Minden fekete volt körülöttem. Még azt sem tudtam volna megmondani, hogy álmodom-e, és ha igen, akkor mit. Időnként zörgést hallottam. Néha beszélt valaki. Egyszer azt gondoltam, valakit sírni hallok. De nem tudtam volna biztosra mondani, mert amint azt gondoltam, hogy ki kellene nyitni a szemem, újra a feketeség fogadott. De aztán egy másik érzés kerekedett felül, amely végleg kirángatott az álom mélyéből. A hólyagom felettébb kellemetlenül jelzett.
Ki gondolta volna, hogy ilyen megerőltető lehet az embernek a saját szemét kinyitnia? Lassan úrrá lett rajtam a pánik, és kényszerítettem magam, hogy pislogjak. Épp olyan nehezemre esett, mint amikor a Hyde parkban az első három körömet lekocogtam.
Minden elmosódott. Újra pislogtam. Lassan kitisztult a kép, és egy másik érzés uralkodott el rajtam: iszonyatosan fájt a fejem. Nem azok az apró tűszúrások, mint amikor az ember túl sokáig ül a számítógép előtt. És nem is a kis emberke, aki egy apró kalapáccsal valamelyik agytekervényt püföli. Sokkal inkább úgy éreztem, mintha a fejemet egy motoros bukósisakba préselték volna, amely négy számmal kisebb a kelleténél, és ki sincs bélelve. Ez volt a legádázabb fájdalom, amelyet valaha éreztem. És abban a pillanatban mintha a gyomromba ütöttek volna. Még éppen el tudtam fordítani a fejemet, mielőtt hánytam.
– Ó, istenem, Carl, mi volt a karácsonyi bóléban? – nyögtem fel, és visszagurultam a hátamra. Ilyen másnapos még soha nem voltam. Még akkor sem, amikor Phyllis, Nicole és én koktélokat próbáltunk mixelni. Úgy éreztem, mintha egy ólomgolyó koppant volna a fejemen. Nehezemre esett a szememet kinyitni. Anna meg fog ölni. Nem, én fogom Carlt megölni. Ez a gondolat sokkal jobban tetszett.
Karl az a szőke fiú, aki vacsoránál melletted
ült?
Ezt a hangot nem ismertem. Néhányszor fel kellett nyitnom, majd behunynom a szemhéjamat, mielőtt a szemem előtt összeállt a kép. Még hogy Anna nappalija és karácsonyfája! Egy ládafélében feküdtem, és velem szemben egy fiú ült. Egészen pontosan az a fiú, aki a vacsoránál hét fehér zsemlét tömött magába. Újra eszembe jutott, mi történt. A szenteste Annánál mintha fényévekre lett volna.
– A barátodat is Karlnak hívják? – ismételte meg a fiú a kérdését, és próbált némi távolságba kerülni a hányásomtól.
Most, hogy felismertem, már egyáltalán nem akartam másfelé nézni.
Szép kis dudor nőtt a homlokodon – mondta
ekkor.
Markáns, sűrű szemöldök keretezte kék szemét, középhosszú, szőke haja volt, amelyet a homlokán szőttes szalag fogott össze, zafírkék köntöst viselt, a karján és a nyakán prémszegéllyel. Ő volt a fiú az álmaimból! Teljes erővel újra belém hasított minden: az időutazás, a menekülés az erdőn keresztül, a réges-régi város, a királyi udvar, Lee... Lee!
Micsoda szar! – csúszott ki a számon.
Nem. Hányás – mondta a fiú, és úgy nézett rám,
mintha nem volna ki minden kerekem. – Vagy gyagyás vagy, vagy pedig
a fejedet ért ütés miatt beszélsz furcsa dolgokat.
Fejemet ért ütés? Miféle ütés, miféle fejre?
Újra pislogtam néhányat, és szemügyre vettem a környezetemet. Egyfajta ládában voltam. Nagyobbfajta ládában. Koporsóban? Egy olyan koporsóban, amelyet visznek, mert ebben a pillanatban hirtelen megrázkódott. Ez emlékeztetett még valamire: nem akartam vécére menni? Mégpedig eléggé sürgősen.
Megállni! Itt bent emberek vannak! Még élünk! –
Azon igyekeztem, hogy a hányásomat kikerüljem, nehézkesen felültem,
és ütni kezdtem a falat: – Hé, hallotok? – Te jó ég, minden
mozdulat fájt, és még szorosabbra húzta a fejemen a sisakot.
Hagyd abba! – fújtatott a fiú. – Elraboltak
bennünket. Jobb, ha a lehető legkevesebb feltűnést kelted.
Jelen pillanatban sürgető szükségleteim támadtak
– mondtam, és a kezemmel újra a deszkát kezdtem püfölni. – Azonnal
álljatok meg!
A láda egy zöttyenéssel megállt, és az egyik ruhaujjam a hányásba csúszott. Ám még mielőtt le tudtam volna törölni, felnyitották mögöttem az ajtót, és valaki megragadott hátulról. Nem éppen lágyan húztak ki a ládából.
Hé, lassan! – tiltakoztam dühöngve. A fejem
annyira hasogatott, hogy úgy éreztem, összerogyok. De semmi esetre
sem ájulhattam el. Akkor a nadrágomba csinálnék. Tehát minden
erőmmel a támadómba kapaszkodtam, és közben a bepiszkított
ruhaujjamat a kabátjába töröltem.
Úú – mondta, és elengedett. Megbotlottam, majd
rögtön az út széli fák irányába kezdtem botorkálni.
Azonnal megfogott egy másik, és valami idegen nyelven ugratni kezdett. Ha nem érek azonnal a bokorba, rettenetes szégyenben maradok. – Muszáj! – kiáltottam kétségbeesetten, és összeszorítottam a lábam.
Mintha végre megértették volna. Nevettek, és az a férfi, aki tartott, a bokrok felé tuszkolt.
A bokor irányába botladoztam. Nem tudtam, mennyi ideig voltam eszméletlen. De időközben igazán hideg lett, és havazott. Nem olyan lágyan, mint az érkezésünkkor az a porcukor bevonat. A lágy bőrcipőmben bokáig süllyedtem a hóba. A férfiak hangosan nevettek mögöttem. Nekem közben már mindegy volt. Nevessenek csak! A férfiaknak irigylésre méltón egyszerű dolguk van. Legalábbis ebben a tekintetben.
Miközben könnyítettem magamon, kitisztultak a gondolataim. Egy téli erdő közepén vagyok, idegen férfiak fogságában, ezerháromszáz évre és körülbelül négyszázötven mérföldre Londontól. Megöljem magam, vagy megvárjam, amíg ezek a férfiak teszik meg?
Hogyan találhatna meg itt engem Lee? A hó biztosan minden nyomot eltüntetett. És még ha meg is találna, akkor mi lenne? Vagy talán, ha megölöm magam, újra egyből a huszonegyedik századi Londonban kötnék ki? Úgy, mint az Idétlen időkig című filmben? Lehet, hogy egyszerűen az ágyamban ébrednék, és mindez csak rossz álomnak bizonyulna?
A férfiak nekem kiabáltak.
– Jövök! – kiáltottam méltatlankodva, és lázasan gondolkodtam, mit tehetnék. Mit hagyhatnék itt jelként? Nem volt nálam sem ceruza, sem papír. De! Hiszen volt nálam valami... A ruhák, amelyeket Mildred adott, olyan nagyok voltak, hogy alatta hagytam a sajátjaimat. A köpeny alól kihalásztam hát a melltartómat, és az orgona színű alsóneműt a hóba ejtettem. Ez biztosan nem fogja Lee figyelmét elkerülni.
Amikor visszamentem, először láttam az elrablóimat szemtől szemben: hét férfi. Igazán félelmetesek voltak. Mindannyian nehéz tunikát viseltek tőrrel és husánggal az övükön. A hajukat bőrsapka fedte á la Jabberwocky, és hosszú, bozontos szakállat viseltek, amilyet Londonban a hajléktalanokon lehet gyakran látni, akik emiatt mindig igencsak ijesztőnek tűnnek. No igen, talán a morzsák miatt is, amelyek a szakállukba ragadnak. A fiú a fimon ruháiban és az aranyfibulájával a köntösén éles ellentétben állt velük. A kocsi mellett ácsorgott, amely tényleg nem sokkal volt nagyobb, mint egy koporsó.
De ez a hét férfi nem csupán ijesztő volt. Hanem igazán félelmetes. Hogyan is tarthattam Leet félelmetesnek pusztán a morgása és a tőre miatt? A ragyogó szépségével, az ápolt, bár borzas hajával, és a simára borotvált arcával? A jövőben legfeljebb a bosszú angyalát fogom benne látni. Ezek itt démonok voltak. Feketék, szakállasak, gonoszok. Az elrettentő vízköpők előőrse a jövő katedrálisain.
Mindannyian figyelmesen méricskéltek. Nyeltem egyet. Az egyikük, aki vékony volt és inas, megfogta a karomat, és a kocsi nyílásához vonszolt. Egyértelmű mozdulatot tett, hogy másszak be. A szemembe ötlött a hányásom.
Ö... kitakaríthatok előtte? – kérdeztem, és a
koszra mutattam.
Úgy látszott, megértette, mert bólintott. Némi havat szórtam rá, aztán néhány ággal mindent kisepertem. Akkor a fiú és én újra bemásztunk. Az ajtót bezárták, és néhány másodperccel később a kocsi tovább zötyögött.
A fiú némán ült velem szemben, és engem bámult. Nem tudtam megfejteni az arckifejezését. Nem volt sem dühös, sem ijedt. Sokkal inkább kíváncsi, ugyanakkor mégis közömbös. Pontosan olyan arckifejezést öltött, mint a királynőnk, amikor részt vesz egy-egy parádén. Ez az arckifejezés bizonyára a királyi nevelés része. Épp úgy, mint hogy hogyan viseljük fesztelenül a koronát, intsünk kegyesen vagy bólintsunk felsőbbrendűen.
Felicity vagyok. És téged hogy hívnak? –
kérdeztem, amikor már kezdett kínossá válni csend.
Mindkét szemöldökét kérdőn felvonta.
Mi az? – kérdeztem bosszúsan.
Nem vagy jogosult először beszélni vagy tegezni
engem – mondta dölyfösen. – De mert mindketten egy emberrablás
áldozatai vagyunk, eltekintek tőle.
Milyen barátságos, gondoltam, és már a nyelvemen volt, hogy ő is eltekinthet tőle, de ekkor így szólt: – Karolusznak hívnak. Karl, mint a barátod.
Carl biztosan nem a barátom. – A fiatal Karllal
szemközt a falnak támaszkodtam, és lehunytam a szemem. A fejfájásom
lassan elviselhetővé vált.
– Vele jöttél, evés közben mellette ültél, és csak vele beszéltél. Senki mással.
Meglepetten pislogtam. – Azt mondod, feltűntünk neked ebben a nagy embergyülekezetben? – Ez több volt, mint szokatlan. Bár Lee ragyogó megjelenése mindenütt feltűnő volt.
Te tűntél fel nekem. –
Ekkor behatóan végigmért.
Én? – Megütköztem. Én aztán nem az a típus
vagyok, aki fel szokott tűnni. Én szürke kisegér vagyok, a
petrezselymet áruló lány, egy stréber okostojás. Legfeljebb az
ügyetlenségemmel tűnök fel, amiért valamit kiöntök vagy
leejtek.
Furcsán elveszettnek hatottál a sok ember
között. – Karl hátradőlt, és felhúzta a térdét. – Alig értél az
ételhez, mintha jobbhoz volnál szokva.
Erre felelhettem volna azt, hogy minden gyorsbüfében jobbat kínálnak, mint a királyi ház asztalán.
Ezenkívül a hajad időnként aranylón
fénylett.
– A kandalló mellett ültem – mondtam szárazon. – Égett a tűz.
Hirtelen előre hajolt, és kinyújtotta a kezét. Rémülten visszahúzódtam, de csak az egyik hajfürtöm után nyúlt, és az ujjai között morzsolgatta.
Olyan puha, mint a selyem. – Csodálkozott. – Az
illatod is jó.
Mintha hájjal kenegettek volna, de aztán eszembe jutott, hogy a legtöbb ember, akivel azidáig találkoztunk, nagyon mocskos volt. Vagyis megállapítottam, hogy csupán rendszeresen tisztálkodom.
Ez a Karl a férjed? – kérdezte Karl, és újra a
falnak támaszkodott.
Isten ments! – A gondolattól valósággal
megborzongtam.
Hogyhogy? El tudom képzelni, hogy némely nőre
igencsak nagy vonzerőt gyakorol.
A fejfájásom újra erősebb lett, és nehezemre esett a gondolkodás. – A kísérőmet Leenek hívják. Carl a nővérem sógora. – Éreztem, hogy újra rosszul leszek, és lefeküdtem.
Lee a férjed?
Lehunytam a szemem. – Nem. Mit gondolsz, mi a tervük velünk? – kérdeztem. – Feltételezem, kényszerítő eszközként szolgálsz valamiféle követelésre. – Átsuhant a fejemen, hogy az emberrablásnak talán egyáltalán nem is anyagi, hanem sokkal inkább politikai céljai vannak. – Az apádnak sok ellensége van?
Karl vállat vont. – Ő a király. Természetesen vannak ellenségei. Északon a szászok, délen az aquitaniaiak és a bajor herceg. Azt hiszem, ezek itt szászok. A nyelvük, a ruhájuk. Minden arra utal.
Hú, ez már sok. Szédülni kezdtem. Ez a fiú igencsak könnyedén beszélt a világpolitikáról. Vajon William herceg is ilyen könnyed volna, ha Obama elnök harcban állna Angliával? De még ha Karllal biztosan jól is bánnak, velem mi lesz? Már az is csodával volt határos, hogy nem öltek meg azonnal.
Remélhetőleg Lee szeme tényleg olyan jó, mint ahogyan állítja.
Valószínűleg újra elaludtam, vagy elvesztettem az eszméletemet. Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, a kocsink nem zötykölődött. Egyedül találtam magam a ládában. Lassan felemelkedtem. A fejfájásom enyhült, de nem múlt el. Legalább a nyomás szabályos kopogtatássá szelídült. Amikor felültem, egy kicsit erősebbé vált. Tehát nyugodtan ültem, amíg újra tisztán nem láttam, aztán a nyitott ajtóhoz kúsztam.
Sötét volt. Az ég csillagos, és a fák fölött óriási, fehér hold trónolt. Bárki, aki látta Az amerikai farkasembert, támadással számolt volna. De semmi nem történt. Egy tisztáson voltunk, a férfiak tüzet gyújtottak, és meleg szőrmékbe meg takarókba burkolózva mind körülötte aludtak. Nyilvánvalóan olyan messzire voltunk a következő településtől, hogy nem tartottak támadástól, ezért tüzet gyújtottak. Két férfi őrt állt. Az egyik közvetlenül a kocsim mellett.
Valamit mondott nekem, de nem értettem. Akkor az egyik öklét a szájához emelte.
Éreztem, milyen éhes vagyok, és bólintottam. Mindenesetre a hólyagom újra jelzett. A víz sem lett volna rossz. A szám összetapadt. Egy sűrűbb bokorra mutattam. Azonnal megértette, szélesen vigyorgott, és bólintott.
A bokorhoz botladoztam. Legnagyobb örömömre két méterrel arrébb egy kis tavacska feküdt. Bár vékony jégréteg fedte, de már feltörték. Az őröm csatlakozott a cimborájához, és halkan beszélgettek. Valószínűleg a jövőmet tervezték. El kell szöknöm. Ám egyszerűen csak berohanni az erdőbe ön– gyilkosság lett volna. Talán egyenesen a tóba kellene ölnöm magam? Ki tudja, mitől kímélném meg magam. A jég csillogott, és ahová a lyukat vágták, csillagok tükröződtek a felszínén. Vajon elég mély?
Egy pillanat! Valami eszembe jutott. Mindegy, milyen mély, itt a kínálkozó alkalom. Egy kicsit megpaskoltam a vizet.
Mildred? – suttogtam a vízbe. – Mildred! – A
suttogásom nyomatékosabbá vált.
És akkor megláttam őt. Az arca úgy fél méterre a vízfelszín alatt lebegett, megvilágította a holdfény. Már éppen fel akart volna jönni, de akkor az egyik ujjamat gyorsan a számra tettem.
Hozd ide Leet!
Bólintott, és eltűnt. Legszívesebben utána ugrottam volna. Abban a pillanatban valaki fájdalmasan megragadta a hajamat. Valamit fújtatott. A fejem újra erősen hasogatni kezdett.
Megmosakodtam – kiáltottam ijedten, és
bizonyítékként magasba emeltem a vizes kezemet. – Csak
megmosakodtam.
A tóra pillantott, és a szemében a félelem villanását láttam.
Nincs ott semmi! – mondtam újra kétségbeesetten.
– Csak annyira hideg, hogy nem lehet úgy mosakodni, hogy az ember
ne adjon ki magából hangot.
Újra rám nézett, aztán elengedte a hajamat, és egy lépést hátrált.
Összeszedtem magam, és a tűzhöz mentem. De alig adott meleget. A fejfájásom a goromba bánásmódtól teljes erővel visszatért, enni pedig semmit nem kaptam. Mégis jobban éreztem magam.
– Honnan jössz? – Karl mellettem ült, és folyamatosan egy fadarabkát dörzsölt a kocsi deszkájához.
Britanniából – mondtam. A gyomrom egy nagy lyuk
volt, rosszul voltam az éhségtől, és már nem tudtam, milyen az élet
fejfájás nélkül.
A nagy Artúr király országa – mondta Karl, és
vágyakozón felsóhajtott.
Ő soha nem létezett – mondtam, és hogy
könnyítsék magamon, a fejemet a falnak támasztottam.
Természetesen létezett – ellenkezett Karl
hevesen. – Ő volt a legjobb király, akit valaha is hátán hordott a
Föld. Elűzte a szászokat.
Valaha volt egy Mount Badon-i csata, jutott eszembe. De Artúr legenda volt, mítosz. Hősi és hőn áhított alak, de nem valóságos.
– Azt gondoltam, Alfred királyotok egyenesen az ő leszármazottja – folytatta Karl.
Én pedig azt hittem, Artúrnak nem volt utóda. Az
unokaöccse, Mordred megölte.
Artúrt megölték? Azt hittem, betegségben hunyt
el Somersetben.
Kinyitottam a szemem, és a rémült Karlra pillantottam. Átfutott a fejemen, hogy talán tényleg képes lennék rá, hogy a mítoszt és a kerekasztal legendás királyát felderítsem. Vajon az ember tudatosan is utazhat az időben? Abban a pillanatban a kocsi újra megrázkódott, és a fejem erősen a falnak koppant. Ez észhez térített. Még az sem volt bizonyos, hogy ebből az időutazásból valaha is megmenekülök. El kell terelnem a gondolataimat, különben Lee egy depresszióba süppedt Felicityre fog rábukkanni. Akkor már nemcsak ronda lennék és kövér, hanem ráadásul nem is egészen épeszű.
Tulajdonképpen mit csinál egy királyfi egész
nap? – kérdeztem.
Vállat vont. – A feladataim igen sokoldalúak. Tanulok olvasni, írni, számolni, és a tanárom próbálja apám birodalmának a határait felvázolni. Segítek neki, de állandóan változnak. – Halkan nevetett. – Ezenkívül kardforgatásra tanítanak. Lovaglásra, kopjatörésre, íjászatra. Vagyis a szokásos. Mit csinál egy brit nemes nő egyetlen férfi kíséretében a Frank Birodalomban?
Jó kérdés. Olyan, amire én magam sem tudtam a választ. – Milyen király akarsz lenni? – kérdeztem válasz helyett.
Ezt hogy érted? – Karl meglepettnek
látszott.
Hát, kell, hogy legyen valamiféle célod, amelyet
később keresztül akarsz vinni. Béke, vagy egy nép, amely nem
éhezik, egészségi ellátás, adócsökkentés, ilyesmi.
Fújtatott. – Te aztán idealista vagy! Béke! Az nehezen menne a szászokkal a nyakunkon. Miután a ti Artúr királyotok odacsapott nekik, aztán nemrégiben Alfréd is, most mind idejönnek. – Tovább dörzsölte a fadarabot.
Éreztem, ahogy elönt a rosszullét, és lefeküdtem.
De igazad van. Arra kellene törekednem, hogy jó
királya legyek a népemnek. Jó volna, ha a népemnek nem kellene
éheznie, és később jó szándékkal beszélnének rólam.
Hm – csak ennyit mondtam.
Miért foglalkozik egy nő ilyen gondolatokkal?
Boudicca leszármazottja vagy?
Biztosan nem – dünnyögtem erőtlenül.
Mi történt? – Végre észrevette, hogy nem érzem
jól magam.
Éhes vagyok – mondtam. – Megölnél, kérlek, hogy
ez a fájdalom végre megszűnjön?
Rágcsáld ezt itt! – mondta, és egy szalmacsomót
nyújtott felém.
Ló volnék? – kaptam utána.
Segít, hidd el!
Elvettem a szalmacsomót, és rágni kezdtem. Egy kicsit tényleg segített.
Te mire törekednél a helyemben? – kérdezte Karl
a harmadik szalmacsomómnál.
Nem éhező Germániára – vágtam rá azonnal.
Karl nevetett. – Lehet, hogy egyszerűen csak el vagy kényeztetve. Némelyek ezzel néhány napig is kihúznák.
Mit meg nem adtam volna egy hamburgerért! Például a hosszú hajamat, amelyet a konoksága ellenére nagy becsben tartottam. Vagy néhány lábujjamat. Mégis kinek van szüksége lábujjakra? De a gyapjú alsóneműmet is elcseréltem volna egy Big Mac-re. Vagy Lee ciabattájára az előételekkel együtt. Olajbogyó, sült cukkini, szalonnába csomagolt szilva. Mmm. A szalmacsomó már semmit nem ért. Elhajítottam. – Hová visznek bennünket? – kérdeztem anélkül, hogy tényleg választ vártam volna rá.
Keletre – mondta Karl, és mellém feküdt. Újra a
hajam után tapogatózott. Az utóbbi órákban újra és újra ezt tette.
Simogatta. – Virágillatod van. Frézia és orgona. Tulajdonképpen
hány éves vagy?
– Tizennyolc. És te?
Tíz. – A tinccsel játszott, újra az orrához
húzta, majd egy másik után kapott. – Elvehetnélek feleségül. Van
valamiféle birtokod?
Elvettem tőle a tincset, és elhúzódtam tőle.
Még csak tizennyolc vagyok! Felejtsd el!
Az öcsém hat éves, és már el van ígérve –
felelte nyugodtan. Aztán a homlokát ráncolva figyelt engem. –
Tulajdonképpen hogyhogy nem vagy még férjnél? Valami nincs rendben
veled vagy a családoddal?
Ez nyilván magától értetődő kérdés volt egy olyan évszázadban, ahol a hatévesek már el voltak jegyezve, a tizenkét éveseket pedig kiházasították. – Fennáll nálunk az öngyilkosság veszélye – feleltem kitérőn.
Azonnal átlátta a hazugságot. – Szerelmes vagy a kísérődbe.
Biztos, hogy nem – feleltem hevesen. Láttam az
elnéző vigyorát. – Hidd csak ezt! – hagytam rá. – Ő minden lány
álma, és ha csak módja van rá, meghallgatásra is találnak nála. Én
megkímélem magam ettől, és nem állok be a sorba.
Karl mosolygott, és újra a hajamat szaglászta. Feltűnt, hogy neki is tiszta szaga van. Remegni kezdtem. Az éhség szemmel láthatóan nemcsak fejfájást okozott, hanem hidegrázást is. Karl közelebb csúszott hozzám, én pedig nem ellenkeztem. Kellemesen meleg volt. Minden melegséget szívesen fogadtam.
Miért nem öltek még meg engem? – suttogtam,
hangosan kimondva a gondolataimat.
Karl megdermedt. Egy kicsit hátradőltem, és ránéztem. Mintha habozott volna. Tud valamit?
Mondd csak, te tudod, miért?
Az alsó ajkába harapott. – Azt hiszem, ők csak téged akartak.
Rámeredtem.
– Amíg eszméletlen voltál, hallottam, hogy a nevedet mondják. Engem valószínűleg csak azért hoztak el, mert rossz helyen voltam, rossz időben.
Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam rendesen gondolkodni. Engem? Ezek engem akartak elrabolni? Miért? Én itt idegen vagyok. Ismeretlen. Csak Lee ismer. Bár... – Üldöztek bennünket – dünnyögtem inkább saját magamnak, mint Karlnak. – De leráztuk őket. Hogyan találtak meg? – Aztán újabb rettenetes gondolatom támadt. – Leet is megtalálták?
Nem hiszem – nyugtatott meg Karl. – Egyedül
rólad beszéltek. A kérdés csak az, hogyan juthattak be apa várába?
Esténként bezárjuk a kapukat. Vagy napközben surrantak be, vagy
pedig áruló van az embereink között. – Hunyorított, majd
határozottan hozzátette: – Ezt ki fogom deríteni, aztán isten
irgalmazz!
Karl szemébe néztem. – Igazából mi történt pontosan azon az estén?
Karl egyszerre csak összezavarodott. – A lovam délután egy kicsit sántikált, és még egyszer meg akartam nézni. De három férfi volt az istállóban, akiket nem ismertem. Amikor hangosan segítségért akartam kiáltani, rám támadtak. Aztán te álltái az ajtóban, és a magas, inas, apró gombszemű fickó a koponyádra ütött. Megkötöztek, betömték a számat, és egy zsákba tömtek. Annyit érzékeltem, hogy a cölöpkerítésen hajítottak át bennünket. Csak amikor már egy napja utaztunk, oldották el a szíjaimat és vették ki a pecket a számból. Annak már két napja.
Két napja! Ennyi ideig voltam eszméletlen?
Néha már azt hittem, meghaltál, mert nem tértél
magadhoz – magyarázta Karl. Egy ideig a gondolatainkba merültünk.
Végül Karl felsóhajtott. – Előbb-utóbb kapcsolatba fognak lépni az
apámmal, és akkor szabadok leszünk.
Te szabad leszel – javítottam ki. – Mindenesetre
kétlem, hogy az apád pénzt adna egy ismeretlen brit nőért.
– Apának is feltűntél.
Annyira a gondolataimba süppedtem, hogy egy pillanatba telt, mire felfogtam, mit is mondott. – Ezt hogy érted?
Mondtam már, hogy a hajad aranylón csillogott. –
Újra megfogott egy tincset. – Tudakozódott utánad. Utánad, és a
kísérőd, Lee után. Ti ketten feltűnően szép pár vagytok.
Lee igen. Én határozottan nem. De a kora középkorban jártunk, és láttam, milyen volt itt a legtöbb nő. Szegény. Lepusztult. Ápolatlan. A római fürdőknek már több száz éve. Lehet, hogy a középkorban más meghatározása volt a szépségnek: tisztaság, ragyogó haj és fehér fogak.
Karl ásított, én meg utána. A kocsi ütemes himbálózása és a fiú melege elringatott. Azt gondoltam, ha alszom, nem érzem majd az éhséget sem. Tehát lehunytam a szemem, és próbáltam elképzelni a pillanatot, amikor Lee utolér bennünket.
Valami felébresztett. A sötétség beálltával újra megálltunk egy tisztáson. Tüzet raktak, és nem sokkal később előkerült némi szárított hús meg kenyér. Jól nem laktam vele, de elég volt. Aztán mindenki lefeküdt. Karl szorosan mellém kúszott, és néhány perccel később elaludtunk.
De most hirtelen nagyon éber lettem. Hallgatóztam, de körülöttem csend volt. Nem kiabált bagoly, nem fújt a szél. Mégis éber voltam. Lee ránk talált? Kinyitottam a szemem, és körülnéztem. Néhány óra eltelhetett, az ég holdtalan, sötét volt, és részben felhős. Csak itt-ott hatolt át egy-egy csillag fénye a felhőtakarón. Minden nyugodtnak látszott. De akkor a parázs utolsó fényénél megláttam, hogy valami nincs rendjén. Senki nem állt őrt. És Karl eltűnt.
Amilyen halkan csak tudtam, felkeltem. Akkor újra hallottam. Valaki fojtottan nyögött. A zaj a néhány méterre álló bokorból jött. Halkan odaosontam. Amikor a szemem megszokta a sötétséget, láttam, hogy egy férfi lefogja Karlt. A fiú rúgkapált, hevesen ellenkezett, de a szász erejével szemben nem volt esélye.
Mit tehetnék? Tehetetlenül néztem, ahogyan a férfi brutálisan a földre teríti a fiút, és rátérdel. Fegyver! Fegyverre van szükségem. De nem volt nálam, karatézni sem tudtam, és még csak elég nyálam sem volt. Ki tudja, lehet, hogy elvakíthatnám vele. Tehetetlenségemben megtapogattam a kabátomat, és egyszerre csak megéreztem valamit. Ez volt az egyetlen esélyem.
ITT A RENDŐRSÉG BESZÉL! ERESSZE LE A FEGYVERT,
ÉS FELEMELT KÉZZEL JÖJJÖN ELŐ!
A mosdatlan, undorító alak rémületében vagy két méterre ugrott Karltól. Altkor egy rövid pillanatig halotti csend telepedett a tisztásra. Mindenki rám meredt. Karlhoz siettem, és felhúztam. A férfiak mintha megdermedtek volna a mozdulataik közepén.
Gyere! – mondtam rekedt hangon Karlnak, és az
erdő irányába húztam. Altkor valaki megmozdult. Karl támadója egy
lépést tett felém, a tekintete a bal kezemre meredt. Gyorsan
megnyomtam a mobilom ismétlő gombját; hogy újra lejátssza a
felszólítást, talán még hangosabban.
California Girls are
unforgettable... – hangzott fel Katy Perry hangja. A fenébe!
A bal kezem soha nem volt ügyes. Szükségem volt valamire, amivel
távol tarthatom, ezért felé hajítottam a mobilomat. Nagy
meglepetésemre fején találta a férfit. Támadásra készen ugrott fel.
Abban a pillanatban Karl hangosan felkiáltott. A szász nekünk
rontott. A hátam mögött a többi férfi is mozgolódott.
Megtaszítottam Karlt, mire vakon az erdőbe rohant. Követni akartam,
de a következő szempillantásban hátulról megfogtak, és szorosan
megtartottak. A fejemet újra a hajamnál fogva rántották vissza, és
a szemem sarkából láttam, ahogyan egy másik szász Karl után rohan.
Ellenkeztem, és akkor hirtelen kitapintottam valamit. Hideg volt és
sima. Egy tőr. Kihúztam, és a kínzóm karjába döftem.
Felkiáltott, és engedett a szorításból. Azonnal elrohantam. Nem jutottam tíz méternél tovább, amikor – akár egy kivágott fa – a földre zuhantam. Éreztem, hogy valami fájdalmasan a felkaromba hatolt. Visítottam. A bross, amely összefogta a köntösömet, a felkaromba fúródott – és a tű beletört. A rajtam heverő tuskó felkelt, és magával vonszolt. Kihúztam a karomból a beletört tűt. A fenébe, fájt! Egy másik szász fáklyával bukkant fel mellettünk, egy harmadik a rúgkapáló Karllal a vállán.
Engedjétek el! – kiáltottam. – Mit akartok a
gyerekkel?
Mert senki nem értett, senki nem is reagált. – Elengedni! – kiáltottam újra. Ezúttal ököllel ütlegelni kezdtem a támadómat, és akkor újra megéreztem valaminek a markolatát. Gondolkodás nélkül szúrtam. És találtam.
Azonnal szabad lettem. Megfordultam, és kihívóan magam elé tartottam a tőrt. – Ereszd le a fiút! – mondtam egészen lassan, és minden egyes szótagot kihangsúlyoztam. Közben a szabad kezemmel a szászra mutattam, aki Karlt tartotta.
Rögtön a lába elé hajította. Karl felkiáltott a fájdalomtól. Gondolkodás nélkül hozzá siettem. Nagy hiba volt, mert azonnal körbekerítettek. A fiú elé álltam, és a torkomhoz tartottam a kést. Ha Karlnak igaza volt, és tényleg én kellek nekik, akkor csak ezzel tudom őket eltántorítani attól, hogy a fiút bántsák.
Mértéktelen csodálkozásomra a férfiak lába földbe gyökerezett. A mozdulatom egyértelmű volt, mert az, akit a vezetőjüknek gondoltam, jóváhagyón felemelte a kezét, és valamit mondott.
Békén hagyjátok, vagy... vagy... – A fenébe,
amikor arra kerül a sor, sosem jut eszembe a megfelelő mondat.
Mintha csak Mr. Stringer angolóráján ültem volna.
Szemmel láthatóan észrevették a tétovázásomat, és a gyengeség jeleként értelmezték. Erősebben nyomtam a nyakamhoz a tőrt, és legnagyobb sajnálatomra égő érzés hasított belém. Azonnal valami meleg kezdett csöpögni a bőrömre. Ó, Istenem, ó, istenem, ó, istenem! Remélhetőleg nem volt túl erős. Nagyszerű mentőakció volna, ha néhány szemhunyás alatt elveszíteném az eszméletemet, és saját kezűleg elvágott torkokkal a földre rogynék.
A vélt vezető még mindig a magasba tartotta mindkét kezét, és néhány lépést hátrált. A másik hat követte.
Lazítottam a tőrön, és reméltem, hogy nem fog vérszökőkút spriccelni belőle... Semmi nem történt. Karl felszedelőzködött, és szorosan mellém állt.
Most elmehetünk? – kérdezett engem.
Megráztam a fejem. Hová mehettünk volna, egyedül a télben, mérföldekre bármiféle segítségtől? Az egyik karommal átöleltem Karlt. – Kérlek, ne bántsátok a fiút! – mondtam még egyszer.
Mintha megértették volna. A szász röviden biccentett.
Visszamentem a parázsló tűzhöz, és a takaróimba burkolóztam. Karl egészen szorosan hozzám bújt, én pedig átkaroltam. Bár nem beszéltünk, mindketten tudtuk, hogy a másik nem alszik. Füleltem, vártam, aggódtam. És minden bizonnyal Karl is ugyanezt tette.
Egyszer csak lecsukódott a szemem.
Álmodtam, és az álom felettébb bizarr volt. Eltévedtem egy várban, és a börtönében találtam magam, amely tele volt ruhaállvánnyal: Chanel, Valentino és Joop. Lee éppen akkor talált rám, amikor a ruhák között próbáltam ráakadni a kijáratra. Bár a nedves falon világító zöld „Kijárat”-tábla díszelgett, újra meg újra blézerek, szoknyák, farmerek és felsők zsákutcájába kerültem. Az egyik alsóneműs állvány felett megpillantottam Lee gúnyosan vigyorgó arcát: – Tudtam, hogy nélkülem még vécére sem tudsz kimenni. Jellemző a lányokra.
Az alsóneműs állvány alatt át akartam mászni hozzá, de akkor két melltartó ötlött a szemembe. Leakasztottam őket az állványról. Amikor újra felnéztem, Lee eltűnt, és a börtön megváltozott. A két melltartóval a kezemben a kasszához mentem, amely gyanúsan hasonlított a Mars & Spenceréhez. Ekkor észrevettem, hogy túl nagyok. El akartam őket dugni, de a két eladónő gyanakodva figyelt. Ekkor egy hangot hallottam a hátam mögött: – Szia, szépségem! Megfelelő alsóneműt keresel? Vagy mutassak valami izgatóbbat?
Ismertem ezt a hangot. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Miért éppen Ciarannak kellett engem ezekkel az óriási melltartókkal meglátnia? Gyorsan a hátam mögé dugtam a kezem. Kemény fának ütközött. A börtönfal terméskövei eltűntek.
Újra a kocsiban voltam, és a kezem fájt, mert a deszkafalba vertem. Kár. A Marks & Spencer kedvemre valóbb lett volna.