FELICITY

ÁRULÁS

Egy újabb kifényesített poharat tettem a polcra. Sóhajtva körülnéztem. A három tégla előttem ült a pultnál, és egy-két Richardra vonatkozó kérdés után ismét olyan komoly témákhoz kanyarodtak, mint a politika, illetve William herceg és Kate gyermekének a születése. Anya – mint mindig, amikor dolgoztam – a hátsó szobában a számlákba temetkezett. Gyakran tűnődtem rajta, hogy a papírmunka tényleg olyan nagy ráfordítást igényel-e, hogy egy héten legalább háromszor segítenem kell neki ezt a három alkoholistát kiszolgálni, miközben ő hat órára a hátsó szobába zárkózik.

– Tényleg szakszerűen csinálod – Stanley jóindulatúan vigyorgott.

Ha minden alkalommal, amikor ezt elsütötték, kaptam volna egy fontot, London legjobban fizetett pincérnője lettem volna. Így viszont sajnos a legrosszabbul fizetett voltam. Anya semmit nem tudott nekem adni. Fizetett egy takarítónőt, hogy ettől a munkától megkímélje magát, a bevételből pedig több fizetésre sehogy sem futotta. A múlt heti szép emlékeim néhány napja már elhalványultak. Aznap órák óta kénytelen voltam hagyni, hogy ugrassanak, mígnem Ed végül a pultra csapott, és így szólt: – Elég!

Amikor a vörös, nagypórusú arcokat néztem a pultnál, gyakran eltöprengtem rajta, lehet, hogy éppen ők tartanak tőle távol másokat, hogy betérjenek. Mi mindenkit szívesen fogadtunk, aki idevetődött, legyen szó ismerősökről, a barátaimról vagy idegenekről. Stanley és Mike vérében viszont olyan magas volt az alkoholszint, hogy bárkivel fesztelenül szóba elegyedtek. Többször elmagyaráztam már anyának, hogy ez sok vendégnek terhes, és ezért többet nem is jön ide. Anya viszont azt felelte erre, hogy nem mondhat le a három törzsvendégéről. Ráadásul ők hárman nem csupán fix bevételi forrást jelentettek, hanem évek óta anya egyetlen barátai voltak – Mrs. Collins mellett.

Hogy megy az iskola, kislány? – kérdezte Mike. Ezt a kérdést egy héten háromszor tette fel.

Jól – feleltem szokás szerint.

– Hogy van Lee?

A kérdés olyan meglepő volt, hogy majdnem kiesett a pohár a kezemből.

– Az iskolában állítólag újabban ő a rajongás tárgya. Ed hallotta.

Csodálkozva néztem Mike-ra.

Ő Ed vállára csapott, de az úgy reagált, ahogy szokott – vagyis sehogy.

Mit hallott Ed? – kérdeztem azért egy kicsit kíváncsian.

Mike szélesen vigyorgott. – Hogy csapja neked a szelet.

Ekkor mégiscsak kicsúszott a pohár a kezemből, és csilingelve széttört a földön. A seprű után nyúltam, és kezdtem összehúzni.

– Tehát igaz?

Nem – mondtam határozottan. – Órákon mellettem ül, ez minden. Honnan veszed? – kérdeztem közvetlenül Edtől. Ő továbbra is a korsóját bámulta maga előtt. Szokás szerint Stanley válaszolt helyette.

Azt mondta, Mrs. McKennától tudja. A fia, Corey is a te iskoládba jár.

A fenébe. Corey ezért még megfizet. – Honnan ismered Mrs. McKennát, Ed? – kérdeztem, és már a megfelelő fenyegetésen gondolkodtam.

A testvére – mondta Mike.

Az elképedéstől Edre bámultam, és elfeledkeztem a pohárról. Corey soha nem említette Edét. Holott tudta, mennyi időt tölt a nagybátyja itt, a kocsmában. Nem csoda.

Ez Ednek is kényes terep lehetett, mert Mike azonnal témát váltott. Abban a pillanatban lépett ki anya az irodából. Végre. Akkor mindjárt mehetek. Mosolygott, és a pulthoz vezető úton megigazított néhány művirágot az asztalokon.

Hé, Felicity, jónak tartom, hogy segítesz az anyádnak. Nagylány vagy. Ideje, hogy támogasd. Úgyis átveszed majd egyszer a boltot. Jó, ha akkorra már rendesen ismered az üzletet.

A kocsmát átvenni? Csak a holttestemen keresztül. Arra vártam, hogy anya elmagyarázza Mike-nak, hogy a lánya jobban teszi, ha befejezi az iskolát, levizsgázik, aztán továbbtanul, pedagógus akar lenni, remek jegyei és kiváló esélye van rá. De anya hallgatott. Cinkos pillantást vetett Mike-ra, és erőtlenül mosolygott. Az üvegkorsót hangos csörömpöléssel a pultra csaptam.

Rémülten nézett rám. – Kész vagy, Felicity? – kérdezte bizonytalanul.

– Anya, mesélted már Mike-nak, hogy következő évben szeretnék továbbtanulni? – kérdeztem, és egyenesen a szemébe néztem.

Rémületemre elvörösödött, és idegesen törölni kezdte az egyébként tiszta pultot.

Anya?

Mondta, mit meséltél be magadnak – mondta Mike, és mély levegőt vett.

Mit meséltem be magamnak?

Anya letette a rongyot, de még mindig nem nézett rám. – Á, Felicity. Te és a továbbtanulás. A mi családunkban mindig is csak munkások voltak meg keményen dolgozó emberek. Idáig meghagytalak az álmaidban, de ugyanitt fogod végezni, mint én. Te nem vagy főiskolára való. Nézz magadra! Olyan széles, nehéz csontjaid vannak, mint a munkásoknak. Mike-nak igaza van. Törődj bele!

Szótlanul bámultam rá. Ezernyi érzés kavargott bennem. De a legerősebb a zavarodottság volt. Szorosan követte a harag, a fájdalom, a csalódás és a kiábrándultság. Anya még nem végzett. Ezt a napot szemelte ki a személyes Waterloom napjának.

Ettől eltekintve nincs már meg a tanulásodra szánt pénz. Ki kellett belőle fizetnem az adóhivatalt.

Úgy éreztem magam, mintha pofon vágott volna. Vagy a gyomromba taposott volna. A szemem előtt fekete pontok kezdtek táncolni. Elfelejtettem, hogyan kell levegőt venni. Tudtam, hogy azonnal kiabálni kezdek, és szétverek valamit, ha tovább maradok.

Stanley-ben és Edben legalább volt annyi tisztesség, hogy megilletődötten a poharaikra meredtek. De Mike kiitta a sajátját, és így szólt: – Ne vedd annyira a szívedre, Felicity! Hozzád is eljárok majd.

A szememben könnyek égtek. Olyan nagyot csalódtam. A saját anyám árult el. Rábámultam. Aztán szép lassan egyik lábamat a másik elé tettem, mígnem az ajtó előtt álltam.

Ugyan már, Feli! Kocsmát vezetni tiszteletre méltó dolog – kiáltotta utánam Mike.

Feli, most hová mégy? – hallottam az anyám hangját. Enyhén remegett.

Nem feleltem, egyszerűen eljöttem. Minden szó, amit mondhattam volna, örökre belénk ivódott volna.

Nem tudtam pontosan, hová is mehetnék. Felszálltam a metróra, aztán egyszer csak kiszálltam. Végigmentem néhány utcán, amelyek egyre jobban kiürültek, míg végül észrevettem, hol is vagyok. A Tower Hillen néztem körül. A városban mindenütt bekapcsolták már a karácsonyi fényeket, és a Tower híd egyik tornyán fényesen ragyogó karácsonyfa állt. Közben besötétedett, és a Tower lenyűgözőn és fenségesen világított.

Akaratlanul is arra gondoltam, hogy Hódító Vilmos biztosan büszkeséggel telve pillantott erre az épületre itt, ezen a helyen. Egyszerre csak megváltozott a kép. Az egyik pillanatban a számtalan lámpa által megvilágított, óriási palota előtt álltam, körülötte a sok étterem, üzlet és tovaszáguldó autó, a következőben minden elsötétedett, kivéve néhány lobogó, apró ablaknyílást ott, ahol az előbb még a Tower állt. A nagyváros zaja helyett félelmetes csend uralkodott, csak egy bagoly huhogott. A szag is más volt. Friss fű, erdő, iszap és ló. Amikor megrökönyödve felemeltem a tekintetem, a fejem fölött csillagokat láttam szikrázni.

De aztán éppen olyan gyorsan el is sápadtak, mint ahogyan jöttek, és egy bomba erejével tértek vissza az autók és buszok dübörgő kipufogói. A reklámtáblák és a Tower lámpái engem is megvilágítottak. Némi lószagot még mindig érezni lehetett.

Aztán észrevettem, hogy valaki figyel. Csupán néhány méterre tőlem Lee állt. Épp olyan rémültnek látszott, mint ahogyan én éreztem magam.

Mit csinálsz itt? – kérdezte.

Ugyanezt kérdezhetném tőled én is – vágtam rá gondolkodás nélkül.

Kényszeredetten mosolygott. – Nagyszerű a kilátás, nem?

Egy pillantást vetettem a nappali fényben úszó Towerre. – Gyakran jössz ide, hogy a kilátást élvezd? – kérdeztem.

Időnként. Leülünk? – Egy padra mutatott, amely tökéletes kilátást kínált London hatalmas műemlékére.

Lassan, és még mindig összezavarodva követtem. Ő már leült, és bátorítóan maga mellé csapott a padra. Leültem. A lószag erősebb lett. Rémülten néztem fel Leere.

Te is érzed a lovak szagát? – kérdeztem tőle.

Nevetett, de valahogy idegesen hangzott. – Én? Honnan érezném?

A szag abban a pillanatban eltűnt, és újra a jól ismert Lee– illatot éreztem: moha, széna és valami virág, amit még mindig nem tudtam nevén nevezni.

Tehát, mit keresel itt? – kérdezte újra. – Azt hittem, az anyádnak kell segítened.

Összerezdültem. – Honnan veszed? Egész héten nem voltál iskolában. – Nem nézett rám, és tudtam, megfelelő kifogást keres. Nem akartam hallani. – Hagyd csak! Nem tartozik rám, hol tekeregsz. – A fenébe. Ez túlságosan sértődötten hangzott. De másrészről, miért ne lehetnék az? Egy ideig némán ültünk egymás mellett.

Csak úgy találgattam, hogy az anyádnak kellene segítened – törte meg egyszer csak a csendet Lee. – Szombat este van, és ha nem a klikkel lógsz, többnyire a kocsmában vagy.

Vállat vontam. – Néhány órával ezelőttig neki segítettem.

Várta, hogy tovább beszéljek. Amikor nem tettem, csak ennyit kérdezett: – Végeztél?

Végleg – mondtam szilárd hangon. A szemem sarkából láttam a csodálkozó pillantását, de én továbbra is konokul a Towerre összpontosítottam.

Hm, hadd találjam ki! Az anyád eladta a kocsmát, összerámoltátok, és sajnálod. – Továbbra is mosolyogva nézett rám, bár úgy fújtattam, akár egy bika. – Oké, három esélyem van, mint a mesében, rendben? Az első nem nyert, kettő még hátra van. A második lehetőség: veletek szemben nyílik egy új éjszakai klub, ti pedig aggódtok, hogy majd elcsalja a vendégeket... Ez sem nyert?

Nem, tűzmanócska. Utolsó esély, különben egyenesen a pokolba kerülsz.

Hát akkor már csak egy lehetőség van: az anyád ma este elárulta neked, hogy úgy gondolja, átveszed tőle a kocsmát.

Hogy valaki hangosan kimondta, valósággá vált. – Bingó – suttogtam. És végre potyogni kezdtek az addig visszatartott könnyeim.

Éreztem, hogy egy kar körém fonódik, éreztem a széna és a moha illatát: Lee átkarolt. Sokáig, nagyon sokáig bőgtem. A forgalom kisebb lett, a lárma mintha egy kicsit alábbhagyott volna, és a sötétség sűrűbb lett, amikor az első reklámtáblák kialudtak.

Gyere, hazaviszlek, Fay! – mondta halkan Lee.

Erőteljesen megráztam a fejem. Semmi esetre sem akartam aznap még egyszer találkozni az anyámmal.

Nem maradhatsz itt – mondta, és a néhány lépcsőfokkal alattunk álló padra mutatott.

Hát onnan jött a húgyszag, amely egyszer csak megcsapta az orromat. Az izolációs fóliás, elsősegély-takaró alatt egy hajléktalan helyezte magát kényelembe éjszakára.

Ha nem szeretnél hazamenni, nálam is alhatsz. Na, gyere már!

Akarat nélkül követtem. Csak egy-két percet gyalogoltunk, és már a kocsija előtt is álltunk. Tartotta nekem az ajtót, és gyengéden az ülésre nyomott. Hátradőltem, és lehunytam a szemem. Az illat, amely mintha körülburkolta volna, elárulta, mikor ült be ő is az autóba, és hallottam, amint indít. Csak akkor nyitottam ki újra a szemem, amikor a motort leállította. Egy sötét, föld alatti garázsban parkoltunk, és egy pillanat erejéig utat tört bennem a régi félelem. Nem a parkolóházakban éri a nőket a legtöbb támadás? Mit tudok én Leeről? Semmit! Három hónapja bukkant fel az iskolában. Történet vége.

Ne vigyelek mégis haza? – kérdezte akkor.

Már-már kísértést éreztem, hogy igent mondjak, amikor eszembe jutott az anyám és az árulás, amelyet elkövetett. Úgy kell neki, ha valami történik velem. Akkor határozottan senkije nem marad, aki továbbvinné a hülye kocsmáját. Megráztam a fejem. – Nem. Nem akarok hazamenni. – Melodrámai hangsúllyal hozzáfűztem: – Soha többé.

Lee elgondolkodva nézett rám, mintha azon töprengene, nem kellene-e egyszerűen mégis hazavinnie, de aztán kiszállt. Mielőtt reagálni tudtam volna, az ajtóm előtt állt, és kinyitotta. Megfogtam a felém nyújtott kezét, és követtem. Egy kicsit összerezdültem, de nem engedett el, aztán valószínűleg elfeledkezett róla. Nem volt kellemetlen érzés. Attól a ténytől eltekintve, hogy Lee bőre csak langyos volt.

A házba közvetlenül lift vezetett fel. Lee apja biztosan jól keres. A loftja helyett Lee egy harmadik emeleti szobába vezetett. Szemmel láthatóan a vendégszobába. A szecessziós stílusban berendezett szobát egy franciaágy uralta.

A fürdőszoba közvetlenül a szomszédban van. Azt hiszem, van még új fogkefénk. Megyek, hozok egyet.

Bólintottam. Amikor Lee néhány perccel később visszajött, pizsamapótlékként egy tiszta póló is volt nála. Tétovázva ácsorgott az ajtóban.

Ha valamire szükséged van, tudod, hol találsz.

Újra bólintottam.

Hát, akkor, jó éjszakát!

Ismét csak egy bólintás. Éppen amikor az ajtót be akarta csukni, megeredt a nyelvem.

Lee?

Igen? – Az ajtó újra kinyílt.

Tulajdonképpen hol voltál egész múlt héten?

Segítenem kellett az apámnak.

Ilyen egyszerűen. Ilyen simán. Ekkora hazugságot.

Őszintén. A premier estéjén jött, és a segítségemet kérte. Családi ügyek Yorkshire-ben. Egy igencsak összetett örökösödési ügy.

Az apád a segítségedet kéri egy örökösödési ügyben? – ismételtem meg kétkedve.

Lee mosolygott, és közben egy kicsit önteltnek nézett ki. – Igen. Elég jó vagyok benne.

Miben nem az? És nem kellett nekem is olykor elrendeznem ezt-azt az anyámnak?

Aludj jól! – Újra be akarta csukni az ajtót.

Halkan így szóltam: – Köszönök mindent.

Varázslatos mosolyt küldött felém. – Szívesen. Aludj jól,

Felicity!

– Te is.

Amikor megmosdottam, fogat mostam, és a tiszta (Lee– illatú) pólóban az ágyban feküdtem, sokáig nem tudtam elaludni. Az anyám árulása nyomasztott. Mégis apró hangok lopóztak a fejembe, amelyek azt suttogták, igaza lehet. A nagyszüleim gazdálkodók voltak, és mellette egy kis fogadót üzemeltettek, ahol élelmiszert is árultak. Ők is igencsak szűkösen jöttek ki a pénzükből, és soha nem utaztak 30 mérföldnél messzebbre. Anya egyszerűen azt tette, amit kiskorától fogva ismert: nyitott egy kocsmát.

Csakhogy Londonban, mert azt hitte, ott jobban meg tud majd élni. Eleinte így is volt. A gyerekeit egyedül nevelő nőként a cornwalli kis faluban nem volt jövője, és miután nagypapa meghalt, nagymama sem tudta többé támogatni. Ő öregek otthonába költözött, és eladta érte a kis házát. Így hát, amikor tíz éves voltam, Londonba költöztünk. A londoni kocsma az első két évben jól ment. És anya úgysem tudott volna mást csinálni. Miért kellene változtatni valamin, ami mindig is így volt? Talán az a sorsom, hogy ugyanúgy végezzem, mint az anyám?

Nem. Ezt nem akartam és nem tudtam elfogadni. Tanulni akartam. Ki akartam törni ebből a nyomorúságos létből, amelyet ő élt. De akkor este már csak aludni akartam. Épp eléggé ki voltam merülve. Néhány percig nyitott szemmel feküdtem az ágyban, és az utcai lámpák fényében a fehér stukkómennyezetet néztem, mielőtt érzékeltem volna, hogy farkaséhes vagyok. Dél óta semmit nem ettem, jutott hirtelen eszembe. Korábban anya, ha napközben a kocsmában segítettem, pizzát rendelt. De két éve már nem tette. A pénz egyre kevesebb lett.

Még egy ok, hogy tanuljak. De mert a pénz, amit jobb időkben félretettem magamnak, elfogyott, kénytelen leszek mellékállás után nézni.

De először muszáj valami ennivalót keresni magamnak.

Vajon Leenek lenne ellene valami kifogása, ha egy pillantást vetnék a hűtőszekrényébe? Lábujjhegyen végigosontam a folyosón. Kinyitottam az első ajtót: egy szalon, amely a vendégszobához illőn szecessziós stílusban volt berendezve. A második ajtó egyfajta zeneszobába vezetett. Egy versenyzongora és egy hárfa állt benne. Már csak a frakkos komornyik és a kötényt viselő szobalányok hiányoztak. Itt minden úgy nézett ki, mint a Downtown Abbey-ben. Egy másik ajtó egy jól felszerelt könyvtárba, megint egy másik pedig egy dolgozószobába vezetett. Mindkettő olyan volt, mintha egy korábbi évszázadból maradt volna itt. Csak a földszinten jártam sikerrel. A konyhában egyébként világos volt, és szemmel láthatóan nem én voltam az egyetlen, aki megéhezett.

Lee az asztalnál állt, és éppen szendvicset készített magának. Igazán biztos voltam benne, hogy nem csaptam zajt, ő mégis felpillantott.

Zavartan megálltam az ajtóban. – Maradt nekem még valami?

Újra olyan varázslatosan mosolygott, mint korábban. – Ülj le! Szereted a sonkát?

Bólintottam, és leültem az egyik székre. A konyha is úgy nézett ki, mint a ház többi része: ódonnak.

Azt hinné az ember, itt megállt az idő – mondtam, és az óriási tálalószekrényt néztem tőlem balra. – Van esetleg pince is, ahová egy padlóba rejtett csapóajtón keresztül lehet lemenni?

Lee ferdén vigyorgott, és a fejével jobbra biccentett, a hátam mögé. Megfordultam, és a kerek kandalló mellett (amelyben óriási nyársak pihentek) megláttam a vasgyűrűs csapóajtót.

Őrület – mondtam. – Régóta a család tulajdona ez a ház?

Nem. Az apám vette sok évvel ezelőtt, és mindent úgy hagyott, ahogy volt. – Felém nyújtott egy tányért, rajta egy szendviccsel, amely a Subway-ben is megállta volna a helyét. Különösen sok saláta, finom majonéz, főtt sonka és egy szelet sajt.

Köszönöm – mondtam, és beleharaptam. Fenséges. Jobb, mint bármelyik Subway-szendvics. Elismerően felvontam a szemöldököm. – Ez nagyon finom.

Köszönöm. A következő tonhallal?

Azt is megettem, és borsmentával ízesített vizet ittam hozzá.

Fáradt vagy? – kérdezte Lee, amikor mindent elrámoltunk.

Nem, egyáltalán nem.

Megnézzünk egy filmet?

– Tényleg van tévé ebben a múzeumban, vagy hárfás szórakoztató programot kínálsz?

Nevetett. – A szobámban, ha emlékszel rá.

Ó persze. Az óriási lapos képernyő. Követtem a három emeleten fölfelé. A modern szobája tényleg kontrasztban állt a ház többi részével. Kényelembe helyeztem magam a kanapén, miközben felsorolta nekem a DVD-it. Végül hagytam, hogy ő válasszon, és Lee egy amerikai akciófilm mellett döntött, amely nemrég jelent meg. Megnéztünk belőle egy félórát, amelyben egyik lövöldözés követte a másikat. Nem igazán volt lebilincselő.

Hirtelen megszólaltam: – Az anyám ma azt mondta, hogy nem vagyok egyetemre való. Ezenkívül a taníttatásomra szánt pénzt az adóhivatalnak kellett adnia.

Rám nézett, és újra gombócot éreztem a torkomban.

Ezt megteheti? – kérdezte ijedten.

Már megtette. Teljesen leégett. A kocsma nagyon lepusztult, a takarítónő az utolsó garast is kihúzza a zsebéből, és a pulthoz örökké három alkoholista tapad, akik mind bele vannak habarodva. És nekem is ezt kell majd csinálnom.

A képernyőn a hős éppen átugrott egy ablakon, és az üveg hangos csörömpöléssel ezer szilánkra tört. Épp úgy, mint a jobb jövőbe vetett hitem. A vállamon éreztem Lee karját. Magához húzott. Amíg a bőrünk nem érintkezett, nem éreztem áramütést. Helyette abban a pillanatban biztonságban voltam.

És most mik a terveid? – kérdezte, és továbbra is magához szorított.

Munkát kell találnom, amivel pénzt kereshetek – dünnyögtem.

És az anyád? – tudakolta.

– Mi van vele?

Hogyan küzdesz meg vele?

Csak egy módja volt, hogy ezt megtudjam.

És lesz bátorságod egyedül hagyni?

Erre még egyáltalán nem is gondoltam. Együtt tudnék élni azzal a tudattal, hogy – miattam – fel kell adnia a kocsmát? Hogy ki kell költöznie a lakásból? A képernyőt néztem, de már semmit nem fogtam fel belőle. A torkom összeszorult. – Nem hiszem. Ugyanúgy fogom végezni, mint ő.

Nem, nem fogod – mondta határozottan. Egy kicsit eltolt magától, és behatóan a szemembe nézett. – Nem fogod úgy végezni, mint ő. Te más vagy.

Honnan veszed? – Hunyorítottam. – Alig ismersz.

Elég jól fel tudom mérni. Kiváló tanuló vagy, és csak mert az anyád ezt nem ismeri el, fel akarod adni? Akkor igazán kételkednék benned. Pedagógus leszel, képes vagy rá. Tedd meg!

Hú. Így még soha senki nem beszélt velem. – Valahogy te vagy az egyetlen, aki azt gondolja, képes vagyok rá – mondtam lassan. – Miért?

Csábosan mosolygott, úgy, ahogyan a menzán Matildát bűvölte. Meg Felicity Strattont. Ahogy rá gondoltam, újra eszembe jutott, hogy Lee tulajdonképpen el van kényeztetve és elbizakodott. Arra a forró csókra kellett gondolnom, amelyet még első nap Felicitynek adott a lépcső alatt. Borzongás futott rajtam végig. Ugyanakkor egy kicsit szégyelltem is magam. Lee nagyvonalú és hihetetlenül segítőkész volt. Ahogy akkor mellettem ült, a haja szokás szerint romantikusan összekócolva, és a ragyogóan kék szemét elnézően mosolyogva rám szegezte, a szívemnek tulajdonképpen kalapálnia kellett volna. Abban a pillanatban kalapálni is kezdett.

Te különleges vagy. Talán csak én vettem észre elsőként – mondta.

A szám teljesen kiszáradt. Nyeltem egyet. Most megpróbál megcsókolni? Remélhetőleg nem, mert ott még semmiképp nem tartottam. Eltekintve Sebastian Hilltől még negyedik osztályban, soha egyetlen fiút sem csókoltam meg. Jack Roberts kierőszakolt csókjáról szándékosan tudomást sem vettem.

Fölém hajolt.

Az ujja lágyan végigsiklott az egyik fürtömön, hogy aztán az állam vonalát kövesse.

Alig érintette az arcomat, mindkettőnket áramütés járt át, amely visszavetett bennünket a párnákra.

Mégis mi ez? Te árammal vagy töltve? – A hangom egészen rekedt volt, és sokkal magasabb, mint egyébként.

Lee szeme elkerekedett. A tekintete mindenesetre épp olyan komoly volt, mint Leonardo di Caprióé, amikor a Titanicon meglátja Kate Winsletet. Ő is gyorsabban kapkodta a levegőt.

Ö... azt hiszem, jobb lesz, ha lefekszem – dünnyögtem, és nehézkesen felkeltem a kanapéról. Lee ülve maradt. A hátamon éreztem a tekintetét, miközben lementem a lépcsőn.

Amikor másnap reggel felébredtem, az első pillanatban nem tudtam, hol vagyok. Aztán teljes súlyával eszembe jutott minden. Egy pillanatig azon gondolkodtam, mit kellene aznap tennem, de aztán úgy döntöttem, hazamegyek, amint anya a kocsmában lesz. Akkor legalább egy újabb napig elkerülhetem.

Lehet, hogy kettőig is. Ha akarom, egész héten találkoznom sem kell vele.

Negyedórával később frissen tusolva a konyhába léptem. Lee újra előttem ért oda.

Jó reggelt – mondta boldogan, és olyan gondtalanul mosolygott, mintha előző este mi sem történt volna. Közben borostásan és még a szokásosnál is kócosabban nagyszerűen nézett ki.

Úgy aludtam, mint a bunda – mondtam, és bizonytalanul mosolyogtam. – Van esetleg kávé is?

Rám kacsintott. – Gyere!

Követtem két emelettel feljebb egy másik szalonba. A padlótól induló ablakok előtt csinos kis balkon húzódott kovácsoltvas korláttal, amelyet vadszőlő futott be. A balkonon egy bisztróasztal állt bájosan megterítve két személyre. Lee a fal felé fordult, ahol felhúzott egy kis ládát, és meglepetésemre akkor ismertem fel, hogy az egy étellift, rajta pedig egy zsúfolásig megpakolt tálca.

Most aztán tényleg le vagyok nyűgözve – mondtam elismerően.

Nevetett. – Remek, mi? Nem minden ósdi is egyben, ami régi.

Ezt soha nem állítottam – mondtam, és el akartam venni a tálcát, hogy egy kicsit hasznossá tegyem magam.

Ne butáskodj, Fay! A vendégem vagy. Ülj le, élvezd a ritka napsugarakat!

Tényleg olyan reggel volt, mint a képeskönyvekben.

És innen fentről fantasztikus kilátásunk nyílt a Berkeley térre és a fák zöldjére. Az autók zaját csak tompán lehetett érzékelni.

Lee nagyszerű reggelit varázsolt: friss gyümölcsöt, rántottát, tojást, zabkását, virslit, muffint, pirítóst, lekvárt.

Úgy érzem magam, mintha a Ritzben lennék – mondtam, miközben rántottét szedett a tányéromra.

Nem tudtam, mit szeretsz, ezért minden lehetséges dolgot készítettem.

Tényleg lelkifurdalásom támad, ha arra gondolok, milyen sokáig ácsorogtál ezért a konyhában, amíg én még ágyban voltam.

Nem kell. Egyél, különben kihűl, és minden hiába volt. Megettem a tojást pirítóssal, aztán egy kis gyümölcsöt is.

Beszélgettünk az iskoláról, néhány tanárról, aztán egyszer csak eszembe jutott még valami.

Tulajdonképpen hol van az apád?

– Az apám? – Zavartan nézett rám.

Igen, remélem, nincs ellen kifogása, hogy itt éjszakáztam. A szája széle megrezdült, mintha jó viccet meséltem volna.

– Biztosan nincs.

Nincs itthon? – Bosszantott a magatartása.

Ö... nincs. Hétvégére elutazott. – Ez megint csak furcsán hangzott.

Gyakran vagy egyedül?

Igen. Elég gyakran. Mit szeretnél ma csinálni?

Majdnem félrenyeltem. – Tessék?

Nos, a helyedben én nem akarnék azonnal hazamenni. Ezért kérdezem, hogy esetleg van-e kedved valamit csinálni velem?

– Javaslat?

Egy pillanatig úgy nézett ki, mintha a hajába akarna túrni, küzdött magával, de aztán a következő pillanatban újra összeszedte magát.

Nézzük meg a Towert.

– Mit?

Fogadjunk, hogy olyan dolgokat tudok neked mesélni róla, amit még nem tudsz.

Hát erre kíváncsi vagyok. De csak egy feltétellel: én fizetem a belépőt.

Ferdén vigyorgott. – Nem akarsz inkább a tanulmányaidra spórolni?

Vállat vontam. – Holnaptól. Legalább egy kicsit meg akarom hálálni. – És talán egy kis távolságot tartani. Senkinek nem akartam tartozni semmivel. Főleg nem olyan valakinek, akit baráti viszony fűz a Sztár Klubhoz.

A szemembe nézett, és a tekintete egy pillanatra fátyolos lett, mintha csalódott volna. Mintha tudta volna, mire gondolok. De a következő pillanatban újra azzal a ferde mosolyával nézett rám, és bólintott. Elpakoltunk, és Lee Mercedesével a Towerbe mentünk.

Ő volt a legélvezetesebb idegenvezető, akihez Londonban valaha is szerencsém volt. Számok és adatok helyett anekdotákkal dobálózott. A Bloody Tower rossz elnevezés. A maga idejében Desperate Towernek hívták. A kis hercegek itt kergették őrületbe a tanítóikat. Egyszer az egyiket egy székhez kötözték, és a lábát tűzbe tartották, mert azzal fenyegetőzött, hogy délután tovább ott kell maradniuk.

A várnagy kapta el őket, kiszabadította a tanítót, a szemtelen kölyköknek pedig egy héten át a latrinát kellett suvickolniuk.

Most már tudom, hogy hazudsz – nevettem. – Egy herceg, akinek latrinát kell suvickolnia?

– Tényleg, lovagként eleinte mindenféle szolgálatot el kellett látniuk, hogy alázatot tanuljanak – magyarázta Lee komolyan.

Persze. Főleg, ha az ember nagybátyja király akar lenni, és egy tacskó áll az útjába?

Nem, nem III. Richárd ölette meg őket. Egy másik alkalommal borostyánlevest főztek a tanítójuknak, mert el akarták lógni az órát. A szakácsnő ostoba módon nekik tálalta fel a levest. A mérgezésbe mindhárman belehaltak. Mégis mindenki III. Richárdot vádolta, holott csak ennyire elkényeztetett, pimasz kölykök voltak.

Milyen tragikus. A saját csínyünk által meghalni. – Csak mosolyogni tudtam rajta.

A Beaufort Towerben Lee elmesélte, hogy I. Erzsébet itt veszítette el az ártatlanságát, Robert Dudley által.

A szűz királynő? – kérdeztem jókedvűen.

Persze. Még gyermekük is született, de korán meghalt. A testvére, Mary lett volna a keresztanyja, de nem lehetett, mert a férje, Philip megtiltotta neki. Tudod, a katolicizmus, stb.

Mary pedig keserűen bánta, és a maga rendje-módja szerint elkényeztette.

Nem egészen. Iszonyúan féltékeny volt, és azt rebesgetik, ő mérgezte meg.

Remélhetőleg a kicsi előtte még jól lehányta – mondtam szárazon. Egyetlen szavát sem hittem el. De jó mesélő volt. Épp elégszer megborzongtam.

Amikor a koronaékszerekhez értünk, meg kellett állnunk az előtérben, Hódító Vilmos óta minden király trónszéke itt díszelgett. Lee az összes királyhoz megjegyzést fűzött. De észrevettem, hogy egyet kihagyott.

És mi a helyzet II. Jakabbal? Semmi mazsola-allergia vagy félelem az ördögtől vagy egy ágyas, aki megcsalta?

Lee összerezdült. Csodálkozva néztem rá.

És abban a pillanatban valami furcsa dolog történt.

A terem mintha elmosódott volna, és amikor kitisztult a kép, egyszerre csak két férfit láttam. A terem megváltozott. A trónszékek és a faburkolat eltűnt, a vakolt falakat pompás gobelinek díszítették. Csak Lee állt még mindig mellettem. A két férfi furcsán beszélt, aztán megláttak bennünket, és csodálkozó arckifejezést öltöttek. A következő pillanatban újra elmosódott minden, és ismét az üres, sötét faburkolatú trónteremben találtuk magunkat.

Lee az arcomat fürkészte.

Nyeltem egyet. – Mi az? – kérdeztem rémülten.

Mit láttál?

Az éles hanglejtése megrémített. Egyszerre csak újra tudtam, miért tartottam őt kezdettől fogva nagyon veszélyesnek. A kék szeme olyan szúrós volt, mint a jégcsap. Ezért amilyen meggyőzően csak tudtam, hazudni próbáltam.

Néztem itt a székeket. Feltűnt már neked, hogy ez a minta mindig ismétlődik? – A fa domborműre mutattam.

Leet nem győztem meg. – Ezenkívül semmit nem láttál?

De – mondtam, és egy kicsit pimasszá váltam, mert észrevettem, hogy nem hisz nekem. Éppen ő, aki egyfolytában hazudik nekem. – Az a kisfiú ott hátul abbahagyhatná már az orra turkálását.

A négyéves kölyökre nézett, aki a jobb mutatóujját egészen az orrlyukába süllyesztette.

Ártatlanul vigyorogtam Leere. – Undorító, nem?

Mosolygott, de nagyon bátortalan mosoly volt. Ahogy tovább mentünk, állandóan magamon éreztem a kutató tekintetét. Igyekeztem tudomást sem venni róla, és vidáman tovább fecsegtem.

Amikor végre elhaladtunk a koronaékszerek mellett, a futószőnyegen, megint valami váratlan dolog történt. A jogar tetején megcsodálhattam a világ legnagyobb gyémántját, Afrika nagy csillagát. Amikor Lee elé ért, a gyémánt röviden felvillant. Egy pillanatig azt hittem, az egyik előttünk járó turista meg nem engedett módon fényképezőgépet használt. Szemmel láthatóan az őrök is ezt gondolták, mert azonnal mindannyiunkat végignéztek. De senkinek nem volt kéznél a fényképezőgépe. Csak én láttam a villanás valódi okát.

Legalábbis így gondoltam, amíg a kis orrturkáló fel nem kiáltott: – Anya, ha az az ember a gyémántra néz, az felvillan.

Az összes ott ácsorgó ember nevetett a kis törpicsek nagy képzelőerején. Én nem. Leere néztem, de ő egyáltalán nem figyelt rám. Jókedvűen mosolygott, és vidáman a kicsire kacsintott.

Az idegenvezetés további részében nagyon tartózkodó voltam. Tudtam, hogy Lee észrevette. Ő maga is visszafogottabb volt, bár nagyon fáradozott, hogy megjátssza magát. Én viszont nem tudtam színészkedni. Folyamatosan az a gondolat foglalkoztatott: mi történt itt? Ki ő? Mi köze van ehhez a különös esethez?

Haza szeretnél menni? – kérdezte a Tower Café egyik asztalánál.

Nem, tulajdonképpen nem – feleltem rögtön. Mindegy, milyen félelmetes volt néha, azon hét ember egyike volt, aki a látszat szerint jól érezte magát a társaságomban, és még egy kicsit élvezni akartam ezt a luxust.

– Akkor maradj nálam! – ajánlotta fel.

Mit fog szólni az apád, ha egy nőt talál nálad?

Lee huncutul vigyorgott – Ezen ne agyalj! Felnőtt vagyok. Ha meglát, talán felvonja a szemöldökét, de egy szót sem fog szólni.

Ezt el is hittem. A tökéletes fiát Claudia Schiffer helyett Beth Dittóval találná. Egy szülő számára végtelenül megnyugtató érzés.

– Köszönöm.