KOCOGÁS

Lee állandóan mellettem ült, és én semmiképp nem akartam úgy hatni Mr. Világegyetem mellett, mint egy suta, otromba, kudarcot vallott nőszemély. Napok óta küzdöttem magammal, de végül összeszedtem a bátorságomat.

Corey, megtennél nekem egy szívességet? – A fiúvécé előtt kaptam el.

– Tusoltál?

Grimaszt vágtam. Ilyen nyilvánvaló?

Csak azért kérdem, mert szerdánként általában mindig whiskey... – Nyilván meglátta a komor arckifejezésemet, és azonnal témát váltott. – Persze, City, mit?

Megmutatnád, hogyan kell helyesen futni?

Úgy nézett rám, mintha azt kértem volna tőle, hogy vegye el a szüzességemet.

Összekulcsoltam a kezem, és szégyenkezve a padlóra néztem. De ha már elkezdtem, véghez is viszem. – Tudod, hogy mindig szúrni kezd az oldalam, és egyáltalán nincs bennem elég szusz.

City, ezzel igazán keveset mondtál. Te úgy fújtatsz, akár a nagyanyám teáskannája, és már néhány méter után úgy is izzadsz.

Köszönöm szépen – dünnyögtem gúnyosan.

Nem gonoszságból mondom. Ezek pusztán a tények. De azt gondolod, én volnék erre a megfelelő személy? – A fejét vakarta, és igencsak kétkedve nézett rám.

Ki más? Te focista vagy, és könnyű atlétikában mindig is te voltál a legjobb.

Hát talán Lee. Most egy focicsapatban játszik velem. Vele nem tudom felvenni a versenyt.

Nem! – kiáltottam. Corey meglepetten nézett rám. A hajamba túrtam. – Nem, mellette rettenetesen néznék ki. Benned reménykedtem. Régebb óta is ismerjük egymást, és tudod, mindig is milyen rossz voltam tesiből. Veled nem lenne olyan égő a helyzet.

Corey-n nem látszódott, hogy meggyőztem volna. – Nem tudom, City...

Ugyan már, Corey. Megírom neked a beadandót bioszból a DNS-ről.

Az alsó ajkába harapott. Tudtam, hogy megvan.

Megígérem, nem fogok nyavalyogni, bármilyen kemény leszel.

Corey rámenősen felvonta az egyik szemöldökét.

Még mindig a futásról beszélek – sziszegtem.

Oké, oké. De a beadandót megírod.

Ráragyogtam. – Világos. Megígérem. Mikor kezdünk?

Szombat, tíz óra, Apsley House. Légy pontos!

Az leszek. Köszönöm. Kincs vagy, és agyonpuszilnálak, ha nem volna kínos.

Corey vigyorgott. – Tudod, mit? Megpróbálom Jaydent is rávenni. Hármasban még vidámabb lenne.

Miért ne? Jayden mellett bizonyára jó benyomást tennék. De kételkedtem benne, hogy hagyja magát bármiféle mozgásra rávenni, a menzára vagy az íróasztalához vezető úton kívül.

Ja! És tetszik ez a sárgabarackillat!

Előző nap biológiaóra előtt átadtam Corey-nak a beadandót. Két éjszaka ültem rajta. Na jó, nemcsak az övén, hanem az enyémen is. De igen sok munka volt, mert a második dolgozatnál már semmi nem jutott eszembe. Most már tudtam, hogyan érezheti magát leadási határidő előtt az írásban elakadt író.

Jayden és én a megbeszéltek szerint tízkor az Apsley House-nál álltunk a Rotten Row-n, a Hyde parkban. Corey viszont nem mutatkozott.

Jellemző – morgott Jayden.

Nevetséges, kék és ezüst, fényes melegítőt viselt, a hosszú haját hajpánttal fogta össze a homlokán, ahogyan a focisták szokták. Én is elég bárgyúnak éreztem magam, bár nem voltam ilyen feltűnően öltözve. Fekete futónadrág piros melegítőfelsővel. Előző nap külön ezért elmentem a camdeni piacra, és feláldoztam a korrepetálásért kapott hét fontomat. Tele voltam tettvággyal, Corey-nak pedig nyoma sem volt!

Legfeljebb tíz percet várok, aztán megyek – mondta Jayden komoran.

Ostobaság – ellenkeztem. – Akkor Corey nélkül próbáljuk meg. Legalább nem lesz tanúnk, aki a következő találkozásunkkor szórakoztató történetekkel traktálja a bandát.

Jayden érthetetlenül motyogott valamit. Ám egyszerre csak felvidult az arca. – Hé, ott jön Lee. Fogadunk, hogy Corey küldte?

Sokkos állapotban követtem a kézmozdulatát. Valóban. Tökéletes sportfelszerelésben, mintha az Arsenal tagja volna, kocogva jött felénk, végig a Rotten Row-n. Nem csupán úgy nézett ki, mint a Nike modellje, de még csak nem is fújtatott.

Szia, Lee – üdvözölte Jayden, és úgy éreztem, nagyon örül. – Rendszeresen kocogsz erre?

Lee, mielőtt válaszolt, ivott egy kortyot az övére csatolt üvegéből. – Nem, szívesebben vezetek inkább néhány kilométert, hogy az erdőben fussak. Corey egy órája felhívott, elnézéseteket kéri. Valami közbejött neki.

Micsoda? – kérdeztem csípősen. – Egy-két sör tegnap este a kocsmában?

Lee halkan nevetett.

Jayden grimaszt vágott. – Az rá vallana – mondta komoran.

Megkért, hogy vegyem át az órát. Készen álltok?

Nem.

Igen! – kiáltotta Jayden lelkesen.

Áruló. De nem engedhettem szabadjára a rosszkedvemet. Mégiscsak az én ötletem volt.

Minden rendben, Felicity? – kérdezte Lee, és a szeme huncutul csillant, mintha tudta volna, mennyire vergődök.

Mereven bólintottam.

Jó. Akkor kezdjünk néhány lazító gyakorlattal.

Kicsit sutának éreztem magam, amikor a hajlításait utánoztam. Ő úgy nézett ki közben, mint egy táncos, én viszont inkább úgy, mint egy ugrabugráló medve. Szerencsére Jayden a csillogós melegítőjében még nevetségesebb látványt nyújtott. Azt vártam, hogy Lee bármelyik pillanatban prüszkölve felnevet, és az edzést le kell fújni.

Ám ő úgy tett, mintha a futballcsapata tagjainak tartana éppen edzést.

Remek, ez bemelegítésnek elég kell, hogy legyen. Most pedig fussunk el az első kereszteződésig, a South Carriage-ig, aztán egyperces gyaloglás következik.

Ügetni kezdtünk Lee után. Na remek, a következő órában kénytelenek leszünk még a tökéletes hátsóját is nézni. A szemem sarkából láttam a mellettünk elhaladó, mosolygó arcokat, nyilván feltűnő triót alkottunk. Lee már pusztán a magasságával feltűnt, és sokan utána bámultak. Úgy látszott, Jaydent a legkevésbé sem zavarja. Már tíz méter után levegő után kapkodott, és teljesen a levegővételre kellett összpontosítania. Őszintén szólva sokkal jobban nekem sem ment, csakhogy én semmilyen körülmények között nem akartam Lee és a tökéletes kisugárzása előtt szégyenben maradni.

Amikor a kereszteződéshez értünk, fekete foltokat láttam a szemem előtt táncolni. Lee várakozón fordult felénk. Abban a pillanatban képen tudtam volna vágni a mosolya miatt, ha nem éreztem volna magamat olyan erőtlennek.

Amikor rám nézett, a tekintete figyelmessé vált.

Minden rendben, Felicity?

Ez rémes, City – zihálta Jayden. – Olyan fehér vagy, mint a kréta.

A következő pillanatban éreztem, amint két kar átfog, a föld pedig körbefordul... aztán újra kaptam levegőt.

Lélegezz mélyeket, Felicity. Túl szűk a felsőd? – A cipzárt kezdte tapogatni, mire igen erősen az ujjaira koppintottam.

Ez melegítőfelső – botránkoztam meg. Ami hatásosabb lett volna, ha nem olyan gyenge a hangom.

Vettél egyáltalán levegőt idefelé?

Akkor már legalább újra lélegeztem, és az illata lehengerlő volt. Semmi nyoma izzadságnak vagy csődöt mondott dezodornak, mint Jaydennél. Nyárillata volt, virágillata, amelyet nem tudtam volna nevén nevezni, és mohaillat. Már éppen a nyelvemen volt, hogy nem, csak a hátsódat lestem. A szája szeglete ekkor gyanúsan megrángott, mintha megértette volna, amit éppen gondoltam. Azonnal nagyon melegem lett, és a helyzet még kínosabbá vált, mint előtte. Néhányszor mély levegőt vettem, és a hihetetlenül jó illata ellenére néhány levegővétel után jobban lettem.

Most már jó – mondtam, és nehézkesen összeszedtem magam. Lee a karom alá akart nyúlni, de én leráztam. Épp eléggé csorbult már a méltóságom. Leporoltam a fenekemet, egyszer végigszántottam a hajamon, aztán amilyen vidáman csak tudtam, kettőjükre néztem. – Mehetünk tovább?

Lee és Jayden kétkedve nézett rám.

Ez biztos jó ötlet, Felicity? – kérdezte Lee.

Ezért vagyunk itt, nem? Én akartam ezt az egészet, és szeretném végig is csinálni. Maratoni biztosan nem fogok ma futni, de Kensingtonig meg vissza még menni fog.

Jayden szeme úgy elkerekedett, mintha éppen azt javasoltam volna, hogy átúszom a La Manche-csatornát. Lee még mindig a homlokát ráncolta.

Felicity, ez nem okos dolog. Mára talán be kellene fejezned. Ha szeretnéd, holnap délelőtt megint megpróbálhatjuk, de te éppen elájultál.

Nem vesztettem el az eszméletemet – tiltakoztam. – Csak egy kicsit elgyengültem. Elmúlt.

Ja, azt hiszem, akkor egyszerűen nem szabad többet előtted futnom. – Lee vigyorgott, és abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy kitalálta a gondolatomat. – Rendben, próbáljuk meg. Kensingtonig.

Jayden felnyögött, de nem szólt semmit.

Így hát döcögve elindultunk. Lee mellettem kocogott. Ezúttal lényegesen jobban ment. A légzésre összpontosítottam, és csak néha-néha csapott meg az a furcsa, csábító illat. De kevésbé zavart össze, inkább ösztönzött.

Amikor újra az Apsley House-nál voltunk, Jayden ragyogott, bár ágy nézett ki, mintha éppen a szaunából lépett volna ki. A fényes, poliészter melegítője rátapadt, és már akkor sajnáltam az embereket, akik a metrón vagy a buszon kénytelenek lesznek mellette állni.

Ez csúcs volt, Lee. Köszönöm. Corey-nak soha nem lett volna hozzánk ennyi türelme.

Szívesen, Jayden. Hétfőn újra?

Persze! Most mennem kell. Egykor chat-találkozóm van egy tokiói informatika szakos hallgatóval. – Még egyszer intett, aztán eltűnt a metróban.

Hazavigyelek? – kérdezte Lee, amint Jayden eltűnt a láthatárról.

Elkerekedett szemmel néztem rá.

Jól van na, nem tudtam volna Jaydent is megkérdezni. Kétüléses autóm van – mondta bocsánatkérőn.

Neked van autód? – kérdeztem megütközve.

Vállat vont. – Persze. Tizennyolc éves vagyok. Na, mi legyen? Hazavigyelek?

Túl nagy volt a kísértés. Hogy ilyen izzadtan még egyszer keresztül kelljen mennem a parkon, minden volt, csak éppen csalogató nem. Ezenkívül minden erőm elfogyott. És megígértem anyának, hogy délután segítek neki a kocsmában.

Tehát bólintottam, és követtem őt a Grosvenor téren át. Tényleg talált parkolóhelyet. Már éppen hangot adtam volna efölötti csodálkozásomnak, amikor felcsillant mellettünk egy tűzpiros sportkocsi. Hátrafordultam, mert azt gondoltam, hogy a hátunk mögött amolyan nyakkendős alakot pillantok meg, de csak egy négytagú család volt ott fényképezőgéppel és esernyővel felszerelkezve. A tekintetem az út túloldalára siklott, de ott meg egy nagydarab nő állt a buszmegállóban, két nejlontáskával.

Jössz? – Lee kinyitotta az anyósülés ajtaját.

Leesett az állam. – Ez a tied? – kérdeztem kábán.

Bocsánatkérőn mosolygott. – Túlságosan hivalkodó?

Igen. – Beültem, és megcsodáltam a műszerfalat. Amikor mellém ült, hódolatteljesen így szóltam: – Jobb lett volna, ha gyalog megyek. Összekoszolom az ülésedet.

Nevetett. – Ostobaság. Én ugyanúgy kocogtam, mint te.

De te valahogy nem izzadsz – ellenkeztem. Bár csak úgy mondtam, de ekkor észrevettem, hogy tényleg így van. Nem izzadt.

Lee az ajkába harapott, és elindította a motort. Elég gyorsan, de biztosan vezetett a sűrű londoni forgalomban, és rövid időn belül a házam előtt álltunk.

Köszönöm, hogy hazahoztál, és hogy... ö... a futást is – mondtam, és felkászálódtam az alacsony ülésről. Szó nélkül becsuktam az ajtót, és eltűntem a házban. Tudtam, úgy nézett ki, mintha menekülnék, de nem voltam képes mást tenni.

A folyosón a falnak támaszkodtam. Lee hihetetlen volt. Újra átfutott a fejemen, vajon mi a célja. Mindegy mi, le kell tusolnom. Ám amikor a faltól ellöktem magam, hirtelen megszédültem. Talán mégis túlerőltettem magam? A folyosó villódzni kezdett a szemem előtt, majd átváltozott. Sziklát láttam. Nem, nem csak azt – közvetlenül előttem, térdmagasságban egy kis kövekkel keretezett barlangkijárat nyílt. És a lábam alatt egyértelműen csontok hevertek... emberi csontok. Egy zárt sírban állok? Pánikszerűen pislogtam, és újra a folyosónk szürke vakolatát pillantottam meg.

Fölfelé menet a korlátba kapaszkodtam.