UTÓSZÓ

   Wolfgang Kies és Dr. Raven történetei több okból is különlegesek számomra. Bár valószínűleg ezekről a karakterekről írtam a legkevesebbet legalábbis a BattleTech és Star Wars munkáimmal összehasonlítva Farkas és Holló (Raven) aránytalanul nagy helyet foglal el az olvasók emlékezetében. Még a Star Wars regények dedikálása közben is legalább egy ember mindig megkérdezte: „Ó, tényleg, és nem fogsz valamikor könyvet írni azokról a Shadowrunos fickókról?" És mindezt évekkel azután, hogy a magazinok és könyvek, amelyekben a novellák megjelentek, megszűntek, vagy elfogytak.
    Először 1989 márciusában, a kifejlesztésekor hallottam a Shadowrunról. Éppen Chicagóban jártam, hogy a FASA-val tárgyaljak a Renegade Légion szerepjáték szerkesztéséről, de Jordán Weisman szóba hozta az SR-t, megtöltve a képzeletem mindenféle képekkel és más érdekes dolgokkal. Egy szerdai napon tértem vissza Phoenixbe, de nem tudtam kiverni a fejemből a hallottakat. Egy író számára különösen, ha a megbízásai között semmi nincs, amelynek köze lenne a Shadowrunhoz ez nem igazán előnyös dolog.
    Körülbelül hat hónappal azelőtt az ügynököm, Ricia Mainhardt megkért, hogy állítsak össze egy gyűjteményt egy ember kalandsorozatáról, melyet talán értékesíthetünk. Gondolkodtam a dolgon, és bár elsőre elvetettem, még mindig ott motoszkált elmém egyik hátsó zugában. Végül úgy döntöttem, egy csapatnyi hősről fogok írni, akiket egy zseni irányít valami olyasmire gondoltam, mint Doc Savage és a kollégái. A különbség annyi lett volna, hogy az én történeteimet az egyik tag meséli el saját nézőpontjából, valahogy úgy, ahogy Dr. Watson vagy Archie Goodwin Sherlock Holmes, illetve Nero Wolfe kalandjait. Ez a nézőpont lehetővé tette, hogy a zseni valóban zseni maradjon, az olvasó pedig együtt éljen a történettel. Ugyanazon a héten, péntek éjszaka Lizzel elmentünk a Fiddler's Dreambe ez egy kávéház Phoenixben, ahol folk énekesek lépnek fel. Emlékszem, teljesen visszahúzódtam magamba; hallottam a kinti zenét, de közben millió mérföldes távolságban jártam. A Shadowrun újra előmerészkedett a háttérből, és rengeteg kép suhant át az agyamon. Hirtelen megjelent előttem egy Rolls Royce, de a motorháztetőn nem egy szárnyas nő volt, hanem egy holló. És abban a pillanatban megláttam az RR monogramot is a holló alatt, és azonnal tudtam, hogy az autó Richárd Ravené Dr. Richárd Ravené -, egy indián származású tündéé, aki mellesleg felső ligás árnyvadász.
    Raven tökéletesen beleillett az elképzelt kalandsorozat szereplői közé, és már azt is tudtam, hogy a férfit, aki lejegyzi közös kalandjaikat, Farkasnak fogják hívni. Az is egyértelmű volt, hogy Farkas valamiféle farkasember legalábbis ő ezt hiszi magáról -, de arról fogalmam sem volt, hogy erre van-e lehetőség a Shadowrun világában. De ez egyelőre nem számított két karakter a helyére került, és az általam elképzelt világ kezdett összeállni.
    Szombaton felhívtam otthon Jordánt, és feltettem neki néhány kérdést a világ hátteréről. Vasárnap egy tízórás, maratoni munkaszakasz alatt elkészült a Szoros játék. Hétfőn el is küldtem a FASA-nak azzal a magyarázattal, hogy ez lesz a készülő Shadowrun könyvem első darabja.
    Ez annál is figyelemre méltóbb volt, mivel a szabályokban még meg sem állapodtunk.
    A hét végére megírtam a Higany szajonárát, a hónap végére pedig a „Ha szörnyként nem sikerül..." is elkészült. Farkas mindvégig ott volt a fejemben, de sajnos szembe kellett néznem minden író alapvető problémájával: ha pénz akarsz kapni, olyan dolgokat kell alkotnod, amiért meg is fizetnek. Egy időre átváltottam a Rengade Légionra, és Farkas volt olyan kedves elengedni maga mellől.
    Azon a nyáron a Shadowrun felkerült a GenCon publikálási listájára, és Jordán úgy döntött, nagy szükségünk volna egy SR antológiára, amelyet összefüggő történetek sorozataként képzelt el. Kidolgoztuk a hátteret, kitaláltuk a főbb pontokat, amelyeket a történeteknek érinteniük kell, és összehívtuk az írókat. Jordán Róbert Charrette-et jelölte ki az első novella írójának, és nekem kellett lezárnom az antológiát. Mindenki más megkapta a fontosabb történeti elemeket, melyeket bele kell venniük saját írásukba, és elkezdődött a verseny az idővel. A GenConra megvolt az antológia első vázlata. A kritikus pontokat a Madersben, egy bőséges vacsora mellett simítottuk el.
    Az antológia utolsó harmadát az én két novellám alkotta. Az első, a ,Would It Help Ifi Said I Was Sorry?" valójában nem is Farkas novella. Főszereplői Cikk és Cakk, vagy ,yas" Mike és Tigris, ahogy magukat hívják. A második történet viszont ízig-vérig Farkasról szól. Az „It's Ali Done With Mirrors" az ebben a könyvben a Tűz Éjszakája néven említett esemény krónikája. Időben mindkét sztori a Szoros Játék és a Higany Szajonára között játszódik.
    Miután megírtam a történetet, mely szerint Seattle belvárosának egy része megsemmisül, a valóságban is ellátogattam a városba. Az utazás rengeteg élményt tartogatott. Különösen elégedett voltam, hogy pontosan a megfelelő helyeken emelkedtek, illetve lejtettek az utcák pedig ez csak találgatás volt részemről, az óceán fekvése alapján.
    Ezen a ponton úgy tűnt, hogy nem lesznek újabb Farkas és Holló történetek egészen addig, amíg meg nem jelent egy regény, melyet már én is nagyon vártam. Az első három Shadowrun regény megírásának jogát Bob Charrette kapta ennek így is kellett lennie, hiszen ő volt a játék egyik tervezője -, de reménykedtem benne, hogy hamarosan én is sorra kerülök, mivel a ROC ekkor kezdte el a FASA Shadowrun és Battletech könyveinek kiadását. Első esélyem egy SR regényre azonban elúszott, mert a FASA-nál dolgozó Sam Lewis úgy gondolta, teljesen leköt a BattleTech program. Akkoriban évente egy könyvet írtam a FASA-nak, és Sam azt szerette volna, ha az a könyv a BattleTechhez készül.
    Körülbelül abban az időben, amikor ez a döntés megszületett, utcára került az antológia. Engedélyt kértem a FASA-tól, hogy feltehessem a Genie hálózat játékos fórumára a Szoros játékot, hogy ízelítőt adjak a Shadowrunból, és ezzel is segítsem az antológia eladását. Miután elküldtem, Loren Wisemannal, az egykori Game Designers' Workshop munkatársával telefonos megbeszélést folytattunk. Loren elmondta, hogy magazinjuk, a Challenge következő száma éppen kiadás előtt áll. Most éppen le vagyok foglalva, válaszoltam. Loren azt mondta, az nagy kár, mert szívesen közölnének valamilyen novellát tőlem. A novella már egészen más kérdés, feleltem. (Mivel a Challenge azelőtt sosem közölt novellákat, én azt hittem, Loren valamilyen cikket vagy kalandot vár tőlem.) Megmutattam neki a Szoros játékot, ezt azonnal le is töltötte, és egy héten belül bekerült a Challenge-be.
    Gyorsan küldtem nekik egy példányt a „Higany szajonárá"-ból, arra szintén vevők voltak. 1990 tavaszán megírtam a Digitális kegyelem című novellát, és azt is lehozta a Challenge. Nyáron a FASA kérésére megírtam a ,JSetter to Reigri, afféle bemutató reklámanyagként, amelyik az Originnál jelent meg. A történet bemutatta Zöld Lucifert, és egy kis színt adott a háttértörténetének. Mivel nem akartam, hogy egy jó karakter veszendőbe menjen, következett a Számvadász, ahová belevettem Dempsey-t is, Loren Wiseman karakterét. Munkabeosztásom miatt körülbelül egy év telt el, mire újabb Farkas és Holló novellát írhattam. A Digitális kegyelem megírása óta tudtam, hogy Albion karakterét vissza akarom hozni, és hogy Farkasnak kell megoldania a novella folytatásában felbukkanó rejtélyt. A nyitó jelenet megvolt, de nem tudtam, hogyan folytassam a történetet. Aztán egy nap a Destiny Deckkel játszadoztam (Dennis L. McKiernan és Peter Bush tervezték), és egymás után fordítottam fel a kártyákat, hogy lássam, hová fejlődik a kaland. A Destiny Deck nagyszerű eszköz játékkalandok tervezésére, és ez esetben Albion története a kártyákon lévő szövegek alapján került a helyére. Megszületett tehát a Vadászható préda, de elég hosszúra sikeredett. A Challenge beleegyezett, hogy két számban hozzák le.
    1992 elején úgy nézett ki, végre sikerül nyélbe ütni egy szerződést egy Shadowrun regény megírásáról. Sam Lewis javaslatára felvetettem, hogy a könyv elejére betennék egy-két novellát, és ezekből szőnék végül egy nagy, hosszú kalandot. Nyugodtan hátradőlve vártam a választ, de mielőtt a FASA jelentkezett volna, az ügynököm értesített, hogy a Bantam Books szerződést ajánlott két fantasy regényre, köztük a „Once a Hero"-ra. Pályafutásomnak ezen pontján jobb ajánlatot nemigen kaphattam volna. Mivel két madár már a kezemben volt, felhívtam Sam Lewist, és közöltem vele, hogy a bokorban lapuló madarat inkább nem hajkurászom tovább.
    Sam ezt válaszolta: „Tehát ha jól értem, lemondod a könyvet, amelyiket felajánlottunk neked." A Bantamhoz való kötődésem miatt kénytelen voltam ezt tenni. Ha a FASA szerződése előbb lett volna a kezemben, eltolom a Bantamos munkát, de a könyvkiadásban mindig számítani kell ehhez hasonló komplikációkra.
    Ezen a ponton az egész ügy kezdett szürreálissá válni Farkas és Holló szempontjából. 1992 tavaszán Lizt és engem meghívtak a Salt Laké Cityben megrendezett Conduit 2-re. A sztárvendég Roger Zelazny volt, egy olyan ember, akire már évtizedek óta felnéztem. Reménykedtem benne, hogy sikerül közelebbről is megismernem az ilyen rendezvényeken a más városokból érkezett vendégeket gyakran összesodorják a körülmények. Bár sikerült néhány szót váltanom vele, egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy igazán közel kerültünk volna egymáshoz, és meglehetősen csalódtam saját magamban, amiért nem sikerült mélyebb benyomást tennem rá.
    Ugyanazon év szeptemberében Roger Phoenixbe érkezett, mint a CopperCon meghívott vendége. Következő héten Roger, Jennifer Robertson, Liz Danforth és én mindannyian hivatalosak voltunk a Wolfconra, Mississippibe. Mivel előző évben már jártam a Wolfconon, tudtam, milyen kicsi és bensőséges hangulatú rendezvényről van szó, és igazán szánalmasnak éreztem volna magam, ha nem ismerem meg jobban Rogert még a távozásunk előtt. A CopperConon sikerült jobban bemutatnom magam neki, és így indultunk a Wolfconra.
    Amikor besétáltam a zöld szobába, hogy átvegyem a kitűzőmet, az egyik székből Roger állt fel.
- Hé, örülök, hogy látlak! mondta, és bemutatkozásként hozzátette: Roger Zelazny. Remek. Tényleg. Mintha elfelejtettem volna a nevét.
    Motyogtam valami köszönésfélét, és kezet ráztam vele. Aztán azt mondta:
- Egy barátom küldött nekem néhány Shadowrun történetet, amit te írtál. Igazán tetszettek. Remek karaktereket alkottál.
    Ez a néhány mondat két dologról győzött meg:
- Tényleg van Isten.
- A jelek szerint sikerült a kedvében járnom.
    Tehát Farkas és Holló tette lehetővé számomra, hogy barátságot kössek Roger Zelaznyvel. A történetek arra ösztönözték Rogert, hogy megkérjen, vegyek részt a Forever After című novellasorozatának megírásában, amely az egyik legutolsó munkája volt korán bekövetkezett halála előtt. A Különleges játékos című novella pedig a „Tip-Off " előzményéül szolgált, amit Roger Wheel of Fortune antológiájába írtam.
    Bár a Különleges játékossal eljátszadoztam az évek folyamán, egészen addig nem nyúltam Shadowrun történetekhez, amíg Rodney Knox nem lett a Shadowrun Fan Club magazinjának, a Kagenek a szerkesztője. Rodney megkérdezte, írnék-e neki egy Farkas és Holló történetet, én pedig beleegyeztem, arra gondolván, hogy végre befejezem a KJ-t. Ahogy egyre jobban közeledett Rodney határideje, és kezdtem rájönni, hogy nem fogom időben befejezni a novellát, elővettem az egyetlen kész F&H kéziratot, és újraírtam belőle a „Ha szörnyként nem sikerül..."-t. Az eredeti változat durvább és sokkal sötétebb; de a mostani változatot sokkal jobban szeretem.
    A „Szörny" két részben jelent meg a Kage-ben, de a magazin 1994ben megszűnt. Nagyon kevesen olvasták a novella mindkét felét, így minden szándék és akarat ellenére az 1992-es ,Vadászható préda" óta nem jelent meg új Farkas és Holló történet.
    A hosszú kimaradás ellenére folyamatosan kérdezősködtek nálam a történetekről. Megpróbáltam felkelteni a FASA vagy a ROC érdeklődését, hogy a novellákat összegyűjtsék egy antológiába, de a novellagyűjtemények ritkán mennek olyan jól, mint a regények.
    (Ezért ez a könyv sem antológia. De nem ám. Hanem novellafüzér.
    Bár a különbség nem nagy, reménykedünk benne, hogy a bevételi adatokon meg fog látszani.) Az eladási problémák miatt a FASA és a ROC is habozott, én pedig meg is feledkeztem egy időre a dologról, mert belevetettem magam a Star Wars világába.
    Mások azonban nyilvánvalóan nem felejtették el. Amikor Mike Mulvihill lett a Shadowrun egyik fejlesztője, többen érdeklődtek nála Farkas és Holló felől. Még az interneten is láttam, hogy sokan Farkas és Holló regényt szeretnének olvasni. 1996 nyarán, az Origins találkozón, amikor Mike-kal együtt beszálltunk a liftbe, hogy ebédelni menjünk, kérdéseket tett fel az SR novelláimmal kapcsolatosan. Elmondtam neki, hogy csaknem egy teljes könyvnyi anyag áll készen, és hogy Heyne, a FASA német kiadója érdeklődik egy gyűjtemény kiadása felől.
    Egyik dolog vezetett a másikhoz, és a végeredményt itt tartod a kezedben. Végül befejeztem a Különleges játékost, és beillesztettem a helyére a kronológiába, pontosan oda, ahová terveztem. Néhány részletet tisztáztam, bizonyos fejezeteket átszerkesztettem (vagy visszaállítottam a Challenge kiadás alapján), a többi pedig már történelem.
    Nagyon sokan legyenek akár írók, akár kritikusok, akár elméleti szakemberek azt hangoztatják, hogy egy író karakterei magát az írót jelenítik meg; és mivel Farkas történetei egyes szám első személyben íródtak, könnyű lenne azt feltételezni, hogy Farkas valamiképpen az én idealizált másom. Pedig nem így van. Farkas olyan dolgokat úszik meg ép bőrrel, amikbe én biztosan belehalnék. És bár elismerem, hogy az autóját nem utasítanám vissza, az árnyvadász karriert és a Lopakodó Kölyökhöz hasonló barátokat könnyedén magam mögött tudnám hagyni.
    Az egyik legjobb dolog a Farkas nézőpontjából való írásnak az, hogy az agyam ilyenkor sokkal szellemesebb, cinikusabb és ravaszabb megjegyzéseket tud előállítani, mint egyébként. Mintha azáltal, hogy Farkas szemén keresztül nézem a világot, előbújna belőlem a humor és az abszurd iránti érzék. Néha még én is felkuncogok, minden különösebb ok nélkül.
    A történetek írása közben örömmel figyeltem a saga kibontakozását. A Szoros játékban pontosan annyit olvashatsz Lopakodó Kölyökről, amennyit én tudtam róla a novella írásakor fogalmam sem volt arról, ki vagy mi ő, amikor a történet felkerült a számítógépre. Raven többi segítője is útközben alakult ki, nem pontosan azzá váltak, akiknek elképzeltem őket, vagy amilyennek a történet megkívánta volna őket, hanem inkább olyanok lettek, amilyennek lenniük kellett.
    Lynn Ingold az egyik legjobb példa erre. Soha nem szándékoztam kihozni őt a Higany szajonárából, mégis állandóan feltűnt a későbbiekben. Stabilizáló és emberi tényezőt jelentett Farkas életében, ez pedig lehetővé tette főszereplőm számára, hogy egyre nagyobb irányítást szerezzen Öreg Farkas felett. Mivel Farkas élete részben küzdelem Öreg Farkas befolyása ellen, ez a tény még erősebbé és jelentősebbé teszi Lynn karakterét.
    Valójában persze ez csak egy múló epizód, mégis megmutatja, hogy a történet karakterekről szól, és még egy ilyen univerzumba helyezett történetnek is lehetnek fejlődő karakterei. Azt gondolom, az évek során a pozitív visszajelzések jó része nem annak szólt, hogy mit tettek vagy fognak tenni ezek a karakterek, vagy hogy kit öltek, szöktettek meg, esetleg robbantottak fel, hanem hogy kik ők valójában, és mennyire kedveljük őket, vagy éppen félünk tőlük.
    így az egyetlen megmaradó kérdés, amelyre válaszolni kell, a következő: lesz még több Farkas és Holló történet? Egyetlenegy van teljesen készen; a többi még csak ötlet és töredék. Ám biztos vagyok benne, hogy Farkas valamikor nyugtalankodni kezd, és rákényszerít, hogy befejezzem őket.
    De éppen ez az, amit kedvelek Farkasban hogy nem lehet kordában tartani. Addig jár hozzád, amíg rád nem kényszeríti az akaratát. És egészen bizonyos, hogy a többi történettel kapcsolatban is el fogja érni, amit akar.
    —Michael A. Stackpole
Phoenix, Arizona