– Amennyire tudunk, segítünk – mondta a Direktor –, de ha elkapják, ránk ne számítson.
Bólintottam. Nem lepett meg a kijelentés: Ha elkapnak, nem ismerünk. Kicsit eltűnődtem azon, hogy vajon hányan hallották már ugyanezt a figyelmeztetést a történelem hosszú évszázadai során, és vajon hányan tették fel maguknak ugyanazt a kérdést, amit most én: "Miért éppen én teszem kockára az életem?"
Eltűnődtem azon is, hogy vajon hányan találták meg a választ.
– Tehát kész? – kérdezte a Direktor az órájára pillantva. Bólintottam; és én is megnéztem az órámat: 22.50-en álltak az árnymutatók.
– Itt a fegyver.
Elvettem, és ellenőriztem a tárat.
– A lőszert ugye nem lehet kimutatni?
A Direktor nemet intett.
– Nyomot hagy, de nem fog a nyomunkra vezetni. Ha nem ilyen fegyvert használnánk, akkor rögtön rájönnének, hogy ki volt a tettes. A legjobb megoldás természetesen az lenne, ha visszahoznád magaddal. Ez esetben valóban alig maradna nyom.
Félelmetes volt a hangja, kirázott a hideg. Azt akarta, hogy túléljem az akciót, de csupán azért, hogy legyen, aki visszahozza a fegyvert.
– Rendben – mondtam. – Kezdhetjük. Barátságosan rámosolyogtam. Nem akartam, hogy a kelleténél kényelmetlenebbül érezze magát. Tudtam, hogy nem jókedvéből küld a halálba embereket. A hengerpuskát becsúsztattam a tokjába, aztán a Direktorra néztem.
– Akkor hát rajta!
Végigmért, és rám kapcsolta a hipnokontrollt. Fény villant a szemembe:
Ezután csak, arra emlékszem, hogy az utcán egy légitaxi-állomás felé tartok. – Benn állt egy gép üresen, beszálltam és leültem.
Rowley szenátor száma ORdway 63-911. Tárcsáztam és hátradőltem, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy valaki csak úgy elindul a Kastélyba.
A röpcsi felemelkedett annak rendje-módja szerint, és északnyugat felé vette útját. Azzal persze tökéletesen tisztában voltam, hogy a radarantennák máris eszeveszetten kutatják információik között az én adataimat.
A város határától körülbelül másfél kilométerre a röpcsi jobbra fordult, a műszerek leálltak, és elkezdtünk körbe-körbe karikázni a levegőben.
Bekapcsolt a víziófon; de a képernyőn nem volt semmi. Megszólalt egy hang:
– Rutinellenőrzés. Azonosítsa magát!
Rutin. Naná hogy az! De egyetlen arcizmom sem rezdült, ahogy a jobb karomat bedugtam az azonosító készülékbe. Rövid zümmögés hallatszott, míg az ultraszonikus letapogatók megvizsgálták a csontomra szegecselt tantál személyi lemezt.
– Köszönöm, Mr. Gifford – mondta a hang. A készülék kikapcsolt, de a járgány egyre csak karikázott. Akkor újra bekapcsolt a víziófon, és Rowley szenátor arca – sovány, szürke, csillogó szemű – jelent meg a képernyőn.
– Gifford! Megkapta?
– Igen, uram – feleltem halkan.
Elégedetten bólintott.
– Jól van. Várom, jöjjön!
A képernyő ismét elsötétedett, végre a röpcsi is észhez tért, és folytatta útját északnyugati irányba. Próbáltam megőrizni a nyugalmamat, de magam előtt csak be kellett ismernem, hogy félek. A szenátor veszélyes Volt. Ha egyszer képes volt hozzáférkőzni a légitaxik központi robotvezérlőjéhez, a fene se tudhatta, hogy valójában meddig terjed a hatalma.
Elvileg nem tudta betájolni a röpcsit, mint ahogy a víziófont sem hallgathatta le. De most már egyik sem volt biztos.
Már csak néhány kilométerre volt a Kastély, a világ talán legszigorúbban őrzött lakja.
Egyáltalán nem volt biztos, hogy bejutok. Anthony Rowley szenátor nem volt hülye, sőt. Hívő ember volt – a robotokban hitt. Egy gép legfeljebb elromlik, áruló azonban soha nem lesz.
A röpcsi kezdett ereszkedni lefelé, és megpillantottam a Kastélyt. Szinte éreztem a vizslató radarszemeket, ahogy követik a leszálló gépet, és nem tett jót az idegeimnek, amikor eszembe jutott, hogy a szemekhez instrukciók kapcsolódnak; az instrukcióknak pedig egy egész garnitúra sorozatlövő puska engedelmeskedik.
És a hatalmas palotában – vagy erődítményben – ott csücsült az egyetlen lakó, Rowley szenátor, mint valami pók egy sérthetetlen háló közepében.
Légitaxim, ez a pöttöm légy, leszállt a palota tetejére. Vettem egy mély lélegzetet, és kiszálltam. A rengeteg robotszem éberen leste, ahogy belépek a liftbe.
A kis hengerpuska kemény anyagát elvileg nem érzékelhették a röntgensugarak és az ultraszonikus letapogatók, de – gondoltam – egy kis fohász sosem árt. Egyszerre bizsergést éreztem a karomban. Azt is tudtam, hogy mitől: egy ellenőrző készüléktől, ami megvizsgálta, hogy a tantál személyi lemez molekuláris szerkezete minden részletében megfelel-e a kormány előírásainak.
A személyi lemezeket a szövetségi kormány adta ki, és elemzőkészülékük is csak nekik volt. A szenátor emberei sem úszták meg a nyilvántartást.
A biztonság kedvéért elkezdtem szórakozottan dörzsölgetni a karomat. Nem tudtam, hogy Gifford vajon felfigyelt-e valaha erre a bizsergésre. Ha igen; akkor esetleg fel sem veszi, de semmi esetre sem lepődik meg. Ha nem, akkor talán nem lepődik meg, de valamilyen módon biztos, hogy reagál rá. A dörzsölgetés mindkét esetre beválhatott.
Az agyamban az motoszkált, hogy: mennyire bízik Rowley a pszichoimpresszióban?
Utoljára négy nappal korábban látta Giffordot, aki akkor még körülbelül úgy tudta volna elárulni őt, mint egy robot. Mert, pszichológiai értelemben, Gifford semmivel sem, volt különb egy robotnál. A pszichoimpresszió hatásának megszüntetéséhez hat hét alapos terápia szükséges – elvileg. Ugyancsak elvileg elképzelhető, hogy valamivel kevesebb idő is elegendő, de ez a páciens állapotán igen feltűnő nyomokat hagyna. Az azonban teljességgel elképzelhetetlen, hogy négy nap alatt meg lehessen szüntetni a pszichoimpresszió hatását.
Ha Rowley szenátor meg volt győződve róla, hogy én Gifford vagyok, és ha bízott a pszichoimpresszióban, akkor nyert ügyem volt.
Újra az órámra pillantottam. 22.50. Pontosan egy órája indultam el. Amíg én röpködtem, megtörtént az időzónák közötti váltás, és az árnymutatók automatikusan átálltak.
Úgy tűnt, hogy a lift alig vánszorog; szinte nem is éreztem a mozgását. A robotok tüzetesen átvizsgáltak.
Végre kinyílt az ajtó, és kiléptem a fogadószobába. Életemben először életben is megpillantottam Anthony Rowley szenátor arcát.
A képernyőjébe épített szűrők alaposan kitettek magukért. Elsimították a ráncait, amelyektől az arca olyan volt, mint valami régi, kicserzett bőrdarab. A pirospozsgás arc – most derült ki – valójában hamuszürke volta Szemében – ez is újdonságként hatott – a sárga dominált. Röviden: a szenátor a képernyőjén kétszáz évvel hatott fiatalabbnak, mint élőben.
Lám, lám, a hosszú élet sem mindenható – gondoltam. Azt azonban láttam, hagy mi mindenre hat, ha az ember ügyes, és van elég ideje. És az ügyes törvényszerűen az volt, akinek jutott rá elég ideje.
A szenátor felém nyújtotta a kezét.
– Adja ide az aktatáskát; Gifford!
– Tessék, uram. – Ahogy átadtam a kis kék táskát, ránéztem az órámra. 22.55. Az utolsó ötös éppen akkor váltott hatosra.
Még négy perc.
– Foglaljon helyet, Gifford. – A szenátor egy székre mutatott. Leültem és figyeltem, ahogy belelapoz a "titkos" iratokba.
A papírok persze nagyon is meggyőzőek voltak, de nem tartalmaztak semmi olyan információt, ami értékes lehetett a számára. Merthogy ahhoz már túlságosan halott lesz.
A szenátor teljesen megfeledkezett rólam olvasás közben. Giffordot tényleg nem kellett szemmel tartani. Még ha megkísérel is valamit, az épület alagsorában lévő automata agy egyik szenzorával biztosan érzékeli, és működésbe lep, hogy megakadályozza a szenátor halálát, jóval gyorsabban annál, ahogy egy ember cselekedhet.
Ezzel tisztában voltam, és jól tudta a szenátor is. Ültünk.
22.57.
A szenátor elfintorodott.
– Ennyi az egész, Gifford?
– Ebben természetesen nem lehetek biztos, uram. De azt kell mondanom, hogy minden további információ meglehetősen mélyen van elásva. Olyannyira, hogy még a kormány sem tudta megtalálni időben ahhoz, hogy felhasználhatta volna ön ellen.
– Hm!
22.58.
A szenátor elvigyorodott:
– Tehát ennyi – préselte ki összeaszott, öreg ajkain. Egy éven belül minden hatalom a miénk lesz, Gifford. – Örülök, uram. Nagyon örülök.
Könnyű volt eljátszani annak az embernek a szerepét, aki olyan alapos pszichoimpressziót kapott, mint Gifford.
22.59.
A szenátor halványan mosolygott, és nem szólt semmit. Feszülten vártam, abban reménykedve, hogy a sötétség nem lesz sem túl hosszú, sem túl rövid. Nem moccantam, nem nyúltam a puska irányába, de készen álltam, hogy azonnal megragadjam, ha…
23.00!
Egy pillanatra kihunytak a fények, aztán újra világos lett.
Mielőtt szíven lőttem, a szenátornak maradt még annyi ideje, hogy megdöbbenjen és megrémüljön. Egyetlenmásodpercet sem vesztegettem el. Az áramot a Nagy Északnyugati Reaktorban kapcsolták ki; az egész terület onnan kapta a kakaót. A szenátor azonban, nagyon bölcsen, mindenről gondoskodott. Saját reaktora volt veszélyhelyzet esetére, és abban a pillanatban, hogy a Nagy Északnyugati ki-, az ő különbejáratú reaktora bekapcsolt.
Egy robot számára az áram kikapcsolása ugyanolyan, mint amikor egy embert gumibottal fejbe vágnak: idő kell, hogy magához térjen. Az idő e szűk része tette lehetővé számomra, hogy megöljem Rowleyt, és feltéve, hogy elég gyors vagyok, ugyanez az idő kínált lehetőséget a menekülésre, még mielőtt a veszedelmes védelem erőre kapna ellenem.
Az ajtó felé rohantam, és majdnem nekimentem, amikor rájöttem, hogy nem fog magától kinyílni nekem. Félre kellett tolnom. Futottam tovább, egy kijáratot keresve. Nem lehetett tudni, hogy mennyi ideig marad kába a robot.
Rowley azt hitte, hogy nagyon okos, amikor az épület védelmét egyetlen központi komputerrel oldotta meg, ahelyett hogy részfeladatokat ellátó egyszerű agyláncot épített volna ki. Tulajdonképpen tényleg okos volt, azt hiszem: a Kastély ily módon egységes egészként tudott cselekedni.
Mégis, Rowley pontosan azért halt meg, mert ragaszkodott ehhez a komplikált megoldáshoz: minél egyszerűbb az agy, annál gyorsabban tér magához.
A külső ajtó egész könnyen kinyílt, mert az elektrozárak még nem működtek. De még mindig falak vettek körül, a legközelebbi kijárat pedig majd egy kilométerre volt. Engem ez nem izgatott, ugyanis nem volt szükségem rá. Egy nagy sebességű röpcsi várakozott a felhők fölött.
Először csak hallottam, hogy a gép ereszkedik lefelé, aztán meg is láttam, amint sebesen gyűrűzik felém.
Bammmmm!
Egy végtelen pillanatra megdermedtem, ahogy a röpcsi narancssárgás lángok közepette szertefoszlott. A vakító tűz, mely megmentőm végét jelezte, egy időt len másodpercig lobogott a levegőben, aztán lassan kialudt.
Már tudtam, hogy a Kastély félelmetes védelmi rendszere életre kelt.
Nem adtam magamnak gondolkodási időt. Az egyre halványuló robbanás fénylő vöröse még világított, amikor sarkon fordultam, és a garázs felé iramodtam. Egy dologban biztos lehettem: a robot nem lövi le a szenátor saját járművét, hacsak erre nem kap külön parancsot.
A robot még mindig nem volt teljesen ébren. A nagy, gyorsan mozgó tárgy közeledését észrevette ugyan, de egy futó embert még nem látott meg. Antennái engem még nem tudtak követni:
Belöktem a garázsajtót, és benéztem. Szárazföldi járműveket láttam, a röpcsik mind a tetőn voltak. Szárazföldön vagy nem: ki kellett jutnom az erődből, mégpedig gyorsan!
A szenátornak óriási volt a bizodalma a Kastélyt őrző gépekben. Az egyik Ford-Studebakerben benne volt a kulcs. Az automata sebességváltót átállítottam manuálisra, és begyújtottam a motort.
Alig kezdett el bemelegedni, máris elindítottam a kocsit. És nagyon úgy tűnt, hogy a legjobbkor: a garázsajtó úgy vágódott össze mögöttem, mint valami embercsapda vasállkapcsa. A legközelebbi kapu felé hajszoltam a kocsit, őszintén remélve, hogy ez az utolsó erőfeszítés sikerrel jár majd. Tudtam, hogy ha nem jutok ki a külső kapun, akkor akár fel is adhatom.
Ahogy közeledtem a vaskos kapu felé, örömmel láttam, hogy működik; kézzel soha nem nyitottam volna ki. A robot pedig még mindig kába volt egy kicsit. A kocsit észlelte, de utasát nem. Kijutottam a kapun, és még csak lassítanom sem kellett. Újabb szerencsés véletlen.
Egy hajszálon múlott ám ez a véletlen. Miközben a súlyos jármű áthaladt a leeresztett hídon, az már kezdett is összezáródni. A hátsó kerekek nagy puffanással ütődtek neki az emelkedő hídkapunak. A robot megint elkésett.
Sóhajtottam egy nagyot, és a város felé irányítottam a kocsit. Eddig tehát megvolnánk. Simán megúsztam. Újabb Halhatatlan távozott közülünk. Rowley szenátor politikai gépezete többé nem szavaztat meg élethosszabbítási javaslatot, mert a szenátor politikai erejét lefejezték, és fejetlenül, ugye, nem élet a élet. Elnézést a képzavarért.
Az élethosszabbítás olyan, mint a kábítószer: minél többet kap az ember, annál többet kíván. Azt hiszem, elődeinknek igazuk volt, amikor a kezelést korlátozták olyan emberekre, akik oly nagy hasznára váltak a fajnak, hogy megérdemelték az átlagosnál hosszabb életet. A hiba ott csúszott be, hogy az élethosszabbítás odaítéléséhez való jog a választópolgárok kezébe került.
Természetesen a köz joggal szólt bele, hogy ki kapja meg a kezelést. A kezdet kezdetén a költségek jóval nagyobbak voltak annál, hogy az egyén fedezni tudta volna. Ráadásul az egész a kormány monopóliuma volt, hiszen a kormány finanszírozta a kutatásokat. És ha egyszer az adófizető polgár pénzét költötték, akkor joggal követelte, hogy beleszólhasson, kire is költsék a pénzét.
Ám ha a kiválasztott élete attól függ, hogy képes-e uralkodni a nép fölött, akkor ugyan ki fog szembeszállni vele?
Márpedig minél tovább él, annál inkább uralkodik; az ember intézménnyé válik, ha túl sokáig él. Rowley szenátor pedig ugyancsak sokáig élt, és…
Valami ciripelni kezdett a műszerfalon. Odanéztem, de nem láttam semmit. Akkor valami a talpam alá csúszott. A gázpedál. A kocsi lassított.
Nem tétováztam, nem kezdtem el találgatni: pontosan tudtam, hogy mi történik. Ahogy a kocsi megállt, kinyitottam az ajtót. Szeremsére manuálisan működött, egyszerű mechanikus zárral.
Elugrottam a kocsitól, és figyeltem, ahogy tolat, megfordul, és a Kastély felé veszi útját. A robot most már teljesen magánál volt: eszébe jutott a kocsi. Eddig nem is tudtam, hogy a szenátor a járműveibe is beépítette az ellenőrzést, vagyis hogy a vezérrobot átvehette a vezetést az embertől.
Az összes létező és elképzelhető istennek hálát adtam, hogy megóvott a röpcsitől. Kissé nehézkes lett volna kiszállni belőle több ezer méterrel a föld, fölött.
Nem maradt más, mint a gyaloglás. Ennek megfelelően gyalog mentem tovább.
Tíz perc sem telt el, amikor zúgást hallottam valahol a hátam mögött. Valami jött az úton, meglehetősen sebesen, de fényszórók nélkül. A sötétben nem láttam semmit, de azt tudtam, hogy nem közönséges kocsi közeledik. És nem is a Kastélyból.
Megrohantam a legközelebbi fát; legalább egy méter vastag és tizenöt-húsz méter magas volt a drága. A legalsó, vaskos ág körülbelül két méter magasan lehetett. Belekapaszkodtam, fellendítettem magam, és addig másztam, míg jó hat méterre voltam a földtől. Aztán vártam.
A vijjogás leállt úgy fél kilométerrel odébb, körülbelül azon a helyen, ahol kiugrottam a Ford-Studebakerből. Bármi lett légyen is a jármű, egy-két percig ott poroszkált, majd elindult és közeledett felém.
Amikor végre elég közel ért hozzám, és a holdfényben kivehettem a formáját, rájöttem, hogy mi az. Egy járőr robot. Engem keresett.
Megint vijjogást hallottam. A főút felől hallatszott, és ez másféle volt: sziréna.
A fejem fölött röpcsi süvített el.
A rendőrség.
A járőr robot forgolódott hat kerekén, keresőfejét erre-arra fordította, igyekezett bemérni engem.
A sziréna egyre hangosodott, és a távolban láttam a fényszórókat. Alig egy perc elteltével a fény megvilágította a járőr robotot. A tömzsi, csúnya szerkezet minden apró részlete jól látszott. A robot megállt, a rendőrautóra irányította keresőfejét, és kigyulladt benne az élénkvörös színű figyelmeztető jel.
A zsaruk lelassítottak és megálltak. Az egyik férfi kiszólt:
– Szenátor úr! Ott van a másik oldalon? A robot nem felelt.
– Azt hiszem, tényleg meghalt – mondta egy másik hang megilletődötten.
– Énszerintem meg az lehetetlen – mondta az első. Aztán ismét a járőr robothoz szólt: – Rendőrtisztek vagyunk. Megmutathatjuk az azonosítónkat?
A járőr robot kattogott egy keveset, míg az információt továbbította a Kastélyba, és megkapta rá a választ. A vörös figyelmeztető fény zöldre váltott, ami azt jelentette, hogy a fegyverei nem fognák tüzelni.
Ekkortájt jutott eszembe, hogy egyetlen lehetőségem az, ha úgy helyezkedem el, hogy a fa törzse közöttem és az úttest között legyen. Lassan kellett mozognom, hogy ne halljanak meg, de végül sikerült.
Hallottam, ahogy a rendőr azt mondja:
– A kapott információ szerint Rowley szenátort lelőtte a titkára, Edgar Gifford. Őutána nyomozunk.
– Hé! – mondta egy másik hang. – Itt jön még egy robot. Giffordnak errefelé kell lennie valahol. Hallottam a Kastélyból érkező újabb járőr robot vijjogását. A hang erősségéből ítélve úgy másfél kilométerre lehetett.
Nem láttam, hogy eztán mi történt, de azt hallottam, hogy az első robot mozgolódik, és nyilván megtalált, még ha nem is látszottam. Azt hiszem hőirányjelzője volt.
– Ott van a fán, mi? – mondta az egyik zsaru. A másik kiáltott:
– Oké, Gifford, gyere le!
Hát, szóval ennyi. Elkaptak. De akkor sem adom még magam élve. Kilazítottam a puskát, és arrébb csúsztam, hogy ki tudjak kukucskálni a fa törzse mögül. Semmi értelme, hogy a rendőrt lőjem le, gondoltam, csak a munkáját végzi.
Ezért hát a kocsira céloztam, az nem ártott senkinek. – Vigyázz!
– Fedezékbe!
– Beindítani a lángszórót!
Ez jó hír volt. Hogy lángszórójuk van. Leszedi a fa koronáját, azzal együtt engem is. Gyors halál. Lövészápor következett, utána csend.
Megint kikukucskáltam, és életemben még nem lepődtem meg ennyire.
A négy rendőr a földön feküdt, agyonlőtte őket a Kastélyból érkezett járőr robot. Egyikük, a lángszórós, még életben volt. Valami ocsmányat dörgött, és lőtt még egy utolsót, de ekkor két újabb lövedék fúródott a mellébe.
A robot keresőfeje szanaszét szikrázó lánggal felrobbant.
Semmit sem értettem, de nem volt időm azon töprenkedni, hogy mi történt. Inkább kihasználtam a lehetőséget. Előrelódultam az ágról, lehuppantam a földre, és meghemperegtem az avarban, hogy tompítsam a rázkódást. Aztán nyílegyenesen a rendőrautó felé rohantam.
Útközben lekaptam a sisakot az egyik egyenruhás hulláról, remélve, hogy nem tűnik fel a skarlátvörös sisak és a zubbonyom közötti árnyalatnyi különbség. Bemásztam, és éppen megfordultam már a kocsival, amikor megjelent a második járőr robot. Néhány lövést leadott ugyan, de ezek a járőrök nincsenek eléggé felfegyverezve ahhoz, hogy sikerrel járjanak egy rendőrautóval szemben; kifejezetten arra vannak kitalálva, hogy fegyvertelen és védtelen gyalogosokat üldözzenek.
Mögöttem valami lángolt a levegőben. Olyan volt, mint amikor a mentőröpcsim felrobbant, de most nem nagyon izgatott, hogy vajon mi lehet az.
Még mindig azon értetlenkedtem, hogy miért lőtte le a járőr robot a rendőröket. Fogalmam sem volt. No, mindenesetre az én életemet megmentette, és ajándék lónak én meg nem nézem a fogát!
A zsákmányolt rendőrautó lehetett az egyetlen, a Kastély felől irányított földi jármű; valószínűleg ez tartózkodott éppen a közelben. Közlekedésirányító kocsi volt; az emberölő osztag nyilván röpcsiket használt.
A bekötőútról a főútra fordultam, és beleilleszkedtem a forgalom előírt ritmusába, hagytam, hogy a kocsi szépen haladjon a többi járművel. Nem kapcsoltam át automatára. Valahogy kiszerettem a robotokból. Azonkívül, ha a fő ellenőrző műszerfalra bízom a kocsi irányítását, akkor a Központban esetleg eszébe jut valakinek, hogy ez és ez a kocsi miért nincs a helyén, a Kastélyban; képesek és eltöprengenek azon, hogy mi a fenét furikázik olyan gondtalanul.
Egy hátránya volt csak a helyzetnek: nem voltam hozzászokva, hogy egy kétszázötven-háromszáz kilométeres sebességgel száguldó kocsit irányítsak. Ha netalán történik valami a forgalom ritmusával; kizárólag a reflexeimre hagyatkozhatom. Azok meg lehet, hogy nem elég gyorsak.
Úgy döntöttem, hogy amilyen gyorsan csak lehet, megszabadulok a rendőrautótól. Túl sok gondot okozhat, főleg, hogy könnyen betájolhatják a helyét.
Támadt egy ötletem. A legközelebbi kijáratnál, pár kilométerrel odébb letértem a főútról. Az éjszaka kellős közepén alig volt oldalirányú forgalom, úgyhogy percekig kellett várnom, míg a ritmus végre megtört, és egy kocsi lekanyarodott a bekötőútra.
Bekapcsoltam a szirénát, és megállásra kényszenítettem a kocsit.
A sofőr egy középtermetű, harcias, dagadt képű alak volt.
– Mi van, főnök? Nem követtem el szabálytalanságot. Nem váltottam át kézi irányításra, láthatta, nem zavartam meg a ritmus. Csak… – Elhallgatott, amikor észrevette, hogy a zubbonyom nem rendőrzubbony. De hiszen maga nem is…
Már le is ütöttem egy gumibottal, amit a rendőrautóban találtam. Kiráncigáltam a pasast a kocsiból, és kölcsönvettem a zubbonyát. Kicsit nagy volt rám, de nem volt feltűnő. A fejére húztam a sisakot, és a biztonsági öv segítségével gondosan elhelyeztem őt a rendőrautó első ülésén.
Jó nagyot kapott a fejére, úgyhogy egy óránál előbb biztosan nem tér magához. Egy óra pedig rengeteg idő. A szükségesnek ítélt fegyvereket átcsoportosítottam a dagadt képű kocsijába, aztán beültem mellé a rendőrautóba. Megfordultam, és a főút felé indultam. Mielőtt elértük volna az ellenőrzött területet, a mű szereket beállítottam a nyugati part felé, arra, amerről eredetileg jöttem.
Kiugrottam a kocsiból, és becsaptam az ajtót, még azelőtt, hogy az automata átvette az irányítást. Visszasétáltam a Dagi kocsijához, beültem, és vissza– mentem a főútra. Úgy gondoltam, hogy egy magánautótól nem kell tartanom, úgyhogy beállítottam az automatát, és kelet felé, a város irányába hajtottam. Ott majd valahogy, akárhogy, meg kell kaparintanom egy röpcsit.
A következő húsz percet azzal töltöttem, hogy megváltoztattam az arcom. A szerkezetével ugyan nem tudtam mit kezdeni; azzal kénytelen voltam várni, míg visszaérek a Direktorhoz. A bal singcsontomra szegecselt személyi lemez is maradt; azzal is várni kellett.
Megváltoztattam viszont a hajam színét – Gifford őszesét barnára festettem –, és eltávolítottam egy fürtöt a homlokomból, hogy kopaszodó hatást keltsek. Eltűnt a bajusz is, el a szakáll az arcom két oldaláról, úgyhogy végül egészen kecskésen festettem. Megnyesegettem a szemöldökömet és a hajamat is, az orrlyukaimat pedig kis csövekkel kitágítottam.
A szememmel sajnos nem művelhettem semmit, mert hordozható maszkkészletemben nem volt másik szem. Mindenesetre már így is sokkal kevésbé hasonlítottam Giffordra…
Magamra aggattam néhány fegyvert. Amikor ráadtam a dagadt képűre a skarlátvörös zubbonyt, kivettem ugyan a hengerpuskámat, újdonsült zöldessárga zubbonyom ujjában viszont nem volt fegyvertartó, úgyhogy a puskát zsebre tettem. A zubbony mégis mennyei adománynak bizonyult: mivel nagy volt rám, könnyen elfért benne néhány fegyver.
A kocsiban megszólalt a hangszóró:
– Figyelem! Grovertonhoz közeledik, az utolsó külvároshoz. Magánszemélyek nem vihetik tovább járműveiket. Kérem, jelezze, ha csak áthajtani kíván a városon. Ámennyiben nem, úgy járművét helyezze el az ingyenes megőrzőben.
Úgy határoztam, hogy egyik utasításnak sem teszek eleget. Minél nehezebb megtalálni a kocsit, annál jobb. Elvittem egy nonstop szervizbe.
-. A turbóval valami nincs rendben – mondtam a szerelőnek. – Nézze át az egész masinát.
Szívből örült a feladatnak. Nyilván szívből elkedvetlenedik majd, ha jönnek a zsaruk, és fizetség nélkül elviszik a járgányt, de látszott a fickón, hogy ez még nem fogja földhöz vágni. Arra is gondoltam, hogy mily nemes a köszönetnyilvánítás e formája: igaz, hogy kölcsönvettem egy rövid időre, de legalább megjavíttatom Digi-Daginak a kocsit.
Szándékosan a fejemen hagytam a zubbony kapucniját, amíg a szerelővel beszéltem, hogy ne lássa meg új arcomat. Mihelyst Groverton főutcájára értem, levettem a kapucnit, mert nem akartam felhívni magamra a figyelmet.
Az órámra pillantottam. 0l .11. Ismét az eredeti időzónában voltam, tehát egy óra és tíz perc telt el azóta, hogy elhagytam a Kastélyt. Éppen ideje volt, hogy egyek valamit.
Groverton tipikus késő huszadik századi, ódivatú külváros: csupaüveg utcák és kirakatok, alumíniumburkolatú épületek, csillogó króm– meg műanyag üzleti negyed. Élő történelem.
Találtam egy önetetőt, és bementem. Az utcán kevesen jártak, de a kajálda nem volt üres. A társaság főleg tizenéves fiatalokból állt, akik betértek falatozni a tánc után. Leültem az egyik üres fülkébe, megnyomtam a kávé– meg a sonkástojás-gombot, és bedobtam az árát.
Apró, amorf pacák vibráltak a falra vetített háromdimenziós filmen, szürrealista tánckíséretként a Texarkanai Anna című dalhoz:
Mennyit bírt enni, te jó Isten!
Étvágya oly eszméletlen,
hogy a pénztárcám biz' belerogyott!
Ám ha digamma-sütet készített,
hibát ő el nem követett…
Nemcsak enni, de főzni is tudott!
Ó, drága Anna! Az az algatorta
oly finom volt, mint az égi manna!
Ó, drága Anna! Hazád, Texarkana,
mily angyali lányt küldött elém!
Iszogattam a kávémat, a gép közben ledarálta a dal harmadik és negyedik szakaszát. Egyre azon törtem a fejem, hogy vajon hogyan juthatnék be a városba anélkül, hogy árulkodó személyi lemezemet meg kéne mutatnom.
Az ötödik szakasz közepe táján megszakították a dalt. A színes pacák helyén összeállt (Quinby Lester hírolvasó bemondó képe.
– Jó reggelt kívánok minden szabad polgárnak! Rendkívül fontos hírt kívánunk a tudomásukra hozni; ezért szakítjuk félbe a műsort.
Nagyon komoly és aggodalmas képet vágott, és úgy láttam, hogy kicsit zavarban van.
– Éjjeli tizenkét óra tájt némi zavar támadt a Kastélyban. Mr. Gifford, a zavar okozója, lelőtt négy rendőrtisztet, aztán elmenekült. Jelenleg a környéken tartózkodik. A Kastély hétszáz kilométeres körzetében a rendőrség megkezdte a beható nyomozást.
Ki látta ezt a férfit?
Lester arca helyén megjelent Gifford háromdimenziós képe.
– A férfinál fegyver van. Aki látta őt, azonnal jelentkezzen a MONmouth 6-666-666-os számon. A rendőrséget nyomra vezető bejelentő tízezer dolláros jutalomban részesül. Nézzen körül! A veszélyes bűnöző talán éppen ott van a közelében!
A kajáldában mindenki rémülten körülnézett. Én is ezt tettem. Nem tartottam attól, hogy felismernek. Ott, ahol a férfiak többsége szakállat visel, elég nehéz felismerni egy olyan embert; akinek az arcán egy egész táskányi smink van. Hajlandó voltam lefogadni, hogy egy félórán belül a rendőrséget elárasztják azoknak az ezreknek a hívásai, akik biztosak benne, hogy látták Giffordot.
Ezt a zsaruk is tudták. Csak rám akartak ijeszteni, hogy hátha csinálok valami butaságot.
Fölösleges volt strapálniuk magukat, a segítségük nélkül is tudtam butaságot csinálni.
Gondosan felmértem a helyzetemet. Körülbelül húsz kilométerre voltam a biztonságtól. Kérdés: Kérhetek-e segítséget? Válasz: Nem. Merthogy nem tudtam a számot. Sőt, még azt sem tudtam, hogy ki vár rám húsz kilométerre innen. Mindezt gondosan kitörölték az elmémből. Még arra sem emlékeztem, hogy ki a megbízóm, és miért dolgozom neki!
Egyetlen lehetőségem az volt, hogy eljutok a Tizennegyedik utca és a Riverside Drive sarkára. Ott vártak, akik vártak.
No és ha nem sikerül odajutnom, akkor mi van? Mindössze annyi, hogy nem váltam be bérgyilkosnak. Befejeztem a reggelit, és megint megnéztem, hogy mennyi az idő. 01.47. Akár el is indulhatnék, gondoltam, elvégre húsz kilométeres gyaloglás állt előttem. Kinn eléggé nyugalmas volt a terep. A régimódi utcák nem voltak öntisztítók. A járdaszegély mentén egy utcaseprő robot foglalatoskodott a napi mocsok eltüntetésével. Minden sarkon megállt, hogy gyűjteményét a levezető csatornákba ürítse, ahonnan aztán a feldolgozó üzembe utazott a szemét.
Néhány ember sétálgatott az utcán. Előttem egy részeg ember ült a járdán, egy üveget szopogatott, ami már rég kiürült, de gazdája nyilván abban reménykedett, hogy még egy cseppet sikerül kicsikarni belőle.
Úti célomat úgy érhettem él a legegyszerűbben, ha a Bradley utcán elmegyek a Macmillanig, a Macmillanen a Tizennegyedik utcáig, azon pedig a Riverside Drive sarkáig.
Csakhogy egy szabad polgár soha nem gyalogol ennyit. Én sem. Odamentem a részeghez.
– Hé, öreg, akarsz keresni egy ötöst?
A pasas megpróbálta felfedezni a hangforrást.
– Hát honne' akarnák. De mivel?
– Add el nekem a ruhád!
Pislogott.
– Viccelsz? Odaadom én ingyé'!
– Nem viccelek. Megveszem.
– Jó van, na. Hun az a ötös?
Kihámozta magát a barna segélyzubbonyból, én pedig odaadtam neki az ötöst. Azt hiszem, nem kellett attól tartanom; hogy akár a leghalványabb fogalma is lesz a zubbonya hollétéről. Főleg, ha az újdonsült ötöst is piára költi.
A bárpát ráhúztam a zöldessárga zubbonyra. Nem zártam ki, hogy elő kell majd fordulnom valami első osztályú helyen, és akkor még hasznos lehet.
– VIGYÁZZÁ'!
KLIKK LIK LIK LIK LIK LIK!
Éreztem, hogy valami megmarkolja a bokámat, mire gyorsan hátrafordultam. Az utcaseprő! Kigyújtotta az egyik mozgatható csápját, és be akart rakni a tartályába.
A részeg, aki az előbb rám kiáltott, megpróbált kitérni, de megbotlott, és ahogy elzuhant, bevágta a fejét a járdába. Lenn maradt a földön. Magánál volt, de majdnem magánkívül – a félelemtől.
Az utcaseprő most kinyújtotta egy másik csápját; és megmarkolta a vállamat. A bokámnál és a vállamnál fogva felemelt, és a tartálya felé húzott. Sikerült elővenni a fegyveremet. Ezek a takarító robotok nem voltak felfegyverkezve. Ha sikerül egy jól célzott…
Háromszor lőttem, és eltaláltam a fején a központi antennáját. Leugrottam a járdára, és futásnak eredtem. Mögöttem a robot, kicsit megzavarodva, ki-be húzogatta a csápjait, és körbe-körbe szaladgált. A részeg nem tudott kitérni előle.
Sok járókelő megállt, és nézte a rövid közjátékot. Néhányan egészen megrémültek. Szokatlan látvány volt egy őrült utcaseprő robot.
Befordultam egy lépcsőházba, és rohantam felfelé. Teljes gőzzel nyargaltam a mozgólépcsőn, amikor meglátott egy zsaru. Ő a másik lépcsőn haladt lefelé, de nem sokáig.
– Állj! – kiáltotta, és a derékmagasságú kapaszkodón átlendült a felfelé tartó lépcsőre. Addigra én már a második szintre értem, és rohantam eszeveszettén.
– Állj vagy lövök! – kiáltotta a zsaru.
Lebuktam egy bejárati ajtónál, és előrántottam a kábító fegyveremet. Épp időben fordultam hátra, így nem mulasztottam el életem legmaradandóbb látványát: A zsaru loholt utánam, fegyverét maga előtt tartotta, és útközben elhaladt egy italárusító automata mellett. Abban a pillanatban az automata lavinát zúdított a folyosóra. A rendőr lába hozzáütközött az egyik csúszós, pattogó hengerhez, és elesett, épp amikor meghúzta a ravaszt.
Az ő lövése így alaposan félrecsúszott, kapott viszont tőlem egyet a kőbitó fegyverből, mielőtt még földet ért volna. Mozdulatlanul feküdt; körötte üvegek görögtek szanaszét.
Megfordultam és megint nekiiramodtam. Alig haladtam néhány métert, amikor feltűnt egy másik zsaru, az is felém futott. Egy hirtelen kanyarral a mozgólépcsők felé fordultam, és lementem a földszintre.
A zsaru nem számíthatott arra, hogy mi fog történni vele: körülbelül félúton járt már lefelé, amikor a mozgólépcső egyszer csak megállt, és elindult az ellenkező irányba. A rendőr orra bukott, és lebucskázott a lépcsőn.
Nem vártam meg a fejleményeket. Befordultam a sarkon, lelassítottam, és bementem egy bárba. Igyekeztem a lehető leglassabban menni, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet, és egyenesen a mosdó felé tartottam.
Bementem, bezártam magam mögött az ajtót, és körülnéztem.
A felmérés eredményeképp megállapítottam, hogy valószínűleg nincsenek érzékelőszerkezetek a helyiségben. Elővettem a maradék sminkkészletemet, és munkához láttam. Ez alkalommal teljesen gátlástalan voltam. A fejem tetejéről szinte az összes haj eltűnt, és ami megmaradt, az is teljesen ősz lett. A kecskeszakállat meghagytam – egy csupasz arcú férfi feltűnő lett volna –, de azt is őszre festettem.
Aztán finom műanyag réteget spricceltem az arcomra és a kezemre, és ettől "ráncos" lettem.
A sminkelés közben azon gondolkoztam, hogy vajon mi a helyzet a robotokkal. Afelől nem kételkedtem, hogy a Kastélynak kiterjedt illegális kapcsolatai vannak a városi szolgáltató robotokkal, sőt, valószínűleg az egész terület robotállományával.
Az utcaseprő felismert, és el akart kapni, ez világos. No de az italárusító meg a mozgólépcső? Elképzelhető, hogy a Kastély központi számítógépe még mindig nem tért teljesen magához? Nem, ez lehetetlen. Az áramszünet óta már több mint két óra telt el. Akkor meg miért voltak olyan lassúak a reakciói? Miért a zsarukat kaszálták le helyettem? Nem értettem.
Csak ekkor jutott eszembe valami. Lehetséges, hogy Rowley életben maradt?
A halálában nem lehettem teljesen biztos. A rendőrségi közleményben sem volt szó gyilkosságról, csak "zavarról". Na, álljunk meg egy percre! Az első adag zsaru, akiknek a kocsiját elvittem: hogy is mondták, milyen információt kaptak? Nem emlékeztem pontosan a szavaikra.
A kérdés kérdés maradt.
Egy pillanatra azt szerettem volna, ha olyan a kormányunk, mint amilyen az Egyesült Államokban volt a huszadik század harmadik negyedében, az erős központi kormányzat éveiben, még mielőtt az emberek elkezdtek az állampolgári jogokról meg a status quo fenntartásáról sipítozni. Akkor nem lenne most ez a baj – talán.
Persze voltak akkor is másféle, nem kevésbé súlyos bajok.
Az biztos, hogy nem a miénk a létező világok legjobbika, de hát ebben élek. Ráadásul oly törékenynek tűnt ez az "életnek" nevezett boldog állapotom; nem tudhattam; hogy melyik pillanatban ér véget.
Zörgettek az ajtón.
Fogalmam sem volt, hogy ki lehet az, de nem is érdekelt túlzottan. Talán a zsaru. Kimásztam a hátsó ablakon, és a Bradley utca felé indultam.
Csak a személyi laptól megszabadulhatnék! Az átlagember nem tudja, hogy valójában nem is kell betennie a karját az igazoltatógépbe ahhoz, hogy azonosítsák. Egy hangsugárnyaláb is képes felfogni a személyi lemezről visszaverődő adatokat hatméternyi távolságról, ha a közelben van egy letapogató, ami irányítja
Végigfutottam a sikátoron, aztán lassan, kényelmesen folytattam az utam. Igyekeztem az árnyékban maradni és mindenkit elkerülni.
Túl voltam már vagy hat keresztutcán, és egy lélekkel sem találkoztam. Aztán, épp amikor befordultam a West Bradleyre, egy rendőrautóval találtam magam szemben. Megdermedtem.
Készen álltam, hogy előkapom a fegyvert, és lövök. Ha választani lehet, akkor előbb lőjön agyon a zsaru, és csak utána kapjon el.
Lassan közeledett, alaposan megfigyelt, a műszerfalat is megnézte, aztán továbbhajtott. Csak álltam, és tátva maradt a szám. Hiszen holtbiztos, hogy leolvasta a személyi lemezemét!
A rendőr elkanyarodott a következő saroknál, én pedig beálltam egy kapualjba; hogy megtanácskozzam magammal, mit is kéne tennem. Az igazat megvallva nagyon megijedtem; nem láttam bele a lapjaikba.
Még jobban megijedtem, amikor kinyílt az ajtó mögöttem. Gyorsan megfordultam, és a fegyverem felé kaptam. De nem vettem elő.
Az elegánsan öltözött lány megkérdezte: – Mi a baj, apóka?
Csak ekkor jutott eszembe, hogy milyen rémisztő lehetek. Külsőre nagyon öregnek látszottam, de a mozdulataim ennek ellentmondtak. Vártam egy kicsit, hogy legalább az agyamat helyre rakjam.
A lány zöldben volt. Zöld volt rajta minden: az egyberészes rövid ruhája, a szandál, a körmei a kezén és a lábán, az ajka; a szeme, a haja. A lány fennmaradó része pedig üde, sima rózsaszín volt.
Így szólt:
– Nem kell félned, hogy meglátnak. Megoldjuk. 6! Tudtam, hogy mire "ózik": észrevette a barna segélyzubbonyt.
– Sajnálom – mondta fanyar képpel. – Így nem… Most én szólaltam meg.
– Van pénzem, kicsikém – mondtam mosolyogva –, és itt a saját zubbonyom is. – A gallérnál megmutattam neki a másik, a zöldessárga zubbonyomat.
– Értelek, apóka. De miért állunk itt kinn? Gyere be!
Követtem Zöldikét a programtervezőhöz, aki egy sötétkék lány volt. Sipító, sejtelmes hangon körvonalaztam, hogy mi a kívánságom, erre bevittek egy szobába.
Bezártam az ajtót magam mögött, és megláttam egy táblát, amin ez állt:
A MAGÁNÉLET SÉRTHETETLENSÉGÉRŐL
A magánélet sérthetetlenségéről szóló törvényben foglaltaknak megfelelően ez a helyiség mentes minden olyan szerkezettől letapogató, mikrofon stb. –, amellyel a helyiségben zajló történések megfigyelhetők vagy rögzíthetők.
(hely, idő, pecsét)
Ez mind nagyon szépen hangzott, de azért olyan nagyon nem hittem a táblicának, hogy rábíztam volna az életemet. Elnyúltam egy puha, hatalmas kereveten, és a falra szegeztem a tekintetemet. A műsor már elkezdődött. Mahrud imádóinak termékenységi rítusai valahogy nem kötöttek le. Nem azért, mintha a műsor nem lett volna rendkívül lebilincselő, hanem azért, mert gondolatban a saját irhám megmentésén kellett fáradoznom.
Rowley szenátor, területét ellenőrizendő, saját robotjainak érzékelőit összekapcsolta a városi Közszolgáltatási Osztály robotjainak érzékelőivel és számtalan üzleti konszern robotjaival is. Ez utóbbi cégek vagy teljes egészében Rowley tulajdonában voltak, vagy tőle függtek anyagilag.
A központi számítógéppel viszont történt valami. Ki tudja, mi okból, de reakciói ésszerűtlenek és hatástalanok voltak. Amikor például az őrjárat rám talált az utcán, a hangsugárnyaláb, ami áthatolt a karomon, és a tantállemezről visszaverődve a felvevőbe került rezgéseket a Központi Adattárba továbbította, azonosítás céljából. Az Adattár pedig nyilvánvalóan rossz információt jelzett vissza.
Mi történt? Lehet, hogy a szenátor még élt, csak befogta a száját, miközben végig nyitva tartotta a szemét? Ha így volt, akkor miféle parancsokat osztogatott a robotnak? Kérdéseimet nem tudtam megválaszolni; azok a válaszok pedig, amik eszembe jutottak, ellentmondásosak voltak.
A terv szerint hajnalra vissza kellett érnem, de már láttam, hogy ebből semmi nem lesz. Grovertonban a Központnak nem volt túl sok kapcsolata a közszolgáltatásokkal, így a robot nem tudott állandó megfigyelés alatt tartani. De minél beljebb megyek a városba, annál több letapogató lesz. Kocsival nem mehettem, és nem mertem légi vagy földi taxiba szállni. A földalattin rögtön kiszúrnának. Beragadtam, és valahogy ki kellett kászálódnom ebből a kelepcéből.
Nem tudom, hogy minek köszönhettem, a zenének, a kellemes világításnak, kialvatlanságomnak vagy annak az egyszerű ténynek, hogy az intenzív koncentráció gyakran önhipnotikus hatással jár, a lényeg az, hogy elszundítottam. A legközelebbi dolog, amire emlékszem az az, hogy a lány hozza az újságokat.
A kis Postatündér ezüst volt. Nem tudom, mit műveltek vele a kozmetikusok, és hogyan, de ha a szemébe nézett az ember, az olyan volt, mintha tükörbe nézne; a szivárványhártya csillogó ezüstglóriaként övezte a sötét pupillát.
– Jó reggelt, apóka! – mondta kedvesen. – Itt vannak az újságok, amiket kértél.
Nagyon hálás voltam az "apókáért": mielőtt megszólaltam volna, eszembe juttatta, hogy öregember vagyok. – Köszönöm, kedveském, köszönöm. Tedd csak le oda.
– Rögtön hozom a kávét is. – Olyan halkan ment ki, mint amilyen halkan bejött.
Valami kaparászott az agyam mélyén, valahogy úgy, mint amikor az ember tudja, hogy álmodott valamit, de teljesen elfelejti, hogy mit. Egy pillanatig koncentráltam, próbáltam előhozni; de nem akaródzott előjönni neki. Hagytam hát, és belelapoztam az újságba, ami még meleg volt a reprodukálótól.
Az egész első oldalt ez foglalta el:
REJTÉLYES ESEMÉNYEK A KASTÉLYBAN
A rendőrség tehetetlen
A rendőrség ma reggel bejelentette, hogy ez idáig nem sikerült áttörni a Kastély védelmi rendszerét, azóta, hogy a múlt éjjel bejelentés érkezett, miszerint Rowley szenátort lelőtte a titkára, Mr. Edgar Gifford.
A többszöri kísérlet a szenátorral való kapcsolatteremtésre sikertelennek bizonyult, közölte a rendőrség szóvivője.
A kastélyban leszállni szándékozó, robotirányítás alatt álló légi járműveket megsemmisítették, és egy szárazföldi jármű is felrobbant. Egy másik szárazföldi járművet, azt, amely elsőként jelentkezett az automata segélyhívására, a menekülő Gifford elrabolta, miután megölte az abban tartózkodó négyfős rendőr személyzetet. A zsákmányolt kocsit ma reggel megtalálták néhány száz mérföldre innen, ugyanis jelentkezett egy bizonyos Mr…
A cikk azzal a szokásos ütegjegyzéssel ért véget, hogy a rendőrség nyomon van, és már csak pillanatok vannak hátra a gyilkos Gifford letartóztatásáig.
A bal alsó sarokban egy rövid hír arról tudósított, hogy egy utcaseprő készülékbe véletlenül bekerült két járókelő, és majdnem megrongálták a készüléket. Az egyik járókelőt a munkájában megzavart készülék megsemmisítette, a másik felforgató egyénnek viszont sikerült elmenekülnie. A halott egyén egy bizonyos Brodwick nevű segélyezett, akinek cinkosait már kutatják.
Erről ennyit. A következő hír érdekelt a legjobban:
LUTHER GRENDON SZENÁTOR FELAJÁNLJA SEGÍTSÉGÉT
– Véleményem szerint nincs szükség a Szövetségi kormány beavatkozására – mondja Grendon.
A keleti Terület szenátora, Grendon ma kora reggel azt mondta, hogy minden tőle telhetőt megtesz az Északnyugati Terület megsegítésére, azért, hogy "letartóztassák kollégám gyilkosát, és a mögötte álló szervezetet bíróság elé állítsák.
A Szövetségi kormány közbelépésére ez alkalommal nincs szükség. Egy független terület lakosai képesek megbirkózni a saját határaikon belül zajló bűnözéssel."
A később megkérdezett Q,uintell, a Délnyugati Terület szenátora szintén úgy vélekedett, hogy nincs szükség az FBI vagy "más Szövetségi Ügynökség" közbeavatkozására.
A többi szenátor a halálesetről beszélt, pedig nem is tudhatták biztosan, hogy Rowley szenátor meghalt avagy sem.
Szóval imigyen álltak a dolgok: Úgy gondoltam, jobban teszem, ha felkerekedek. Nappal azért jobb utazni, mert a sugárnyaláb nehezebben talál meg egy bizonyos embert a tömegben.
Amíg a többi Halhatatlan Rowley szenátor vagyonának felkoncolásával foglalkozik, talán lesz elég időm arra, hogy biztonságban visszaérjek.
Az ezüst lány az ajtó előtt várt rám.
– Erre apóka! – mondta, csillogó ajkán az örök mosollyal: Elindult a folyosón.
– Ez nem a kijárat felé vezet – mondtam nyűgösen. Megállt, és még mindig mosolygott.
– Nem, ez valóban nem az az út, ahol bejöttünk, de nekünk, azt hiszem, befellegzett. Az Egészségügyi Minisztérium ellenőröket küldött ránk.
Ettől a hírtől kis híján elvágódtam. A Kastély rájött a tartózkodási helyemre, és ezért hivatalos ellenőrzést küldött ide. Ez azt jelentette, hogy minden ajtót lezártak, kivéve azt az egyet, ahol az ellenőrző egészségügyelt, robot várakozott.
Ezt nevezik tökéletes csapdának. A robot nyilván állig fel volt fegyverezve, hiszen sok olyan ember volt, aki nem kívánt kórházban raboskodni, még akkor sem, ha szabad polgár lévén maga dönthette el, hogy mire költi a pénzét.
Lassan mentem, ahogy egy öreg emberhez illik, persze időt is akartam nyerni. Az ellenőrző robotnál, mint kiderült, egyetlen fegyver volt: egy kábító puska. Egy null a javamra: De ennél több információra volt szükségem.
– Te jó ég– mondtam –, előbb kellett volna szólnod, kedveském, rögtön, ahogy a robot megérkezett!
– Tizenöt perce sincs, hogy itt van, apóka – felelte az ezüst lány. Nagyserű, hiszen akkor még rengeteg ügyfél van az épületben!
A lány éppen előttem ment a folyosón. A kábító puskámmal leszedtem őt, és elkaptam, még mielőtt a földre esett volna. Visszavittem a szobámba, és lefektettem az ágyra.
Aztán nekikezdtem leszaggatni a függönyöket. Mind súlyos, szintetikus anyagból készült, ami csak nagyon magas hőmérsékleten gyullad meg. Felnyaláboltam egy jókora adagot, kimentem a folyosóra, és az épület ellenkező vége felé mentem. Senki nem állta utamat, mert nagyon el voltak foglalva.
Az épület végében más függönyök alatt leraktam hozományomat egy nagy kupacba. Aztán a kábító puskából kivettem a töltényeket, és mindet kinyitottam. A lőszer elvileg szépen égett. Robbanni csak akkor robban, ha el van zárva a puskacsőben, ahol a szuperszonikus sebesség sugárnyalábbá alakítja az égést.
Elővettem az öngyújtómat, és meggyújtottam a nálam lévő újság egyik lapját, aztán a maradék újságot a nyitott töltényekre helyeztem. Szépen visszasétáltam és vártam.
Egy-két másodperc múlva a lőszer belobbant. Egy szisszenés, és máris izzó fehér hullám kanyargott felfelé. A műszálas függönyök olvadni kezdtek. Egy perc sem telt bele, és az előcsarnok tele volt sűrű, maró füsttel.
Én tudtam, hogy az épület nem fog felgyulladni, de reméltem, hogy ezt senki más nem tudja rajtam kívül. Elordítottam magam: "Tűz van!", és a lépcsőház felé futottam, le a földszintre. Közvetlenül az utcai ajtó mellett megállapodtam, és vártam, hogy eljöjjön az én időm.
Az ajtó túloldaláról hallatszott az őrt álló robot kattogása. Nyilván az ellenőr állította oda, azért, hogy azon az ajtón keresztül senki ne távozhasson az épületből…
Az olvadó függönyök tetemes mennyiségű füstöt produkáltak, mielőtt a hőfok elérte azt a szintet, hogy bekapcsolt a riasztó és azzal együtt a falban állomásozó tűzoltó robotok is. Az apró, terrierméretű szerkezetek becsoszogták az egész épületet, kutatták a hőforrásokat, amiket lespriccelhetnek. Fentről súlyos CO2-takaró ereszkedett alá.
A tűzoltó robotok miatt nem aggódtam, mert nem voltérzékelő apparátusuk, amivel rám találhattak volna. Ők csak a tüzet tudták megtalálni. Nyilván meg is találták, el is oltották, az épület viszont telé volt füsttel; én pedig pont ezt akartam.
A füst óriási szolgálatot tett, ez kétségtelen. Az emberek nem szeretnek olyan épületben tartózkodni, ami mintha éppen leégőben lenne. Még akkor sem kedves számukra a hely, ha az mesébe illő biztonsági berendezésekkel van felszerelve. Az ügyfelek népes tábora elárasztotta a lépcsőket, és úgy tódultak ki az ajtókon, mint egy felkavart kasból a dühös méhraj.
Tudtam, hogy a tűzriadó meg fogja változtatni az ellenőrnek adott parancsokat. A szabad polgárokat nem tarthatta benn egy égő épületben. Azt sajnos nem tudhattam, hogy a Kastélymennyire elszánt az üldözésben, és hogy mennyire hajlandó módosítani az eredeti parancsokat.
A strázsáló robot mindenkit leszedett, aki kilépett az ajtón. Olyan gyorsan lőtt, amilyen gyorsan csak képes volt betájolni és célozni. Engem természetesen nem tudott megkülönböztetni a többiektől, ez képtelenség volt abban a hatalmas felfordulásban. De minden mozgó pontot célba vett a kábító sugárral. Szerencsére nem volt olyan gyors, hogy mindenkit sikerült volna lelőnie. Ahhoz túl sokan voltunk. Figyeltem, és kivártam míg a robot elfordul, aztán futni kezdtem szélsebesen, közben egyszer-egyszer irányt változtattam.
Egy sugár elkapta a bal kezemet, és könyékig megbénította a karomat. Megtalált a robog, Megkerültem a sarkot, és fedezékbe vonultam az emberek között, akik tétlenül bámulták az emeleti ablakokból előgomolygó füstöt.
Egyre araszoltam előre a tömegben, igyekezvén minél nagyobbra növelni a távolságot köztem és a robotok között. Az őr nyilvánvalóan nem ismert fel engem, bennem Giffordot, és azt hiszem, belátta annak a hiábavalóságát, hogy Groverton minden lakosát leterítse csak azért; hogy köztük engem is eltaláljon. A kinti tömegről nagyvonalúan lemondott, de továbbra is lekaszálta azokat, akik az ajtón özönlöttek kifelé:
Ügyesen kijutottam. Teljesen kiakasztott a dolog. Terveim között egyáltalán nem szerepelt ez a kalamajka a féleszű robottal, de sajnos nem tehettem mást.
Egy kerülő úton lementem a Corliss útra, ami párhuzamos volt a Bradleyvel. Mentem vagy hétsaroknyit, mielőtt visszatértem a Bradleyre. Két vagy három rendőrautóval találkoztam, de azok vagy nem teszteltek le, vagy nem fogtak gyanút a Központtól kapott visszajelzések alapján.
Szinte kinn voltam már Grovertonból, amikor kemény, forró és szúrós valami öntötte el mint maró sav az idegeimet. Elájultam.
Nem tudom, kit hányszor terítettek már le kábító puskával, de akinek elzsibbadt már egyszer is a lába, annak lehet valami közelítő elképzelése az érzésről. És arról is, hogy milyen az ébredés, milyen az az átható, szúró fájdalom, ami még súlyosabb, ha az ember mozdulni próbál.
Voltam olyan bölcs, hogy nem is próbáltam megmozdulni. Csak feküdtem mozdulatlanul, és vártam, hogy a szörnyű szurkálás csillapodjon. Tudtam, hogy körülbelül egy óráig voltam ájult. Azért tudtam, mert már korábban is volt részem a kábító fegyver áldásos érintésében, és emlékeztem, hogy a szervezetem körülbelül egy óra alatt gyűri le a bénulást.
Egy hangot hallottam
– Most már bármelyik pillanatban magához térhet. Rázd meg, majd meglátod.
Megrázott egy kéz, és feljajdultam. Igazán nem tehettem mást. Az idegeim még merevek voltak a kábítástól, és fájt, ahogy hirtelen megmozdítottak.
– Bocsánat, Gifford – mondta egy másik hang. Csak látni akartuk, hogy… hogy jól vagy-e.
– Hagyd békén egy kicsit – mondta az első hang. Még fáj neki. Nemsokára elmúlik a bénulás.
Nemsokára elmúlt. Kinyitottam a szememet, és megnéztem, hogy látok-e. Az első látvány értelmetlen formák és szikrázó színek zagyva kavargása volt, de végül kialakult a kép: normális mennyezet, rajta normális világos burkolat. Az idegsokk ellenére sikerült megfordítani a fejemet. Két férfit láttam, az ágy mellett ültek.
Az egyik alacsony volt, kerekded és szőke, mintaszerű pofaszakállal, dús bajusszal és frissen borotvált, határozott állal. A másik férfi, magasabb volt, izmos, ajkán kis szakáll, arca csupasz.
A kis szakállú szólalt meg:
– Ne haragudj, Gifford, hogy így kellett ártalmatlanná tennünk. Nem akartunk túl nagy feltűnést kelteni olyan közel a város határához.
Szóval nem zsaruk, ez kiderült. Legalábbis nem ennek a területnek a zsarui. Akkor tehát valamelyik Halhatatlannak dolgoznak.
– Hát neked meg ki az apukád? – Kérdeztem egy vigyort erőltetve.
Azt hiszem összejött, mert visszavigyorogtak.
– Milyen érdekes – mondta a pofaszakállas –, mi is épp ezt akartuk kérdezni.
Megint elfordítottam a fejemet, és a mennyezetet bámultam.
– Én árva vagyok – mondtam. A pofaszakállas felröhögött.
– No – vigyorgott a másik férfira –, ehhez mit szólsz, ezredes?
Az ezredes (kié? mié? – töprengtem) elhúzta a száját, szürke szeme fölött összevonta szemöldöke sűrű fellegét. Hangja mélyről jött, és mintha eltompította volna a szakáll.
– Értsünk szót, Gifford. Főleg azért, mert mi magunk sem vagyunk egészen biztosak a dolgunkban. Főleg azért. Abban sem vagyunk biztosak, hogy te tudod a igazságot. Úgyhogy értsünk szót.
– Szerva ott – mondtam.
– Rendben van. Elmondom; hogyan fest a dolog a mi térfelünkről. A következőképpen. Te megölted Rowleyt. Tizenöt évi hűséges szolgálat után egyszerűen lepuffantottad. Mi tudjuk – ha te nem is –, hogy tizenöt éven keresztül rendszeresen, minden áldott félévben pszichoimpressziót kaptál Rowleytól. Legalábbis ő azt hitte.
– Hogyhogy legalábbis ő azt hitte? – kérdeztem, csak azért, hogy kérdezzek valamit.
– Úgyhogy a napnál is világosabb, hogy nem sikerült neki. Nem, mert ha sikerült volna, akkor te nem teszed ezt vele. Mi azt is tudjuk, hogy a kezelés hatását senki nem szüntette meg rajtad, mert ahhoz hat hétig tartó kemény, állandó terápia kell. Utána pedig még hetekig használhatatlan az ember. Te meg összesen négy napig voltál távol Rowleytól. – Széttárta a karját. – Stimmel?
– Stimmel– feleltem. A fickó modora kicsit irritált. Nem tetszett az érdes beszédstílusa.
– Egy ideig – folytatta – azt hittük, hogy megszemélyesítésről van szó. Ellenőriztük a személyi lemezedet – a karom félé taglejtett –, és rendben van. Valódi darab. Szóval ez Gifford lemeze, világos. Azt is tudjuk, hogy nem lehetett kivenni Gifford karjából, és valaki másba beletenni négy nap leforgása alatt.
Ha volnának eszközeink az ujjlenyomatok és a szem
minták ellenőrzésére, akkor majdnem mindent biztosra vehetnénk. De a magánélet sérthetetlenségéről szóló törvény tiltja az ilyen ellenőrzést, úgyhogy meg kell elégednünk a már birtokunkban lévő bizonyítékokkal.
Arról mindenesetre meg vagyunk győződve, hogy te Gifford vagy. Ez pedig azt jelenti, hogy valaki babrált az agyaddal. Tudni akarjuk, hogy kicsoda. Te tudod?
– Nem – mondtam teljesen őszintén.
– De ugye nem magad csináltad?
– Nem.
– Áll valaki mögötted?
– Igen.
– Tudod, hogy kicsoda?
– Nem. És most már pihentesd egy kicsit a kérdéseidet. Azt mondtad; hogy értsünk szót. Értsünk. Te kinek dolgozol?
A férfiak egymásra néztek, aztán az ezredes kibökte:
– Quintell szenátornak.
Felkönyököltem, a másik karomat előrenyújtottam, és kinyitottam a kezemet.
– Na, számoljatok utána. Rowley kiment a képből, ez mínusz egy. – Behajlítottam a hüvelykujjamat. – Ti Quintellnek dolgoztok, úgyhogy ő is ki van csukva. A kisujjamat is behajlítottam, és leszorítottam a hüvelykujjammal: – Marad tehát három darab Halhatatlan: Grendon, Lasser, Waterford. Lasseré a Nyugati Terület, Waterfordé a Déli. Egyik terület sem határos az Északnyugatival, úgyhogy ők ketten szintén kiesnek. Nem feltétlenül, de valószínűleg. Ha valakitől, akkor ők inkább Quintelltől szabadulnának meg, nem Rowleytól.
Marad tehát Grendon. És ha olvassátok az újságokat, akkor láthattátok, hogy már nyomul is előre. Megint egymásra néztek. Tudtam; hogy nem feltét lenül Quintell emberei, sőt majdnem egészen biztosra vettem, hogy Grendonnak dolgoznak: Másrészt viszont az is lehet, hogy szándékosan igazat mondtak, csak azért, hogy én Grendon embereinek higgyem őket. Nem tudtam, hogy mennyire kifinomultak, de nem is érdekelt. Nekem abszolút mindegy volt, bögy kinek az emberei.
– Ez logikusnak hangzik – mondta az ezredes. Nagyon logikusnak.
– De akkor is tudnunk kell, hogy te kinek dolgozol – tette hozzá Pofaszakáll. – Meg voltunk győződve róla, hogy visszasietsz a városba. Ezért állítottunk fel őröket a különböző utcasarkokon. Mivel feltételezésünk egyik része bevált, látni akarjuk, hogy a többi része is beválik-e.
– A többi része?
– Aha! Te fogyóeszköz vagy: Ezt tudjuk. A mögötted álló szervezetet nem érdekli, hogy mi lesz veled, különben nem engedtek volna ennyire szabadon. Nem törődnek veled, Eddie Gifford. Vagyis eleve tudták, hogy el fognak kapni. Ezért búcsúképpen kaptál egy kis hipnózist. Éppen e miatt a hipnózis miatt valószínűleg mi sem tudunk meg semmit. De meg kell próbálnunk. Hátha mégis emlékszel valami apróságra. Valami olyan apróságra, ami elvezethet bennünket a mögötted álló szervezethez.
Bólintottam. Ez logikusnak hangzik, nagyon logikusnak – hogy az ezredest idézzem. Fel fognak törni, belém másznak. Megtehetnék gyengéden is, eltávolítva minden darabka zárat és fedőt, amit a hipnotizálóim tettek belém, anélkül hogy egy kicsit is fájt volna. Ehhez viszont idő kell. De ahogy elnéztem, semmi gyengédségre nem számíthattam. Tudtam, hogy meg fogják hámozni az agyamat, mint egy almát, aztán felszeletelik és megnézegetik.
És ha egyszer valamelyik Halhatatlannak dolgoznak, akkor nem kételkedtem benne, hogy meg tudják tenni, amit elterveztek. Felszerelésre volt szükség, egy pszichometriai szakértőre és néhány jó kezelőorvosra. És ha pénz van, akkor minden van.
Az egyetlen baj az volt, hogy néhány apró trükkel soha nem boldogulnának. Például azzal, hogy ha túlságosan sokat macerálják az agyamat, akkor felmerül majd nálam egy kis pszichoszomatikus szívprobléma. És bizony meghalok, mielőtt bármit megtudnának. Ó, igen, ilyen a fogyóeszközsors!
– Van valami mondandód mielőtt nekikezdünk? kérdezte az ezredes.
– Nincs. – Semmi okom nem volt, hogy adjak nekik valami olyan információt, amit nem érdemelnek meg.
– Rendben. – Felállt ő is meg Pofaszakáll is. – Sajnálom, hogy ezt kell tennünk, Gifford. Igen kemény lesz, de hat-nyolc hónap múlva megint ember leszel. Viszlát!
Kimentek és gondosan rám zárták az ajtót.
Most először felültem és körülnéztem: Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Egy órányi idő alatt akár kilométerekre is elvihettek.
Nem vittek. Megláttam, hogy az ágyba ez van bevésve:
DELLFIELD SZANATÓRIUM
Vagyis a Riverside Drive-on voltam, alig pár száz méterre a megbeszélt találkahelytől.
Odasétáltam az ablakhoz, és kinéztem. A tizedik szint teteje körülbelül nyolc emelettel lejjebb volt. A masszív ablakokat behegesztették a falba. Balra volt egy polarizátor, hogy kizárja a fényt, de az ablakot nem lehetett kinyitni. Az ajtó is légmentesen zárt. Ha egy páciens erőszakoskodott, a ventillátorokon keresztül gázt tudtak pumpálni a szobába, anélkül hogy a gáz kiszivárgott volna a folyosóra.
Elvették az összes fegyveremet, és a vékony műanyagréteget is lemosták az arcomról és a kezemről. Odamentem a tükörhöz, és megnéztem magam. Szomorú látvány voltam. Ősz hajam csenevész, a szakáll nemkülönben, az arcom pedig aggodalmat sugárzott. Nem csoda.
Visszaültem az ágyra, és gondolkodóba estem.
Jó két óra is eltelt, amikor megjelent a kezelőorvos. Egyedül jött be, de észrevettem, hogy az ezredes ott áll az ajtóban.
Az orvos jó harmincas, nyugodt tekintetű, határozottnak látszó nő volt. A szokásos kérdésekkel kezdte. – Önnek a tudomására hozták, hogy a hipnotikus kényszer bizonyos formájának a hatása alatt áll. Elhiszi ezt?
Mondtam, hogy el. Semmi értelme nem volt az ellenkezésnek.
– Van valami tudatos emléke a folyamatról?
– Nincs.
– Van valami tudomása a kezelést végző személy kilétéről?
Nem volt, és ezt is megmondtam neki. Egy tucat további kérdést tett fel a bevett módszernek megfelelően. Próbáltam én is megkérdezni néhány dolgot, de mindig belém fojtotta a szót.
A szanatórium Quintell vagy Grendon – de az is lehet, hogy egy harmadik Halhatatlan – szolgálatában állt. Évek óta működött már ez a kedves kis intézmény; jól befészkelte magát Rowley területének a kellős közepébe.
Teljesen elképzelhetetlen volt, hogy külső segítség nélkül valaki el tudná hagyni az épületet. Láttam már ilyen helyeket, és egészséges odaadást tápláltam áthatolhatatlanságuk iránt. Fegyver nélkül az ember kénytelen volt berendezkedni a tartós egy helyben maradásra.
Ennek ellenére úgy határoztam, hogy mivel muszáj valamit tenni, valamit fogok is tenni.
Legfőbb aggodalmam az volt, hogy vajon monitorozzák-e a szobát, avagy nem. A mennyezeten egyetlen felvevő volt, és viszonylag szűk szöget fogott be a lencséje. Ezt érdekesnek találtam. Egy törhetetlen félgömbbe volt beleillesztve, amely forgatásával az egész szobát meg lehetett figyelni. De nem robot irányította. Nyilván volt egy ápoló vagy egy kezelőorvos a másik végén, aki időnként ellenőrizte a pácienseket.
De milyen időnként?
Az ablakból látszott a régimódi, kör alakú toronyóra a Barton-ház tetején. Azt használtam, hogy fel tudjam mérni a monitorozás időzítését. A letapogatót az ágyra irányították. Ez azt jelentette, hogy utoljára akkor ellenőriztek, amikor az ágyon voltam. Átmentem a szoba másik felébe, és figyeltem a letapogatót, de nem bámultam bele egyénesen.
Majdnem háromnegyed óra telt el, míg a kis szem körbehordozta tekintetét a szobán, és megállt rajtam. Körülbelül harminc másodpercig úgy tettem, mintha nem venném észre, aztán határozott léptekkel átballagtam a szobán. A szem nem követett.
Nagyszerű. Szóval ez egy régimódi kórház. Nyilvánvalóvá vált, hogy legalább harminc éve nem szereltek fel új műszereket. Bárki működtette is a letapogatót, egyszerűen körülnézett, aztán továbbállt a következő páciensre. Príma.
A délután hátralévő részében a letapogatót figyeltem, és időzítettem. Minden egész óra után körülbelül négy perccel jött az ellenőrzés. A tudás hatalom.
18.30-kor hozták agyvacsorámat. Figyeltem a letapogatót, de nem mutatott különösebb aktivitást abból az alkalomból, hogy látogatóim érkeztek.
Egyszerűen kitárták az ajtót; az egyik ember megállt, kezében egy kábító puska arra az esetre, ha netán kicsit huncutkodni kéne, a másik ember közben behozta az ételt.
21.30-kor lekapcsolták a villanyt, kivéve egy kis lámpát az ágy fölött. Ez klassz volt, ugyanis azt jelentette, hogy a letapogató nincs felkészülve infravörösre. Ha jó kisfiúhoz illően ágyban maradok, akkor csak erre a kis fényre volt szükségük. Ha rosszalkodom, akkor meg felkapcsolják a nagy villanyt.
Azt hittem, hogy éjszaka nem lesz olyan rendszeres az ellenőrzés, mint nappal. De a merényleteket általában éjszaka forralják, úgyhogy tanácsosnak tartották odafigyelni. A hibát csak ott követték el, hogy engem figyeltek. Nekem persze ez tökéletesen megfelelt.
22.04-ig az ágyban maradtam. Percre pontosan a letapogató elindult körbe, és megállt rajtam. Vártam néhány másodpercet, aztán felkeltem, és odamentem a csaphoz, mintha vizet akarnék inni. A letapogató nem követett. Én pedig munkához láttam.
Az ágyról lehúztam egy vékony takarót, és az egyik sarkát belegyömöszöltem a mosdókagyló lefolyójába, úgy, hogy a többi része lelógjon a földre. Kinyitottam a csapot, és visszafeküdtem az ágyba.
Nem kellett sok, hogy a mosdó megteljen, és kifolyjon a víz. Átbukfencezett a mosdó szélén, és a takarón szép csendben gurulni kezdett le a földre.
Ahhoz, hogy a szoba megteljen, órák kellettek, de mégsem mertem elaludni. Hajnalban fel kellett kelnem, és nem voltam biztos benne, hogy képes leszek. Még nehezebb volt nyugodtan feküdni és alvást színlelni, de volt egy jó módszerem: ötvenig számoltam, aztán hirtelen megfordultam, hogy újra és újra felébresszem magam. Ha nézett valaki, akkor egyszerűen azt gondolhatta, hogy nyugtalanul alszom.
A módszer csúfosan megbukott. Kisvártatva már aludtam, édesen, mint a tej. A következő dolog, amire emlékszem, az, hogy émelygek. Majdnem megfulladtam, a víz ugyanis már az ágyig ért, és befolyt a számba. Köhögve, köpködve felugrottam.
Gyorsan magamhoz tértem, és gyorsan cselekedtem.
Lehúztam az ágyról a másik takarót, és a felvevőre csavartam. Aztán lemásztam az ágyról, és a derékig érő vízben átgázoltam az ajtóhoz. Ott jól belekapaszkodtam a fém ruhafogasba, és vártam.
Jó félóra is beletelt, míg felkapcsolták a villanyt. Megszólalt a hangosbeszélő:
– Hozzányúlt a felvevőhöz?
– Mi? Mi van? – mondtam, és megpróbáltam álmosnak hangzani. – Nem. Én nem csináltam semmit. – Bejövünk a szobába. Menjen el az ajtótól, különben lövünk.
Annyira azért nem ragaszkodtam az ajtóhoz… Amikor a kísérő benyitott, az ajtó jól képen csapta, mert tetemes mennyiségű víz zúdult ki rajta. Két fegyveres is jött, de mind a ketten elmerültek, prüszkölve és bugyogva.
Nagyon óvatosan elengedtem a ruhafogast, és hagytam, hogy az örvénylő víztömeg kisodorjon az előtérbe. Én fel voltam készülve, és tudtam, hogy mit csinálok, az őröket viszont meglepetés érte. Egyiküket, amelyik megpróbált felállni és rám lőni, sikerült leütnöm. Ő eldőlt, én pedig megkaparintottam a kábító fegyverét.
Az égész nem tartott tovább néhány másodpercnél. A pici szoba fogságában a víz mély volt, de amikor a folyosón kinyújtózkodhatott; alig nedvesítette be a padlót.
A kábító puskával eligazítottam az őröket és az ápoló pultjához futottam, amiről tudtam, hogy a fordulón túl, a mozgólépcső mellett van. Gyorsan céloztam; az ápoló is megkapta tőlem a magáét, és még csak össze sem csuklott, amikor én már a pultnál voltam.
Felkaptam a kagylót, és tárcsáztam. Igyekeznem kellett.
– Itt Gifford – mondtam. – A Dellfield Szanatóriumban vagyok, 1808-as szoba.
Mindössze ennyit akartam. A fegyvert a vízbe hajítottam, ami szép lassan csordogált a mozgólépcső felé.
A kezemet a magasba emeltem, és elindultam a szobám felé.
A Dellfield legénységének a dicséretére legyen mondva: nem nagyon rezelnek be, ha egy páciens menekülni próbál. Öt újabb őr tartott felém, és amikor meglátták a felemelt kezemet, egyszerűen betereltek a szobába. Szemmel tartottak, amíg megérkezett az ezredes.
– Hát – mondta miközben nézelődött. – Hát, ez szép volt. Nagyon szép. Megjegyzem magamnak. De nem ért semmit, igaz? Nem hát. Kiszabadultál a szobából, de a földszintig már nem jutottál el. A mozgólépcsők idáig nem jönnek fel.
Vállat vontam.
– Nem hibáztathatsz azért, hogy legalább megpróbáltam.
Az ezredes most először elvigyorodott.
– Ugyan, dehogy. Utálom az olyan embert, aki feladja, bárhol, bármikor. – Cigarettára gyújtott, és még mindig nem volt ideges. – A telefonhívás se ért ám semmit. Ez egy kórház. A páciensek máskor is eljutottak már a pulthoz. A robot meg azonosít, látja, hogy páciens, és a hívást nem továbbítja. Bocs!
Nem szóltam semmit, nem is mutattam ki semmit. Semmi haszna nem lett volna, ha látja rajtam, hogy meghatódtam.
Az ezredes megrándította a vállát. – Na jó. Lekötözni.
A kísérők nagyon hatékonyak voltak. Kicserélték a vizes ágyneműt, és odakötöztek az ágyhoz. Annyira sem tudtam mozdítani a fejem, hogy a kezemet láttam volna.
Az ezredes végigmért és bólintott.
– Ebből is ki léket szabadulni. Felőlem megpróbálhatod. De legközelebb gerincfagyasztást kapsz. Kiment, a zár bekattant.
No, hát akkor ennyi a mókából. Most már igazán semmit sem tehettem. Gondoltam, az lesz a legokosabb, ha szundítok egyet.
Természetesen semmi zajt nem hallottam. A szoba hangbiztos volt. A következő-dolog, amire emlékszem, az egy Fertő robot a nyitott ajtóban. Odagurult az ágyhoz.
– Fel tud kelni?
Lám, ezek a Fertő robotok alig hülyék.
– Nem – mondtam. – Szíjakat elvágni.
Kinyúlt belőle egy nagy fogó, és könnyedén nyiszálni kezdte műanyag kötelékeimet. Amikor végzett, a robot kinyitotta magában a biztonsági kamrát.
– Szálljon be!
Nem vitatkoztam vele, annál is kevésbé, mivel egy kábító puskát szegezett rám.
Ez volt az utolsó képem a Dellfield Szanatóriumról. Egészen tűrhető elképzelésem volt arról, hogy mi is történt. A Fertőtlenítő Osztagot akkor vetik be, amikor valami baj van az atomgenerátorral. A Kastélyba biztos beérkezett egy téves jelentés, hogy a Dellfieldben generátorgondok vannak. Ennyi.
Láttam korábban, hogy hogyan dolgoznak a Fertők: okosan, ügyesen, gyorsan. Mindegyikben van egy kis sugárzásbiztos kamra, abban szállítják ki az embereket a fertőzött helyről. A kamra ugyan kicsi és kényelmetlen, de nem nagyon bántam. Annál mindenképpen jobb, hogy feldobjam a bakancsot holmi pszichoszomatikus szívbajtól, amikor a kezelőorvos elkezd babrálni velem.
Valami édeskéset éreztem, és rájöttem, hogy éppen egy adag gázt kapok. Szépen elkábultam:
Amikor felébredtem, meglehetősen rosszul voltam. Kábító lövés, utána meg gáz. Úgy éreztem, mintha az egész életemet alvásra fecsérelném. Még mindig éreztem a gázszagot.
Nem. Nem gáz volt mégsem. Határozottan mást éreztem. Elfordítottam a fejem, és körülnéztem. Anthony Rowley szenátor Kastélyának a nappalijában voltam. A földön. Mellettem pedig Anthony Rowley szenátor.
Odébb másztam a közeléből, és most lettem csak igazán rosszul.
Sikerült kitámolyognom a mosdóba. Kellett hozzá vagy húsz perc, míg rá bírtam venni magam, hogy visszamenjek a nappaliba. Rowley nem halt meg rögtön. Majdnem két méterrel arrébb vonszolta magát attól a helytől, ahol lelőttem.
Jól sejtettem.
A szenátor keze még mindig rajta volt a műszerfalon lévő programozó gombon. A robot egészen addig védte a szenátort, ameddig úgy gondolta, hogy életben van. És nem is gondolhatta másképp, mert a PARANCSOK-áramkör végig nyitva volt.
Áthajoltam fölötte, és beleszóltam a mikrofonba.
– A tetőről röpcsivel indulok. Irányítást és védelmet kérek innen a városig. A városban átkapcsolok kézi irányításra. Amikor átkapcsolok, a generátornak teljes hangtompítást kérek.
Megismételni!
A robot szófogadóan megismételte a parancsokat.
Most már ment minden, mint a karikacsapás. A röpcsivel elszálltam a megbeszélt találkahelyre, ott felvettek, és húsz perccel azután, hogy elhagytam a Kastélyt, már a Direktor irodájában voltam.
Rám nyomatta a hipnót, és amikor magamhoz tértem, a karom le volt szíjazva, egy sebész szedte kifelé belőle Gifford személyi lemezét.
Az FBI Direktora vigyorogva nézett rám.
– Nem sietted el, fiam.
– Mi újság?
Vigyora kiszélesedett.
– Mindenkit meghülyítettél. A Kastély egész nyomozó állománya téged üldözött harmincvalahány órán keresztül. A terület rendőrségének gőze sem volt semmiről.
Közben mindenféle vicces dolgok történtek. Grovertonban egy robot megöl egy embert. Egészségügyis robot lelő tizennyolc embert, akik egy égő épületből menekülnek kifelé. A Fertő Osztag megrohanja a Dellfieldet, amikor a generátornak kutya baja.
Tombol a zűrzavar. Egy órával ezelőtt a Kastély felrobbant sugárzás miatt, és azóta a város minden robotszolgáltatása halott. A polgároknak úgy tűnik, hogy Rowley szenátor túl sok dologba ütötte bele az orrát. Gyanakodnak.
Ügyes voltál, fiam.
– Kösz – mondtam, és igyekeztem elkerülni a karom látványát, amin a sebész hántotta lefelé a húst.
A Direktor összevonta a szemöldökét.
– Valami baj van?
A falat bámultam.
– Semmi, csak tele van a hócipőm. Nem magával, hanem ezzel az egésszel. Először is: hogyan választhattak meg egy ilyen semmirekellő alakot, mint Rowley? És milyen jogon maradt ezen a fontos helyen ilyen sokáig?
– Persze, persze – mondta komoran a Direktor. – De hiszen ezért vagyunk mi itt. Az emberiség még nem érett meg a halhatatlanságra. A tömegek nem tudnak mit kezdeni vele, és az egyén sem tud mit kezdeni vele. És mivel legálisan nem tudunk megszabadulni tőlük, marad ez az út. A gyilkosság. Csak kicsit időigényes.
– De hát maga tudott mit kezdeni a halhatatlansággal!
– Igen? – kérdezte halkan. – Tévedsz, fiam. Nem tudtam. Én is ugyanarra használom fel, amire a többiek. A hatalom gyakorlására. A Szövetségi Kormánynak már nincs hatalma. Enyém a hatalom.
Az igaz, hogy másképpen használom. Volt, amikor száznál több Halhatatlanunk volt. A múlt héten hat volt, ma már csak öt van. Az évek során szépen, lassan sokat eltüntettünk, és soha nem állt új a helyükre.
A maradék megzabálja a felszabadult területet és a hatalmat. Inkább felosztják egymás között, mint hogy egy új figurát beeresszenek maguk közé.
De én ugyanolyan diktatórikus vagyok a magam módján; mint ők a maguk módján. És amikor a civilizáció kibillen ebből a status quóból, és újra elkezd előrehaladni, akkor majd nekem is el kell tűnnöm a többiekkel együtt.
No de sose törődj vele! Inkább mesélj magadról. A történtek nagy részét tőled tudtam meg a hipnózis alatt. Szépen rájöttél mindenre.
Cigarettával kínált, rágyújtottam, és mélyen letüdőztem a füstöt.
– Nem volt olyan nehéz. A robot üldözött. Ugyanakkor arra is törekedett, hogy senki más ne kaphasson el. Ami azt illeti, jó néhány ziccert kihagyott, csak azért, hogy a végén ő lehessen a győztes.
Egészen biztos, hogy a szenátor utolsó parancsán múlt az egész. Nagyon sokáig élt az öreg, és egyszerűen nem hitte el, hogy haldoklik. Ez volt az utolsó parancsa:
Visszahozni Giffordot – ÉLVE!
Aztán meg ott volt az a furcsaság, hogy a robot mindvégig úgy tudta, hogy a szenátornak semmi baja, és persze védte tovább a Kastélyt. A PARANCSOK-áramkör végig nyitva volt, a robot pedig ugyan honnan vette volna, hogy a szenátor meghalt?
Egyetlen módon kerülhettem ki a galibából: ha hagyom, hogy a Kastély elfogjon. Tudtam, hogy a Dellfield Szanatórium kapcsolatban áll a Kastéllyal – legalábbis közvetve. Tárcsáztam és vártam.
Aztán a parancsaim hallva a védelem azt hitte, hogy a szenátor beszél. Ennyi volt az egész.
A Direktor bólintott.
– Ügyes voltál, fiam. Nagyon ügyes.
Puszta Dóra fordítása