NEGYEDIK FEJEZET

„A lövész emléke kísért. Megjelenik az álmaimban. Egy sötét árny, a szeme a puskája csövének vonalát figyeli. A férfi néha leteszi a fegyvert, és odalép hozzám. Néha meg is érint. Legtöbbször azonban meghúzza a ravaszt. És megöl.”

Ashaya Aleine személyes, titkosított naplójának részlete

Ashaya arra ébredt, hogy valami szörnyen félresikerült a tervében. Az elméje működött, de a teste nem. Lebénult. Ha érzelmekkel bíró lény, alakváltó vagy ember lett volna, akkor pánikba esett volna, de Ashaya csak feküdt nyugodtan, és végiggondolta, milyen helyzetben van.

Hacsak nem vakult meg, a szeme csukva volt. Talán le is volt ragasztva, de mivel az érzékei nem működtek, ezt nem tudta megállapítani. A csukott szem azt jelentette, hogy valamilyen egészségügyi létesítményben van, kórházban vagy hullaházban.

A teste sem hideget, sem meleget nem érzékelt, így hát ezt sem tudta eldönteni.

Nem működött a hallása.

Nem működött a szaglása.

Nem működött az ízlelése sem.

Ekkor támadt fel a tudata szélén a klausztrofóbia érzése. A lehető legtökéletesebb módon temette el magát: a saját testének mélyére. A végtagjai teljesen használhatatlanok voltak, esélye sem volt megszökni. Nem, gondolta, és legyűrte, uralma alá hajtotta az ártalmas gondolatokat, mielőtt azok kárt tehettek volna az Elcsendesedés kondicionálásában. Abban, ami miatt még életben volt.

Nem volt ő alakváltó, sem ember. Számára nyitva állt egy második tér. Megvizsgálta az elméjét, a Mentálhálóra kapcsolódó köteléket kereste. Meg is találta: erős volt és kikezdhetetlen. Bármi is történt vele, az nem volt hatással a mentális képességeire.

Követte ezt a kapcsolatot, és a hálón óvatosan leeresztette a külső védőpajzsát. Másodperceken belül ismerős elmék jelentek meg előtte. Ashaya azonnal visszahúzódott. Ez volt a baj a Mentálhálóval. A kiindulási helye ugyan a földrajzi elhelyezkedésén alapult, de abban a pillanatban, hogy leeresztette a védelmi vonalát, a háló változni kezdett, hogy ő megtalálja rajta a helyét. Mintha a Mentálhálónak minden egyed számára különböző, személyre szabott változatai lennének.

Ennek semmi logikailag felfogható értelme nem volt, hiszen a Mentálhálón a fizika és a matematika egyetlen törvénye sem volt érvényes. Egy dolog azonban egyértelműen kiderült: Ashaya nem merészkedhet ki újra a hálóra anélkül, hogy a szükséges óvintézkedésekkel meg ne akadályozná, hogy kiszivárogjon: ismeri a többieket. A nő tudta, hogy ez lehetséges, sőt, még a módszer néhány lépését is ismerte. Amarától tanulta ezt.

Nekilátott átrendezni, átszervezni a védelmi vonalait, egyik mentális pajzsot állította a másik mögé. Amikor újra kinyitotta a szemét a Mentálhálón, mindent tompa falon keresztül látott csak. A pajzsai annyira vastagok voltak, hogy képtelen volt velük együtt célirányosan haladni és böngészni a hálón, de ez nem zavarta. A lényeg az volt, hogy abban a pillanatban egy láthatatlan pötty volt csak a több millió másik pötty között. Ha ő nem ismert senkit, mások sem ismerték fel őt.

Kihasználta az adódó alkalmat, és apró rést hasított a pajzsokon, hogy belehallgathasson a Mentálhálón hallatszó zsivajba. Ezernyi apró információdarab szűőr dött át az elméjén, de mivel ezek közül semmi sem volt számára jelentős, erőt vett magán, hogy visszatérjen a saját elméjébe és testének klausztrofóbiás börtönébe. Az jutott eszébe, vajon mennyire fájdalmas lesz majd letépni a szemhéjáról a tapaszt. A fájdalom relatív érzet volt, ezt már abban a pillanatban megtanulta, hogy elveszítette Keenant. Az erősebb lecke volt, mint Amara bármelyik korábbi kegyetlenkedése.

A tapasz.

Már érezte a ragacsos, durva anyagot a bőrén. Összpontosított, és felmérte testének állapotát. Első próbálkozása során a lába érzéketlen volt még, de a vádlijába már kezdett visszatérni az élet. A testét még mindig nem érezte. A második nekifutás során a lába már fájdalmasan görcsölt, és Ashaya úgy érezte, mintha a gyomra ki akarna mászni a torkán.

Harmadik alkalommal már az egész testét sajgó, égető fájdalom töltötte el. A fájdalomtól mintha belülről lehántották volna a belső szerveit, és mintha a testéről minden bőrét lenyúzták volna. A nő azonban még mindig mozdulatlanul feküdt. Nem volt képzett katona, őt nem kínozták, hogy megtanulja elviselni a fájdalmat. Egyetlen okból volt csak képes erőt venni magán: látni akarta a fiát.

Mert ha ő életben maradt, akkor volt még némi halvány esély arra, hogy Keenan is épségben kijutott.

Mentális érintést érzett.

Amara.

Ashaya visszahúzódott az Elcsendesedésbe, újabb jeges pajzs mögé rejtette az elméjét, még akkor is, ha közben a teste rendületlenül büntette őt a halál kínjáért. Nem volt meglepő, hogy Amara ilyen gyorsan rátalált, de a kettejük közötti kapcsolat most gyengébb volt, mint valaha, és Ashaya ezt meg is akarta tartani így.

Nem tudta, mennyi ideig kínozta a fájdalom.

Amikor elmúlt, a nő fekve maradt, és hagyta, hogy a világ beszűőr djön az újra működő érzékszervein keresztül.

Hűvös acélasztalon feküdt. Tehát nem kórházi kezelőben vagy szobában. Hullaházban volt. Levegő simított végig a testén.

Meztelen volt.

Ilyen mélyen az Elcsendesedésbe merülve ez nem zavarta őt. Figyelte a teremben terjengő fertőtlenítőszagot és halálos csendet. Csábította a gondolat, hogy felkel, de nem tette. Valószínűleg figyelte őt néhány kamera, és nem hagyták őrizetlenül a hulláját. Mostanra biztosan megvizsgálták és letapogatták a testét. Az, hogy még nem nyitották fel, két dolgot jelenthetett: vagy jól működött a lenyelt csip borítása, és nem vették észre, vagy valamiért el kellett halasztaniuk a boncolást.

Az elméjébe villant egy információmorzsa, amit a Mentálhálón szedett össze.

Váratlanul heves vírusfertőzés söpört végig néhány szektoron, a mentálok általános járványtól tartottak.

Valószínűtlen volt, hogy csak nagyon szerencsés véletlen egybeeséséről volt szó, ez pedig azt jelentette, hogy Zie Zen megkapta az üzenetet, amit Ashaya titokban juttatott el hozzá, és felkészülten várta, hogy a kutató megtegye az első lépést. Ezek szerint már csak a kamerák okoztak gondot. Ashayának nem volt más választása, mint remélni, hogy a hullaházat nem kamerázták be. Miért is tették volna? Éppen meg akart próbálni megmozdulni, amikor léptek zaját hallotta. Csak a levegő rebbenése jelezte, hogy az ajtó halkan, simán kinyílt. Egyetlen személy cipőjének kopogása hallatszott a műbeton padlón. A látogató megállt Ashaya mellett. A nő mozdulatlanul feküdt… majd rájött, hogy hiába, mert lélegzik.

Minden hiábavaló volt. A kutató szótlanul felemelte a kezét, és letépte a szeméről a tapaszt. Hunyorognia kellett az éles fehér fényben. A rozsdabarna hajú nő közben már nekilátott kipakolni a táskája tartalmát, mindent letett az acélasztalra. Ruhákat, cipőt, zoknit.

Ashaya felült. Nyelt egyet.

A nő egy üveg innivalót tett a kezébe. Barna szemében csak hűvös gyakorlatiasság látszott.

Ilyenből csak tíz van, mindegyik egy-egy bizalmasomnál.

Ashayának nem volt szüksége több bizonyítékra.

A nő kurtán bólintott.

Ashaya megitta a levet, és felállt az asztalról. Meg kellett kapaszkodnia az acéllemez szélében. Szédült, és érezte, hogy azonnal hánynia kell. A mosdókagylóhoz tántorgott, és még éppen elég ideje maradt, hogy bedugja a lefolyó dugóját, mielőtt a gyomra felfordult. Csak az ivólé jött vissza belőle, de úgy érezte, mintha az izmai kiszakadtak volna a helyükről.

A másik nő elfordult, a kutató pedig átvizsgálta a mosdókagyló tartalmát, és nagy megkönnyebbülésére megtalálta benne a csipet, amit lenyelt. Az emésztőrendszere a teste többi részével együtt lekapcsolt, így a szerkezet végig a gyomrában maradt. Tisztára mosta az értékes adattárolót és a mosdót, majd a csipet gondosan becsomagolta egy papír zsebkendőbe, és visszament az asztalhoz.

Az idegen nő addigra egy teljes öltözet ruhát készített elő neki, ő pedig habozás nélkül, gyorsan felvette mindet: az alsóneműt, a farmernadrágot, a hosszú ujjú, fehér pólót, és rá a sötétkék, rövid ujjút. A tavaszt lassan felváltotta a melegebb nyár, de az éjszakák néhol még hűvösek voltak. Ashaya a zsebébe dugta a csipet, összefogta a haját, és a sapka alá rejtette, amit a megmentője adott át neki.

Ezek után a kontaktlencsék következtek. A kutató világos, szürkéskék szeme túl feltűnő volt a sötét bőrével párosítva. Most barna lett belőle. Amikor ezzel elkészült, felhúzta a zoknit és a sportcipőt, amiket a látogatója a hullaházi asztalra készített elő neki. A méreg maradékának hatásától meg-megrándult a teste, a gyomrát nyers húscafatnak érezte csak, de mindez már össze sem volt hasonlítható az ébredése után érzett kínnal.

Ennek vége lesz. Az Elcsendesedésnek. A protokollnak, aminek segítségével meg tudták őrizni az ép elméjüket, cserébe pedig lemondtak az érzelmeikről. A protokoll, ami a hierarchiájuk csúcsára emelte a szociopatákat. Csakhogy ennek is ára lesz: nem egy elme fog meghasadni, amikor az Elcsendesedés megtörik. Hiszen ha az érzelmek visszaáramlanak a rendszerbe, maradandó és komoly törést okoznak majd a mentálok tudatában. Ashaya ezt nagyon is jól tudta.

Vasic, a férfi, aki a laboratóriumból is elvitte Ashayát, hirtelen megjelent mellette. Egy pillanattal később Ashaya úgy érezte, mintha a csontjai megolvadnának, ő pedig zuhanni kezdene, egyre mélyebbre és mélyebbre… Megtántorodott, és majdnem térdre esett, amikor célt ért.

Ashaya megdörzsölte a homlokát. Valószínűleg nagyon gyorsan felforrósodott a helyzet a hullaházban, gondolta, és a férfi visszatért, hogy kihozza onnan a másik nőt. Vasic ezek szerint az egyik legritkább fajta telekinetikus volt, egy utazó. A legtöbb erős Tk-mentál képes volt teleportálni, de még a kardinálisok sem tudtak ilyen könnyedén és ilyen gyorsan ugrani a térben. Csak az igazi teleportálók. Az utazók.

Besorolásuk: Tk. Megjelölésük: V.

De vajon hová hozta őt ez az utazó?

Megfordult, és remélte, hogy talál valamit, ami alapján tájékozódni tud. De nem látott sem utat, sem épületet, sem fényt sehol. Csak fákat, ezernyit, körös-körül. Erős falként tornyosuló erdőt. Ekkor megértette: a teleportálónak valószínűleg gyorsan, a tervezett célnál korábban le kellett őt tennie, hogy legyen ideje megmenteni a nőt. Ashaya tehát egyedül volt a vadonban. Ő, aki egész életét laboratóriumok falai között töltötte.

Ekkor mordulást hallott. A hang olyan halálos volt, hogy a nő tarkóján égnek állt tőle a szőr. Ezeket a zsigeri, ösztönös reakciókat még a mentálok sem tudták kiölni magukból. Ujabb mordulás, majd egy éles, sziszegő hang hallatszott, amitől Ashaya lába a földbe gyökerezett.

Dorian éppen visszafelé tartott a futásból Tammy háza felé, amikor a hívás érkezett.

Ki a fene lehet ott kint? A Liget a DarkRiver területének mélyén lévő, nagy kiterjedésű terület volt. Sok vérszomjas, hús-marcangolásra kiéhezett vadállat lakott arrafelé.

Dorian zsebre vágta a telefonját, és erőltetett iramban rohanni kezdett. Vaughn nem határozta meg pontosan a célpont helyét, ezért az biztosan nyilvánvaló volt. Vagy jól látható, vagy hangos, vagy jellemző szagú. Dorian nagyon remélte, hogy a két utóbbi eset közül az egyik, az éj ugyanis egy órája szállt le az erdőre, a holdat pedig felhők takarták, így a látási viszonyok nagyon rosszak voltak. Dorian szeme ugyan éles volt, akár egy leopárdé, de még egy leopárd alakváltó sem volt képes varázslatos módon megtalálni a tűt egy hatalmas szénakazalban.

Persze lehet, hogy hiába aggódott ezen.

Mert ha valóban volt ott valaki, az illető nagyon nagy szarban volt éppen. A Ligetben élt egy agresszív hiúzfalka. Igazi állatok, nem alakváltók. Márpedig ha valaki provokálta őket, azok nagyon gonosz kis szemetek tudtak lenni. Ha a célpontja elkövette ezt a hibát, Dorian már csak a hatékonyan letisztogatott csontjait fogja megtalálni.

Ashaya minden irányban villogó szemeket látott maga körül. Egy helyben állt, és vagy századjára vette sorra a lehetőségeit, és újra ugyanarra a következtetésre jutott: semmit sem tudott tenni. A skálán 9,9-es erősségű képessége csak orvosi volt. Nem volt semmilyen ereje, amit a harcban felhasználhatott volna, a telekinézisnek vagy a bénító telepátiának még a nyoma sem volt meg benne. A Tp-képessége alig volt 1,1 – es erősségű, éppen csak elég arra, hogy fenntartsa a kapcsolatát a Mentálhálóval.

Megpróbálhatta volna használni ezt a pici telepátiát, de csak néhány másodpercre tudta volna megzavarni vele a támadóit. Hátra akart nyúlni az elektrosokkolóért, de abban a pillanatban, hogy megmozdította a kezét, fogak csattantak mellette éles hanggal. Már azon csodálkozott, miért nem támadtak még rá az állatok.

Körülnézett, és ekkor erre a kérdésére is megtalálta a választ. A közeli fák törzsén hatalmas karmok nyomai látszottak. Valami nagy ragadozó haladhatott át erre nemrégen, és a jelenléte még érezhető volt, ezért haboztak ezek az apróbb állatok. De ez nem sokáig tarthatta őket vissza. Ashaya meleg, élő zsákmány volt, és a támadók el akarták kapni.

Gondolkodj, Ashaya! Magára erőltette az Elcsendesedés nyugalmát. Mit tenne a helyében Amara? De ez a kérdés butaság volt, egy pillanat alatt el is vetette. Hiszen Amarának más képességei voltak, és másként gondolkozott, mint ő. De mije volt neki?

Orvosi képességek. Alapvető telepátia. Alapvető pszichometria. Néhány más, passzív mentál képesség. Semelyik sem használható ebben a helyzetben.

Az állatok, talán macskák egyre közelebb húzódtak hozzá, az erdő talaját borító, száraz növények között halkan suhogtak a karmaik.

A mentális képességeken kívül milyen volt még Ashayának?

Éles elméje, jól karbantartott teste… és a gyorsasága mint genetikai adottság.

Ezzel csak egy baj volt: a támadói gyorsabbak voltak nála.