IDŐBOMBA

Benedict parancsnok a hátsó képernyőn tartotta a szemét, miközben működésbe hozta a belső telefont.

– Rendben, kapcsold ki az energiát. Itt már biztonságban kell lennünk.

Mikor kikapcsolta a készüléket, dr. Leicher az asztronómuscsoportból lépett mellé.

– Tökéletes biztonságban – bólintott. – Bár még ebből a távolságból is nem mindennapi műsor egy novává alakuló csillag.

Benedict nem fordította el fejét a képernyőről.

– Felállították a műszereidet?

– Még nem egészen. De rengeteg időnk van. Több óra múlva fog csak elérni a fény. Emlékezz rá: tízszeres fénysebességgel hagytuk el.

A parancsnok végül megfordult, és halk sóhajjal eresztette ki visszatartott lélegzetét.

– Dr. Leicher, én azt mondom, hogy ez a legocsmányabb véletlen, ami történhetett az első csillagközi űrhajóval, amely elhagyta a Naprendszert.

Leicher vállat vont.

– Igen, így is gondolhatunk rá. Az már biztos, hogy sosem fogjuk megtudni, voltak-e bolygói az Alpha Centauri A-nak. Viszont a megszerezhető tudományos információk szempontjából különlegesen nagy szerencse, hogy ilyen közel lehetünk egy csillagrobbanáshoz. Ahogy mondod: olyan véletlen egybeesés ez, amely egyszer, ha előfordul egybillió év alatt. Annak az esélye is kicsi, hogy egy csillag novává alakuljon. És hogy mi ilyen közel legyünk hozzá, amikor valóban megtörténik, az már a valószínűtlenség csúcsa.

Benedict parancsnok levette a sapkáját, és az izzadságfoltot tanulmányozta a bőrszegélyen.

– Mindenesetre, doktor, átkozottul kiborító ultrameghajtással megtenni pár száz millió mérföldet, hogy találkozzál az első csillaggal, amelyet az ember valaha is meglátogatott, és aztán visszafordulni és menekülni, mert az az átkozott csillag gyakorlatilag a képedbe robban.

Leicher könnyűszerrel megállapíthatta Benedict izgatottságát: ritkán használta ugyanazt a szitkot kétszer egy mondatban. Óriási szerencséjük volt. Ha Leicher nem veszi észre a csillagot nőni és fényesedni; ha nem tudja, hogy ez mit jelent, vagy ha a kapitány nem elég gyorsan cselekszik az ultrameghajtás visszaállításában, akkor... Leicher előtt megjelent egy fehéren izzó, gázzá olvadt fémfelhő, amely egykor űrhajó lehetett.

Felbúgott a belső telefon. A parancsnok beleszólt:

– Igen?

– Uram, megmondaná dr. Leichernek, hogy mindent felállítottunk?

Leicher bólintott, és indulni készül.

– Azt hiszem, hogy most már semmit sem kell csinálnunk, csak várni.

A nova szétáradó fénye ismét a képernyő előtt találta a kapitányt – csak ezúttal az elülsőnél, mivel az űrhajó megfordult, hogy az asztronómiai laboratórium legyen elöl: szemben a csillaggal.

Az Alpha Centauri A felragyogott, és kezdett szétbomlani. Benedictet egy reosztáttal összekötött izzólámpára emlékeztette – egy reosztátéra, amelynek a gombját addig csavarja valaki, míg az áramkörök kellően fel nem töltődnek.

A fény egyre jobban sértette a parancsnok szemét még ilyen távolságból is, tompítania kellett hát a befogadó rendszert, hogy figyelni tudjon. Kis idő múlva elfordult. Nem mintha az előadás befejeződött volna, de annyira lelassult, hogy a változásokat emberi szemmel már nem lehetett érzékelni.

Öt héttel később Leicher legnagyobb sajnálatára Benedict parancsnok bejelentette, hogy el kell hagyniuk az űrnek ezt a részét. A hajót csak arra készítették fel, hogy meglátogassa az Alpha Centaurit, átvizsgálja a rendszert anélküli hogy bármelyik bolygóján leszállna – aztán térjen vissza. Az ultrameghajtás felső határát jelentő tízszeres fénysebességgel is jó három hónap az út hazáig.

– Tudod, hogy az egész ciklust szerettem volna végig figyelemmel kísérni – mondta Benedict –, de nem térhetünk vissza úgy, mint egy rakás kiéhezett csontváz.

Leicher belenyugodott az indulás szükségességébe annak ellenére, hogy a munkájának nagy részét félbe kellett szakítania. És – bár tudta, hogy ez csak a savanyú a szőlő esete – azzal vigasztalta magát, hogy a hiányzó információk java részét rögzíti a 12 méter átmérőjű teleszkóp, amely négy fényévnyire tőlük a Lunán áll.

Ahogy a hajó becsúszott a kvázi-űrbe, amelyen keresztül az ultrameghajtás vitte őket, Leicher hozzálátott az összegyűjtött anyag rendszerezéséhez.

Benedict kapitány ezt írta a fedélzeti naplóba:

Ötvennégy napja távol a Naprendszertől. Az Alpha Centauri A régen visszafakult a robbanás előtti állapotába, mivel már jócskán magunk mögött hagytuk a nova fényét. Most úgy tűnik, mintha két évvel ezelőtt történt volna. Ez...

– Elnézést, parancsnok – szakította félbe Leicher –, de valami érdekeset kell mutatnom neked.

Benedict levette az ujjait a billentyűkről, és megfordult a székében.

– Mi az, doktor?

Leicher összehúzott szemöldökkel meredt a kezében tartott papírlapokra.

– Végeztem néhány számítást a robbanás valószínűségéről, arról, ahogy történt, és meglehetősen félelmetes számok jöttek ki. Ahogy már említettem, a valószínűség nagyon kicsi, és a számítások eredményei még kisebbé tették. Kiderült például, hogy az Alpha Centauri A robbanása plusz-mínusz egy-két másodperces eltéréssel akkor kezdődött, amikor kiléptünk az ultrameghajtásból!

– Nos, ez egyszer fordulhat elő 10⁴⁸⁷ másodperc alatt.

Most a kapitány ráncolta a szemöldökét.

– Tehát?

– Parancsnok, az egész világegyetem körülbelül 10¹⁷ másodperc óta létezik. De hogy valami fogódzót adjak, ez egyszer történhet meg több milliószor több trillió év alatt.

Benedict csak pislogott. Ezek a számok teljesen meghaladták a felfogóképességét – éppúgy, mint bárki másét.

– És akkor mi van? Most az egyszer megtörtént. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy szinte biztosan soha többet nem fog megtörténni.

– Igaz. Csakhogy, kapitány, ha ilyen rossz esélyekkel nyersz, meg kell vizsgálni, hogy nincs-e csalás a dolog mögött. Ha veszel két kockát, és elkezdesz dobni heteseket, egyiket a másik után, a következő néhány ezer évben egyfolytában; akkor gyanítani kezded, hogy ólmozottak.

Benedict nem szólt semmit; várakozásteljesen figyelt.

– Csak egyvalami idézhette elő. Az űrhajónk. – Leicher különösebb hangsúly nélkül mondta ezt. – Szinte semmit sem tudunk a hipertérről vagy szupertérről, vagy nevezzük bárminek azt, amelybe átvisz minket az ultrameghajtás. Ha egy csillaghoz ilyen közel jövünk ki belőle, az olyan különlegesen erős hullámmozgást támaszthat, amely teljesen felboríthatja a csillag belső egyensúlyát, hatalmas energiákat szabadíthat fel, amelyek elindíthatják a novává alakulást. Az egyedül lehetséges feltevés szerint mi magunk voltunk a bomba, amely lángra lobbantotta a csillagot.

Benedict lassan felállt. Hangja elhaló suttogás volt, ahogy megszólalt:

– Arra gondolsz, hogy a mi Napunk... a Nap... lehet, hogy...

Leicher bólintott.

– Nem állítom határozottan. De valószínű, hogy mi okoztuk az Alpha Centauri A szétrobbanását, így ugyanilyen módon okozhatjuk a Napét is.

Benedict hangja újra szilárdan csengett:

– Ez azt jelenti, hogy nem mehetünk vissza. Még akkor sem kockáztathatjuk meg, ha nem vagyunk biztosak a következtetéseinkben.

– Nem feltétlenül erről van szó. Elég közel juthatunk, mielőtt kikapcsoljuk a hajtóművet, és az út hátralevő részét fénynél kisebb sebességgel tesszük meg. Hosszabb ideig tart majd, felére vagy harmadára kell csökkentenünk az élelmiszeradagjainkat, de meg tudjuk csinálni.

– Milyen távolságban kell átallnunk?

– Nem tudom, mi lehet a minimális távolság, de egy biztos pontot ki tudok számítani. Emlékezz, hogy sem az Alpha Centauri B, sem a C nem robbant fel. A hajtóművet legalább olyan távolságra kell kikapcsolnunk a Naptól, mint amennyire a B és a C voltak az A-tól.

– Értem. – A parancsnok egy percig hallgatott. – Nagyon jól van, dr. Leicher – szólalt meg aztán. – Ha ez a legbiztonságosabb mód, ez az egyetlen mód.

Benedict kiadta az utasításokat, Leicher pedig kiszámította a hajtómű leállításának pontos helyét, valamint az ezt követő út időtartamát. Ennek alapján csökkentették az élelmiszeradagokat.

Benedict kapitány gondolatai úgy keringtek e szörnyűség körül, mint ahogy a darázs a kiszemelt virág körül. Hátha voltak bolygói a Centauri A-nak? Hátha lakottak voltak? Hátha egész fajokat, értelmes élőlények millióit pusztította el teljesen akaratlanul?

De honnan tudhatta volna? A hajtóművet sosem próbálták ki ezelőtt. Ahhoz túl gyors volt, hogy ezt a Naprendszeren belül megtegyék. Ő és a legénység minden tagja önkéntes, akik vállalták a halál kockázatát az ismeretlen megkísérlésére.

Ökölbe szorított kezével hirtelen az íróasztalra csapott.

Leicher felnézett.

– Mi a baj, kapitány?

– Tegyük fel – jött a válasz –, épp csak tegyük fel, hogy ugyanaz a hatása egy csillagra az ultrameghajtás bekapcsolásának, mint a leállításának.

Leicher elnémult, megdermedve a lehetőségtől. De hát mit is mondhatott volna? Csak a várakozás maradt...

Mikor egy kicsit több mint fél fényévnyire a Naprendszertől elérték azt a pontot, ahova megérkeztek azok a sugarak, melyek hét hónapnál is régebben hagyták el az otthoni Napot, a fény hirtelen borzasztó erővel felragyogott.

Százezerszer fényesebben ragyogott.

M. Nagy Péter fordítása