II.

Mielőtt megismerkednénk ennek az embernek a személyével, nem árt, ha leírjuk a külsejét is.

Magas volt, olyan magas, hogy akármely sokaságból kiemelkedett, s atlétatermetét széles váll és karcsú derék egészítette ki. Erős volt és kemény, akár egy acéldrót. Arcát mintha kőből faragták volna, s arról árulkodott, hogy bátran dacol a természettel és az emberekkel egyaránt: teli volt apró ráncokkal és régi sebhelyek kifehéredett nyomaival.

Szája vastag volt, de egyenes, és látszott rajta, hogy ez az ember sosem szokott mosolyogni. Nevetni viszont gyakran nevetett, pontosabban fergetegesen hahotázott, ha valamit nagyon mulatságosnak talált. De sosem állt meg a mosolynál: Ferenc parancsnok ritkán végzett félmunkát bármiben.

Haja, szeme mélybarna volt, az utóbbi csaknem fekete, s mélyen ült vastag, szinte mindig összeráncolt szemöldöke alatt.

Elsősorban katonának vallotta magát. A tudományhoz nem sok érzéke volt, s bár alapvetően tisztában volt az Általános Gyülekezet filozófiájának lényegével, nem akart olyan életet élni, amilyet a Gyülekezet magasabb rangú tisztjei. Számára elég volt, hogy maga mögött tudta a Gyülekezetet: elég volt a tudat, hogy ahhoz a fajhoz tartozik, amely az ismert világegyetemben egyedül ismeri a Kozmosz alaptörvényét. Egy ilyen fegyverrel a tarsolyában még egy közönséges katonának sem lehetett félnivalója, Ferenc parancsnok pedig igazán nem volt közönséges katona.

Életének hatvan évéből negyvenet a Császár felfedező katonájaként töltött el, s közben mindvégig nyitva tartotta a szemét a Nagy Lehetőségre. Akárhol ért is földet a hajójával, mindig megfigyeléseket végzett, és szorgalmasan gyűjtötte az adatokat.

Ezúttal úgy érezte, most már eleget tud.

Ha ezek az adatok stimmelnek – márpedig miért is ne stimmelnének? –, most megtalálta a szerencséjét. Már csak néhány katonára volt szüksége, hogy minden az ölébe hulljon.