VII.

Amint egy e előrébb haladtak a Kékvérűek birodalmának határvidékén, a bennszülött törzsek területén, tapasztalhatták, hogy a páncél nemcsak kígyók ellen véd. Alig múlt el nap anélkül, hogy egy-két ember ne rezzenjen össze egy koppanásra, amelyet egy-egy fúvócsőből kiröppentett nyílvessző okozott a mellvertjükön. Az első ilyen orvtámadásoknál többen be akartak rontani az erdőbe egy kis bosszúakcióra, de a parancsnok hallani sem akart erről.

– Nem szabad szétszóródnunk – mondta. – Ha nem maradunk együtt, több kárt tehetnek bennünk. Ezek a nyilacskák úgysem ártanak senkinek, amíg a páncélunkat lövöldözik vele. Ne törődjetek vele, és meneteljetek tovább.

Meneteltek hát tovább.

Körülöttük a dzsungel ropogott, mormogott, időnként sikoltozott. Kis és nagy rovarok egész rajai zúgtak és zümmögtek a levegőben. Csak akkor ültek el, ha jött egy-egy kiadós zivatar, de amikor elállt, és a sűrű növényzet párologni kezdett, ismét tömegesen bújtak elő.

Igazán nem volt sétakirándulás. A katonák lába pár nap múlva már megsínylette az erőltetett menetet: feltört, összezúzódott, elgombásodott. A szabályos alakzat, amelyben indultak botladozó menetoszloppá silányult, az erősek a gyengébbeket támogatták.

Hárman meghaltak. Az egyik csak összeesett szó nélkül, mielőtt bárki megtámogathatta volna. Rovar csípte meg? Beteg volt? Sosem tudtak meg.

Egy másik még szerencsétlenebbül járt: egy oroszlánszerű ragadozó támadta meg egy éjjel, és csúnyán összemarcangolta, mire a bajtársak tűzfegyverrel végeztek a döggel. A katona három nappal később már azért könyörgött, öljek meg, mert keze-lába üszkösödni kezdett. Meghalt könyörgés közben, megspórolva társainak az irgalmas hóhér szerepének eljátszását.

A harmadikról nem tudtak semmit, az egyik reggeli sorakozónál egyszerűen nem jött elő. Soha többé nem látták.

Ám a menetoszlop többi tagja rettenthetetlenül haladt a parancsnok nyomában….

Nehéz volt olvasni az arcvonásaikban, a duzzadt, borostás arcokból kitekintő véreres szemekben. Ferenc tudta, hogy az ő arca sem különb.

– Mind tudtuk, hogy nem jelmezbálba jövünk – szólalt meg. – Soha senki sem állította, hogy így a legkönnyebb meggazdagodni.

A parancsnok az egyik PSZ-en ült, s az előtte felsorakozó katonákat figyelte. Szándékosan fojtott hangon beszélt, de azért mindenki értette a szavát.

– Nem könnyű a menetelés sem, de most fog igazán eldőlni, milyen anyagból gyúrtak minket. Tudom, jólesne má a pihenés, és rá is szolgáltunk mindnyájan. De ha en pihenni térek, ágyba akarok feküdni, ha nem is baldachinosba, és nem üres gyomorral. A helyzet a következő. Egyórányira innen van egy jókora falu. – Dél felé mutatott: – Nos, azt hiszen, rászolgáltunk arra a falura és mindenre, ami benne van.

Farkasmosollyal a képén folytatta:

– Arany is van ám a faluban. Ahhoz képest nem sok, amit később fogunk találni, de étvágygerjesztőnek talán megteszi.

A katonák arckifejezése most mintha mégis megváltozott volna.

– Azt hiszem, az ott lakó vademberek miatt nem sokat kell főjön a fejünk. Nem látom át, hogy az igazság segítségével hogyan veszíthetnénk ellenük.

Azzal tovább magyarázott: kifejtette a haditervet, a harcvonalat, a PSZ-ek elhelyezkedését és így tovább. Mire a mondókája végére ért, már minden emberében legalább úgy tüzelt a harci kedv, mint őbenne.

Amikor befejezte üdvrivalgásban törtek ki:

– A Császárért és a Gyülekezetért!

A kis falu lakóinak fülébe már eljutott a hír, hogy szörnyűséges teremtmények közelednek feléjük az őserdőn át. Az erdei emberektől azt is megtudták, hogy nem fogja őket a nyíl, s hogy vannak velük holmi iszonyú külsejű sárkányok, tetőtől talpig fémmel borítva amelyek időnként furcsa zajokat hallatnak mozgás közben.

A főnök összehívta tanácsadóit: mit tegyenek? Vajon mit akarnak a betolakodók?

Az nyilvánvaló, hogy nem békés szándékkal érkeztek. Épp ezért mindössze két választás maradt: menekülni vagy fölvenni velük a harcot. Végül a harc mellett döntöttek. Más lenne persze a helyzet, ha birodalmi csapatok is állomásoznának a közelben, de azok most mind messze délre táboroznak, ahol éppen polgárháború dúlt a trónutódlásért. Másfelől talán elboldogulnak maguk is, hiszen legalább háromszor annyian vannak, mint amazok. Így aztán a főnök intézkedéseket hozott a védelemre.

A betolakodó földlakók óvatosan, nyugat felől közelítették meg a városkát. A parancsnok frontvonalba állította az embereit, de ügyelt arra, hogy ne szóródjanak szét túlságosan. Látta az idegeneket, amint összegyűlnek a négyszögletes, dobozszerű épületek körül, és várják a támadást.

– Azt megkapjátok – suttogta maga elé, megvárta, míg emberei előírásosan felfejlődnek, aztán megadta a jelt a rohamra.

A PSZ-ek indultak elsőnek, egyenest az idegen harcosok közepének rontva. A nyergükben ülő harcosok mindegyike egy-egy jól irányzott lövést adott le a tűzfegyveréből, aztán a PSZ-re fordította minden figyelmét, lerohanva vele a döbbent idegeneket, miközben fél kézzel irányított, fél kézzel pedig a kardját használta. A parancsnok maga állt az első roham élére, és PSZ-ét egyenesen a csetepaté kellős közepébe irányította. Volt néhány újonc, gyakorlatlan embere is, és hitt a személyes példaadásban.

Az idegenek visszahőköltek a roham elől: ember es teherhordó együttesét valami sosem látott, öldöklő szörnyetegnek vélték Azután következett a gyalogsági roham. A PSZ-ek látványa sokkolta az idegeneket, de a csatát még korántsem lehetett lefújni.

A falu minden sarkából kiáltozás hallatszott: gyülekeztek a tartalék seregek az elővéd megsegítésére. Összegyűlt vagy ezerötszáz harcos.

A támadó földlakók nagy garral rontottak a fegyveres bennszülöttekre, akiket pusztán a roham heve visszavetett. Acélfegyverek csaptak össze bronz- és faeszközökkel.

A tűzfegyvereket csak módjával vetettek be: legfeljebb akkor tüzeltek, ha egy bajtárs élete veszélyben forgott. A parancsnok a harcmező közepéről körültekintett: egy pillantás elegendő volt, hogy megállapítsa:

– Menekülnek!

Mennydörgő hangon tette hozzá:

– Üldözzétek őket! – aztán odakiáltott egyik tisztjének: – Ferdinánd! Néhány embereddel zárd le azt az utcát! – karjával mutatva, melyikre gondolt. Aztán sorra eligazította a többi hadnagyát is.

Ferenc hirtelen hátrafordult, amint az egyik bennszülött belecsimpaszkodott a PSZ-ébe, és bronzkardjával megpróbálta ledöfni őt. A parancsnok kardhegyre tűzte egy szempillantás alatt, majd még időben kihúzta belőle fegyverét, hogy hárítson egy másik támadó csapást.

Most már csak úgy özönlöttek a színtérre a helybeliek segédcsapatai a mellékutcákból, de késve. A főtéren összegyűlt harcosokon már erőt vett a pánik. Észvesztve próbáltak menekülni a gyilkos pengékkel és tűzokádó fegyverekkel felszerelt szörnyetegek elől, többnyire ugyanarra, mint ahonnan a felmentők érkeztek, aminek iszonyú káosz lett a vége.

A pánik futótűzként terjedt, és nem volt menekvés a földlakók szúró, vágó, kaszaboló kardpengéi elől.

– Minden rendben! – üvöltötte a parancsnok. – Megfutamodtak! Oszoljatok hármas csoportokba, és tisztítsátok meg az utcákat! Űzzétek ki őket! Üldözzétek őket!

A város percek alatt kiürült.

A parancsnok megállította PSZ-ét, kardjával kinyúlt és lecsippentett egy foszlányt az egyik elesett idegen öltözékéből. Éppen a kardját törölgette vele, amikor Ferdinánd hadnagy lefékezett mellette.

– Veszteség? – kérdezte föl sem nézve Ferenc parancsnok.

– Hat sebesült, halott egy sem – felelte Ferdinánd. – Vagy azt kívánod, számoljam meg az idegen hullákat?

A parancsnok a fejét rázta.

– Nem. Jelölj ki egy rajt, hogy szállítsák el őket, aztán szólj Vince atyának, hogy beszélni szeretnék vele. Ideje, hogy elkezdjük ezeknek a vadaknak tanítani az Igazságot.