VIII.

– Mit tudsz felhozni a védelmedre? – kérdezte hidegen a parancsnok.

A vádlott egy pillanatig gyűlölködve nézett vissza rá, de a gyűlölet mélyén félelem lappangott Végre meg bírt szólalni:

– Az enyém volt. Mindenkinek jutalmat ígért, parancsnok!

Ferdinánd hadnagy fölemelt egy bőrzacskót az asztalról, amelynél ő és a parancsnok ült. Aztán hirtelen megfordította, és kiöntötte tartalmát az asztallapra.

– Tagadod, hogy ezt a te holmid között találták? – kérdezte nyersen.

– Nem – felelte a vádlott. – Miért tagadnám? Hiszen az enyém. Engem illet. Megküzdöttem érte. Én találtam. Megtartottam, mert az enyém. – Jobbra-balra pislantott, a mellette álló őrre, majd ismét a parancsnokra nézett.

Ferenc szórakozottan babrálgatta a zacskóból kiborított egyik arany csecsebecsét. Értette ő, hogyan gondolkozik a katonája. Amit az ember megkeres, az az övé, nem?

A parancsnok a kezébe vette az egyik nagyobb darab durván megmunkált arany ékszert, felállt, és körülhordozta tekintetét a téren. Már hetek óta toboroztak a városban. A hombárokban talált gabona, a zavartalan pihenés, a város viszonylagos biztonsága erőt adott a katonáinak. Egyikük meghalt valami kiütéses fertőzésben, egy másik belehalt az ostrom során kapott sebeibe, de a többi jó egészségnek örvendett.

És most a falu bejárataihoz állított őrök kivételével ott gyülekeztek mind a főtéren, a hadbírósági tárgyalást figyelve. Rezzenéstelen arccal figyeltek, lélegzésük nyugodt volt. Várták a parancsnok döntését.

Ferenc, a durva arany fülbevalót dobálgatva a tenyerében, emberei érzéseit próbálta kitalálni.

– Arany – kezdte végül. – Arany! Ezért jöttünk ide, és ezzel fogunk távozni innen. Egy negyedmázsányi elég belőle ahhoz, hogy valakit egész életére gazdaggá tegyen Hát hibáztathatok én bárkit, ha kívánja? Hibáztathatom ezt az embert? Dehogyis. – Kurtán felnevetett: – Hibáztatom én önmagam?

Ismét földobta az ékszert a levegőbe, majd elkapta.

– De kívánni egy dolog; megszerezni, megtartani és okosan élni vele megint más. Kiadtam a parancsot. Világosan és érthetően. Elvárom, hogy a parancsaimat ezentúl is úgy teljesítsétek, mint eddig. Nem azért adom ki ezeket a parancsokat, mert szeretem a saját hangomat hallgatni. Mindnek jó oka van. Most képzeljétek el: mi lesz, ha megengedem, hogy mindenki megtartsa azt az aranyat, amit talál? Mi történik? Megmondom. Az történik, hogy egyesek gazdagabbak lesznek, mások szegényebbek. A szerencsések lesznek gazdagabbak. De nem sokáig lesznek sem gazdagok, sem szerencsések, mert egy szép napon arra ébredhetnek, hogy volt arany, nincs arany. Ha felébrednek egyáltalán. Megmondtam, hogy minden uncia aranyat szolgáltassatok be nekem. Ha vége az expedíciónak, mindenki megkapja a maga részét. Ha pedig valaki meghal, az ő részét elosztjuk egyenlően a többiek között ahelyett, hogy ellopná valaki, vagy el is veszne számunkra, mert olyan ügyesen találta elrejteni.

A kezében tartott fülbevalóra nézett, majd egy hirtelen mozdulattal a tér közepére hajította.

– Tessék! Itt van hét uncia arany! Kinek kell?

Néhányan a tér közepén csillogó ékszert bámulták, de senki sem mozdult, hogy fölvegye.

– Nohát! – A parancsnok hangja csaknem jóságossá szelídült. Tekintetét ismét a vádlottra fordította: – Ismerted a rendeletemet. Hallottad jól, mielőtt ezt eldugtad volna. – Kezével az asztalon fekvő kupacra mutatott. – Tegyük föl, hogy sikerült volna ezt elrejtened. Akkor te megkapod a magad részét, és tetejébe ott van még neked ez is. Vagyis megfosztod a többieket a jogos részüktől.

Ismét a tömeg felé fordult.

– Ha nem az én rendelkezéseim szerint osztjuk el a kincset, akkor a becstelenek, az erősek, a szerencsések többet fognak kapni. És ha nem tartjuk magunkat az eredeti megállapodáshoz, egymás torkát fogjuk elvágni előbb-utóbb

Keményen, bár kissé sajnálkozva nézett a vádlottra:

– Egy: eljátszottad a részedet ebben a vállalkozásban. Mindenedet, amid van, és amit még szereztél volna, egyenlő arányban elosztjuk a többiek között. Kettő: én senkitől nem várom el, hogy ingyen dolgozzék. Miután ki vagy zárva a nyereségből, semmi értelme, hogy a továbbiakban velünk tarts. Három: nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy koloncot cipeljünk magunkkal.

Az őrökre pillantott:

– Akasszátok fel – majd némi szünet után hozzátette: – Most, azonnal!

Miközben az elítéltet elvezették, a parancsnok a többi katonáját figyelte A szemükben egyetértés tükröződött, de bujkált ott valami más is: a rosszul leplezett félelem.

Az elítélt hirtelen megfordult, és szitkok özönét kezdte volna zúdítani a parancsnokra, de alig ejtett ki néhány szót, az egyik őr keményen leütötte. Azután elvonszolták.

– És most, katonák – folytatta szavait mérlegelve a parancsnok –, kutassátok át a falut! Lehet, hogy találtok még elrejtett aranyat valahol, van egy érzésem, hogy nem csak ennyit dugott el. Hátha meglesz a többi is. – Érezte, hogyan enged föl a téren a feszültség.

A parancsnoknak igaza lett. Hiába, bámulatos, hogy mennyi aranyat képes egyetlen ember elrejteni.