XV.

Kilenc év. Ennyi telt el azóta, hogy meghódított egy hatalmas birodalmat. Hogy elszállt ez az idő! A Kormányzó a kezét bámulta. Eres volt és vékony, és már régóta nem kérges. Vajon csak elpuhult vagy megöregedett? Nem, nem: sajnos mindkettő.

Dolgozószobájában ült, a királyvárosi Kormányzói Palotában, és az elmúlt hét eseményeire gondolt. Kétszer is híre kelt, hogy merényletet terveznek ellene. Őt és két tanács adóját jelképesen fölakasztották a főtéren a minap. Most már egyesek nyíltan is merték bírálni őt.

Vajon túl kemény kézzel uralkodott volna, vagy csak az irigység beszélt kritikusaiból? S vajon valóban a déliek állnának a dolog hátterében, élükön Ifjabb Jakabbal?

Nem tudta, és néha úgy érezte, nem is érdekli.

Most is itt ült egyedül a dolgozószobájában, pedig egy hivatalos rendezvényen kellett volna lennie. Azért maradt itthon mert félt az orgyilkosoktól.

Kopogtak az ajtón.

– Tessék!

Egy szolga lépett be:

– Márton úr van itt, uram!

A Kormányzó felállt:

– Engedje csak be!

Márton úr mosolyogva belépett, s a Kormányzó visszamosolygott rá.

– Minden simán ment ön nélkül is – jelentette be Márton.

– Semmi jele a zavargásnak?

– Semmi, uram, az égvilágon semmi.

– Ó, a francba! – tört ki a Kormányzó. – Tudhattam volna! Nem értem el semmit, csak elárultam a gyávaságomat! Öregkoromra még végül a gatyámba fogok csinálni!

Márton a fejét rázta.

– Gyávaság, uram? Szerintem szó sincs róla. Inkább elővigyázatosságnak nevezném. Apropó, a bíró és még néhányan ide tartanak. Gondoltuk, csak rá tudjuk beszélni méltóságodat egy kis ebédre.

– Mi sem lesz könnyebb annál – vigyorodott el a Kormányzó. – Jer, barátom, igyunk egyet, mielőtt a többiek ideérnek.

Csaknem húszan ültek az ebédlőasztalnál, mind – legalábbis elvileg – a Kormányzó barátai. Annyiban mindenesetre barátoknak lehetett tekinteni őket, hogy nem vettek részt az összeesküvésben.

Vidám volt a hangulat, a Kormányzó hívei mindent megtettek, hogy urukat felvidítsák, és ez a jelek szerint egész jól sikerült.

Az egyik szellemességéről ismert előkelő vendég egy vaskosabb tréfát eresztett meg, úgyhogy mindenki fergetegesen hahotázott éppen, amikor egy kiáltás zavarta meg őket.

Hírtelen mindenki elhallgatott az asztal körül.

– Mi volt ez? – kérdezte egyikük. – Mit kiabáltak?

– Segítség! – hallatszott kintről, s léptek dobogtak a lépcsőn.

– Segítség! A déliek! Meg akarják ölni a Kormányzót!

Az asztalnál ülők közül senki sem kételkedett e szavak igazságában. Egy pillanatra döbbent csend honolt, aztán kitört a pánik.

A támadók talán tucatnyian, ha lehettek: ha a „barátok" valóban meg akarják védeni a Kormányzót, könnyűszerrel meglehették volna.

De senki sem rohant oda, hogy elreteszelje az ajtót, amely elválasztotta ellenségeitől a Kormányzót. Kardot is csak egy-kettő rántott. A többiek elmenekültek. A második emeleti ablakból kiugrani nem gyermekjáték, de a félelem szárnyakat adhat az embernek, s ha repülni nem repültek is, a visszavonulás gyorsan lezajlott.

A Kormányzó nem hazudtolta meg önmagát, s nem az ablak felé tartott, hanem a saját szobájába, ahol a fegyvereit tartotta. Rég nem használta őket, legfeljebb katonai parádékon, de remélte, még nem rozsdásodtak meg. Marton is követte őt a szobába.

Páncélt már nem volt idő ölteni. A lázadók már a hallban jártak, így kiabálva:

– Halál a zsarnokra! Éljen a Császár!

Egyszóval nem a Birodalom ellen lázadtak föl, hanem személyesen a Kormányzó ellen, akit pedig a Birodalom jelölt ki posztjára.

– Hol van a Kormányzó? Halál a zsarnokra! – kiáltoztak a merénylők, s berontottak a szobába.

Bal karját köpenybe burkolva, kivont karddal várta Ferenc és Márton a támadókat.

– Árulók! – bömbölte a Kormányzó. – Gyáva férgek! Hogy mertek rám törni a saját házamban?

Párád, riposzt! Párád, riposzt! A Kormányzó a rég begyakorlott mozdulatokkal már két támadót leterített. Így tett Márton úr is, mielőtt saját vérébe roskadt.

A Kormányzó egyedül maradt. Fáradhatatlanul vívott tovább, és újabb két embert szúrt le. És valószínűleg még többet is levág, ha Ifjabb Jakab egyik híve, bizonyos Rada nem alkalmaz egy olyan cselvetést, ami még magának a Kormányzónak sem jutott volna eszébe soha.

Rada megragadta egyik emberét, és hirtelen mozdulattal valósággal feltűzte őt a Kormányzó kardjának hegyére. És még mielőtt a meglepett Ferenc kihúzhatta volna belőle a fegyvert, a többiek ráugrottak, és minden oldalról belémártották kardjukat. A Kormányzó fél tucat sebből vérezve rogyott a földre.

Erős szíve még így is tovább vert pár pillanatig. Nagy nehezen fél könyökre emelkedett s ekkor gyilkosai kissé visszahőköltek: talán most döbbentek rá, hogy önmaguknál nagyobb embert pusztítottak el. Aki a lábuknál feküdt, különb volt valamennyiüknél.

Kezével torkához kapott, melyből már buzogott a vér, aztán végigterült a kőpadlón. Véres ujjával egy ábrát rajzolt a padlóra, az Igazság szimbólumát, a Szent Kereszt jelét. Lehajolt, megcsókolta, majd „Jézusom!" kiáltással kilehelte lelkét Hetvenéves volt már, mégis tizenketten tudták csak legyűrni, és ők is csak árulással. így vitték végbe azt, amihez a hódítás és uralom kilenc éve nem volt elegendő.

Hát így halt meg Francisco Pizarro, Peru meghódítója.

Árokszállásy Zoltán fordítása