X.

Senki sem lehet tökéletes. Ferenc parancsnok sem volt az negyvenévi harci rutinnal a háta mögött. Nem mintha vereséget szenvedett volna; a baj az volt, hogy az első pár falu csúfos kudarca után a többiek megfutamodtak, így nem került sor további ütközetekre.

A sereg üres falvakba masírozott be. Ez persze nekik nem okozott fejfájást, annál inkább Vince atyának, aki így panaszkodott a parancsnoknak egy reggel:

– Mint tudja, parancsnok, igazán nem oktathatok ki az Igazságra egy olyan népet, amellyel nem is találkozom. Márpedig tudhatná jól, hogy egyetlen népet sem lehet csupán fegyverrel legyőzni: az Igazság ereje

– Tudom, atyám – vágott közbe sietve a parancsnok. – De nem pazarolhatjuk az időnket ezekre a vademberekre. Majd ha mélyebbre hatolunk a barbárok birodalmába...

– Az Igazság – szólt közbe kissé sértetten Vince atya –, mindenki számára egy és ugyanaz. A társadalom fejlettségétől függetlenül egyetemesen érvényes.

A parancsnok kitekintett ideiglenes főhadiszállása, egy elfoglalt falu egyik kunyhójának beüvegezetlen ablakán. Pontosabban nem is kellett a falut elfoglalni, hiszen ide is ellenállás nélkül masíroztak be.

– De azt bizonyára elismeri, atyám, hogy a vadakkal nehezebben lehet megértetni az Igazságot?

– Ez igaz – hagyta rá Vince atya.

– Nincs időnk itt megállni. Muszáj továbbhaladnunk. És azt se feledje, atyám, hogy jó ideje még csak nem is találkoztunk újabb bennszülöttekkel, mivel kitérnek előlünk. És végül itt van magának az a néhány fogoly. – A parancsnok mentegetőzött ugyan, de a hangja némi ingerültségről árulkodott. Természetesen esze ágában sem volt megsérteni Vince atyát, de az volt az igazság, hogy a Gyülekezet megbízottja édeskeveset értett a katonai politikához.

– Igen – helyeselt Vince atya –, és a foglyokkal értem is el sikereket. De mi nem azért vagyunk itt, hogy maroknyi foglyot meggyőzzünk az Igazságról, hanem azért, hogy egy egész faj teljes erkölcsi és filozófiai felfogását megváltoztassuk.

– Tudom, atyám – próbálta megnyugtatni a Gyülekezet emberét a parancsnok, majd elfordult az ablaktól, és Vince atya szemébe nézett. – Már közel van a Nagy Öböl, ahol a második felderítő expedícióm során jártam. Bizonyos vagyok benne, hogy ott kedvezőbb fogadtatásban lesz részünk, mint itt az isten háta mögött. Azt hiszem, ott majd tömegével kezelésbe veheti a bennszülötteket.

Az atya elmosolyodott:

– Remélem, úgy lesz. Ne értsen félre, parancsnok, igazán nem akarok a maga dolgába beleszólni. Úgy vezeti ezt a vállalkozást, ahogyan jónak látja. De sohasem szabad szem elől tévesztenünk az élet végső célját.

– Ezt nem is teszem, hogyan is tehetném? Csak arról van szó, hogy az én módszereim nem annyira kifinomultak, mint az önéi.

Vince atya mosolyogva bólintott:

– Úgy van. Ön parancsnok, sokkal direktebb módszerekkel él. És a maga módján ugyanolyan hatékony, mint mi vagyunk. Szent igaz, hogy a Gyülekezet nem maradhatna fönn a katonái nélkül, de voltak már hadseregek az Általános Gyülekezet létrejötte előtt is.

– Ilyen hadsereg még nem volt – vigyorodott el a parancsnok.

Vince atya bólintott. Ezen a ponton kölcsönös és hallgatólagos megegyezés volt kettejük között. Az atya egy jelet rajzolt a levegőbe, majd magára hagyta a parancsnokot a gondolataival.

Ferenc a szimbólumokra gondolt, melyekkel még gyermekkorában ismerkedett meg – a szimbólumokra, melyek segítségével a Végső Erővel kapcsolatba lépett, azzal az erővel, amely nemcsak az atomokban keringő elektronok pályáját szabályozta, hanem még magát a valószínűség törvényeinek az érvényesülését is.

Mindazok, akiket bevezettek az Általános Gyülekezet tanainak rejtelmeibe, többé-kevésbé részesülhettek ebből az erőből; hogy mennyire, az már szellemi képességeiken és erkölcsi tartásukon múlott. A legfelsőbb szinten egy igazán első osztályú beavatott ennek az erőnek a segítségével képes volt a telepátiára, pszichokinézisre, levitációra, teleportációra és még sok más egyébre, amiről a parancsnoknak csak igazán halvány fogalma volt.

Neki magának nem volt ilyen átható szellemi ereje, nem uralkodott önmagán ilyen vasakarattal, és tudta, hogy most már soha nem is fog. De annyira azért ő is tele tudta szívni magát ezzel az erővel, hogy legalább a saját teste fölött csaknem tökéletes kontrollal rendelkezett, s még a halálos veszedelem sem rettenthette vissza céljai elérésétől.

Ismét az ablakhoz fordult, és kitekintett az idegen égre. Még nagyon sok munka állt előtte.

A parancsnoknak igen nagy szüksége volt információra. Meg kellett valahogy tudnia, mit forral az idegen birodalom kormányzata. Vajon tudnak-e már az ő érkezésükről? Bizonyára igen, mint ahogy az is valószínű, hogy megtették már az általuk jónak látott intézkedéseket a betolakodók megállítására.

Ezért Ferenc úgy döntött, hogy egy szigeten üti föl a főhadiszállását, a Nagy Öbölben, nem messzire a parttól. Ezt elég könnyűnek tűnt alkalomadtán megvédeni, és mint a legutóbbi expedícióján tapasztalta, az itteni bennszülöttek barátságosan viselkedtek.

Még arra is hajlandók voltak, hogy hatalmas tutajokon átszállítsák a szigetre a parancsnok embereit, PSZ-eit és felszerelését.

Ferenc ettől kezdve megpróbált minden lehetséges információt összegyűjteni a Legfőbb Kékvérűről, az uralkodóról. A hely erre ideális volt, ezért is akart eredetileg éppen ide megérkezni. Járművük, amely visszatért a bázisra segédcsapatokért és tartalék felszerelésért, itt próbál majd kikötni legközelebb. Arra nem sok esély volt, hogy a légköri zavarok ismét közbeszóljanak: Bertalan kapitány túl tapasztalt volt már ahhoz, hogy kétszer is elkövesse ugyanazt a hibát.

Az, hogy a szigeten fészkelte be magát, végül mégis a parancsnok első – és egyetlen – tévedésének bizonyult az expedíció során. Sok titkos értesülést kapott, többek között arról, hogy van némi belvillongás a Kékvérűek között. A Gyülekezet filozófiáját elsajátított, ezért immár a parancsnoknak engedelmeskedő bennszülöttek azt is megsúgták neki, hogy itt helyben, a szigeten árulásra számíthat.

Néhány helyi főnök úgy döntött, hogy a betolakodók jelenléte a szigeten nem kívánatos, holott itt történetesen a légynek sem ártottak. Csak éppen hírek érkeztek a messzi északról, hogy alkalomadtán bizony tudják használni félelmetes fegyvereiket is, és erre nem is egyszer sor került. A főnökök úgy határoztak, hogy kiküszöbölik ezt a kockázati tényezőt.

A parancsnok haladéktalanul meghozta intézkedéseit. Kiküldött egy szakaszt a haditervet forraló főnökök gyűlésére, elfogatta, majd halálra ítélte őket. Nem tudta, milyen hatással lesz ez az intézkedése a szigetlakókra. És csaknem későn tudta meg.