HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Hogy merészeli?

Ha más lényről lett volna szó, valószínűleg mindenki azt mondta volna, dühös, de Amarát igazából valami zavart értetlenség hajtotta. Valóban nem értette, miért tette Ashaya azt, amit tett, miért döntött úgy. Hiszen Ashaya Amarához tartozott, az övé volt. Ez mindig is így volt. Ez volt a dolgok rendje.

A sűűr növényzet miatt le kellett tennie az autót, amit lopott, és most nehézkesen és lassan verekedte át magát a kora hajnali sötét, sűűr erdő növényzetén. Közben pedig megpróbálta rendszerezni a gondolatait, valami értelmet találni a káoszban. Nem volt könnyű. Amara nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a laboratóriumon kívül boldoguljon, és még soha életében nem járt ennyire csendes helyen. Ebben a csendben azonban élőlények neszeltek, és szemek villantak a vastag fatörzsek mögül.

A föld pedig lépten-nyomon fel akarta őt buktatni. A keze több helyen zúzódott már az esésektől. Ha nem lett volna ott Ashaya elméjének jele, hogy irányt mutasson neki, már két perccel azután, hogy a vadonba belépett, eltévedt volna.

De Ashaya még most sem válaszolt a hívásaira, teljesen elzárta a kapcsolatukat. Az ikertestvére többször tette már ezt az elmúlt években, de Amara most érezte, hogy a szándéka egyre eltökéltebb lesz. Ezenfelül azt is érezte, hogy egy másik kapcsolat egyre erősödik Ashaya elméjében, amelyik egyre inkább elnyomta Amara és Ashaya kapcsolatát, és idővel talán teljesen ki is oltaná. Ez volt az, ami nem fért a fejébe.

Tudta, hogy Ashaya mindig is hajlott az érzelmek felé, ez a testvére elméjének adottsága volt, és Amarát mindig is érdekelte, ahogyan minden más is Ashayával kapcsolatban. De most az ikertestvére valami olyasmit tett, amivel kettejük között minden hallgatólagos megállapodást megszegett. És ami még rosszabb volt: egy harmadik szereplőt is bevont a játékba.

Ez nem volt szabályos!

Amara megbotlott, elesett, és ülve maradt a földön, amíg a térdének fájdalma elviselhetővé nem vált. Ezután tovább indult, és a merevség is lassan feloldódott az ízületében. Amint ez megtörtént, Amara figyelme visszatért az eredeti problémára.

A játék harmadik szereplőjére. A veszélyforrásra.

Megtapogatta a zsebében az apró dudort, meggyőőz dött róla, hogy a különleges légnyomásos injektor, amibe az őrökön használt dózis kétszeresét töltötte, nem esett ki belőle. Egyetlen injekció elég volt ahhoz, hogy megölje őt. Akkor pedig minden visszatér a régi kerékvágásba, neki nem kell többé egyedül lennie a sötétben, eltompított hanggal, a lénye felétől elkülönítve.

Félt, ha egyedül kellett lennie. Ha pedig félt, dühös lett, és sikoltania kellett. És amikor sikított, a világot vérvörös foltok szennyezték be.

Ha Amara tisztán tudott volna gondolkodni, azonnal feltűnt volna neki, hogy a gondolatai milyen furcsák. Ő ugyanis sohasem ismerte az érzelmeket, a félelem éppen annyira volt idegen neki, mint a harag. Most mégis ez a két érzelem irányította. Amara azonban már nem volt képes elhatárolódni ezektől, és felismerni a helyzet irracionalitását. Mert már nem tudott értelmesen gondolkodni, mióta a Sötételme először suttogni kezdett neki.