anyagomat, ő pedig a rendezett, bár régimódi írásával bemásolta a mappájába. Aztán elégedetten hátradőlt, és rám nézett.

Ezzel kész is a kiselőadásunk. Szeretnéd te előadni?

Én egyedül az osztály és a Sztár Klub előtt? Nem. – Azt hiszem, neked mint az iskolánk újoncának egyszer már be kellene bizonyítanod, hogy mást is tudsz, mint pusztán jól kinézni.

A vigyora most megint széles volt, és a fehér, szabályos fogai felcsillantak. – Együtt is előadhatnánk.

Inkább nem. Egyedül jobb benyomást keltesz.

Lee a szemét forgatta. – Feltétlenül több önbizalomra van szükséged.

Mi köze ennek a kiselőadáshoz? – kérdeztem megütközve.

Segítene, hogy ne húzódj mindig vissza a csigaházadba.

Nem teszem, higgy nekem! – mondtam megkönnyebbülten. – De a te lenyűgöző megjelenéseddel eleve egy jeggyel jobbról indulunk.

Ez... – kezdett bele.

...a színtiszta igazság – szakítottam félbe, és újra szélesen mosolyogtam. – Ha megakadsz, segítek neked. Megígérem – fűztem hozzá kegyesen.

Hát akkor nem sülhet el rosszul – mondta öntelten.

Észrevettem, hogy megsértődött. Remélhetőleg ezzel nem követtem el hibát. Még a végén kiáll, és egyedül a saját munkájaként adja elő. Tudtam, hogy az állandó késésemmel és az előnytelen megjelenésemmel a tanárok szemében nem voltam a legkedveltebb diák.

Az igazság órája. Lee megtartotta a kiselőadást, és már nem tűnt sértődöttnek. Olyan gyakran említette a nevemet, hogy mindenki megérthette: az egészet együtt dolgoztuk ki. Lee – ahogyan sejtettem – kiváló előadó volt. A megfelelő helyeken vicces megjegyzéseket tett, feszültséget keltett ott, ahol nem is volt (II. Jakab unalmas volt), és a hihetetlen aurájával mindenkit lebilincselt. Már éppen ellazultan hátradőltem volna, amikor Lee befejezte, és élvezte a tomboló tapsvihart. Hol maradtak a kivégzett püspökök? Az egyetlen igazán izgalmas kérdés Jakab életében.

Lee a székére csúszott mellettem. – Csukd be a szád, vagy belerepül egy légy.

Mi lett a püspökökkel?

A homlokát ráncolta, mintha nem tudná, miről beszélek.

II. Jakab hét püspököt kivégeztetett, akik katolikusként elutasították őt, és nem akartak hűségesküt tenni neki. Ezenkívül zsarolni próbálták.

Ostobaság. Csak leváltották őket.

Rámeredtem. – Nem. Lefejezték őket. Ott állt abban a könyvben.

Melyik könyvben? – kérdezte Lee ártatlanul.

Hát a te könyvedben... – Megragadtam az iskolatáskáját, és addig tártam benne, amíg meg nem találtam. Akkor fellapoztam az oldalt, „...letartóztatták, és bujtogatás miatt törvényszék elé állították. A törvényszéki eljárás viszont felmentő ítélettel végződött" – olvastam. DE NEM EZ ÁLLT OTT! Kivégezték őket. Többek között a canterburyi érseket is. A könyv bibliográfiájához lapoztam. 2010-es átdolgozott kiadás. Megbolondultam? Ekkorát tévedtem volna?

Leere néztem. Elégedett mosoly ült az arcán. Feltűnés nélkül egy kicsit elhúzódtam tőle. Mi nincs vele rendjén?

Megígértem Phyllisnek, hogy segítek neki a kiselőadásában – Phyllisnek ez rosszabb feladat volt, mint az iskola vécéit sikálni. Corey-nál találkoztunk, aki párja volt ebben a feladatban. Corey szobája úgy nézett ki, mint mindig: igazi disznóól. A földön, az ágyon, a komódokon, mindenütt ruhák hevertek. Közöttük összegyűrt rágógumi– és csokipapírok hemzsegtek az üres joghurtos poharak és műanyag flakonok mellett.

Corey, te egy disznó vagy – jelentette ki Phyllis kertelés nélkül.

Ne nézz szét, és ülj le! – mondta a fiú zavartalanul, és bekapcsolta a számítógépét.

Phyllis és én váltottunk egy pillantást, aztán gyorsan lepakoltam az ágyat. Két póló és farmer, zoknik és talán megpenészedett müzli? Úgy döntöttem, nem tanulmányozom behatóbban. – Tulajdonképpen kitakarítasz itt néha? – kérdeztem Corey-t.

Én nem. Az anyám. De az utóbbi időben megtagadja. Lassan változókorba ér, és időnként furcsa elképzelései támadnak.

Phyllis együtt érző arckifejezést vágott. – Ó, igen, szegény. Sokszor hallottam, hogy változókorban a nők depressziósak lesznek, rosszabb esetben pedig őrült gondolataik támadnak.

Idegesen felnyögtem. – Én inkább azt gyanítom, ezeknek az elképzeléseknek a felelősségvállaláshoz és segítőkészséghez van némi köze. Corey-nak végre fel kell nőnie, és kivennie a részét a háztartásból.

Bingó! – kiáltott Corey, de nem tudtam volna megmondani, hogy ezzel rám gondolt, vagy a bekapcsolt számítógépére.

Phyllis azt gondolta, a számítógépére. – Nem kellene az anyádnak orvoshoz mennie? Vannak olyan hormonok, amiket ilyen panaszok esetén fel lehet íratni.

– Á, Citynek van igaza. Segítenem kell neki, és ki kell takarítanom a szobámat.

Ezenkívül az anyukája még csak negyven éves. Még igen távol van a változókortól – magyaráztam Phyllisnek. Mrs. Andrews, Corey anyukája még mindig nem nézett ki negyven évesnek. Lehet, hogy néhány évvel fiatalabb is volt. Vajon a fiatalabb szeretőn múlt? Úgy látszik, van abban valami jó is, ha a negyvenhárom éves férj egy huszonnyolc éves nővel lép le, mert akkor a feleség is lelkifurdalás nélkül szerezhet be magának fiatalabb férjet...

Nézzük csak! – Corey kizökkentett a gondolatmenetemből, és a billentyűzeten kopácsolt.

Itt. Próbáld meg ezt! – Az egyik Google bejegyzésre mutattam. – Mi is ezt néztük Leevel, nagyon hasznos volt. Beszkennelt, régi könyvlapokat mutat. Vagyis megbízható. Ezt nehezen tudná valaki manipulálni.

Hülye kiselőadás! Ezt a régi írást nem is tudom rendesen elolvasni – szitkozódott Corey. – Miért is választottam vallás– történetet?

Fogalmam sincs. Tényleg, miért? – kérdezte Phyllis, és a számítógép másik oldalára állt, hogy ő is tudjon olvasni.

Apa úgy gondolta, nagyon fontos – dünnyögte Corey.

A hangjából kimondatlanul is keserűséget és vágyakozást hallottam ki. Már pusztán az, hogy a tantárgyai kiválasztásánál az apjára hallgatott, mutatta, mennyire hiányzik neki. Vicar McKenna éppen az ellenkezőjét tette annak, ami egy lelkésztől elvárható lett volna: beleszeretett egy tizenöt évvel fiatalabb nőbe a templomi kórusból, és feladta érte a családját. Azóta egy kis községben él Surrey-ben az énekesnővel és két kisgyerekkel, Corey féltestvéreivel. Corey legfeljebb évente háromszor látogatta meg az apját. Amikor hazajött tőle, egy hétig kibírhatatlan volt. – Szívesebben vagyok itt, Londonban anyával. Bár sokat utazik, de jól keres, és sokkal jobban élünk, mint apával az álságos fontoskodásával a szent családról és szeretetről – vallotta be nekem a legutóbbi látogatása után. Félreérthetetlen volt a féltékenysége és a megbántottsága. – Te legalább tudod, ki az apád, és mindig szívesen fogad. Az enyém még a születésem előtt meghalt – feleltem neki. Ez egy kicsit mintha vigasztalta volna.

A képernyőre összpontosítottam. Phyllis és én elővettük a ceruzáinkat, és jegyzeteltünk. Corey rákattintott a következő oldalra, amikor valami a szemembe szökött.

– Várj! – kiáltottam olyan hirtelen, hogy mindketten összerezdültek. – Menj vissza!

II. Jakab mintha követett volna engem.

Istenem, City, mindjárt kiesik az egér a kezemből – mondta Corey, de teljesítette a kérésemet, és visszament az előző oldalra.

Átfutottam a szöveget. – Lejjebb! – mondtam. – Állj! – Ott állt. Minden elsötétült előttem.

Hé, City, egészen sápadt vagy. – Corey és Phyllis aggódva figyeltek.

A félelmeim beigazolódtak.

Mennem kell. – Magam is hallottam, milyen vékonyan csengett a hangom.

Most mi van? – Corey ideges lett. – Miért? Hová? Úgy értem, reménykedtem a segítségedben, mert te már...

Tudomást sem vettem róla, fogtam a kabátomat meg a táskámat, és egyszerűen elmentem. A hátam mögül hallottam, amint Corey dünnyög valamit Phyllisnek a „menstruációtól sújtott nőszemélyekről". A választ nem hallottam. Túlságosan sokkolt amit láttam. Valamit azonnal ellenőriznem kell. De már előre tudtam, hogy nem tévedtem. Leenek ezúttal választ kell nekem adnia! Ám előtte még vissza kell mennem a British Librarybe.

A kaputelefonból Lee hangja szólt: – Igen? – Elég álmosnak hangzott. De nem érdekelt.

Nyisd ki! Én vagyok – kiáltottam.

A szerkezet azonnal zümmögni kezdett, én pedig beléptem a viktoriánus korabeli épületbe. Lee a lépcső felső végén állt, és lényegesen vidámabbnak nézett ki, mint ahogyan az előbb a hangja csengett.

Fay? Mi az? Feldúltnak látszol.

Tudtam, úgy trappolok felfelé a lépcsőn, akár egy nílusi víziló. – Magyarázattal tartozol nekem. – Mintha megrémült volna, én pedig azt gondoltam: Hah! Elkaptalak! – Éppen a könyvtárból jövök. A II. Jakabról szóló kiselőadásunkban a kutatásaim szövegét egész egyszerűen megváltoztattad! Azt írtad, 1698-ban hét püspököt egy petíció miatt a Towerbe vettetett, majd 1698. június 30-án kegyelmet kaptak, és szabadon engedték őket. Én azt írtam, azon a napon kivégeztette őket. Utána olvastam interneten, és a British Library egyik könyvében is. Ennek ellenére a kiselőadásban a saját verziódat adtad elő. Most ugyanazon az internetes oldalon, ahol a kivégzést találtam, azt olvasom, hogy kegyelmet kaptak, és szabadon engedték őket. És a British Library könyvében is ez áll!

Tévedtél, Fay. Valószínűleg véletlenül egy másik eseményről olvastál. Vagy egy másik internetes oldalról. Méghozzá egy nagyon megbízhatatlanról, tegyük hozzá.

Egy pillanatig tátott szájjal bámultam rá, aztán idegesen kotorászni kezdtem a táskámban. Végre megtaláltam. Az orra alá dugtam az összegyűrt papírokat. – Tessék! – fújtattam. – Nem vagyok hülye. Pontosan tudom, melyik internetes oldalt és melyik könyvet tanulmányoztam.

Szótlanul elvette a kezemből a gyűrött lapokat, és olvasni kezdett. A homlokát ráncolta, és néhány percig hallgattunk.

Akkor észrevettem, hogy eléggé megviselt. A haja még rendetlenebb, az álla még borostásabb volt, mint Cynthia partiján. Melegítőnadrágot és pólót viselt, a nadrágja madzagja elcsúszott, mintha éppen az ágyból ugrasztottam volna ki.

Biztos vagy benne, hogy ugyanarról az oldalról van szó, amelyikről mi az információkat... – kérdezte végül.

Fejezd be, hogy hülyének nézel! – sziszegtem. Dühös voltam. Itt valakit az orránál fogva vezetnek, és biztos voltam benne, hogy én vagyok az. A kérdés csak ez: miért? – Amikor a kivégzésről meséltem neked, olyan fehér lettél, mint ez a fal itt. És most egyszerre csak szabadon engedik őket? Miféle játékot űzöl? Ki vagy te? Hogyan csináltad ezt?

Úgy nézett rám, mintha azon gondolkodna, hogyan is kezdjen bele, hogy mindent elmagyarázzon nekem.

Először is gyere be! – mondta végül, és a felkaromnál fogva maga után húzott egészen föl, a szobájába. Enyhén összerándultam, de nem engedett el. Medveereje volt. Bár le akartam rázni magamról, szilárdan tartott. Anélkül, hogy fájdalmat okozott volna. A szobájában gyengéden a kanapéra nyomott.

Egy ideig egymás szemébe néztünk, kölcsönösen méricskéltük egymást, és ismét átfutott a fejemen: ki ő? Hogyan tudta a fogfájásomat elfújni? Hogyan tudta a történelmet megváltoztatni? Hogyan tudta Rubyt, Nicole-t, Phyllist, Jaydent, sőt még Corey-t is a kisujja köré csavarni?

Honnan vannak ezek a lapok? – kérdezte végül.

– A British Libraryben talált könyvből fénymásoltam – feleltem. – De tudod, mi az érdekes benne? Amikor az előbb ott voltam, és fellapoztam ugyanazt a könyvet, az állt ott, amit te adtál elő. Magyarázd el nekem, hogyan csinálod ezt!

Mit hogyan csinálok?

Te megváltoztattad a könyvek tartalmát! Nézz ide: pecsét, kölcsönzési szám. Minden ugyanaz – vetettem a szemére. – Csak azon töprengek, hogyan! Sehol nem lehet észrevenni tépést az oldalakon. De főleg, mi olyan különleges ezekben a négyszáz éves püspökökben?

Ez mindent megváltoztathatna – felelte. – Lehet, hogy Anglia ma nemcsak katolikus volna, hanem még Napóleon vagy Hitler is bevette volna. A római pápa támogatásával. Még a legapróbb változásnak is végeérhetetlen következményei lehetnek. Akár egy kő, amelyet a vízbe dobsz, és a hullámai egyre nagyobbá és szélesebbé válnak.

Rámeredtem. – Tehát megváltoztattad a történelmet?

Lee a kezében lévő lapokra nézett. – Ne butáskodj, Fay! Te a könyvtárban egyszerűen egy hibás példányt tartottál a kezedben. Én észrevettem, és már jó ideje gondoskodtam róla, hogy eltávolítsák.

Nyeltem egyet, és már nem tudtam, mit is mondjak. A magyarázata olyan sziklaszilárd volt. Olyan logikus.

Ennek ellenére tudtam, hogy hazudik.