AZ ÚJ TANULÓ

 

Anya szerencsére már a kocsmában volt, és Mrs. CoIIins értesített a söröshordók szállításáról. Mintha nem tudtam volna, hogy mindig kedden szállítják a sört.

Főztem magamnak tésztát szósszal, kivasaltam néhány holmit, és összekészülődtem a franciaórára, amely hetente kétszer, este volt.

Két kocsmamentes nap a héten. Habár anya és Mrs. Collins ezt másként látták. Tudtam, hogy anya annak örülne legjobban, ha átvenném a kocsmát, és már most is állandóan ott segítenék neki. Az én elképzelésem viszont másként festett a jövőt illetően. Tanárnő akartam lenni. Gyerekekkel akartam együtt dolgozni. Semmiképp nem akartam estéről estére egy pult mögött gubbasztani, részegekkel társalogni, és fillérenként összekaparni magamnak a pénzt egy-egy tisztességes fogásra.

Összepakoltam a táskámat, és visszamentem az iskolába. Ami szívás volt, ugyanis a franciaóra ugyanúgy nézett ki, mint az angol: egyedül voltam a Sztár Klub néhány tagjával.

Amikor az osztályterembe léptem, láttam, hogy az elszigeteltségemnek itt is vége szakadt, épp úgy, mint angolon: Lee már a padomban ült. Csakhogy Cynthia mellé telepedett, Ava az asztalon, Felicity pedig az ölében ült.

A nadrágzsebemben rezgést éreztem. Még öt perc volt az óra kezdetéig, ezért kihúztam a mobilomat, és felvettem.

– Szia, Feli, ráérsz franciaóra után? Jayden szeretné bepótolni a DVD-estét.

Jól hangzik, bár jelenleg itt is érdekes film megy.

Phyllis csupa fül volt.

Itt van Lee. A Sztár Klub szirénjeivel körülvéve. Felicity az ölében ül, és azon tűnődöm, vajon Monsieur Darbot kedvéért felkel-e.

Hallottam, ahogy Phyllis vihorászik. – Nem tudsz a mobiloddal egy képet csinálni? Akkor mindannyian jót nevethetnénk.

Szívesen megtettem volna, de a mobilom egy őslelet volt: nagy gombok mindenféle plusz funkció nélkül. Phyllis sejtette a dilemmámat. Még egyszer figyelmeztetett, hogy óra után Jaydenhez menjek, megvárnak a filmmel.

Letettük, és egy egészen más probléma előtt álltam: hová üljek? A jobb szélen álló, egyébként üres padomat epekedő Barbie babák és Ken foglalta el. Gyorsan Felicity Stratton és társai helyére ültem.

Ez tulajdonképpen zseniális volt. Felicity magától értetődőn a legjobb helyet választotta magának, mert ezidáig a franciatanárba volt belezúgva. Monsieur Darbot nem volt tipikus francia: magas volt, vékony, a haja és a szeme sötét, és egyáltalán semmiféle hajlandóságot nem mutatott, hogy egy tizennyolc éves, őrülten szerelmes diáklány csábítási művészetének megadja magát.

Felőlem Lee csinált, amit akart. Kipakoltam a tolltartómat, írótömbömet és a franciakönyvemet.

Lányok, attól tartok, elűztük Felicityt – hallottam abban a pillanatban Lee hangját.

De hiszen itt vagyok – búgta Felicity. A lány keze a fiú sűrű hajában a nyakához vándorolt. Lee szilárdan megfogta a kezét.

Felicity Morganre gondoltam. Itt szokott ülni, vagy nem?

Kit érdekel, hol ül Város? – kérdezte Cynthia, és a szempilláját rezgette.

Nana szépségem, csak nem leszel ilyen utálatos – dorgálta Lee elbűvölő mosollyal Felicityt gyengéden, de határozottan felemelte az öléből. – Úgy, most pedig legyetek ügyesek, és menjetek szépen a helyetekre!

A három lány felállt. – Ó, Istenem, ez olyan édes. Egy együtt érző férfi.

Ava szabályosan elolvadt tőle! Én is ugyanezt gondoltam, csak éppen ellenszenvvel.

El innen, City, eredj a támogatódhoz! – mondta Ava, amikor a padomhoz ért. Az olvadozó hangnem sziszegéssé vált.

A fenébe. Szívesebben maradtam volna ott. Miért vett rólam egyáltalán tudomást? Három szép lány sem tereli el kellőképpen a figyelmét? Jó szándékkal mosolygott rám. Most még hálásnak is kell lennem, akár a kutyának, amelynek egy szelet kolbászt dobnak az asztalról?

Szia – mondtam, és lecsaptam mellé az asztalra a holmimat. Éreztem a tekintetét, miközben rendezkedtem: a tolltartó balra fent, mellette a könyv felnyitva, az írótömb, felül új lappal közvetlenül előttem.

Lee előtt bőrkötéses írótömb feküdt. A fehér lapokon exkluzív töltőtoll hevert. Mindkettő egy vagyonba kerülhetett, ebben biztos voltam.

Még nincs könyvem – mondta Lee.

Úgy hangzott, mintha mindenáron beszélgetést akarna kezdeményezni. Szó nélkül középre toltam a sajátomat.

A belépő Monsieur Darbot megóvott bennünket a kényszeredett beszélgetéstől. Mindenesetre csak röviden lélegezhettem fel, mert alig ért a tanári asztalhoz, a francia akcentusával felkiáltott: – Kérem, pakoljanak el az asztalokról, tegyék el a könyveiket! Ma dolgozatot írunk.

Teringettét! Elfelejtettem. Ösztönösen Leere néztem. – Ez az első órád. Gondolod, menni fog?

Lee teljesen nyugodtnak látszott. – Azt hiszem. Kaliforniában jártam franciára, és jó tanárom volt.

Na igen, ha meg mégsem sikerül, Monsieur Darbot talán nem értékeli a dolgozatodat.

Lee csodálkozva felvonta a szemöldökét. – Te aggódsz miattam?

Nem feleltem, mert Monsieur Darbot elém állt.

Mademoiselle Morgan, kérem, ebben a minutumban távolítsa el a könyvét, különben kénytelen leszek csalással vádolni.

Gyorsan eltüntettem a táskámban a könyvet.

Monsieur Darbot egy lapot tett elém, majd Lee elé, aztán megtorpant. – Monsieur ö...

FitzMor – mondta Lee türelmesen.

Est-cequevous êtes sûr devouloir faire cette interrogation?{1}

Oui, absolument. Nous avons déjà travaillé sur ce sujet dans mon école précédente{2} – felelte Lee tökéletes franciasággal.

A szemem sarkából láttam, hogy valamennyi csoporttársunk csodálkozva pillant rá. Felicity szeme csillogott.

A dolgozat nehezebb volt, mint vártam. Talán azért is, mert nem tudtam rá tanulni. Még mindig a lyukas szövegnél vesztegeltem, amikor Lee kicsit megrúgta a lábam. Nem néztem fel, csak kihúztam magam.

A második mondatnál azt kell beírni, hogy „ce qui" – hallottam halkan a hangját.

Rémülten meredtem magam elé. De Monsieur Darbot figyelme a Sztár Klub három gráciájára irányult. Az utasítása szerint kijavítottam.

Az időpontoknál elfelejtetted az „s”-t, az órák többes számának a jelét.

Monsieur Darbot most Oliverre és Maryre összpontosított. Az „heures”-t mindenhol kiegészítettem az „s”-szel.

Lent, a lyukas szövegnél „va chercher”-t kell írni, nem „a chercher"-t. – A hangja ezúttal túl hangos volt. Rémülten pislogtam a tanári asztal felé, és akkor Monsieur Darbot így szólt:

Elég! Azonnal tegye le a tollat, Mademoiselle Smith!

Dawn, három paddal arrébb sápadt arccal letette a tollát, és átnyújtotta a dolgozatát a karakán franciának.

Abban a pillanatban világossá vált számomra, hogy nem rám gondolt. Nem hallotta Leet. Senki nem hallotta Leet. Csak én. A fejemben hallottam Lee hangját. A kezem remegni kezdett, és rémülten néztem a padtársamra. Ő makacsul a papírjára meredt. De felismertem, hogy szándékosan kerüli a pillantásomat.

A dolgozat további részét megoldottam anélkül, hogy újra hallottam volna a hangját. De már összpontosítani sem tudtam igazán.

Az óra után a gráciák újra körülvették Leet, és nem volt rá lehetőségem, hogy beszéljek vele.

Amikor elindultam, nem tudtam, mi aggaszt jobban: az elrontott dolgozat, vagy hogy Lee hangját hallom a fejemben.

Ó, de jó, hogy itt vagy!

Jayden nyitott ajtót. Rikító zöld pólót viselt, rajta sárga smiley. A háttérben a többiek hangját hallottam. Nevettek, és hangosan, összevissza beszéltek.

Épp Twistért játszunk. De Corey mindig elrontja.

Ezen nem csodálkoztam. Valószínűleg tiltott helyeken próbálta a barátnőimet megfogdosni.

A látvány mindenesetre vidító volt. Corey feküdt alul, és az összes barátnőm rajta ült.

Már megint nem tudta az ujjait visszafogni? – kérdeztem tőlük. Vidáman kiabáltak összevissza. Ruby, aki Corey lábán ült, felszedte magát, miközben Phyllis elengedte a csuklóját. Csak Nicole habozott, mielőtt felkelt volna a hasáról.

Néhány perccel később kényelmesen elhelyezkedtünk Jayden nappalijában. Az anyukája behozott egy tálca szendvicset és meleg mikrós popcornt. Sokszor irigyeltem Jaydent a szüleiért. Mindig gondoskodók voltak, mindig megkínáltak bennünket valamivel, érdeklődtek az iskoláról, a családunkról, és egyszerűen csodálatosan normálisak voltak. Jayden sokszor sóhajtozott amiatt, hogy Mrs. Brooks még mindig anyáskodik fölötte, amire én csak azt mondtam, élveznie kellene. Erre többnyire csendben maradt.

Milyen volt a franciaóra? – szakította félbe a gondolataimat Phyllis.

Ó, nem volt olyan vidám. Dolgozatot írtunk, és én teljesen elfeledkeztem róla.

Lee dolgozatot írt az első franciaóráján? – kérdezte Nicole elkerekedett szemmel. Biztosan ő is szívesen ülne a helyemen, amikor elkések, épp úgy, mint a gráciák.

Ő lett kész legelőször – voltam kénytelen elismerni. A többit inkább elhallgattam.

A Gyűrűk Ura első és második részét néztük meg. Te jó ég, micsoda ostobaság: tündék, törpék, beszélő, járó fák, varázslók...

Ilyen ostobaságot... – szólalt meg mellettem Phyllis, mintha a gondolataimban olvasott volna. – Mindenki egy gyűrűért harcol.

– Hm, és az most Nicolas Sarkozyé – mondta Corey. Mindannyian felnevettünk, és így belerondítottunk a jelenetbe, amelyben Sean Beant éppen eltalálja egy nyíl, ő pedig drámaian a földre rogy.

Később az ágyamban még egyszer végiggondoltam az estét. Phyllis kimondta azt, amit én gondoltam. Ez kettőnk között nem volt szokatlan. Gyakran gondoltuk ugyanazt, és többször előfordult már, hogy egyszerre mondtuk ki ugyanazt.

De Lee...

Franciaórán hallottam a hangját. Hogyan lehetséges ez? Vagy – mint Phyllis – ő is egy hullámhosszon van velem? Csak éppen Phyllisszel ellentétben tisztán és egyértelműen úgy hallottam, mintha velem beszélne. Bár... Már nem is voltam benne olyan biztos, hogy nem csak beképzeltem magamnak. De vajon Lee tekintetét is csak én képzeltem olyannak az eset után?

Aztán a támogatása. Miért fektet ilyen nagy hangsúlyt a társaságomra? Az idegeire megy a gráciák rajongása? Az meglehet. Biztosan barátnője van, de azért minden esélyt sem akar elszalasztani, ezért jó ürügy vagyok, nehogy Felicity és társai még rámenősebbek legyenek.

Ettől a gondolattól megnyugodva elaludtam.

Ismét elég kusza álmot láttam. Újra a kék szemű fiúról és Leeről.

Amikor – mint mindig, kicsit késve – az osztályterembe léptem, meglepetten megtorpantam. Lee nem álom volt. Hanem a valóság. És a padomban ült. Hátulról valaki meglökött.

Mr. Sexy Selfridge, a matektanárunk. Még csak a húszas évei végén járt, és a kék szemével meg a nevetőráncaival úgy nézett ki, akár egy élsportoló. Az iskola legtöbb diáklánya érte rajongott, és – van isten! – szingli volt.

Ne haragudj, Felicity! – mondta Mr. Selfridge barátságosan, és gyengéden maga elé tolt az osztályterembe.

Mint az iskola oly sok diáklányának, nekem is ő volt a gyengém. Ám sajnos a matematika is a gyengéim közé tartozott, ezért nem voltak túl jók a kilátásaim, hogy a figyelmét pozitív értelemben magamra vonjam.

Mindenesetre, amint a helyem felé közeledtem, a kábultságom elillant. Lee mosolyogva nézett rám.

Milyen hanyagul ült a székén farmerban és az edzett mellkasán feszülő pólóban! Úgy nézett ki, mint egy fotómodell vagy filmsztár, és én azon tűnődtem, tényleg mi a csudát keres itt, az iskolában.

Jó reggelt, Felicity! – mondta azon a hízelgő, lágy hangján.

Leültem. – Jó reggelt.

Mr. Selfridge elkezdte az órát, én pedig gyorsan kipakoltam a táskámból. A következő órában nagyon kellett összpontosítanom (egyenletek), és időnként elfeledkeztem a padtársamról. Legalábbis amíg önállóan nem kellett feladatokat megoldanunk. Már éppen megelégedtem volna az eredményeimmel, amikor Lee felém hajolt.

Szabad adnom egy ötletet? – kérdezte, és a számításaimra nézett.

Megdermedtem, de azért bólintottam.

Ha itt először összeadsz, és aztán négyzetgyököt vonsz belőle, gyorsabban megkapod az eredményt, de itt elrontottad. – Az egyik összegre mutatott még eléggé az elején.

Az orcám belső felébe haraptam. Aztán mély levegőt vettem, és elölről kezdtem. De nem sokáig jutottam, mert megszólalt a csengő. A többi házi feladat. Vagyis az egész délutánom rámegy. És még csak egy óra telt el.

Miért én?

A hét további részében sem tudtam szabadulni a kérdéstől, mert Lee minden tárgyat felvett, amire én is jártam. Felicity Stratton volt az egyetlen, akit ugyanilyen gyakran kellett elszenvednem. Hogyan sikerült éppen Leenek ugyanazokat az órákat felvennie – a Horton College-ba számtalan tanuló járt. Lee mindenütt mellettem ült. Ennek nem feltétlenül örültem, mert nem csupán a három grácia és a Sztár Klub figyelmét vonta magára, hanem az összes tanárét is.

Kétszer annyit kellett felelnem, mint egyébként. Lee ezenkívül nagyon jó volt az iskolában. Ez idáig minden órán gond nélkül fel tudott zárkózni. Mindegy, hogy transzponálni kellett éneken, a hinduizmus alapjait elmagyarázni vallástörténeten, vagy a DNS-láncot elemeire szétbontani biológián. Ha elakadtam, nem azonnal az eredményt árulta el, hanem apró utalásokkal segített. Sokkal jobban elmagyarázta a gének összetételét, mint ahogyan Ms. Greenacre tudta. Ez megint csak jó volt.

A szünetek többségében Felicity, Cynthia és Ava mindig behálózta, de kétszer kettesben is voltunk.

Te is tanár akarsz lenni? – kérdeztem tőle biológia után.

Még nem döntöttem el – felelte.

Milyen lehetőségek között ingadozol?

A szekrényemnél megálltunk, mert bele akartam tömni minden iskolai holmit, amire másnap nem volt szükségem. Amikor felé fordultam, hanyag testtartással az enyémtől balra lévő szekrénynek támaszkodott.

Mint minden fiúnak, nekem is az az álmom, hogy rendőr legyek – mondta és mosolygott.

Á igen. Én meg Harry herceg felesége akarok lenni – feleltem, és édesen visszamosolyogtam rá.

Hangosan felnevetett. – De veled ellentétben én komolyan gondolom. Talán a rendőr nem a helyes kifejezés. Nyomozó vagy felügyelő, az tetszene.

Ó, értem – mondtam elnyújtva, és a kulcsom után kezdtem kotorászni. – James Bond.

Már látom, veled jókat lehet szórakozni – mondta nevetve.

Hát persze. Úgy is neveznek, mint a Westminster Bond– lánya – mondtam szárazon, és az XL-be hajló L-es ruhaméretemre mutattam. Éppen ki akartam nyitni a szekrényemet, ám a kulcsom beszorult.

Ó. A fenébe. – Megütközve körbevizsgáltam, de attól féltem, újra beletöröm a kulcsot. Kételkedtem benne, hogy Mr. Williams még egyszer olyan elnéző lenne.

Hagyd, majd én. – Lee elvette a kulcsomat, és ott, ahol megérintett, a bőröm bizseregni kezdett. A bizsergés felfelé kúszott a karomon. Lee szemügyre vette a kulcsot, aztán rám nézett.

Nincs véletlenül hajtűd? – kérdezte.

A fürtös, középhosszú hajamra mutattam. – Ma nincs. De van valami más. – A táskámban kutattam, és előhúztam egy gémkapcsot.

Megrázta a fejét. – Túl kicsi és nem stabil.

Akkor eszembe jutott még valami. – Ó, várj csak – A tolltartómban kotorásztam.

A körző sem jó – mondta Lee, aztán meglepetten a ceruzaszerű tárgyra nézett, amelyet felé nyújtottam. – Ez mi?

Működésbe hoztam a mechanizmust, és az elejéből tíz centi– méteres penge csúszott elő.

Lee nagy szemmel nézett rám.

Egy tőr. A nagyapám ajándékozta nekem, mielőtt meghalt. Úgy gondolta, jó lesz önvédelemre.

Lee arcán mosoly suhant át. – Tele vagy meglepetéssel. – A tőr után nyúlt, és két másodperc alatt kinyitotta a szekrényemet.

Király – mondtam lenyűgözve. – Biztosan jó nyomozó leszel. Mindig tudnod kell úgy gondolkodni és dolgozni, mint a bűnözők, akiket üldözöl.

Lee nevetett. Egyszerre csak felhangzott a Coldplay-től a Viva la Vida. Lee az inge bal zsebébe nyúlt, és kihúzta a mobilját. – Ne haragudj! – dünnyögte, és felvette.

Egyébként a mobil használata nem megengedett – mondtam hangosan, bár már nem figyelt rám.

Egyszer röviden félbehagyta a beszélgetést. – Ez hosszabb lesz. Hétfő reggel találkozunk.

Elment, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam. Csak ekkor tudatosult bennem, mekkora feszültség alatt álltam mindig, amikor a közelemben volt. Még mindig nem fogtam fel, hogy egy olyan alak, aki úgy nézi ki, mint egy parfümreklám modellje, miért tölti minden idejét velem. Még a testvéreim sem töltöttek soha ennyi időt önszántukból a közelemben!

Furcsa érzésekkel tértem haza.