Hol van Aachen? – kérdeztem rémülten. – Úgy értem, ugye nem a németországi Aachen? Biztosan valamilyen shropshire-i Aachenre gondolsz.

Lee nevetett. – Semmiképp. Aachen a Frank Birodalomban, hogy pontosak legyünk. De igen, később Németországhoz tartozik.

Majdnem megfulladtam az almától.

Lee vidáman hátba vert. – Ugyan már, Hófehérke. Te juttattál bennünket a nyolcadik századba, mit számít, melyik országban vagyunk.

Így nézve igaza volt. És valószínűleg Aachen biztonságosabb volt, mint Anglia abban az időben. Itt nem kellett a szászok és a vikingek támadásától tartanunk. Mégsem tudtam olyan lazán nézni a dolgokat, ahogyan Lee. Számára mindez egy nagy kaland volt. Nos, ő időügynök. – Itt legalább nem találsz olyan nőket, akiket el tudnál csábítani – gondolkodtam hangosan.

Ekkor ő nyelt félre egy falat almát. – Tessék?

Úgy értem, itt nehézségekbe ütköznél, hogy nőket szerezz. Nem igazán a te ízlésednek megfelelők.

Magamon éreztem Lee szúrós tekintetét. Gyorsan másfelé néztem, mielőtt észrevette volna, milyen szívesen húzom. – Vegyük azt a kis kedvest, aki eladta neked az almát. Milyen idős lehetett? Harmincöt? Negyven? Egyáltalán nem is tudtam megbecsülni. Úgy tűnt, nagyon nagy hatással vagy rá. Te viszont...

Én viszont? – kérdezett vissza.

Pontosan látom, amikor vonzódsz egy nőhöz. Hozzá nem vonzódtál.

Kivételesen bájos voltam vele – ellenkezett hevesen.

Ennek semmi köze ahhoz, hogy vonzónak találsz-e valakit. Milyen idős volt? Mint az anyám?

Húsz.

Ekkor ránéztem. Nem is, rámeredtem. – Húsz? – kérdeztem vissza kábultan.

Három terhesség után és Oil of Olaz vagy fogkrém nélkül így néz ki az ember.

Három terhesség? Húsz évesen? Ó, Istenem!

Lee megint felülkerekedett a csetepaténkban, és leereszkedőn mosolygott. – Ne aggódj, megpróbálom a küldetésünket teljesíteni, mielőtt neked is keresned kellene egy férfit, hogy túléld.

Vagy mielőtt kénytelen volnál a testedet is eladni, nem csupán a csáberődet – vágtam vissza csípősen.

Szélesen vigyorgott, a legkevésbé sem bántódott meg.

Egyszerűen nem volt benne semmi szórakoztató, ha vele civakodtam. Mindig ő nyert. – Mielőtt zavarba jönnél, és még ma el kellene kezdened a dolgot, van ötleted, hol éjszakázunk? Vagy hogy most mit csinálunk?

Pippin király itt időzik. Állítólag mindig nyitva áll a háza.

Ez mit jelent? – kérdeztem, és az utolsó falatig megettem az almát.

Nála éjszakázhatunk.

Le voltam nyűgözve. Egy királynál éjszakázni. Őrület! Kételkedtem benne, hogy Erzsébet királynő, mindegy, hogy az első vagy a második, egyszerűen így befogadna.

Négy órával később már kételkedtem benne, hogy tényleg megtiszteltetés-e egy királynál éjszakázni. Legalábbis ebben az évszázadban. Egy nagy teremben ültünk, összezsúfolódva számos más – a szag alapján mosdatlan – férfival és nővel. Izzadság, trágya, füst, és közötte a sült hús csábító illata. A padok között és az asztalok alatt kutyák rohangáltak, amelyek a földre szórt szalmában hulladék után kutattak, vagy az étkezőktől koldultak.

Én az asztal legvégén ültem. Lee helyesen értelmezte az undorodó arckifejezésemet, és nem kellett hozzá a gondolataimban olvasnia. Gondoskodott róla, hogy az egyik falnál ülhessek, úgy, hogy csak a velem szemben ülő emberek csámcsogását és faragatlan viselkedését kelljen elviselnem. Lee a maga részéről elég jól beilleszkedett. Ő, mint mindenki más, szégyenkezés nélkül kézzel evett, de nagy megkönnyebbülésemre kerülte a böfögést, csámcsogást és nyitott szájjal sem evett. Egy szelindek telepedett mellém, amely minden falatomat árgus szemmel figyelte.

Maga az étel gyatra volt (a mi Lizünknél biztosan valami jobbat kínálnának): ízetlen leves, száraz kenyér (az enyémben még egy apró kavics is rejlett), köleskása és lencse szalonnával. Semmi abból a sültből, amelynek az illata szálldosott. A keresztben állított asztalnál, az emelvényen, ahol a király ült a családjával és a főurakkal, egészen más ételeket tálaltak fel. Ott volt őz– és vaddisznósült, párolt zöldség, fehér zsemle. Jobbra az a kisfiú hét zsemlét tömött magába. A szőke haja valahonnan ismerősnek tűnt. Mert senki nem tagadta meg tőle, feltételeztem, hogy a király fiáról van szó.

Amikor az étkezés véget ért, és a király eltűnt a kíséretével, rövid idő alatt minden asztalt és padot a terem szélére állítottak, a legtöbb fáklyát eloltották, és középen, a piszkos szalmán – a kutyák között! – minden ember kényelembe helyezte magát, aki – akárcsak mi – az alsó asztaloknál evett.

Lee a tűz közelében szerzett nekünk helyet. Bár a levegő fojtogatóbb volt, cserébe a padlót itt nem koszolták össze annyira undorítóan ételmaradékokkal.

– Hogy aludjak itt? – suttogtam undorodva Leenek.

Vállat vont, és a szalmára terítette a kabátját. – Feküdj egyszerűen jó szorosan mellém.

Nyomorult szoknyavadász. Minden nőt ezzel a trükkel csábítasz el? – sziszegtem, de tényleg egészen közel feküdtem hozzá – a kabátja nem volt különösebben széles.

Szorosan mögém bújt, és az egyik karjával átölelt. – Csak hogy ne fázz – suttogta a fülembe. Elég hevesen a bordái közé bokszoltam. – Au – nyögött föl, és összegörnyedt.

Figyelmeztetlek, FitzMor – suttogtam ha csak egyetlen egyszer is erkölcstelenül érsz hozzám, búcsút inthetsz a kis, hegyesfülű elfecskék gondolatának.

Éreztem, amint a mellkasa remeg a hátamban. – Felicity Stratton valószínűleg megsértődne, ha meg sem próbálnám.

– Akkor eredj hozzá! – fújtattam, és egy kicsit arrébb csúsztam. – És engem is vigyél azonnal...

Ó, hármasban?

Ismét megböktem. – Akkor végre megszabadulnék innen, és Londonban feküdnék az ágyamban – fejeztem be a mondatot. Lee levette rólam a karját, és megdörzsölte a hasát ott, ahol megütöttem. Egy kicsit jobban éreztem magam.

Vagy Carléban? – kérdezte.

A jó érzés azon nyomban füstté vált. Ismét emlékeztetett rá, hogy egészen más problémák várnak, ha ezt itt magunk mögött tudjuk. Anna össze akarna hozni Carllal, az anyám egyetlen szóval sem említené az estét, de a következő hónapokban nem tudna a szemembe nézni, ráadásul Richard Cosgrove a következő nyolc hétben Londonban lenne, és alaposan hozzájárulna a bonyodalmakhoz. – á, a fenébe! – nyögtem fel. – Felicity Strattonnak soha nem kellene ilyen szemét alakkal vesződnie.

Pfff – fújtatott Lee leereszkedően. – Azt csak hiszed. Az az ellenszenves unokatestvére, Miles, taperolja, amint a szüleivel hozzájuk utazik. Ami elég gyakran előfordul. Harminc eleje, kövér és kopasz. De Felicity nem mer szólni, mert a fiú az apja mobilhálózatának az örököse.

Csend lesz végre? – fújtatott egy dühös hang a közelünkben. – Másoknak holnap az első kakasszóra indulnia kell.

Lee és én elhallgattunk. Elgondolkodtam azon, amit Felicityről mesélt. Vagyis az elkényeztetett, gazdag lány élete mégsem olyan tökéletes. Ez valahogy rokonszenvesebbé tette.

A terem elcsendesedett. Ha az ember eltekintett a horkolástól. Meg a nyögésektől. Vajon rosszul aludtak? Nem tudtam tőlük zokon venni. De aztán ütemesebb lihegést hallottam, amely egyre izgatottabbá vált, és valamivel hangosabbá is. Halk vihogás hallatszott.

Ó. Édes Istenem. Ostoba voltam. És ez kínos volt. Ha valaki most látna! Jaj neki, ha Lee akár csak egy ujját is megmozdítja. Muszáj lesz a szomszédságunk újabb szitkozódását magamra vonnom.

Lee?

– Hm?

Ki kell mennem oda, ahová a király is gyalog jár.

Már-már felkelt. Még csak az hiányzott volna! Hogy Lee elkísérjen a vécére.

Maradj csak! A segítséged nélkül is menni fog. Csak mondd meg, hol van.

Lee a könyökére támaszkodott, és hunyorogva rám nézett. Szemmel láthatóan leolvasta az arcomról a zavaromat. – Kint jobbra. Húsz méterrel arrébb találod az istállót. Közvetlenül mellette vannak a latrinák.

Már pusztán a latrina szó hallatán sztrájkolni kezdett a hólyagom.

Ne menjek veled mégis? Nem Iátok át a falon.

Aludj végre! – mondtam, és odébb csúsztam, mielőtt meggondolta volna magát.

A szürkületi fényben és álló helyzetből szemlélve a terem olyan hatást keltett azzal a rengeteg földön fekvő emberrel, mint egy darab hús tele kukaccal. Amelyek csak úgy nyüzsögtek.

Az őr széles vigyorral kinyitotta a kaput.

Ha a lovagod nem jön, nekem most éppen van szabad öt percem.

Rámeredtem. – Öt perced? Ez éppenséggel nem válik előnyödre.

Egy pillanatig mintha megütközött volna a válaszomon, de aztán nevetett. – Megígérem, te sem fogod rövidnek érezni.

Válaszra sem méltatva kiléptem az ajtón, és a sötét udvarra értem, amelyet csupán a Hold világított meg. Sehol egy fáklya, sehol egy lámpás. Különös csend honolt. Londonban mindig hallani lehetett a forgalom zaját, egy szirénát vagy zenét. Itt csak egy bagoly kiáltott, és abból az irányból, amerre az istállóknak kell lennie, valami zörgésféle hallatszott. Macskák? Remélhetőleg, mert ahhoz, hogy egerek legyenek, túl hangosak. Másra nem mertem gondolni. Például a hatalmas szelindekre. Remélhetőleg emlékszik még rá, ki osztotta meg vele a szalonnáját.

Az istállókhoz értem. A latrina ott van mellettük, azt magyarázta Lee. De az istállóban suttogtak. Volt ott valaki. Gondoltam, az őr gyakrabban enged ki szerelmespárokat a teremből egy-egy légyottra. De a suttogás és nyögés másként hangzott, mint az, amit az előbb a teremben hallottam. Inkább olyan volt, mintha valaki ellenkezne.

Gondolkodás nélkül felrántottam az istálló ajtaját. Ám még mielőtt bármit is kivehettem volna, ütést éreztem a fejemen, és a szemem előtt elsötétült a világ.