VI.

Az emberek idegeit csakhamar kikezdte az, hogy csalóka és ismeretlen terepen haladnak Az első bosszúságot az örökös páncélviselés okozta.

Ez Ferenc parancsa volt, de az emberek nem tudták mire vélni a dolgot, hiszen a legkiválóbb védőruhát sem lehet korlátlan ideig büntetlenül viselni. Aztán megértették.

Egy este, miután tábort ütöttek, egy fiatat tiszt gondolta, most már elege van a védőruhából. Jó, hogy menetelni mindenképp abban kell, de aludni? Nem, ez túl sok! Levetette hát, és jólesőt nyújtózott, amint megszabadult a nehéz acéltól. A sátra messzire esett a tábor közepétől, ahol kicsiny tűz égett, s a bolygó egyetlen holdjának fénye is csak halványan szűrődött át a dzsungelnövényzet sűrűjén. A tiszt úgy gondolta: a parancsnok sátrától úgysem lát ide senki.

Ferenc egyértelműen rájuk parancsolt:

– Sose vessétek le a páncélotokat: abban kell menetelnetek, étkeznetek, aludnotok. Ha pedig részben muszáj eltávolítanotok, azt csak úgy tegyétek, ha két teljesen felfegyverzett társatok közben őrt áll. Ez alól a szabály alól nem teszek kivételt!

A tiszt úgy döntött, hogy ő majd felmenti önmagát.

Megfordult, hogy a sátrába lépjen, amikor a sötétben megszólalt egy hang:

– Nem lenne jobb, ha visszavennéd a vértedet, mielőtt a parancsnok meglát?

A fiatal tiszt megfordult, hogy lássa, ki szólította meg. Egy alacsonyabb rangú másik tiszt volt az.

– Törődj a magad dolgával! – vetette oda neki.

– És ha nem? – vigyorgott gunyorosan a másik.

Ők ketten már régóta eléggé rossz viszonyban álltak egymással; ellenségeskedésük még jóval az expedíció elindulása előtt kezdődött Most hosszan méregették egymást, bár alig láttak valamit a távolról pislákoló fényben.

Az a tiszt, aki levetette a páncélját, a fegyverét azért nem tette le; bolond, aki ellenséges területen ilyet művel. Keze a kardjának markolatához lendült.

– Ha csak egy szót merészelsz szólni – kezdte, mire a másik is ösztönösen a kardjához kapott.

– Megállni! Mindketten!

És meg is merevedtek azonnal; nem lehetett eltéveszteni a parancsoló hangot. A parancsnok a félhomályban éppen ellenőrző körútra indult a táborban. Most a két fiatal tiszthez csörtetett, akik szobormereven várták. Ferenc kivonta a kardját.

– Aki elsőként kardot ránt, én szúrom le – mondta. Aztán egy pillanat töredéke alatt átlátta a helyzetet. – Hadnagy! Mit művelsz te itt páncél nélkül?

– Meleg volt, uram, és azt gondoltam...

– Kuss! Pofa be! – villant a parancsnok szeme vészjóslóan. – Gondolod, hogy végig fogom hallgatni az ilyen idióta kifogásokat? Vedd vissza azt a páncélt azonnal! Mozdulj!

Körülbelül a két fiatalabb férfi között állt, négy-öt méterre tőlük. Amikor a renitens tiszt meghunyászkodva elindult a sátra felé, a parancsnok a másikhoz fordult:

– Ami pedig téged illet: ha még egyszer...

Szavait a levetkőzött katona üvöltése szakította félbe, majd a meztelen penge kicsusszanása a kardhüvelyből.

A parancsnok hátraugrott és megfordult, egy pillanat alatt kivonta kardját, és vívóállásba helyezkedett.

Csakhogy a fiatal tiszt nem a feljebbvalójára rántott kardot. Eszeveszetten vagdalkozott valami felé, ami összevissza tekergett a lába előtt, amint a pengéje belevágott. A kígyószerű teremtmény nagy rángással kimúlt.

A tiszt hátratántorodott, s rekedtes hangon mondta:

– A fáról esett le. Megmart! – ezzel a szívéhez kapott volna, de ezt már nem tehette meg: magatehetetlenül a földre bukott.

A parancsnok odalépett, a bestia fejére taposott, és teljesen széttiporta. Aztán a hüvelyébe csúsztatta a kardját, letérdelt a fiatalember mellé, és hanyatt fordította.

Mostanra már összegyűlt néhány katona, akik az üvöltés hallatán futva igyekeztek ide, s most a látvány hatására megtorpantak.

A parancsnok felnézett rájuk, a holttestre mutatott, és így szólt:

– Legyen ez lecke mindnyájatoknak! Ez az ember azért vesztette életét, mert levetette a páncélját. Ez – mutatott a széttrancsírozott hüllőre – mérgezőbb, mint valahány állat, amit csak odahaza ismertek, és olyan gyorsan mozog, akár a villám. De az acélt ez sem tudja keresztülharapni! Most nézzétek meg jól a bajtársatokat, és meséljetek el mindent a többieknek is. Nem akarom, hogy akárki más is ilyen ostoba módon haljon meg

Felállt, és távozóban megparancsolta:

– Temessétek el!