IX.

Egyetlen faluban sem időzhettek túl sokáig a feltétlenül szükséges pihenőidőn túl. Mihelyt elérték a birodalom északi határát, érdekükben állt, hogy minél gyorsabban haladjanak előre, hiszen a parancsnok nem tudhatta, milyen gyors az információcsere az egyes helyi települések között, de a legrosszabbra felkészülve föltételezte, hogy az adott civilizációs szinthez képest a lehető legfejlettebb.

A legnagyobb gondot mindenesetre nem a bennszülöttek jelentették, hanem egy betegség.

A déli út időnként kopár, sivatagos területeken'vezetett keresztül, ahol a szél a homokot befújta a katonák szemébe, be a páncéljuk alá. Itt az előrehaladás sem volt könnyű, PSZ-ek és katonák egyaránt nehezen birkóztak meg a tereppel.

A nap pokolian tűzött, jócskán fölmelegítve a védőruhákat, ami még inkább megnehezítette a menetelést.

És még ilyen körülmények között is egész szépen haladtak előre, amíg a járvány ki nem tört. Akkor viszont kénytelenek voltak megállni.

Azt, hogy mi volt a betegség, és hogyan terjedt, így, visszamenőleg már lehetetlen megállapítani. Nem tudni, mi lehetett a kórokozó: vírus, baktérium, amőba, gomba – akármi volt is, lesújtott.

Panaszok. fáradtság, gyöngeség, fájdalom. Tünetek: jókora fekélyes, vérrel telt daganatok az egész testen.

Előfordult, hogy valaki este fáradtan, de még egészségesen tért aludni, de reggel már nem bírt fölkelni, annyira legyengült.

Ha a hólyagok felfakadtak, a vérzést nem lehetett elállítani, és az így keletkezett vérveszteségbe többen belehaltak.

Szerencsére, mint oly sok járvány, ez is gyorsan elmúlt. Két hét alatt lezajlott, és a többség szépen kigyógyult belőle; akadt, aki el sem kapta.

Tizennyolcan maradtak ott a hevenyészve ásott sírokban.

A többi ment tovább.