XII.

Egy ideig úgy tűnt, valóban csapdába estek a szigeten. A bennszülöttek nem mertek ugyan újabb ostromra indulni, de az erdőben nem lehetett biztonságosan vadászni, és a bennrekedtek kezdtek kifogyni az élelemből. A szigetre átjutni még könnyű volt, hiszen rendelkezésükre álltak a bennszülöttek tutajai. A távozás már korántsem tűnt ennyire egyszerűnek, hiszen tutajhoz való fa volt ugyan bőven, de ácsolás és rakodás közben a katonák igencsak sebezhetővé váltak volna.

A parancsnok elgyötörten üldögélt a főhadiszállásául választott kunyhóban, és éppen hiába törte a fejét a megoldáson, amikor azt hirtelen kezébe adta a szerencse.

Rohanó léptek zaját hallotta, súlyos csizmák döngését, s egy pillanat múlva egy fiatal tiszt rontott be hozzá.

– Parancsnok! – kiáltotta. – Parancsnok, jöjjön ki!

Ferenc talpra ugrott. – Mi van már megint, újabb támadás?

– Nem, uram! Jöjjön!

A parancsnok az ajtóhoz sietett, s tekintetével követte a fiatal tiszt mutatóujjának mozdulatát.

Messze, a kék ég hátterében, feltűnt az egyik hajójuk!

A hazulról érkező hírek kedvezőek voltak, bár nem annyira, mint azt a parancsnok a lelke mélyén várta. A most már veteránoknak számító katonákhoz további száz csatlakozott néhány újabb PSZ-szel. A regruták és a hajó fegyverei elegendő biztosítást jelentettek ahhoz, hogy most már átkelhessenek a szárazföldre.

Mostanra a parancsnok már elegendő információt gyűjtött össze a bennszülöttektől ahhoz, hogy alaposan megtervezhesse a következő akcióját. Megtudta, hogy a jelenlegi Legfőbb Kékvérű, vagyis aki végül is győztesen került ki a trónutódlásért folytatott harcokból, még nem rendelkezik olyan korlátlan tekintéllyel, mint az elődje. Igaz, megnyerte a polgárháborút, de uralma még túl ingatag ahhoz, hogy seregeit megossza; ezért is nem lépett még semmiféle katonai akcióba a betolakodó földlakók ellen.

A parancsnok létesített egy támaszpontot a szárazföldön, a tengerpart közelében, néhány emberét hátrahagyta az őrzésére, a többivel pedig elindult a kontinens belseje felé, hogy kézre kerítse magát az idegenek uralkodóját.

Amint egyre beljebb haladtak a birodalom szívébe, tapasztalniuk kellett, hogy itt már más a civilizáció szintje – legalábbis ami a technikai fejlettséget illeti. A kis falvakat nagyvárosok váltották föl, s az utak és hidak állapotából olyan mérnöki tudásra lehetett következtetni, amely fölért az ókori Rómáéval.

A Kékvérűek birodalmának mérnökei valóban messze elhagyták már a primitív fejlettségi szintet. Ha bármiért szükségesnek tartották volna, nyugodtan emelhettek volna akkora piramist, mint az egyiptomi Khefrené, sőt valószínűleg annál pontosabb konstrukciót is. Katonai fejlődésüket gátolta az, hogy nem ismerték a vasat, de nem szabad elfelejteni, hogy egy nagy létszámú és fegyelmezett hadsereg bronzfegyverekkel is félelmetes ellenfele lehet egy akármennyire jobban fölszerelt maroknyi katonaságnak.

A birodalmi seregek pedig mind fegyelemben, szervezettségben, mind fegyverzetükben messze felülmúlták mindazokat a bennszülött csapatokat, amelyekkel a parancsnoknak eddig dolga akadt. A hírek szerint maga az uralkodó mintegy tízezer katonával táborozott a hegyek között megbúvó főhadiszállásán. Mindezeket végiggondolva, a parancsnok igen körültekintően készítette el haditervét, de afelől egy percig sem habozott, hogy továbbhaladjon-e. Nyilván kisebb lett volna a kockázat, ha magával hozhatott volna egy-két repülőgépet vagy kisebb atomfegyvert elrettentési céllal, de így nélkülük kellett boldogulnia.

Most az volt a taktikája lényege, hogy egyelőre mindenáron kerüli a harcot. Vince atya hathatós segítségével inkább arra törekedett, hogy meggyőzze a gazdagon termő földek tulajdonosait és a tehetős falvak lakóit arról: békében érkeztek ide, csak tanítani és kereskedni akarnak. Ha őket is békében fogadják, nem használják a fegyvereiket. Ha persze védekezni kell, nos, akkor megint más a helyzet...

A parancsnok bízott abban a feltevésében, hogy idáig már csak nagyon szórványosan jutnak el északról a hírek. Azt már itt is tudták, hogy az idegenek ádáz és ügyes harcosok, de a parancsnok mindent megtett, hogy elhitesse a bennszülöttekkel: az északi összetűzéseket nem ők kezdeményezték. Ez jobbára sikerült is, miután a birodalom szívében az északi „vadembereket" lenézték, és csöppet sem lepődtek meg azon, ha az idegenek barátságtalan fogadásává csakugyan saját maguk hozták volna a fejükre a bajt. Itt, délen óvatosan kezelték a betolakodókat, de végül is szívesen fogadták őket minden városban – igaz, nagy megkönnyebbüléssel bocsátották őket útjukra.

Beletelt némi időbe, amíg a parancsnok kiderítette, pontosan merre is táborozik a Legfőbb Kékvérű. A birodalom tényleges fővárosa jóval délebbre volt, de az új uralkodó úgy döntött, hogy ideiglenesen átteszi a székhelyet a hegyek közé. így aztán Ferenc csapata is a hegyeknek vette az útját.

Ez sem volt könnyű menetelés. Szűk, veszélyes ösvényeken kellett haladniuk, s a hőség helyett itt már a hideg gyötörte őket. A levegő egyre ritkább lett. 2500 méter magasban páncélosán hegyet mászni bizony kemény dolog, ezer méternél feljebb pedig már kínszenvedés. A kis csapat mégis elszántan haladt tovább; lelkesítette hajtotta őket előre a parancsnokuk, aki mindvégig az élen haladt minden csapdára örökké nyitott szemmel.

Egyszer mégis meglepődött. PSZ-e nyergében fölért egy emelkedő csúcsára, s ő azonnal lefékezte, amikor megpillantotta az alattuk elterülő völgyet. Leszállt, egy kiugró sziklához ment, és alaposabban szemügyre vette a terepet.

A völgy hosszúkás, tojásdad alakú, mintegy tizenötször négy kilométeren üde oázis volt, olyan, mint egy smaragdszem az égbe nyúló kopár csúcsok között. Nagyjából észak deli irányban terült el, s jobb kéz felé, a deli végében, a parancsnok egy várost pillantott meg. Azt persze ilyen magasból lehetetlen volt megállapítani, vannak-e benne lakók és hányan. Bal kéz felől pára gomolygott a völgy fölött, nyilván azoké a meleg forrásoké, melyeknek létezéséről már értesült.

De nem a források érdekelték leginkább, még csak nem is a város…

Hanem az, hogy a völgy kellős közepén több hektárnyi területen egy hatalmas katonai tábor sátrai állottak. Úgy vélte, az előzetes becslések igen szerények voltak: itt legalább harmincezer katona lehet elszállásolva.

Ferenc helyében egy közönséges ember nyilván legalábbis fontolóra veszi a dolgot, s azután minden bizonnyal vállat ránt, és visszafordul. De őt nem akármilyen fából faragták, s ha már idáig elhozta az elszántság semmi pénzért nem volt hajlandó visszafordulni. Mindeddig sakkban tartotta halogató taktikájával a Legfőbb Kékvérűt; most már nem fordulhat vissza, különben kiderül, hogy bizony ők sem legyőzhetetlenek, márpedig akkor biztosan lecsapnának rájuk.

A Legfőbb Kékvérű nagyon jól tudta, hogy a parancsnok és katonái közelednek: türelmesen várt, mert úgy gondolta, alkalomadtán úgyis könnyedén megszabadulhat tőlük. A parancsnok számított erre a magatartásra, és már csak ezért sem akart visszafordulni. Nem is nagyon volt már mit fontolgatni. Elérkezett a tettek órája.

Hátrafordult, s odaszólt a közben mögé felsorakozott tisztekhez:

– Először a városba megyünk.