Ezt senki nem állította. Természetesen tudsz szerelmes lenni – mondta, és nyugtatóan megpaskolta a kezemet.

És ki ér fel a szőke herceggel? – kérdezte Nicole kíváncsian.

Corey és Jayden előrehajolt, mintha attól félnének, hogy valamiről lemaradnak. Most már tudtam, hogyan érezheti magát egy sarokba szorított nyúl.

Majd elárulom, ha találkozom vele – mondtam, és gyorsan tovább ettem. Sajnos elfelejtettem, mi volt aznap. Undorodó grimaszt vágtam. Ez az egytálétel sosem volt az esetem.

Az utolsó két óra között megkerestem a gondnokot, és megkértem, hogy szerelje meg a szekrényem elromlott zárját. Az iskolában ő volt azon kevesek egyike, akik nem vetettek meg. Barátságosan megígérte, hogy azonnal intézkedik, és átadott nekem egy új kulcsot. Az órámra siettem, és bántam, hogy a gondnoknak nem volt rám szüksége a zárcserénél.

Az utolsó óra úgy zajlott, mint minden szerdán: a történelmi adatok végtelen sora volt, amelyet Mrs. Crobb monoton, éneklő hanghordozással darált el. Ha nem olvastam volna, hogy a spanyol armadát 1588-ban lekaszabolták, a tanárnőnk vég nélküli monológjából nem tudtam volna kihámozni.

Szokás szerint egyedül ültem – Felicity nem tágított Lee mellől.

De nem voltam csalódott. Őszintén nem. Elejétől fogva világos volt, hogy egy olyan fiú, mint Lee, nem fog a lúzerekkel lógni. Amikor végre megszólalt az óra végét jelző csengő, szem elől is veszítettem őt.

Mrs. Crobb következő órájára feltétlenül kell valami mottó – nyögött fel Nicole az osztályteremből kivezető úton.

Nála minden képzelőerőm cserbenhagy – mondta Corey.

Mit szóltok hozzá? DVD-este nálam? Lányok, ti választhattok. Csak egyet kérek: ne vámpíros filmet!

Jól hangzott. Mind beleegyeztünk, és elköszöntünk egymástól.

Hová mész, City? – kérdezte Jayden, amikor a folyosó felé indultam, nem pedig a kijárat felé.

A szekrényemhez – feleltem, és intettem a többieknek.

Feltétlenül haza kell vinnem a piszkos pólóimat kimosni. Később találkozunk!

Eltartott egy darabig, amíg a velem szemben áramló diákok mellett el tudtam haladni. Lehet, hogy egyszerűen haza kellett volna mennem, mert tényleg terhessé vált már Corey pólóján a szexisten felirat.

Azért a folyosók lassacskán kiürültek, és végül már majdnem egyedül voltam az épületben. De csak majdnem. A szekrényem mellett egy párocska ölelkezett meghitten, szenvedélyesen csókolóztak. Felicity az egész testét Leeéhez szorította. A szekrényeknek nyomta a fiút, és ágy nézett ki, mintha magába akarná szívni. Biztos voltam benne, hogy nem csaptam zajt, a fiú egyszerre csak mégis felnézett, egyenesen a szemembe.

Úgy éreztem magam, mint akit rajtakaptak, és sarkon akartam fordulni.

De Lee elfordult Felicitytől. – Akartál valamit? – kérdezte, a hangja kicsit rekedt volt, ugyanakkor nagyon barátságos is.

Felicity megfordult, és észrevett. – Mit ácsorogsz itt, City?

fújtatott.

A szekrényemhez akarok menni – mondtam. Valószínűleg most már csak azért sem fog odaengedni. Nemcsak azért, mert megzavartam, hanem azért is, hogy lekenjen egyet.

Ám Lee olyasmit tett, ami meglepett. Határozottan félretolta Felicityt, és helyet adott nekem. – Ne haragudj! Megyünk.

Felicity biztosan nem így gondolta. Forrt benne a harag. Láttam, ahogyan felemeli a kezét. Verekedéshez tényleg nem lett volna kedvem. Megfordultam, és el akartam menni, még mielőtt üthetett volna.

Hé, várj! – Lee erősen megfogta a csuklómat, és épp úgy, mint amikor kezet ráztunk, áramütés szaladt végig rajtam. Csodálkozva megálltam, és megfordultam. Ő is ugyanolyan meglepettnek látszott. – Ne haragudj! Úgyis épp menni készültünk.

Felicityre néztem, aki továbbra is villámokat szórt felém.

Lee tudomást sem vett róla. – Ugyan, Felicity. Senki nem harap meg. – Oldalra lépett, és láttam, el akarja kerülni, hogy újra megérintsen.

Őt nem Felicitynek hívják – fújtatott Felicity. – Én vagyok Felicity. Ő csak City, a Város. Épp olyan szürke, koszos, reggelente kaotikus, este pedig magányos és elhagyatott, mint az anyja kocsmája.

Mennyire szerettem volna valami talpraesett választ adni, csípőset, vicceset, ugyanakkor ironikusat, valamit, amitől elpirul, és ami egyszer s mindenkorra betömi azt a gonosz pofáját. Sajnos semmi nem jutott eszembe. Már csak egy maréknyi büszkeségem maradt. Kihúztam magam, és a lehető leghiggadtabban így szóltam: – Elég egyértelművé tetted a nézeteidet. Tudom, hová tartozom. Nem szükséges, hogy lábbal tiporj.

Ez volt a megfelelő időpont, hogy azok ketten eltűnjenek, mert a kezem olyan erősen remegett, hogy beletelik majd némi időbe, mire a kulcsot a szekrényem zárjába tudom dugni. Lee még egyszer a szemembe nézett, aztán határozottan megfogta Felicity karját, és a kijárat felé vonta. A lány szemmel láthatóan nem érzett áramütést, mert anélkül követte a fiút, hogy összerezdült volna.

Amint képes voltam rá, összeszedtem a pólóimat, egy kicsit még rendbe raktam a szekrényemet, aztán hazaindultam.

Anya az ágyban feküdt, amikor a lakásunkba léptem. Az iskola mögött laktunk egy bérlakásban, közvetlenül a tető alatt. Ennek előnyei és hátrányai is voltak. Nagy előnye volt, hogy az ember alig hallott valamit a nagyváros zajából, a hátránya viszont a sok lépcső a lakásunkig (a lift állandóan rossz volt), a rekkenő hőség nyáron, és Mrs. Collins a középső emeleten, akinek az ajtaja előtt mindig el kellett haladnunk. Gyakran tűnődtem rajta, vajon csinál-e mást is, mint hogy a folyosót kémleli. Két évvel ezelőtt még meg voltam róla győződve, hogy minden ruhámba GPS-chipet varrt, mert mindig pontosan tudta, mikor jövök fel a lépcsőn. Ezúttal is.

Nos, Felicity, kincsem, vége az iskolának? – Mrs. Collins a szokásos rózsaszín virágos kötényében állt az ajtóban. – Nem gondolod, hogy elfecsérled az idődet? Az A szintet úgysem sikerül megcsinálnod. Az olyan nehéz! Az anyádnak viszont elkelne a segítséged a kocsmában.

Minden nap ugyanaz a nóta. Milyen szívesen megmondtam volna neki, törődjön a saját dolgával, engem meg hagyjon békén. De nem mertem. Egyrészről az anyám kedvelte, és gyakran volt a segítségére utalva, másrészről Mrs. Collins fia, Tom az a fajta ember volt, akit jobb nem magunkra haragítani.

Ezért hát mindent visszanyeltem, valamit motyogtam a házi feladatokról, aztán felsiettem.

Felicity, te vagy az?

Ki más? – gondoltam idegesen, de újra visszatartottam a pimasz választ. Könnyekre végképp nem volt szükségem.

Igen, anya.

Későn jöttél, kedvesem. Mi volt az iskolában?

A szokásos. Éhes vagy? – A táskámat letettem a szobámban, és a konyhába mentem, hogy megkeressem a fejes salátát, amit előző nap vettem.

Néhány szem burgonyát olívaolajjal és sóval fóliába tekertem, betoltam a sütőbe, és kezdtem a saláta leveleit szétszedni. Rádiót hallgattam. Nem sokkal azelőtt, hogy a burgonya kész lett, anya kijött a konyhába. Már felöltözött, hogy húsz perc múlva a kocsmába induljon. Fáradtnak nézett ki, mint mindig. De az utóbbi időben még soványabbnak hatott, az arca még ráncosabbnak.

Valami nincs rendben, anya? – kérdeztem óvatosan, amikor a fűszeres túró mellé lekvárt és mézet is tett az asztalra.

Miért? – Pillantott fel riadtan, követte a kritikus pillantásomat, majd elvörösödött. Gyorsan visszatette a szekrénybe a lekvárt és a mézet.

Semmi különös, Felicity, csak... Tudnál ma este is segíteni nekem?

Éppen elővettem az evőeszközt a fiókból, és döbbenten felé fordultam. – Anya, DVD-t akartunk nézni Corey-nál.

Csak egy-két órát – könyörgött az anyám. – Elég, ha csak hétkor jössz. De feltétlenül be kell fejeznem az adóhivatalnak azt a felsorolást. Csak a pultot kellene átvenned. Más nem lesz ma este.

Más soha nem volt.

Kérlek, már csak két beszámítást kell megcsinálnom, és a bizonylatokat kikeresni hozzájuk.

Láttam anyám fáradt, beesett arcát, és átgondoltam, hogy úgysem tudnék nyugodt lelkiismerettel végignézni egy filmet a barátaimmal, miközben az anyámnak ennyi gondja van.

Anya csillogó szeme, amikor bólintottam, elég volt nekem. Evés közben még feltett néhány kérdést az iskoláról, ő pedig elmesélte, hogy Anna nővérem telefonált, és hogy az unokaöcsém, Jacob először mondta ki, hogy nagymama.

Aztán felállt, a homlokomra lehelt egy csókot, és elbúcsúzott. – Akkor hétkor!

Bólintottam, és tovább ettem. A tányérja majdhogynem érintetlen volt. Megettem az ő burgonyáját is, és az egész salátát. Aztán elmosogattam, elindítottam a mosógépet, és végül nekiláttam a házi feladataimnak.

Phyllis felhívott, és elújságolta, hogy Jayden, Corey, Nicole, Ruby és ő meggondolták magukat, és az új Richard Cosgrove– filmet nézik meg a moziban. Nehéz szívvel lemondtam. Szerettem Richard Cosgrove-t és a filmjeit. Nem csupán hihetetlenül jól nézett ki, de mindig talpig úriember volt – ennek ellenére a filmjei nem voltak túlzottan giccsesek. Ettől eltekintve nem is tudtam volna a mozijegyet kifizetni.

Phyllis mondta ugyan, mennyire sajnálja, hogy nem tudok menni. De a kivételesen lágy hangszínén éreztem, hogy alapjában véve nem helyesli a lemondásomat. Minden más barátommal ellentétben ő megtartotta magának a véleményét. Nicole és Jayden nem lettek volna ilyen visszafogottak. Corey sem, Ruby pedig kitartóan próbált volna mégis meggyőzni. Egyikük sem értette meg a bizonytalan anyagi helyzetünket. Csak Phyllis. Nagy szavak nélkül is elfogadta a zavaromat. Ezért szerettem annyira. Neki semmit nem kellett sokáig magyaráznom.

Megígérte, hogy hoznak nekem műsorújságot, és elköszöntünk. Visszatértem az iskolai feladataimhoz.

Amikor egy órakor ágyba kerültem, azt gondoltam, rosszabb is lehetne, mint egy kocsmában dolgozni. Mint mindig, a szokásos vendégek ültek a pultnál: Stanley, Mike és Ed. Évek óta az egyetlen bevételi forrásunk, három alkoholista, akik mind az anyámért epekedtek. Újra meg újra attól tartottam, hogy anya végül enged valamelyiküknek. Végül is, amióta az eszemet tudom, egyedül volt. De aztán azt mondtam magamnak, anyának jobb ízlése van, mint hogy egy olyan faragatlan kiskereskedelmi eladót válasszon, mint Mike. Az évek során elfogyasztott alkoholmennyiségtől a másik kettő is épp annyira lezüllött.

És mert mindannyian évek óta ismerték anyát és engem, egy kicsit kötelességüknek érezték, hogy magukra öltsék az apaszerepet. Lényegesen többet fecsegtek velem az iskoláról, mint anya valaha is, meséltek a saját életükről, és az aktuális hírekről bölcselkedtek. Közben – az alkoholszint ellenére – soha nem voltak sértők, hanem inkább viccesek és szórakoztatók.

Egyiküknek sem volt családja. Mike-nak már nem. A feleségének egyszer csak elege lett a részegeskedéséből, és öt éve elhagyta. Nem is volt kapcsolata a két fiával. Ehelyett rajtam élte ki az apai érzelmeit. Stanley és Ed soha nem házasodtak meg. Stanley időnként felszedett egy-egy barátnőt, de ezek mindig gyorsan el is tűntek. Ednek Stanley-n, Mike-on és az anyámon kívül senkije nem volt. Ő volt hármójuk közül a legbékésebb, és az ötven kiló túlsúlyával, a hosszú, zsíros hajával meg a pattanásaival nem volt egy Adonisz. De elégedettnek látszott.

Velünk beszélt. Nem sokat, de az is valami. Ám amint idegenek tévedtek a kocsmába, visszabújt a csigaházába, és a szeme sokkal hamarabb vált üvegessé, mint egyébként.

Aznap este a katonáink líbiai bevetéséről társalogtak. Miközben Stanley jónak találta az elköteleződést, Mike azt állította, inkább ágytálakat kellene üríteniük a kórházakban és az öregotthonokban.

Csak az ágyban, nem sokkal azelőtt, hogy a szememet lehunytam, jutott ismét eszembe, hogy van az iskolánkban egy új tanuló, akivel másnap megint találkozni fogok. Mégiscsak van néhány közös óránk. Bár nem sokat fogok belőle látni – Felicity már nyilvánvalóan a karmai között tartja.

Mennyire tévedtem.