XI.

– Lehetnek vagy háromezren – jelentette Ferdinánd hadnagy kissé idegesen –, és mind veszettül dühösek.

– A francba! – köpött ki a parancsnok, célra tartva fegyverét. – Én vesztem meg, hogy hagytam a dolgokat idáig fajulni. Nem értek a politikához.

A hadnagy vállat vont: – Bárki követhet el hibát. Le lehet vonni belőle a tanulságot.

– Majd le is vonom, csak kerüljünk ki ebből a kutyaszorítóból – felelte a parancsnok, miközben összehúzott szemmel figyelte az egyre gyülekező bennszülötteket.

A támadó földlakók a 12 kilométer hosszú sziget déli végén fészkelték be magukat egy faluban, s most a vályogkunyhóban álltak lesben, várva, vajon mikor szedik össze a bátorságukat az őket körülzáró bennszülöttek a támadásra. A parancsnok tudta, hogy egyelőre semmi értelme kirohanni közéjük, nyilván megfutamodnának és összegyűlnének megint. Nem volt mit tenni, be kellett várni, amíg ők támadnak, és aztán visszaverni ezt a rohamot.

– Ferdinánd! – szólt oda szárnysegédjének, még mindig kifelé figyelve. – Te és a többiek majd rohanjatok ki a PSZ-ekkel az első sortűz után. Vágjátok le őket. Hússzor annyian vannak, mint mi, minden kardvágásra figyeljetek oda! Indulj!

Ferdinánd szótlanul bólintott, és ment a dolgára.

A bennszülöttek most már annyira fölhergelték magukat, hogy egyfajta harci táncba kezdtek: ugrabugráltak, sikoltoztak, és fenyegető mozdulatokat tettek a körülzárt betolakodók felé. Azután változott a táncrend: most már egyértelműen támadásra sorakoztak föl. Aztán egy óriási harci kiáltással megrohamozták Ferenc katonáit.

Ő még mindig kivárt. Azt a parancsot adta, hogy senki se lőjön, amíg meg nem adja a jelet a tűzfegyverével. Ha túl korán elrettentik a szigetlakókat, eltűnhetnek valahol az erdőben, és ostromgyűrűbe vehetik a falut, ahhoz viszont ők maguk túl kevesen voltak, hogy ezt sikerrel kiállják. Jobb lenne, ha most tudnának megsemmisítő csapást mérni rájuk.

Közelebb! Még közelebb!

Most!

A parancsnok tüzelt, s a bennszülöttek egyik vezetője összeesett. A jeladásra a többiek is tüzet nyitottak a vályogkunyhók ablakaiból. A rohamozók első sora egy szálig elesett, és a második sornak már az is gondot okozott, hogy ne botoljanak meg elesett bajtársaik testében. Ezek után a kunyhókból leadott tűz már szaggatottabbá vált, de hatása gyilkos maradt. A falu és a dzsungel közötti szabad térségben bűzös füstszag terjengett, amint a forró hőcsóvák sorra csaptak ki a tűzfegyverek torkolatából a rohamozó harcosok felé.

A parancsnok fegyveréből kifogyott a töltet, de nem bajlódott a pótlásával. Amint Ferdinánd és emberei kicsaptak a PSZ-eikkel, ő is rohamra indult.

Ugyanebben a pillanatban a fegyveres gyalogság, karddal a kézben, előözönlött a kunyhókból, és a megzavarodott bennszülöttek sorai közé rohant. Néhány mesterlövész maradt csak a-kunyhók fedezékében, hogy az összecsapás sűrűjéből kimerészkedő ellenséges harcosokat le-leszedje lövéseivel.

A parancsnok ajka szinte öntudatlanul mormolta a legfőbb hatalom rituális szövegét; gyerekkora óta annyiszor elismételte már, hogy gondolkodás nélkül is végig tudta mondani.

Hirtelen azon kapta magát, hogy teljesen körülvették az ellenséges harcosok. Bronzfegyvereik csillogtak a napfényben, amint megpróbálták föltartóztatni a betolakodók rohamát. De ezek a bronzfegyverek rendre kicsorbultak, eltompultak, meghajlottak, eltörtek, mikor a parancsnok acélkardjával találkoztak.

És aztán megtörtént az. amire senki sem számított. Az egyik bennszülött harcos, aki nyilván bátrabb volt a többinél, a parancsnok jobb karja után kapott, ugyanekkor egy társa a másik oldalról felé irányzott egy lándzsadöfést.

A kettő külön-külön mit sem számított volna. A lándzsa megcsúszott a parancsnok páncélján, a másik harcos pedig halott volt, mire igazan nagyot ránthatott volna Ferenc karján. De a kettő együtt azt eredményezte, hogy a parancsnok elveszítette az egyensúlyát. Csörömpölve lezuhant a földre, ki a PSZ nyergéből.

Az emberi irányítás nélkül maradt PSZ automatikusan eltávolodott a csata sűrűjétől, és távolabb, a nyílt terepen megállt.

A parancsnok persze azonnal talpra ugrott, fenyegetően kaszabolva maga körül a kardjával. A bennszülöttek nem értettek igazán a kardvíváshoz. Mint minden barbár civilizáció katonái, ők is inkább vágásra használták a fegyvert, nem szúrásra. Nagyokat próbáltak sújtani vele, s közben kicsi pajzzsal védték magukat; nyilván miszlikbe akarták aprítani a parancsnokot.

Neki azonban egyelőre semmi kedve nem volt eljátszani az aprópecsenye szerepét. Öten álltak körülötte, vágásra emelt fegyverrel. Az egyikre rávetette magát, és villámgyors mozdulattal az ágyékába szúrt. Ezzel meglepte támadóját, aki fájdalmában kétrét görnyedt.

Ferenc közben visszarántotta a kardot, és egy másik bennszülöttre támadt, ismét az ágyékra célozva, de csupán cselből, mert mikor amaz társa sorsából okulva, gyorsan maga elé rántotta a pajzsát, a torkába kapta a szúrást. Hiába: a pajzs jó védelmet nyújt az ellen, aki erőteljes csapásokkal kaszabol, de a gyors és cseles szúrások ellen mit sem ér.

Kettő megvan, maradt három. Nem: négy. Egy újabb bennszülött döntött úgy, hogy a földlakok vezérének a skalpját akarja megszerezni.

A harmadik ellenféllel szemben a parancsnok taktikát változtatott. Pengéjének hegyével félreütötte a rá lesújtó bronzkardot, majd egy csuklómozdulattal az ellenfél csuklóját vágta át egészen csontig. Annak kezéből kihullott a kard, és már meg is kapta a kegyelemdöfést.

A maradék három támadó ettől kezdve óvatosabb lett: körözni kezdtek a parancsnok körül, hogy a háta mögé kerülhessenek. Ő persze nem ment bele ebbe a játékba, gyorsan rárontott az egyikre es levágta először az ujjait, majd mikor megfordult, az oldalába döfte a kardot.

Fogalma sem volt róla, mióta folytatja magányos küzdelmét. Csak azt tudta, nem szabad megállnia, és fáradhatatlan láb- és karmunkával osztogatta a döféseket kígyókent cikázó pengéjével. Páncélja alatt patakokban szakadt róla a víz és már minden porcikája fájt, de harcolt tovább rendületlenül. Nem tudta, milyen pozícióban van, hogy áll és hol zajlik az ütközet, de most nem is volt szabad jó tíz lépésnél messzebbre figyelnie.

Aztán hirtelen véget ért az egész lidércnyomás. A semmiből egyszerre előbukkant Ferdinánd és öt másik katona PSZ-ekkel, s halálos csapásokkal nyitottak maguknak utat a parancsnokukhoz.

– Megsérültél? – kérdezte Ferdinánd.

A parancsnok nagyot fújtatott. Tudta, hogy az arcát érte egy könnyű vágás, és az volt az érzése, hogy a jobb lábát is, de egyébként…

– Semmi bajom – felelte. – Hogy áll a csata?

– Már meginogtak – felelte Ferdinánd. – Percek kérdése, és szétszórjuk őket.

S valóban: már most úgy tűnt, hogy a csata gócpontja jócskán eltolódott az erdő irányába. A PSZ-ek rémületes rohama szétzilálta a bennszülöttek hadrendjét, bátorságuk pedig szép lassan az inukba szállt a tűzokádó fegyverektől, az idegen gyalogosok könyörtelenségétől és az acélba burkolt szörnyetegektől, melyek valóságos ámokfutást rendeztek közöttük.

Pánikba estek, s végre teljesen elszállt belőlük a kurázsi, melyet úgyis oly nehezen kurbliztak föl magukban. Szétszóródtak, és az erdő felé menekültek.

A falura nemsokára csend ült. Sehol egy idegen harcost nem láttak, kivéve persze azokat, akiknek a teteme szétszórva hevert a falu előtt.

A parancsnok katonái közül sokan megsebesültek, és hárman elestek. Maga Ferdinánd hadnagy is súlyos sebet kapott a lábán egy bennszülött dobófegyverétől, de a sérülés egyáltalán nem volt életveszélyes.

Ferdinánd összeszorított foggal tűrte a sebkezelést, majd kipréselte az ajkán:

– Most velünk voltak az angyalok.

– Remélem, maradnak is – bólintott a parancsnok. – Még szükségünk lesz a segítségükre, ha élve akarjuk elhagyni ezt a szigetet.