V.
A csapat tagjai közül a parancsnokon kívül alig néhányan tudták, mi vár valóban rájuk, és még ők is csak a szélét ismerték annak a terepnek, amely előttük állt. Tudták, hogy az idegenek rendelkeznek primitív civilizációval, de arról fogalmuk sem volt, hogy egy nagy hatalmú barbár birodalom határvidékén értek földet, egy birodalomén, amely csaknem olyan jól szervezett és jól fölfegyverzett volt, mint a Római Birodalom, s annál sokkal vadabb és könyörtelenebb
A birodalom élén egyetlen család állt, akik Kékvérűeknek nevezték magukat; fejüket pedig a Nap Fiának. Ha nem volt is kék a vérük, azóta több történész úgy spekulált, hogy mutánsok voltak, más fajta, mint a népük. Persze így, az idő távolából ezt már lehetetlen megállapítani, miután a parancsnok expedíciójával egyetlen genetikus sem tartott, így ők igazán nem tudták meghatározni – no meg nem is érdekelte őket –, vajon ez igaz-e. A történeti adatok mindenesetre alátámasztják ennek a hipotézisnek a valószínűségét.
A történészek szerint sosem létezett ehhez fogható civilizáció, még az egyiptomiaké sem Olyan abszolút monarchia volt, amelynek hatalmát bármelyik középkori király megirigyelhette volna. Sem az oroszok, sem a németek nem közelítették meg ezt az államberendezkedést soha; a japánok történelmük folyamán egyszer megpróbálkoztak vele, de nekik sem igazán sikerült.
A Kékvérűek abban a biztos tudatban, hogy bolygójukon nincs más civilizált faj, csak az övék, lassacskán kiterjesztették hatalmukat szinte egy egész kontinens lakható részére, leigázva az útjukba eső primitívebb fajokat.
Külsőleg a Kékvérűek nemigen különböztek alattvalóiktól, sőt a parancsnokhoz és katonáihoz hasonlóan tökéletesen emberiek voltak. Nem tagadható, hogy ez feltételez valamiféle nagy népvándorlást a ködös régmúltban a lakatlan térségeken át, de hogy erre mikor kerülhetett sor, azt nem fogjuk tudni kinyomozni. Akárhogy történt is, a lényeg az, hogy ezek az őslakók emberek voltak.
Ahogy az egyik tiszt írta naplójában:
„Hasonlóak a hindukhoz, csak kissé vörösebb a bőrük árnyalata."
A Kékvérűek törzse két módon gyakorolta hatalmát alattvalói fölött: a vallás és a fegyverek segítségével. A középkori Európa uralkodóihoz hasonlóan élet-halál urai voltak, sőt még sokkal inkább, mint ők. Minden család kapott tőlük földet és munkát. Pénzt nem használtak: nem volt rá szükség, miután minden terményt a Kékvérűeknek kellett beszolgáltatni, s ezt aztán szükséglet szerint osztották széjjel. Egyfajta gyakorlati kommunizmus volt ez, noha az ideológiáját aligha értenénk: külsőre hasonlítottak hozzánk, mai emberekhez, de például a szabadság fogalma számukra fölfoghatatlan lett volna.
Napimádók voltak, s vezérük, a Nap Fia, egyes-egyedül az istenségnek voltak alárendelve. Alatta helyezkedtek el a ranglétrán a többi Kékvérűek, akik ugyancsak a Nap leszármazottai voltak, de nem annyira egyenes ágiak. A leigázott népek fölött abszolút hatalmat gyakoroltak, de ők sem ismerték a szabadság fogalmát, hiszen éppúgy rabjai voltak népüknek, mint az őnekik. Olyan jóindulatú diktatúra volt ez, amilyenre sehol másutt nem volt példa a történelemben.
A Nap Fiának birodalma szélén félig leigázatlan, vad törzsek éltek, de lassan ezek is beadták a derekukat. Ahogy múltak a századok, egyre többen hajoltak meg a Kékvérűek akarata előtt, míg aztán mire a Második Birodalom harcosai erre a földre tették a lábukat, már csaknem akkora területen uralkodtak, mint az egykori Római Birodalom a fénykorában.
A birodalom mintegy ötvenezer fős hadserege igen mozgékony volt – annak ellenére, hogy semmiféle harci szállító járművel nem rendelkeztek a saját lábukon kívül. Lovasságuk nem volt, egyetlen teherhordó állatuk legfeljebb ötven kilót bírt el, úgyhogy megülni nem lehetett, de a széles és jó karban lévő utakon a hadsereg gyalogosan is gyorsan haladhatott előre, a stafétában közlekedő futárszolgálat pedig napok alatt eljuttatott bármilyen hírt a birodalom egyik sarkából a másikba.
És ebbe a jól szervezett, messzire elérő, hatalmas barbár birodalomba sétált bele Ferenc parancsnok a maga alig kétszáz emberével és alig harminc PSZ-ével.