban tudomást sem vett róla, Jaydennel beszélgetett a számítógépes játékokról.

Cheryl, menj vissza az iskoládba! – buzdította Corey. A csengő éppen megszólalt, és a szünet végét jelezte. – Haragudni fognak rád. Jobban, mint ránk itt. Pontosan tudod.

A lány a mobilja kijelzőjére összpontosított, amellyel többször is lefényképezte Leet. – A fenébe. Ez az ostoba cucc kezdi felmondani a szolgálatot – dünnyögte haragosan. – Biztos voltam benne, hogy a kamerába néz.

Mutasd! – mondta Nicole mellettem, és kivette a telefont a kezéből. Kíváncsian néztem a modern készülék kijelzőjének nagyszerű színeit, még mielőtt feltűnt, mit és kit ábrázol.

Ez kirívó – dünnyögte Nicole csodálkozva, és rám nézett. – A képeken mindig egy bizonyos irányba néz.

Leere irányította a készüléket, megnyomta a gombot, és mindketten az eredményre vártunk. Nicole meg én elkerekedett szemekkel néztünk egymásra. Lee Jaydennel beszélgetett. De a fényképen megint más irányba nézett.

– Mindig arra néz, amerre te állsz – mondta Nicole halkan.

Éppen ez tűnt fel nekem is. A gyomromban furcsa érzés támadt, és korántsem kellemes.

Meg akartam lógni Jayden „olimpia-partijáról” – ahogyan nevezte. De Phyllis csak egyetlen szót mondott: kocsma. Igaza volt. Vagy elmegyek Jaydenhez, vagy anya kikényszeríti, hogy segítsek neki a kocsmában, mint csütörtökönként általában. És az utóbbi időben egyre gyakrabban. Egy rövid pillanat erejéig késztetést éreztem, hogy a kocsmát válasszam, de aztán gyáva kutyának éreztem magam. Mégis mi történhet? Aligha maradok jobban szégyenben, mint Lee érkezésének a napján vagy Cynthia és a Sztár Klub előtt. De azért fél hatig haboztam. Akkor összeszedtem magam, és útnak indultam.

Ismét csodálatos őszi nap volt. A nap már nagyon mélyen járt, és minden aranyló, vakító fénybe merült. Egyik-másik kis parkban, amely mellett elhaladtam, a levelek vörösen és sárgán fénylettek, és elborították az utakat. Figyeltem a galambokat, amelyek a levelek között csipegettek. Szerettem a galambokat. Olyan bájosak voltak, és a búgásukat megnyugtatónak éreztem. Cornwallra emlékeztettek, a nagyapámra, aki galambokat tenyésztett, és gyakran üldögélt a ketrecük előtt: egy-egy galamb a vállára telepedett, néhány a térdére, és egyet a kezében tartott – ezt simogatta, gyógyította vagy etette.

Hirtelen megváltozott a kép. Az egyik pillanatban az autók zaját hallottam, és a kipufogók szagát éreztem, a következőben fekália és csatornaszag terjengett. Az üledék közepén álltam, a lábam a posványba süppedt, és közvetlenül előttem egy düledező kunyhó állt. De azért laktak benne, mert a kéményből füst szállt fel, és előtte egy rongyokba öltözött nő ácsorgott. Nagy szemmel meredt rám, mintha valamiféle jelenés volnék.

De aztán minden újra elmosódott, és ismét a kis parkban álltam. Egy mély, latyakos pocsolya közepén. Az autók zaja hirtelen elviselhetetlenné vált, mégis nagyon örültem neki. Mi történt? Megbolondulok?

Szia, Fay! – szólalt meg mögöttem egy ismerős hang.

Csupán egyetlen ember volt a világon, aki Fay-nek nevezett. És ebben a nyomorúságos helyzetben NEM akartam vele találkozni. Akkor, amikor már megint lejárattam magam.

Mint mindig, most is úgy nézett ki, mint egy isten. Nagyon menő bőrdzseki a testhez simuló pólón, amely érvényre juttatta a jó felépítésű felsőtestét. Alul szűk farmer és tornacipő.

Szia! – feleltem szégyenkezve. A lábam teljesen átázott.

Jó, hogy találkoztunk – mondta Lee. – Bár Jayden szolgált némi útbaigazítással, nem igazán értettem.

Na igen, Jayden néha kicsit túlbonyolítja a dolgokat. Soha ne kérdezd a számítógépes rendszerek felépítéséről.

Lee vigyorgott, és elindultunk. A cipőm nyikorgóit a nedvességtől.

Láttam, hogy a tekintete a lábamra siklik. – Azt hiszen, haza kell mennem – mondtam. – Már megint kétballábas voltam.

Lee a homlokát ráncolta. – Gyakran történik veled ilyesmi?

– Állandóan. Ha egész Londonban egyetlen banánhéj hever az utcán, fogadást köthetsz rá, hogy én megcsúszom rajta, és kutyakakában kötök ki – vallottam be. Aztán komoran hozzáfűztem: – Felicityvel ilyesmi soha nem történik.

Lanyhán mosolygott. – Nem rettenetesen unalmas mindig tökéletesnek lenni?

Visszavigyorogtam. A lábam jéghideg lett, és a cipőmből kellemetlen szag szállt felfelé, mintha a sárban más is lett volna iszapon kívül. Megálltam. – Haza kell mennem, és átöltöznöm. Nyugodtan menj előre! Ott elöl fordulj balra! A harmadik ház a jobb oldalon. Nem lehet eltéveszteni.

Lee rám nézett. – Veled megyek.

Mi? – Rémülten néztem rá. – Nem! Értelmetlen! Mindjárt kezdenek. Elmesélheted nekik, miért jövök később.

Butaság! Autóval is mehetünk. Nem messze lakom innen.

Elhárítottam. – Ezzel a cipővel aligha szállhatok be az autódba. Csak húsz perc hazáig.

Én is jövök.

Ez már nem ajánlat volt, hanem tény. Sarkon fordult, és jött mellettem. Anya ilyenkor már mindig a kocsmában volt. Szerencsére – mert ha Leet meglátná a lakásunkban, soha nem hinné el, hogy csak iskolai barátok vagyunk. Anya azt sem tudta elhinni, hogy Corey és Jayden tényleg csak a barátaim.

Láttam Lee kíváncsi arcát, amikor a lakásunkba lépett. Szerencsére aznap délután még rendet raktam és kitakarítottam. A szobámban várt, amíg a fürdőszobában megmosakodtam, és ruhát váltottam. Mire tíz perccel később tiszta nadrágban, zokniban és cipőben újra előtte álltam, kényelmesen elhelyezkedett az ágyamon, és a nagyszüleim fényképét tartotta a kezében.

Kész vagyok – mondtam.

Úgy látszott, a gondolatai igen messzire járnak. – A nagyszüleid? – kérdezte, és továbbra is behatóan nézte a fényképet.

Igen. Csak nyolc éve költöztünk Londonba. Addig náluk laktunk Cornwallban.

Lee meglepetten nézett fel. – Cornwallban?

Igen, Trethevyben. A nagyszüleimnek volt ott egyfajta élelmiszerboltja kocsmával. Ö... én kész vagyok. Mehetünk.

Lee még egy utolsó pillantást vetett a fényképre, aztán az éjjeliszekrényre állította, és felkelt. – Még mindig boldogtalan vagy Londonban? – kérdezte, amikor a lépcsőházban mentünk lefelé.

Mielőtt válaszolhattam volna, kinyílt egy ajtó. A szomszédunk, Mrs. Collins dugta ki a fejét.

– Szia, Felicity – köszönt, és a tekintete kíváncsian Leere tapadt. – Nézzenek oda, egy új barát? Az anyád már a kocsmában van, igaz? Ma nem segítesz neki?

Nem. Majd holnap – feleltem türelmesen.

Az anyja keményen dolgozik, és nagyon sokat törődik Felicityvel – mondta Mrs. Collins Lee felé fordulva. – Felicity pedig gyakran segít neki.

Mielőtt lendületet vett volna, hogy a saját élettörténetéhez kanyarodjon, ki kellett rángatnom magunkat ebből a helyzetből. – Mennünk kell, Mrs. Collins – mondtam. – Találkozónk van.

Leere nézett, és felvonta a szemöldökét.

Nem kettesben – vágtam rá gyorsan. – A barátaink várnak ránk.

Hát akkor jó szórakozást! – mondta Mrs. Collins, és továbbra is Leet figyelte.

Őt nem zavarta. Gyorsan bólintott neki, aztán követett engem lefelé a lépcsőn. – Te nem szereted őt – állapította meg az utcán.

Vállat vontam. Ezt nem akartam és nem tudtam vele megvitatni. Anya korábban gyakran a segítségére volt utalva. Anna, Philip és én sok délutánt és estét töltöttünk Mrs. Collinsnál, amikor anya a kocsmában dolgozott. Anya szerette, és a barátnői közé sorolta. Csak ez számított.

Amikor végre megérkeztünk Jaydenhez, már mindenki izzadt volt, nevettek, és nagyon jól szórakoztak. Corey húga, Cheryl is ott volt, és rögtön lecsapott Leere. Kevint már szemmel láthatóan elfelejtette.

Miért csak most jöttök? – kérdezte Phyllis, aki éppen szünetet tartott.

Röviden elmeséltem neki, milyen szerencsétlenség ért.

Ez jellemző, City – mondta Corey. – Tényleg be kellene iratkoznod valamilyen küzdősportra. Ott a helyes testtartást és egyensúlyt is megtanítják.

Hogy aztán egyenes háttal és tökéletes egyensúllyal lépjek kutyakakába? – kérdeztem csípősen.

– Tessék! Teszteld az egyensúlyérzékedet szörfözés közben – mondta Jayden, a kezembe nyomta a távirányítót, és a fedélzetre tolt.

A képernyőn a fiktív énem vízbe toccsant. Mindenki nevetett. Én is. Ruby átadta Leenek a másik távirányítót. Az ő fiktív énje azonnal lendületet vett, és elindult. Nem hajtott végre közben nagy ívű mozdulatokat, elegánsan irányította a szörfdeszkáját a vízen.

Őrülten jól szórakoztunk. Nicole egy olimpiai tudósító hangján kommentálta a versenyszámokat, és meginterjúvolt minden egyes játékost, amint az a vezérlőt letette. Lee nem túlzott. Ő aztán tudott ugrani! A fiktív énje majdhogynem repült. Még szerencse, hogy Jayden különösen nagy belmagasságú, régi építésű házban lakott, mert a mai két méter ötvenes standardot Lee álló helyzetben is majdhogynem elérte.

Ember! – kiáltott fel egyszer csak Corey. – Hol lehet megtanulni így ugrani?

Lee ettől észbekapott. Hirtelen mintha zavarba jött volna, és csak ennyit felelt: – Hiszen tudod: Kaliforniában, a fitnesz– őrültek és sportolók hazájában.

Meg a szépészeti beavatkozások és szilikonmellek hazájában – fűztem hozzá szárazon.

Nevettünk. Lee is, de utána már nem úgy játszott, mint addig. Biztos voltam benne, hogy a zuhanásai szándékosak voltak, és nagyon igyekezett, nehogy jobb legyen, mint Corey.

Jayden anyja hozott nekünk pizzát és kólát. Amikor az óránkra néztünk, ideje volt abbahagyni. Közösen megettük a pizzát, és láttam, hogy Lee is ugyanolyan jól érzi magát, mint mi. Legalábbis részben, mert Cheryl úgy ragadt rá, mint lekvár a pirítósra. Szemmel látható volt, hogy a fiú – amennyire csak lehet – próbál tudomást sem venni róla, ám Cheryl makacs volt. Nicole komor arcot vágott, ahányszor csak a kislányra nézett.

Otthon, az ágyamban elalvás előtt erre a szép délutánra gondoltam. És csak röviddel azelőtt, hogy a szemhéjam elnehezült volna, jutott újra eszembe a furcsa, parkbeli élményem.