PREMIER

– Semmit nem látok! – Ruby ugrándozott. Hiába. Előtte legalább három sor lány állt, akik ugyanúgy igyekeztek jobban látni.

Én is vergődtem. Tulajdonképpen miért zsúfolódnak mindig az első sorba az egy méter nyolcvan centis libák? Ha mindenki a nagyság szerint állna, akkor én is látnék valamit a vörös szőnyegből. Akkor nekem is jó volna a harmadik sor. De egy premieren erről soha nem lehetett szó. Mindenki meg akarta érinteni a filmcsillagokat.

Sajnos már elég hűvös volt. A december gyors léptekkel közeledett, és örülhettünk, hogy aznap este nem esett.

– Te többet látsz? – kiáltotta Ruby Phyllisnek. Hülye kérdés. Phyllis egészen elöl állt.

Igen, látom, hogy jönnek a limuzinok. Ó, istenem!

Abban a pillanatban sivalkodás hallatszott, és bár semmit nem láttam, biztos voltam benne, hogy a főszereplő megérkezett. Elég közel álltunk a sajtó embereinek a csoportjához, ezért közvetlen közelről élvezhettük a vakuvihart és kattintásokat. Csak látni nem láttunk semmit. Jobban mondva mindössze annyit, hogy az előttem álló (legalább egy méter nyolcvan centis) nőszemély épp úgy lábujjhegyen ugrál, ahogyan Ruby.

Na, lányok, segítsünk?

Ruby és én mintegy parancsszóra hátrafordultunk. Mögöttünk Corey és Lee álltak.

Gyere, a vállamra veszlek. – Corey lehajolt, és az aprócska, elfszerű Ruby két másodperc múlva a fiú széles vállán ült.