BÁLIRUHA

– Anna? Itt Felicity.

Minden alkalommal úgy éreztem magam, mint egybetörő, amikor a nővérem lakásának az ajtaja előtt álltam. Bár a szürke városrészben, Bromley-ben élt, azt képzelte, „vitte valamire”.

A sógorom, Jeremy, akárcsak a bátyám, Philip a londoni City Airporton dolgozott. Anna két éve lett anya, és azóta nem dolgozott. Nem tudtak dajkát fogadni, és úgy látszott, Anna szépen megvan otthon a kis Jacobbal. Az egész szomszédsággal kapcsolatban állt, mert a gyerekek miatt sok nő kénytelen volt otthon maradni. Rendszeresen összeültek egy közös reggelire nyolckor vagy tizenegykor egy „jó éjt pezsgőre". Anna az utca központjává vált. Ha nála voltam, folyamatosan szólt a telefon vagy a csengő.

Épp a kaputelefonos ajtó előtt álltam, amely minden ügynököt menekülésre késztetett volna. Bár tudtam, hogy a kamera csak megtévesztés, de a karakán hanggal társulva, amely a kaputelefonból recsegve mennydörgött, hogy: „Ki az?”, no meg a rákövetkező elektromos sercegéstől (amelyet nyilvánvalóan minden szomszéd hallott), úgy éreztem magam, mintha a Fort Knoxba akarnék behatolni.

– Gyere be! – hallatszott a hangja a lakás sötétjéből a gyereksírást elnyomva.

Beléptem, Annát a konyhában találtam, ahol éppen spenóttal és krumplival próbálta etetni Jacobot. A kisfiú hevesen tiltakozott, és újra meg újra kiverte a kanalat a kezéből.

Jacob, ez egészséges, meg kell enned – okította Anna a kétéves gyereket igencsak türelmetlen hanglejtéssel. Amikor meglátta, hogy az ajtóban állok, kimerültén leeresztette a kanalat. – Már nem tudom, mit kellene tennem, hogy megegye. A spenót olyan fontos a csontoknak, ő meg tiltakozik.

Azt láttam. Jacob kihasználta a pillanatot, amikor az anyja nem figyelt rá, és az egész tányért a konyhapadlóra hajította.

Anna felsóhajtott, és elkezdte feltörölni. Egy kicsit Mrs. Collinsra emlékeztetett. Utána szeretetteljesen megpaskolta Jacob fejét, és adott neki egy szelet csokit, hogy a kiabálás abbamaradjon.

Ezt okos dolognak tartod? – kérdeztem, miközben Jacobot figyeltem, aki boldogan ragyogva nyalogatta a csokoládét, és hamarosan a füléig összemaszatolta az arcát.

Szülj egy gyereket, mielőtt mások gyereknevelési módszerei felett ítélkezel! – fújtatott Anna.

Gondolatban vállat vontam. Nem tartozik rám, neki kell a fiával boldogulnia. Én más miatt voltam itt. – Anna, szükségem van a segítségedre – tértem a tárgyra. – Megvan még az estélyi ruhád a záró bálodról? Az a kék? – George ruhája csodaszép volt, de arra a következtetésre jutottam, hogy nem akarok benne a Sztár Klub előtt felvonulni.

Anna meglepetten nézett rám. – Tényleg meghívott valaki?

Nem, de a klikkünk akkor is elmegy – feleltem szárazon.

Miféle klikk? – kérdezte Anna.

Már megint. Phyllis, Nicole, Corey, Ruby, Jayden és én már több mint hét éve majdhogynem elválaszthatatlanok voltunk, de Anna még mindig úgy gondolt rám, mint amikor tíz évesen Cornwallból Londonba jöttem, és az első fél évben nehezemre esett bárkivel is megismerkedni. A képzeletében valószínűleg még mindig ugyanolyan voltam: kicsi, dundi, feszülő iskolai egyenruhában, hosszú, rendetlen copfokkal. Nem is lepődtem meg rajta, hogy nem kérdezősködik tovább, hanem egyszerűen elfogadja a kijelentésemet, hogy a klikkel megyünk a bálba.

– Várj, meg kell néznem a tárolóban. Még meg kell lennie. Addig vigyázz Jacobra!

Persze! – mondtam. Bár az unokaöcsém úgy nézett ki, mint Raffaello angyalkája, minden volt, csak éppen az nem. Gyanakodva szemlélt, amikor Anna elhagyta a konyhát.

Te egy kis elkényeztetett kölyök vagy – mondtam neki halkan.

Tovább nyalta a csokoládéját.

Megfogtam a rongyot, bevizeztem, és még egyszer feltöröltem a padlóról a spenót maradékát. A rajta keletkezett nyomokból ítélve a padlót már régóta nem mosta fel senki. Gyorsan visszatettem a mosogatóba.

Na, olvassunk egy könyvet? – kérdeztem Jacobtól, és kivettem az etetőszékből.

Azonnal a játszósarkába trappolt, és egy kis kotrógéppel jött vissza.

Rendben, akkor játsszunk a kotrógéppel – adtam meg magam. Éppen egy akadálypályát akartunk építeni a kotrógépnek, amikor Anna újra előkerült.

Itt van. – Petróleum színű ruhát tartott a magasba. Minden cifraságot nélkülözött, földig érő, egyenes szabású volt. Olyan, akár egy Grace Kelly relikvia.

Hú! – mondtam elcsodálkozva. – Ez remekül néz ki.

Először próbáld fel, hogy jó-e. Mindig kövérebb voltál, mint én – mondta Anna a maga kíméletlen őszinteségével.

A nappaliba mentem. Elégtétellel állapítottam meg, hogy nem csupán jó volt, hanem egy kicsit még bő is. A rendszeres kocogásom Leevel és Jaydennel lassan meghozta gyümölcsét.

De ha Anna meglátná, lehet, hogy nem adná kölcsön. A nővérem mindig és mindenhol a legszebb és legnagyszerűbb akart lenni. Akár mások rovására is. Tehát levettem a ruhát, a zörgő műanyag zacskóba tettem, és visszamentem a konyhába.

Elmegy – mondtam neki. – Mivel a bál csak január elején lesz, addig nem eszem több édességet, és akkor rám fog jönni.

Elégedettnek látszott. Jacob a csokoládétól maszatos ujjaival meg akarta fogni a zörgő zacskót. Gyorsan kartávolságon kívülre rántottam a ruha szegélyét.

Te jó ég, Felicity, ne légy már ilyen! – fújtatott Anna. – Csak tudni akarja, mi az.

Amint tiszta lesz az ujja – mondtam határozottan.

Istenem, milyen érzékeny vagy – szitkozódott. – Az csak egy zacskó. Hadd tapogassa már meg, különben másik ruha után nézhetsz.

A fogamat csikorgatva leeresztettem a karomat, és Jacob lelkesen a zacskó után nyúlt – és persze alá. Azon nyomban barna ujjlenyomatok díszelegtek a szegélyen.

Most megyek. Köszönöm, hogy kölcsönadtad – mondtam fojtott hangon. Remélhetőleg sikerül a foltokat kiszednem.

– Gyere, Jacob, Felicity nagynéni nincs gyerekekhez szokva. Lehet, hogy karácsonykor is inkább otthon kellene maradnia.

Anna az ölébe vette Jacobot, és gyilkos pillantást vetett rám, amikor a kicsi sírni kezdett, mert elvettem tőle az új játékát.

Próbáltam menteni, ami menthető. – Hozzak valamit? Süteményt vagy ilyesmit?

Hiszen mindig hozol! – vágott vissza Anna hetykén. – Nem gondoskodhatok én mindenről. Jeremy testvére is befészkelte magát hozzánk. Csinosítsd ki magad! Hátha felfigyel rád.

Négy nap múlva találkozunk. Hozok süteményt – mondtam, és elhagytam a házat. Jeremy testvéréről szívesen lemondtam volna. Mint mindig, most is megkönnyebbülten felsóhajtottam, amint becsukódott mögöttem az ajtó.

De a Canossa-járás megérte: lett ruhám, elmehetek a bálba.