leereszkedő arckifejezéssel nézett rám. Legszívesebben sarkon fordultam és kirohantam volna az osztályból. Remek. Pontosan, amire ebben a helyzetben szükségem volt: egy felfuvalkodott szépfiú, aki részvétet érez irántam.

A szemébe néztem, mély levegőt vettem, és amilyen higgadtan csak tudtam, leültem mellé a helyemre. A szemem sarkából láttam, ahogyan az orra megremeg. Már megint ennyire érződött rajtam a whiskey bűze? Ha igen, akkor ezúttal ellógom a második órát, otthon letusolok és átöltözök.

Lee furcsán csuklott egyet. A szája szeglete megrezdült. Nevetett? Mr. Sinclair éppen Wilde Dorian Gray-éből kezdett egy részt felolvasni. Összpontosítottam. Még kétszer hallottam a csuklást.

– Ó, istenem, City, már megint? – Jayden a fejét rázva nézett rám.

Sajnálom – mondtam lesújtva. – Mindjárt hazamegyek, és átöltözöm.

Nem, nem érzek semmit – magyarázta türelmetlenül. – A szemed alatt olyan nagy fekete karikák vannak, akár egy-egy fekete lyuk a világűrben. Hogy akarod az A szintet letenni, ha az anyád minden éjszaka a kocsmában dolgoztat?

Jó kérdés. Erre nem tudtam mit felelni. – Majd csak lesz valahogy – dünnyögtem kitérően. – Nincs alkoholszagom?

Jayden megrázta a fejét. – De menj, és kérj kölcsön egy korrektort vagy valamit. Tényleg úgy nézel ki, mint egy vámpír.

Megdöbbenten néztem rá. Honnan tudja, mi az a korrektor? Szerencsémre Ruby is éppen odajött hozzánk.

Ruby, kölcsön tudsz nekem adni egy kis sminket? – kérdeztem, mielőtt Jayden megszégyenít, és helyettem kérdezi meg.

Ruby ábrándos tekintete kritikussá vált. Röviden végigmért, aztán határozottan a legközelebbi lánymosdóba vonszolt. Amikor néhány perccel később a tükörbe néztem, igencsak kipihentnek néztem ki, bár közel álltam hozzá, hogy elaludjak. A mosdó nyugalmától meg attól, ahogyan lehunyt szemmel, türelmesen ültem és vártam, hogy Ruby befejezze a munkát, eluralkodott rajtam a kimerültség.

Elbotorkáltam a következő órára, és fáradtan a székemre rogytam. A fény kialudt, a projektor felgyulladt, és abban a pillanatban egy cetli landolt előttem az asztal lapján:

Mrs. Cobbot megnevettetni.

Ez vicc, gondoltam. Viccnek kell lennie, mert ki látta már valaha is az iskola történelmében Mrs. Cobbot akárcsak mosolyogni is? Mrs. Cobb szigorú arcára néztem. Egészen arra összpontosított, hogy az osztálynak elmagyarázza a fóliája tartalmát. Aztán minden elmosódott.

– Felicity... elájult – hatolt át a ködön egy idegen hang. Pislogtam. De tulajdonképpen túl fáradt voltam a pislogáshoz. Aludni akartam. Csak aludni.

Kiviszem a friss levegőre – szólalt meg újra az ismeretlen hang. Röviddel ezután valaki megragadott. Éreztem, ahogyan felemelnek. Akkor kényszerítettem magam, hogy kinyissam a szemem.

Csak nyugodtan! – dünnyögte Lee, és még szorosabban a melléhez szorított.

Ijedtemben egészen nyugton maradtam, és újra lehunytam a szemem. Jó illata volt. Különleges illat, leginkább friss levegő, de még valami más is... Erdő? Mező? Moha! Megvan: moha. Az ég szerelmére, csak nehogy elkezdjek epekedni, mondtam magamban, és kinyitottam a szemem. A lépcsőhöz értünk.

Rendben, most már letehetsz – mondtam, és rúgkapálni kezdtem.

Lee letett. – Biztos vagy benne?

Igen. Biztosan nehéz vagyok neked. Nem mondhatni, hogy holmi elf volnék.

Szélesen vigyorgott, mintha valami viccet mondtam volna. – Nem, nem vagy elf. De azért elbírlak.

Ezt elhittem. Hároméves korom óta senki nem cipelt. – Háromszáz kilós súlyokkal edzel?

Néha – mondta kitérőn. – Gyere, meghívlak egy kávéra.

Kávé! Már maga a szó is csábítóan hangzott. Ráeszméltem, hogy két hete már biztosan nem ittam kávét, ugyanis minden este a kocsmában segítettem, ezért reggel mindig időszűkében voltam.

Ö, nem kell visszamenned órára? – Szívesebben ittam volna meg a kávét egyedül. Egy ragyogóan kinéző izompacsirta nélkül, akire minden tekintet rátapad, és ezzel nyilvánvalóvá teszi a nem megfelelő megjelenésemet. De legnagyobb sajnálatomra Lee csak vigyorgott, és közömbösen vállat vont.

Abba az egy órába nem fogok belehalni. – Megfogta a könyökömet, és lefelé húzott a lépcsőn.

A Starbucksba mentünk, két utcával arrébb. Lee ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse a kávét, és szendvicset is hozott.

Ellenkezés nélkül felfaltam. Lee kérdés nélkül újra felállt, és hozott még egyet. Azt is eltüntettem. Utána már nem is éreztem magam olyan fáradtnak, és képes voltam élvezni a kiváló kávét.

Köszönöm – mondtam, és hátradőltem a kényelmes fotelben. Szégyelltem magam. Mit gondol rólam, amikor úgy eszem, mint egy kiéhezett farkas?

Nincs mit – felelte.

A hosszú lábára meredtem, amelyet kinyújtott, és a bokáján keresztbe vetett. Aztán megkockáztattam egy pillantást az egész megjelenésére – de azonnal meg is bántam. A hanyag elegancia tökéletes példája volt. Egyáltalán fésülködtem ma reggel?

Gyakran előfordul, hogy elalszol? – kérdezte Lee.

Hogyan magyarázzam ki magam anélkül, hogy igénytelennek állítanám be magam? – Reggelente mindig egy kicsit késében vagyok. Rá kell végre vennem magam, hogy korábbra állítsam az órát.

Mit szól hozzá az anyád, hogy mindig elkésel? Nem ébreszt fel?

Vállat vontam. Valamire figyelmes lettem. – Amerikai vagy?

Ezzel megleptem.

Nem. Miből gondolod?

Olyan az akcentusod.

Ó – mondta zavartan. – Nemrég még Kaliforniában voltam. Lehet, hogy az az öt év nyomot hagyott.

Kíváncsian néztem fel. – Kaliforniában? Tényleg? Pontosan hol? – Bukarestet is mondhatott volna, valószínűleg ugyanígy ráharaptam volna. Egyszer végre világot látni. El Londonból. Már akkor boldog lennék, ha Cornwallt még egyszer láthatnám.

Nem is annyira remek – próbált meg Lee csitítani.

De ott mindig süt a nap – mondtam, és az állammal az ablak felé böktem, amelyen kopogott az eső.

A fejét ingatta. – Na igen, de cserébe L. A. fölött igencsak sűrű szmog ül. Minden száraz és barna. London zöld. És ha süt a nap, a Hyde Park felülmúlhatatlan.

Ebben kételkedtem. A Hyde Park állandóan zsúfolásig megtelt emberekkel. Vasárnaponként, ha jó idő volt, alig lehetett végigmenni rajta. Már nem is tudtam egy igazi erdőre visszaemlékezni, vagy hogy mikor is jártam ott utoljára. Valószínűleg a nagyapámmal. Sok évvel korábban, amikor még tudott járni. Mielőtt kerekes járószéket kapott, aztán néhány hónappal később meghalt.

Feltűnt, hogy Lee figyel.

Tényleg, Kalifornia szóra sem érdemes. Csak gyors kaját esznek, és a legrégebbi épület tizenöt éves. Ugyan kinek kellene a McDonald's, ha egyszer itt a Tower?

Kétkedve vontam fel a szemöldököm. – Cserébe jó filmeket csinálnak. L. A.-ben nem mindenki a filmiparban dolgozik? Te is voltál forgatáson?

Az egyik szájszegletét felhúzta, de nem felelt a kérdésemre. – Szóval, mi történik veled? Gyakran elkésel óráról, de elég jók a jegyeid. Ilyen sokáig magolsz esténként?

Ezúttal én tagadtam meg a választ.

Rendben, akkor kitalálom. A szüleidnek van egy kocsmája, amely eszméletlenül jól megy, és ott pincérkedsz, hogy a tanulmányaidat finanszírozd.

Nyomoztál utánam? – kérdeztem gyanakodva.

Ártatlanul vállat vont. – Egy kicsit.

Mindenesetre rossz nyomon jársz – mondtam szárazon. Hogy eszméletlenül jól megy, azt anya kocsmájára nem lehetett volna mondani.

Ki kell mennem.

Kérsz még egy kávét?

Sóvárogtam utána. Mikor volt rá alkalmam, hogy ilyen jó kávét igyak? Az elmúlt két hétben egyáltalán nem is ittam.

Vigyorgott, és ő is felállt.

Amikor a mosdóból visszaértem, egy újabb csésze gőzölgött közöttünk az asztalon. Lee unatkozva lapozgatott egy pletykalapot.

Levettem a papírpohár tetejét, és már éppen inni akartam belőle, amikor a tető alsó felén észrevettem valamit.

Egy telefonszám, és alatta egy név, Sally.

A pult felé néztem. Mögötte a csinos szőke lány azon nyomban elpirult.

Tessék. A kávé az enyém, de a teteje határozottan a tied.

A műanyag fedőt Leenek nyújtottam. Értetlenül ránézett, majd követte a pillantásomat a pult felé, és vigyorgott.

Menjek? – kérdeztem, és komolyan gondoltam.

Nagy szemet meresztett rám. – Miért?

Hogy a zsákmányodat szemügyre vehesd.

Meghökkent, aztán hangosan felnevetett. – Te tényleg elhagynád a csatamezőt, igaz? – kérdezte, amikor végre újra megnyugodott.

Nem feleltem. Természetesen elmennék. Nagyon jól tudtam, hogy miattam senki nem mulasztana el egy ilyen csinos felszolgálót.

Én veled vagyok itt – mondta, de azért elvette a tetőt, és eltette.

Le vagyok nyűgözve. Egy férfi, akinek elvei vannak.

Újra hátradőlt, és összefont karral figyelt. – Megállapítom, hogy a nyelved igencsak csípős, ha ki vagy pihenve.

Éreztem, hogy elpirulok. Igaz, hogy egy szépfiú, aki mindent megkap, amit csak akar, ugyanakkor aranyos is volt, és kávét meg szendvicset vett nekem. – Sajnálom. Inkább meg kellene köszönnöm.

Még mindig engem nézett. Olyan érzésem támadt, mintha azon tűnődne, ezt most gúnyosan értettem, vagy komolyan. Vajon gondolatolvasó vagy ilyesmi? A tekintetében fellobbant valami, és halványan elmosolyodott.

Nincs mit. Szívesen. Úgy érzed, visszamehetünk órára? – Utánozhatatlan eleganciával felkelt.

Nehézkesen felkászálódtam a fotelból, és az órámra néztem.

Hm. Most matekunk lenne. A kémiáról lemaradtunk – állapította meg Lee. – Biztos vagy benne, hogy Mr. Selfridge elé tudsz állni úgy, hogy nem alszol el?

Muszáj. Nem vagyok matekból valami lángelme, nem engedhetem meg magamnak, hogy lemaradjak az órákról.

Újra végigmért, mintha a gondolataimban próbálna olvasni.

Gyorsan így szóltam: – Köszönöm. Őszintén. Megmentettél.

Bólintott, és visszamentünk az iskolába.

Van még egy kérdésem – szólalt meg váratlanul, mielőtt az iskolába értünk volna. – Mi volt az a cetli?

Kérdőn néztem rá, aztán eszembe jutott. Vihogtam. – Ez egy játék, amit Corey talált ki. Valamelyikünk kigondol egy feladatot, amelyet az óra alatt meg kell oldani. De csak a különösen unalmas tanároknál, és azokon az órákon, ahol mind együtt vagyunk. Ostoba, tudom, de tényleg szórakoztató.

Lee vigyorgott. – Akkor feltételezem, Mrs. Crobbot nem könnyű megnevettetni.

Lehetetlen vállalkozás – helyeseltem.

Hm. És mi történik, ha a feladatot nem sikerül megoldani?

Az alsó ajkamba haraptam. – Akkor ez van.

Ez unalmas – mondta Lee határozottan. – Kell valami ösztönző erő, különben senki nem erőlködik igazán.

Kétkedve néztem rá. – Mire gondolsz?

Hát, egyfajta zálog, amit letétbe tesztek, és ki kell váltani. Azt pedig, aki egyáltalán meg sem próbálja, meg kell büntetni.

Megbüntetni? Például másnap alsógatyában kell kijönnie tesiről?

Lee vidáman nézett le rám. Te jó ég, tényleg magas volt.

Én inkább egy kör fagylaltra gondoltam.

Ó. – Istenem, milyen mazochistának tart most engem? Szerencsére a déli csengő megmentett. Zavartalanul elvegyültünk az ebédlőbe áramló diákok között.

Felicity türelmetlenül hintázva állt az ajtóban. Nyilvánvalóan ránk várt. Vagyis Leere.

Végre itt vagy! – kiáltotta, és belekarolt. A tekintetében szabályosan sóvárgás tükröződött.

Hihetetlen, csupán második napja vagy itt, és máris lógsz – susogta.

Ezt azért nem nevezném lógásnak – tiltakozott a fiú zavartan. – Felicity nem érezte jól magát...

Még senki nem mondta neked, hogy Város gyakran elalszik történelemórán? – világosította fel a fiút anélkül, hogy engem akárcsak egyetlen pillantásra is méltatott volna.

El kell neki nézned – szakítottam félbe udvariasan. – Még csak második napja van itt. De most van egy órád, hogy minden modortalanságomat tudomására hozd.

Még egyszer Leere kacsintottam, és elvegyültem a tömegben.

Jól vagy? – kérdezte Phyllis együtt érzőn, amikor leültem hozzá és a többiekhez az asztalhoz.

Ittam három kávét, és ettem egy kicsit. Olyan fittnek érzem magam, mint már napok óta nem.

Elkaptam Jayden kétkedő pillantását.

Tényleg – bizonygattam makacsul.

Akkor miért nem tűnt fel, hogy a pólód kifordítva van rajtad?

Iszonyodva néztem le. A szégyentől legszívesebben a föld alá süllyedtem volna.

Nem csupán kifordítva volt rajtam. De fordítva is. A cédulája a nyakamnál éktelenkedett.