XIII.

 

 

A betolakodók nehéz csizmáinak döngése kísértetiesen visszhangzott a város főterén. A település éppoly elhagyott volt, mint a messze északon kiürített falvak

Kevés dolog félelmetesebb, mint egy elhagyott város. Minden ablak úgy tekintett rájuk, mint egy sötét, vigyázó szem. Lélek se rebbent, hang se hallatszott, csak az övék.

Igyekeztek a falak mellett maradni. Nem volt értelme kockáztatni, hogy kint maradjanak a tér közepén, kitéve magukat az esetleges orvlövészek nyilainak.

A parancsnok rajokra osztotta a csapatát, hogy fésüljék át belülről az épületeket, de így sem találtak senkit. A város valóban tökéletesen üres volt Sehol egy rejtőzködő ellenfél, sehol egy csapda, sehol semmi és senki.

A parancsnok Ferdinánddal és egy másik segédtisztjével felmászott a legmagasabb épület tetejére. Messzi, jó tizenkét kilométerre látszott az uralkodó tábora.

– Mi kezdeményezünk – jelentette be határozott képpel a parancsnok –, mert egyebet nem tehetünk. Ti ketten egy tucat katonával felültök egy-egy PSZ-re, és átmentek hozzájuk. Egyenesen be a tábor közepébe, mintha mi lennénk itthon. Ijesszetek rájuk, de ne bántsatok senkit sem. Mondjátok meg az uralkodónak, de nagyon udvariasan, hogy meghívom ide vacsorára.

A két tiszt összenézett, aztán megint a parancsnokára.

– Csak így, egyszerűen? – kérdezte Ferdinánd.

– Igen, csak így, egyszerűen.

 

A demonstráció egész jól sikerült. Ferdinándék látták, hogy a bennszülöttekre rémisztő hatással vannak a méltóságteljesen féléjük robogó szörnyek, amelyek aztán hirtelen megállnak a Legfőbb Kékvérű sátra előtt.

A főrang egész nyájasan fogadta őket. Nyilván már várta ezt a küldöttséget, mivel a többi jelenlévő Kékvérű felsorakozott a díszes sátor előtt, ő maga pedig egy hordozható széken trónolt. Nyugodt, sőt kissé unott képet vágott, s a meglepődés legcsekélyebb jelet sem mutatta, amikor Ferdinánd mélyen meghajolt előtte, és a városba invitálta.

Válasza is kurta volt és érdemi. Bár nem saját szájával adta elő, hanem egyik udvaronca által:

– Mondjátok meg a parancsnokotoknak – szólt a Kékvérű –, hogy Őfőméltóságának ma este vallásos kötelességeit kell teljesítenie, hiszen egy személyben ő a Napisten főpapja is. De Őfőméltósága holnap kegyeskedik beszélni a parancsnokotokkal. Addig is élvezhetitek Őfőméltósága vendégszeretetét a városban, melyet a ti kedvetekért ürítettünk ki. Egyelőre a tiétek.

Mire Ferdinánd és emberei visszadübörögtek a városba.

 

A Legfőbb Kékvérű korántsem az egész seregével érkezett a városba, a dobszóval, barbár pompával masírozó kíséret azért impozáns látványt nyújtott. Őfőméltósága csupa skarlát ruhába volt öltözve: testén köpeny, fején turbánféleség. Nyaklánca, néhány ruhadísze smaragdzöld drágakőből volt, s díszei között itt-ott megcsillant az arany eltéveszthetetlen fénye is. Díszes, aranyozott gyaloghintón hozta tizenkét szálfatermetű nemes úr, akiknek öltözéke csaknem oly pompás volt, mint magáé az uralkodóé, s nem volt miért szégyenkeznie a menetben haladó többi Kékvérűnek sem.

Amikor a főtérré érkeztek, a menet hirtelen megállt, a zene e hallgatott.

A tér teljesen üres volt.

Senki sem érkezett az uralkodó fogadására.

Hatezer bennszülött állt a téren, és sehol semmi nyoma a betolakodóknak.

A parancsnok az árnyékban bújt meg a központi épület egyik termében, és az ablakon keresztül elégedetten szemlélte a királyi kíséret abszolút megdöbbenését. Vince atya súgva kérdezte tőle:

– Nos?

– Rendben – felelte halkan a parancsnok. – Legalább kaptak egy kis ízelítőt abból, milyen volt a mi fogadtatásunk. Azt hiszem, ennyi elég is lesz. Gyerünk ki, és viselkedjünk házigazdaként.

A parancsnok és az atya tíz ember kíséretében kilépett az épület bejáratán, és méltóságteljesen a Legfőbb Kékvérűhöz masírozott. Ők persze nem tudtak olyan tarkán felöltözni, mint amazok, de a páncéljukat legalább fényesre sikálták, és úgy vették észre, hogy ezzel elég jó benyomást keltettek.

– Üdvözlöm, felség – szólalt meg a parancsnok, igen enyhén (legfeljebb öt fokkal) meghajolva. – Remélem, jó egészségben van.

 

A teret környező épületekben mozdulatlanul álltak lesben a parancsnok emberei, nehogy a páncélok és fegyverek csikorgásával elárulják magukat. Azt persze nem hallották, mi hangzik el a téren, de ez nem is volt fontos: pontosan tudták, mi a teendőjük, mihelyt a parancsnok megadja a jelet. Mind csak az ő jobb kezét figyelték.

Örökkévalóságnak tűnt, mire végül a parancsnok fölemelte a kezét, és lezser mozdulattal háromszor végigsimított a sisakján.

Elszabadult a pokol. Megszólaltak a tűzfegyverek, és iszonyú rendet vágtak a bennszülöttek tömör falanxában. A lövészek az épületek biztos fedezékéből pontos lövésekkel tizedelték a tömeget, míg a többiek kardjukat forgatva rontottak rá az uralkodó kíséretére.

Az idegenek, akiket pánikba ejtett a hirtelen, alattomos támadás, megpróbáltak elmenekülni, de nem volt hová: a tér minden kijáratát elállta az ellenség, és perceken belül már az ő hulláik torlaszolták el.

Alig kezdődött meg a sortűz, a parancsnok és kísérete megindult a Legfőbb Kékvérű felé. A találkozáskor jó öt méterre sikerült megközelíteniük – tovább nem engedték őket a testőrök. A parancsnok karddal a kezében igyekezett most utat vágni magának a hordszék fele.

A trónust tartó nemesek mozdulni sem tudtak döbbenetükben: becses terhüket nem nyerték eldobni, így se futni, se harcolni nem voltak képesek.

A parancsnok bömbölve utasította az övéit:

– Ejtsétek foglyul! A saját kezemmel fojtom meg, aki megsebesíti! – aztán már bömbölni sem volt érkezése.

Egyszerre két testőr rontott rá kivont karddal, elszánva magukat arra, hogy ha kell, uralkodójuk becses személyéért akár az életüket is feláldozzák. És fel is áldozták.

A parancsnok pengéje megvillant, s az egyik testőr bordái közé fúródott. A harcos a döféstől megrendült, így Ferenc csak az utolsó pillanatban tudta belőle kihúzni a kardot, hogy még időben hárítsa a másik őr csapását. Épp hogy megúszta a dolgot, mert a bronzkard tompább volt az övénél, viszont súlyosabb is. Mihelyt sikerült félreütnie, egy jól irányzott újabb csapással szinte lenyakazta ellenfelét. Félrelépett a zuhanó test elől, s pengéjét egy harmadik emberbe szúrta, aki éppen az ő egyik katonájának a nyakát vette célba. Mindeközben vagy másfél méterrel tudta közelebb verekedni magát a trónushoz: már csak három és fél méter volt hátra, de azt vérben gázolva kellett megtennie.

Maga a hordszék már megingott. A tizenkét hordozója közül hárman elestek, és Ferencnek már két katonája is olyan közel került az uralkodóhoz, hogy elérhették volna, de egyelőre a saját életüket védték ádázul. A Legfőbb Kékvérű egyelőre még ült a trónján, ha kissé rémülten és bizonytalanul is, és látszott, hogy két ember nem lesz elég a foglyul ejtéséhez. A parancsnok még közelebb verekedte magát.

Levágtak még két trónushordozót, mire már maga a hordszék is megbillent. Őfelsége felsikoltott, amint egyenesen a parancsnok lába elé zuhant.

Ferenc egyik embere hallotta a sikolyt, de félreértelmezte: azt hitte, Őfelsége megtámadta a parancsnokát, ezért kinyújtott karddal rohant rá.

És ezzel csaknem füstbe ment az egész haditerv. Ám a parancsnok bal kézzel – egy súlyos vágás árán – útját állta a gyilkosan lecsapni készülő pengének.

Magából kikelve ordított a katonájára, azt sem tudta, hogy mit. Időközben erősítés is érkezett, így két perc múlva a Legfőbb Kékvérű már fogoly volt, négy katonától körülfogva. Húzták-taszigálták a központi épület felé, míg a Ferenc kíséretében eredetileg előmasírozott katonák közül a többi hat fedezte a visszavonulást, nehogy a bennszülött harcosok kiszabadítsák a Nap Fiát.

Odabent már biztonságban tudták az uralkodót, és az összes bejáratot gondosan eltorlaszolták.

Odakint folytatódott a mészárlás. A bennszülött harcosok. midőn látták, hogy szent uralkodójukat elhurcolják a betolakodók, teljesen felhagytak az ellenállással; mintha csak gonosz szellemekkel állnának szemben, s ezeknek szerepét a PSZ-ek készséggel el is játszották.

Az egész mindössze félóráig tartott. Több mint háromezer bennszülött esett el, s isten tudja, hányan sebesültek meg súlyosan. Aki kijutott a térről, fejvesztve menekült. Ők vitték meg a hírt a kínt maradtaknak, mire a völgyből megkezdődött a tömeges elvonulás.

A központi épület biztos fedezékében Ferenc parancsnok végre megengedhette magának, hogy jólesően elvigyorodjék. Egyetlen katonáját sem vesztette el, sőt rajta kívül senki még csak meg sem sebesült. Még mindig vigyorogva lépett be abba a szobába, ahol két embere a teljes bénulatba esett Legfőbb Kékvérűt őrizte Ferenc meghajolt az uralkodó előtt – ezúttal mélyen.

– Ha jól emlékszem, felség, én meghívtam önt vacsorára. Jöjjön, terítve az asztal! – azzal, most már ismét a házigazda szerepét játszva, a parancsnok átvezette a Nap Fiát abba a terembe, ahol már valóban illően meg volt terítve.

– Felség, foglaljon helyet itt mellettem – mondta udvariasan a parancsnok.