3

    Roberts titkárnője elég csinos volt ahhoz, hogy fontolóra vegyem a megtérést persze csak ha hajlandó elvégezni velem némi misszionárius munkát. Amikor felértem a lépcsőn a harmadik emeletre, ragyogó mosolyt villantott rám, de figyelmét elterelte az íróasztala szélén helyet foglaló hústorony. A fickó nyilvánvalóan segíteni akart neki, de ha a tekintettel ölni lehetett volna, akkor a nő pillantása gyorsabban elhamvasztja a tagot, mint ahogy ki tudnám mondani: „Ámen.”
    Megköszörültem a torkom, és a kitűzőjéről leolvastam a nevét.
- Jó estét, Miss Crandall. Wolfgang Kies vagyok. Találkozót beszéltem meg Dr. Robertsszel.
    Az óriás lecsúszott az asztalról, a titkárnő pedig szabályosan kivirult.
- Igen, tudok róla, Mr. Kies. Háromnegyed hétre. Percre pontosan érkezett. Még a szeme is mosolygott, bár ez a másik fickónak láthatóan nem tetszett.
- Kapok jó pontot a pontosságomért?
- Nálam biztosan, Mr. Kies. Felnézett a férfire. Boniface testvér elkíséri önt Dr. Robertshez.
    Boniface úgy nézett ki, mint egy legyantázott gorilla vagy még inkább mint egy kisebb méretűre kovácsolt troli. Mindenesetre látszott, hogy nem érzi jól magát az öltönyében, és annak főleg nem örült, hogy kötelessége elszólítja az elbűvölő Miss Crandall közvetlen közeléből. Ingerültsége következményeképpen apró koponyájának egy rejtett zugában két elektron összeütközött egymással, és ettől hirtelen egy gondolata támadt. Ez már neki is túl sok volt, és közelebb lépett, hogy megmotozzon.
    A Viper csöve halkan koppant, ahogy egyetlen sima mozdulattal előrántottam a csúzlit, és Boniface testvér homlokának közepére rajzoltam vele Káin jelét. A gorilla a horzsolást tapogatva hátralépett.
- Csak kérd, és megkapod, Boniface. Ha viszont túl sokat engedsz meg magadnak, mártírrá teszlek.
    Saját súlyánál fogva hagytam előrebukni a pisztolyt, hogy a sátorvason himbálózzon a mutatóujjamon. Boniface utána kapott, de egy gyors mozdulattal áthúztam a keze alatt, és letettem Miss Crandall asztalára.
- Tartsa nekem melegen!
- A legnagyobb örömmel turbékolta.
    Boniface elindult előttem, és egy rövid folyosón keresztül Roberts irodájához vezetett. A nagy, kétszárnyú tölgyfaajtónak csak az egyik felét nyitotta ki, de még az is kétszer olyan széles volt, mint amilyet megszoktam, és mögötte lenyűgöző látvány tárult a szemem elé. Egyáltalán nem éreztem sértőnek, hogy csak „félajtós" elbánásban részesülök, mert az volt az érzésem, hogy ha Jézus visszatérne duplázni, még neki sem nyitnák ki mindkét ajtószárnyat.
    Az első dolog, ami a szobában feltűnt, a fal drága faburkolata volt, valamint a polcokon sorakozó megdöbbentő számú bőrkötéses könyv. Roberts tiszteletes a jelek szerint komoly mennyiségű nujent áldozott rá, hogy a régi világ tiszteletreméltó hangulatát varázsolja irodájába. A nyugati fal kizárólag üvegből készült, a kilátás az Öbölre még Öreg Farkast is lenyűgözte. Ha mutatnak egy képet erről a helyről, és megkérdik, hogy szerintem egy magas rangú cégvezető vagy egy szegénységet prédikáló igehirdető irodája-e, két lehetőségből is biztosan elhibáztam volna.
    Körülbelül két másodpercet vett igénybe, hogy végignézzek a helyiségen, és Öreg Farkas sürgető vonyítására felülvizsgáljam eddigi álláspontomat. Eddigre a több száz szál szegfű illata elszánt ostromot indított a szaglószervem ellen. Boniface feje tetejének kivételével a helyiség összes vízszintes felületén különböző színű szegfűkkel tömött vázák álltak. Eszembe jutott a műérzet chipen a tiszteletest körülvevő növényerdő, de a háromdimenziós valóság mellett még az az élmény is eltörpült.
    A legszínesebb gazok Roberts hajtókájának gomblyukában tanyáztak. Az asztal mögött álló tiszteletes a kezét nyújtotta.
- Isten hozta, Mr. Kies.
    Kezet fogtam vele, és nyugtalanítóan erősnek találtam a szorítását. Általában már a kézfogás alapján megítélem az embereket, de Robertsé túlságosan határozottnak és begyakorlottnak tűnt. Apró kis különbség volt, és talán képes is lettem volna levetkőzni az iránta érzett általános ellenszenvemet, de az volt az érzésem, hogy csak megpróbálja eljátszani az átlagos fickó szerepét.
- Köszönöm, hogy ilyen hamar fogadott. Ledobtam magam az íróasztala előtti székbe. Boniface előbbre hömpölygött, és megállt mögöttem, de úgy döntöttem, ügyet sem vetek rá. Elnézését kell kérnem a kellemetlenségért, ön bizonyára nagyon elfoglalt ember. Roberts bólintott, és bátorító mosolyt villantott rám.
- Hogyan is utasíthattam volna el a találkozót, amikor az üzenetében az állt, hogy azokról a pusztulati gyermekekről akar velem beszélni? Mosolya kiszélesedett, és mellé még a karját is széttárta. Természetesen hallottam az ön Dr. Ravenéről. Bár sosem volt alkalmam az ön területén dolgozó szakember szolgálatait igénybe venni, igen pozitív hírek terjengnek a főnökéről. Az alsóbb osztályokba tartozók körében iránta tanúsított bizalom segített eloszlatni minden aggályomat az indítékaival kapcsolatban, azonban be kell vallanom, nem számítottam rá, hogy Raven ebben az ügyben csatlakozni fog hozzám.
  
   Hátradőltem a párnázott bőrszékben.
- Igazán nem szívesen gázolok a lelkébe, Roberts tiszteletes, de nem azért vagyok itt, hogy felajánljam Raven segítségét a gyermekek ügyében. Mint tudja, a Pusztulatban hordányi hajléktalan kölyök él, és a legtöbben örömmel fogadnák az ön segítségét. Ezek a gyerekek azonban nem kérnek belőle. Mindössze annyit szeretnének, hogy hagyja őket békén.
    A tiszteletes felkapta a fejét, szőke hajimplantátumának ritkás, gondosan fésült tincsein keresztül megcsillant a fény koponyájának bőrén.
- Hagyjam őket békén? Hogy tehetném ezt, Mr. Kies? Sértett hangsúlya kísértetiesen emlékeztetett a műérzet chipen látott példabeszéde elejére, de már most láttam, hogy semmire sem fogok menni vele. Azoknak a gyermekeknek segítségre van szükségük, és szerintem nincsenek olyan helyzetben, hogy eldönthessék, mi a legjobb nekik. Nélkülözik az ételt, az iskolát és az iránymutatást. Nem nézhetem tétlenül, hogy elvesszenek a társadalom szemétdombján. Pártfogásunkba kell vennünk őket, hogy ezzel is példát mutassunk másoknak, és hasonló cselekedetekre ösztönözzük őket.
- Ebben Dr. Raven is egyetért önnel, tiszteletes. Felemeltem az egyik kezem, ezt látva Boniface testén remegés futott végig. Már hozzá is fogott az abban a házban lakó gyerekek ellenőrzéséhez, olyan erőforrásokat is igénybe véve, amelyekhez ön nem fér hozzá. Ki fogja nyomozni, kik ők valójában, honnan származnak, és segíteni fog rajtuk. Védelmet nyújtunk számukra a Pusztulatban, és gondoskodunk róla, hogy minden segítséget megkapjanak ahhoz, hogy az eredeti helyzetüknél magasabbra emelkedjenek.
- Valóban, Mr. Kies? Azt várják tőlem, hogy visszakozzak, amikor önök csak annyit ajánlanak, hogy olyan halakat faragnak belőlük, amelyek beleillenek abba a kis szennyes tóba, miközben én elvinném őket a Pusztulatból, és a társadalom hasznos tagjaivá tenném őket?
    Nem tetszett a kérdés megrovó hangsúlya.
- A Pusztulatban élő emberek képesek gondoskodni magukról. Koldus Betty és mások azért dolgoznak, hogy metacsalád-csoportokat hozzanak létre, és szilárd alapot teremtsenek az embereknek, ahonnan el tudnak indulni.
   Roberts úgy mosolygott, akár egy cápa.
- Lehet, csakhogy ok nem rendelkeznek olyan eszközökkel, mint én. Felállt, és egy kézmozdulattal körbemutatott irodájának pompáján. Begyűjtik a Pusztulat többi lakójának adományait, majd szétosztják, és újra szétosztják a már egyébként is apró torta morzsáit. Én azonban a gazdagoktól és a társadalom tehetősebb tagjaitól kapom a pénzt. Egyetlen adománnyal több nujenhez jutok hozzá, mint amennyit Koldus Betty és a hasonszőrűek egész életükben látnak. Azt tehetek azokkal a gyerekekkel, amire mások sosem lennének képesek.
- Csakhogy ezt a szabadságuk árán teszi. Ok nem vágynak a maga segítségére.
    Roberts megvető legyintéssel söpörte félre tiltakozásomat.
- Nincsenek megfelelő irataik. Azt sem tudják, mit akarnak. A törvény értelmében felügyelet alá kellene helyezni őket, ezért úgy döntöttem, én leszek a jótevőjük. Az én példámon felbuzdulva nyájam más tagjai is gyermekeket fognak örökbe fogadni a Pusztulatból, és fokozatosan újjáépítjük ezt a társadalmat. Szemem zöldből lassan szürkébe váltott, ahogy egyre jobban felhergeltem magam.
- A saját maga képére akarja formálni azokat a kölyköket? A jó tiszteletes azonban úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdésemet, és az iroda üvegfalához sétált. Ahogy háttal nekem megállt, a lemenő nap vörös fénykoszorúval övezte sziluettjét. Az árnyék keskenyebbé vált, majd megint kiszélesedett, amikor felém fordult.
- Hisz ön Istenben, Mr. Kies?
- Nem egészen értem, mi köze ennek a mostani ügyhöz.
- Dehogynem, nagyon is jól érti, és a válaszát ?nem"-ként értelmezem. Mint tudja, én viszont hiszek Istenben. Hiszek egy könyörületes és megbocsátó Istenben, aki ugyanakkor megköveteli az emberektől, hogy megdolgozzanak az üdvözülésükért. Egykor én is ugyanolyan voltam, mint azok a gyermekek... vad, magányos, és dühös az egész társadalomra. Aztán Isten választás elé állított: örök kárhozat, vagy az élet vele. Talán először tekintettem távolabbra az aznap esti vacsorámnál, és az egész életemre kiható döntést hoztam. Az árnyalak fáradtan horgasztotta le a fejét.
- Ám a választásomért nem kis árat kellett fizetnem. Az én Istenem megköveteli tőlem, hogy minél több embernek segítsek rátalálni a hozzá vezető útra. A Sátán királysága 201 l-ben megkezdte évezredes uralkodását a Földön a változást az első sárkány felbukkanása jelezte Japánban. A mágia a Sátán akaratának megnyilvánulása. Az én dolgom és kötelességem pedig, hogy teljes erőmből megpróbáljak véget vetni a Sátán uralmának, és ezt is fogom tenni!
    Hangjának ereje fanatikus elkötelezettségről árulkodott az iránt, amit ő Istentől kapott küldetésnek látott, de valahol mélyen éreztem, hogy ez az egész csak színjáték.
- Azt hiszem, nincs miről tovább beszélnünk, Roberts tiszteletes. Megpróbáltam felállni a székből, de két erős kéz visszanyomott a helyemre.
- Nem mész sehová, amíg Roberts tiszteletes engedélyt nem ad rá. Elmém egy hátsó zugában, a sötét barlangban, ahol a Farkas szellem lakozott, Öreg Farkas üvöltve követelt vért és gyilkolást. Kitartóan ostromolt, hogy engedjem át neki az irányítást. Azt ígérte, egy pillanat alatt az elemi őrjöngés eszközévé alakít. Olyan igazságot és törvényt mutatok nekik, amely már korokkal a nevetséges kis istenük előtt is létezett. Nyugalmat erőltettem magamra, de hagytam, hogy Öreg Farkas dühe érződjön valamelyest a hangomon.
- Larry, szokta gyakorolni a hittel való gyógyítást?
    Roberts egy pillanatra mozdulatlanná dermedt a hangsúlyomtól, aztán bólintott.
- Természetesen.
- Helyes. Boniface-nak három másodperce van rá, hogy levegye rólam a mancsát, különben szüksége lesz minden gyógyító tudományára, amennyit csak össze tud szedni.
    A hittestvér szorítása tovább erősödött.
- Kettő.
    Roberts intett Boniface-nak, aki vonakodva bár, de elengedett. A tiszteletes visszatért az asztalához, és helyet foglalt.
- Boniface testvér talán egy kicsit túlbuzgó, de ez elmondható Krisztus minden harcosáról.  Jámboran mosolygott, de a burkolt fenyegetést nem lehetett félreérteni.
    Lassan felálltam, és kisimítottam az öltönyömet, miközben Bonifácé az ajtóhoz lépett, és szolgálatkészen kinyitotta nekem.
- Talán el sem hiszi, Larry, de valóban tisztelem azokat az embereket, akik figyelnek a Béke Hercegének üzenetére. Azonban az a véleményem, hogy a maga fejében egy kicsit összekeveredtek a betűk. Hadd tegyem önnek egyértelművé, amit mondani akarok: hagyja békén azokat a kölyköket!
    Roberts elmosolyodott, és jobb kezét ugyanarra a Bibliára helyezte, amelyet a felvételen is láttam.
- Értem, amit mond, Mr. Kies, de nem téríthet le választott utamról. Erre a szent Bibliára esküszöm, hogy segíteni fogok nekik. Nem vonom vissza a szavam.
   Kikaptam a könyvet a keze alól, és láttam, hogy minden vér kifut az arcából, amikor felütöttem az oldalakat. A borító belső oldalán, a hófehér papírt elcsúfító tintanyomok között különös, idegen szimbólumok sorakoztak, amelyeket ugyanúgy nem tudtam értelmezni, mint a Biblia passzusait. Az előzéklapon a következő szöveg állt: „Drága Tinámnak, akit az örökkévalóságig szeretni fogok. Andrew Colé" ám ez még kevesebb jelentéssel bírt számomra, mint az érthetetlen szöveg.
    Megpróbálta elragadni tőlem a Bibliát, de hiába próbálkozott, mert hátrahúztam a kezem. Amikor tekintetem összekapcsolódott az övével, megrándult az arca.
- Tekintse ezt egy idézetnek a Jelenések második könyvéből: ?És a Farkas azt mondta a Prédikátornak: ha kívánod az Apokalipszist, ne térj le utadról.”
    Visszadobtam a Bibliát az asztalra, és az egyik vázából kihúztam egy szál szegfűt. Bedugtam a szárát az öltönyöm gomblyukába, majd sarkon fordultam, és faképnél hagytam a tiszteletest, aki reszketve szorította magához a Bibliát. Egyenesen az ajtó felé indultam, de Boniface megragadott, és egy rántással szembefordított magával, mielőtt még elhagyhattam volna az irodát.
- Mi még nem végeztünk. Bár háttal állt az ablaknak, a napfény csak annyit tett vele, hogy egy nagy fülű árnynak mutatta. A hangjában bujkáló fenyegetés miatt azonban már inkább egy nagy fülű árnyékbohócnak tűnt.
    Lassan, megfontoltan bólintottam, és hagytam, hogy Öreg Farkas feltöltse testem a megfelelő mértékű erővel és gyorsasággal.
- Igazad van, Boniface. Mit szólnál hozzá, ha odakint rendeznénk le?
     Mosolya annyira kiszélesítette az arcát, hogy szinte eltakarta a fülét.
- Oké, odakint.
    Mindkét kezem felrántottam, és mielőtt meglepetésében felkiálthatott volna, a hónaljánál fogva megemeltem, és belevágtam az ablakba. Az üveg a feje körül hálószerűen megrepedt, majd a következő pillanatban millió darabra robbant. Csillogó üvegszilánkok záporoztak a szőnyegre, miközben Boniface eltűnt a képből. Egy másodperccel később az ajtó melletti asztalról lekapott szegfűkkel teli váza is követte őt az utcára.
    Megtöröltem a kezem a függönyben.
- Bocs, hogy elrontottam a kilátást. További szép napot!
   
    Odakint, miután becsuktam magam mögött az ajtót, nem kerülte el a figyelmemet, hogy Miss Crandall alig tudja visszatartani mosolyát. Az asztalon odacsúsztatta elém a stukkeremet.
- Nagyon köszönöm.
- Szívesen, Mr. Kies. Isten önnel!
- Köszönöm, Miss Crandall. Valamelyik biztosan velem van.