ÖTÖDIK FEJEZET

„Mai teendők……megölni valakit.

Dorian Christensen kedvenc pólójának felirata elöl és hátul.

A pólót Talin McKade-t l kapta ajándékba.˝

Alig ért a ligetbe, Dorian máris megérezte a vér szagát a levegőben. Ezután hallotta meg az egymással marakodó hiúzok mérges hangját. A keze halálos kecsességgel lendült, a két markában egy-egy dobótőr jelent meg. Bármit is találjon az erdőben, Dorian felkészült rá. Az illata általában elég volt ahhoz, hogy elrettentse a kisebb macskaféléket, de ha a hiúzok már véresre sebezték a prédájukat, lehet, hogy megvadultak a vadászat hevében.

Az illat ingerelte: éles volt, vasban gazdag. De a vér jellegzetességei alatt volt benne valami egzotikus nőiesség, csábító és titokzatos… és hideg, rohadt hideg.

– A francba! – Dorian hátán végigcsorgott az izzadság, miközben a maradék távot hihetetlen gyorsasággal tette meg.

A nő nem halhatott meg, gondolta, és a harag sötét lángként támadt fel benne. Addig nem, amíg ő ki nem eresztette a szervezetéből ezt a pusztító éhséget. Ám amikor a szagot követve egy apró tisztásra ért, csak a hiúzok támadásának nyomát és a friss vér maró illatát érezte a levegőben, nyoma sem volt a kitépett belek vagy a halálban elengedett széklet szagának. Még csak rémült izzadság sem érződött a levegőben. A mentálok szívesen tettették magukat ridegnek egészen a haláluk pillanatáig, akkor azonban éppen úgy sikoltottak, mint mindenki más. Santano Enrique is sikoltott… amíg Dorian ki nem tépte a nyelvét.

Könnyedén és magabiztosan fogta a késeit, és kilépett a tisztásra. A hiúzfalka tagjai felé fordultak, a vicsorgásuk húsba tépő fájdalmat ígért. Dorian várt, hagyott nekik időt, hogy felismerjék. Az állatok elbizonytalanodtak, és már nem marcangolták tovább, bármi is volt az, a földön, a mancsaik között. A leopárd tudta, hogy mire gondolnak: ő egymaga volt, ők pedig tízen.

Dorian felmordult, hagyta, hogy a teste ketrecébe zárt leopárd hangja feltörjön a torkából. Dühös, tomboló és uralkodó üvöltés volt. A hiúzok összerezzentek, de nem tágítottak. A francba! Nagyon nem akarta megölni őket, hiszen ez éppen annyira az ő területük volt, mint amennyire az övé. A nő volt a betolakodó, ő tört be jogtalanul ide, és Dorian életébe, sőt még az álmaiba is. De ezt a szart majd ő maga fogja ellapátolni. Most nem választhatta az egyszerű kiutat, nem nézhette végig tétlenül, hogy a hiúzok szétmarcangolják a nőt.

Dorian újra felmordult, ezúttal már fenyegetően. Ha nem mentek innen, meghaltok. A hiúzok ismerték őt, tudták, hogy beváltja az ígéretét. A szemükben nem számított, hogy Dorian latens alakváltó volt, nem tudta felvenni a személyisége felét adó leopárd formáját. Ezeknek a lényeknek a szemében ő csak egy másik macska volt. Olyan volt a szaga. Úgy futott. És úgy vadászott, mint egy macska.

És úgy ölt, mint egy macska.

A pamacsos fülű macskák egyenként, bosszús morgások közepette továbbálltak. A férfi késekkel a kezében várt, amíg biztos nem volt benne, hogy minden állat megadta magát, majd a fához lépett, ami alatt a hiúzok a prédájukat marcangolták. De útközben megtorpant. Az illat nem ott összpontosult, ahol kellett volna. Megdermedt, és kielemezte, mit súgnak az érzékei. Azután elmosolyodott, és olyan gyorsan húzódott be az árnyak teljes takarásába, hogy a külső szemlélő csak egy suhanó foltot látott volna belőle.

Eltűnt a sötétben, és beszéd közben folyamatosan mozgott, mivel tisztában volt vele, hogy a mentálok egyetlen célzott mentális csapással képesek voltak ölni.

– Azt javaslom, másszon le onnan, ha nem akarja, hogy itt hagyjam.

A vér szaga ellenállhatatlanul vonzza ide a hiúzokat.

Csend. A nő tényleg azt hitte, hogy Dorian nem tudja, hol rejtőzik?

A férfi nem mozdult, leküzdötte magában az állat védelmező ösztönét.

A férfi meghallotta, ahogy a mentál megmozdul a fán, igyekszik lemászni onnan. Az állati énje soviniszta volt, szeretett nőkön segíteni. Ezt a nőt pedig meg akarta harapni, megízlelni, elfogyasztani. De a macska, annak ellenére, hogy megmagyarázhatatlanul vonzódott a jeges Ashaya Aleine-hez, ugyanakkor hűvösen számító ragadozó is volt, és pontosan tudta, hogy egy Elcsendesedésben élő ontott vért az ő véréből, szakított ki egy darabot az ő szívéből. Megbocsátásról szó sem lehetett.

A kérdésben egy szemernyi érzelem sem hallatszott. De akkor miért érdekelte ez a nőt?

A nő hosszú ideig nem válaszolt a férfi kérdésözönére, és Dorian hallotta, hogy kifulladt, nehezen kap levegőt.

Újabb szünet, fájdalmasabb zihálás. Dorian úgy gondolta, a nő elérte a fa törzsét, és most össze akarta szedni magát, hogy leereszkedjen. A vasas illat erősebben terjengett körülötte, sötétebb és bőségesebb volt. A nő erősen vérzett. Dorianben összecsapott az ösztön és a harag, harcra kelt, és mindkettő sérülten, megtépázva végezte.

Dorian felért a fa tetejére, és meglátta a nőt. Ashaya csukott szemmel, lovaglóülésben ült egy ágon, és a lábával görcsösen szorította azt.

A nő engedelmeskedett, és kisvártatva két lábát egy oldalon lógatva ült a fán.

A férfi egyik karját a nő combja alá tolta, a másikkal átfogta a hátát. Majd leugrott. A talpára esett, és a génjeiben hordozott, macskaszerű kecsességgel ért földet, tompítva a zuhanás erejét. Dorian születése óta zavarba ejtette az orvosokat és a gyógyítókat. Minden tekintetben leopárd volt, kivéve, hogy nem tudott átváltozni azzá, ami valójában lakott benne. Soha nem fog négy lábon futni, nem érezheti a szél simogatását a bundáján, és nem fog ráharapni az áldozata torkára, hogy az éhség és az adrenalin örvényében a földre teperje.

A férfi lepillantott a nőre, akit a karjában tartott, és óvatosan a földre fektette őt. Ashaya felült, a kezével azonnal a jobb lábszárát tapogatta. A vérveszteség alapján ítélve Dorian úgy gondolta, jó néhány öltésre lesz szükség, hogy a sebet bezárják. Felkapta a hátizsákot, amit a hiúzok a fa alatt tépkedtek, és nyitogatni kezdte a zsebeket.

A hátizsák tartós anyagból készült, viszonylag sérülésmentesen úszta meg az állatok támadását. Ha nem is talál ilyen eszközöket, valamivel biztosan be tudja majd kötözni a nő véres lábát.

Az első dolog, amit Dorian talált, az apró elektrosokkoló volt. Ő maga nem izgult miatta, sokkal gyorsabb volt annál, mintsem hogy egy ilyen fegyver veszélyt jelentsen rá nézve. És mivel látszólag a nőnek sem voltak karmai és nagy fogai, okos dolog volt, hogy fegyvert tartott magánál.

Jeges és éles volt a nyelve. Mindkét tulajdonság villámként cikázott végig a férfi idegrendszerén. Amikor a nőre nézett, észrevette, hogy a szeme barna. Éjszaka volt, amikor először és eddig utoljára találkoztak, de Dorian biztos volt benne, hogy a nő szeme eredetileg nem barna volt.

Dorian érezte, hogy a nő figyeli, miközben ő a csomagjában matat. Szerencséje volt. Gyorsan megtalálta az apró dobozt, tetején az általánosan elfogadott jellel, a vörös kereszttel. A száraz fertőtlenítős tubus a felszerelés tetején volt.

A tudós ellenvetés nélkül megfordult, és lefeküdt a száraz tűlevélszőnyegre. A férfi az egyik késével felhasította a cafatokban lógó nadrág szárát, és a sebre szórta a fertőtlenítőt. Az anyag gyorsan reagált: elolvadt, és egy pillanat alatt elzárta a sebet.

A csomagban szerencsére volt egy köteg kötözőpólya is, ami olyan keményen védte a sérült szervet, akár a feszített acél.

Dorian ültében felegyenesedett, és figyelte, ahogy a nő is felül, megszemléli a kötést.

A férfinak erőt kellett vennie magán, hogy ne vicsorogjon a nő fagyos hangja hallatán. A szavakból csepegő jég mintha keményen megmarkolta volna a farkát, minden ok nélkül és értelmetlenül felizgatta őt.

Szándékosan akarta provokálni ezzel a nőt, de az arc, ami két hónapja kísértette őt álmaiban, kifejezéstelen maradt. Két rohadt hónapja már, gondolta újra Dorian. Végtelennek tűnő éjszakák, amik közepén izzadtan, frusztráltan és ágaskodó farokkal riadt fel. És dühösen, rémesen dühösen. Egyetlen dolog miatt nem kereste meg a nőt, és végzett vele gyorsan: mert nem akarta elismerni azt az érzéki vonzalmat, ami szinte már megszállottsággá változott benne.

Most pedig itt ült ez a nő, és rámeresztette a szemét, aminek még a színe sem volt igazi. Ez a nyers hazugság csak tovább hergelte a férfit.

Nem, Dorianben nem ellenszenv tombolt, hanem szörnyű, gyötrő vágy. De nem volt ő egy dürgő fajd vagy bőgő szarvas. Egyetlen buta, részeg, egyetemi éjszakától eltekintve sohasem feküdt le olyan nővel, aki képes lett volna utána például lefagyasztani a heréit.

Ashaya nem vitázott, mert tudta, hogy egyáltalán nincs jó alkupozícióban.

Ashaya alig hitt a szemének, amikor látta, hogyan mozog a férfi. Minden rezdülése sima és könnyed volt. Tízszer gyorsabban felért a fa tetejére, mint ő, és ezerszer kecsesebben. Ha a nő eddig nem lett volna biztos abban, hogy kivel áll szemben, a látottak alapján minden kétsége elszállt volna.

A férfi felvonta a szemöldökét. A szeme olyan tökéletesen kék volt, hogy Ashaya még a sötétben is kételkedett abban, hogy ilyen valóban létezhet.

A nő lelke mélyén feltámadt valami eddig rejtett dolog, és Ashaya azon kapta magát, hogy azt gondolja: a mesterlövész nagyon szép. Gondolatban mindig sötétségbe burkolta őt, pedig a férfi egy aranyló isten volt.

Ashaya a vállára tette a kezét, és abban a pillanatban megdermedt. Nem emlékezett rá, hogy életében valaha is ilyen közvetlen testi kapcsolatba került volna bárkivel is. Még Keenantől is távol tartotta

magát, mert tudta, hogy csak a teljes Elcsendesedésben lehet biztonságban a fiú. De azt persze össze sem lehetett hasonlítani ezzel az alakváltóval, aki nyilvánvalóan gyűlölte őt.

Aki ugyanakkor annyira lenyűgözte, hogy még belegondolni is őrület volt.

Ilyen közelről látta, hogy a férfi annyira tiszta, világosszőke, hogy szinte fehéraranyként fénylik. De ez volt az egyetlen dolog, ami gyengédnek tűnt rajta. A teste kőkemény volt a nő tenyere alatt, csupa erős izom. Hirtelen az jutott Ashaya eszébe, hogy ha akarná, a férfi minden erőfeszítés nélkül ketté tudná őt törni. A gyomra összeszorult, pedig ezt a veszélyes fizikai reakciót a nőnek el kellett volna fojtania.

Dorian a háta mögé nyúlt, és a kezével átfogta a nő combjának alsó részét.

Miközben emelte, Ashaya megpróbált segíteni neki, és felfelé tolta magát az ép lábával, de gyorsan rájött, hogy az erőfeszítései feleslegesek voltak. A férfi hihetetlenül könnyed erővel kapta őt a hátára, és egy pillanat múlva már maga köré is zárta a nő lábát.

Ashaya ösztönösen megszorította a karjával a férfit. Nagyon pontosan érzékelte, hogy olyan gyorsan haladnak, mint egy nagy sebességű autó. Ha nekicsapódtak volna az egyik vastag fatörzsnek, valószínűleg nyakukat törik. A logikus reakció az lett volna, hogy becsukja a szemét, de képtelen volt rá. Látni akarta, merre mennek, még akkor is, ha… Amara.

Ashaya szinte automatikusan reagált, hosszú évek gyakorlata alapján tudta, hogyan gördíthet az Elcsendesedés áthatolhatatlan falából épített akadályokat Amara elé. Esélye sem volt arra, hogy a „feltámadását” titokban tartsa előtte, de nem engedhette, hogy a másik nő beférkőzzön az elméjébe. Sohasem tudhatta meg, hogy Keenan életben van.

Ashaya testének minden izma összerándult. A nő ráébredt, hogy a kiképzőinek nem volt igaza. Képtelenség volt pusztán akaraterővel a test minden reakcióját kiküszöbölni. Ashaya az évek során jéggé hűtötte az ereiben folyó vért, de a fájdalom fenyegetésére a teste még így is reagált.

Inkább érezte a férfi nevetését, mint hallotta. A veszélyes közelségben hozzá simuló test rezgését. A közelség szinte halálos veszélyt jelentett, mert kikezdte a nő kondicionálását. Ashaya mégsem kérte, hogy tegyék le, ezzel túl sokat elárult volna, és az egész tervét veszélybe sodorhatta. Inkább egy másik késztetésnek engedett. Ez az elméjének abból a részéből fakadt, ami tizennégy éves korában éledt fel, és azóta sem nyugodott.

A férfi morgott valamit, de a hangja elveszett a szélben. Ashaya úgy döntött, a kérdezősködést későbbre halasztja, de tudta, hogy a férfi érti őt, hiszen az ajka olyan közel volt a füléhez.

Dorian lassított kicsit, hogy hátra tudjon nézni.

A nő hallott valamit a férfi hangjában… valami finom élt, amire a lelkének egy ismeretlen része azonnal reagált is.

Ashaya eddig is azt hitte, gyorsan haladnak, de az semmi sem volt a mostani tempójukhoz képest. Ezúttal már kénytelen volt becsukni a szemét, mert az arcába csapódó, erős szél könnyeket csalt belé.

A beálló sötétségben nem tudott másra összpontosítani, mint a ruganyosan mozgó testre, ami vitte őt. Tiszta, nyers erőt érzett.

Hihetetlen kitartást.

És ő teljesen ki volt szolgáltatva ennek a férfinak.