1

    Amikor arra kerül a sor, nem egyszerű elmondani a nőnek, akit feleségül akarsz venni, hogy te valójában farkasember vagy. Ha a maffia bérgyilkosa lettem volna, vagy a jakuzának végeztem volna tisztogató munkát, esetleg orvvadászattal foglalkoztam volna Tirben, azt sokkal könnyebb lett volna bevallani. Csak megfogtam volna Lynn kezét, és azt mondom: „Nézd, valamit tudnod kell rólam. Elkövettem néhány helytelen dolgot az életemben, de ennek most vége.”
    Igen, az sokkal könnyebb lett volna. Bevallás, néhány könnycsepp, egy kis ölelkezés, csókolózás, azután egy „hozzád megyek, Farkas", és kész is. Nem mintha már végigjártam volna ezt az utat, de nagyon jól tudtam, hogyan működik. A nők mindig csábítónak találják az őszinteséget talán mert az udvarlási szakaszban oly kevés részük van benne. Emellett olyan sokat jelentettem Lynn-nek, hogy a kikosarazás lehetőségének még a gondolata sem merült fel bennem.
   Ám ez csak abban az esetben lett volna érvényes, ha azt vallom be, hogy tömeggyilkos vagyok, vagy valami hasonló. Csakhogy farkasembernek lenni ennél sokkal rosszabb. Lynn biztosan megpróbálná megérteni, és tudtam, hogy miatta érdemes tennem egy próbát az igazsággal. A szülei azonban teljesen más lapra tartoztak. Szinte láttam magam előtt, hogy meghívnak magukhoz vacsorára, és elmondom nekik, mi a helyzet.
- Ez nagyon érdekes, kedvesem mondaná udvariasan Blanche Ingold. Ez azt jelenti, hogy ne használjuk az ezüst étkészletet? Phil valószínűleg használná az étkészletet, és biztosan nem lenne túl nehéz találnia egy fegyverkovácsot vagy lőszerkészítőt, aki a megfelelő formába öntené neki. Kedveltem Philt, és ő is engem, de attól még ott állna az ajtóban puskával a kezében, hogy távol tartson engem a lányától. Ezért igazából nem is hibáztattam. Senki nem szeretne papírszánt venni karácsonyra az unokájának.
   A telekom sípolása rángatott ki gondolataim önsanyargató, depressziós forgatagából, amely már két teljes órája kínzott. Hangosan káromkodtam, amikor láttam, hogy csak egyetlen e-mail Raventől. Szerettem volna beszélni vele az üzenetről, amit korábban küldtem neki. Két gombnyomással dekódoltam a levelet, és gyorsan átfutottam a képernyőn legördülő sorokat.
   
    Farkas Lopakodó Kölyökkel, Elektro Tómmal, Tarkkal és Valkűr Valerievel elugrattunk Oak Harborba, hogy egy kicsit jobban utánanézzünk Mr. Sampson ügyeinek. Nem tudom, mikor érünk vissza. Szívből támogatom, hogy továbbra is gondoskodj Lynn Ingóidról, mert nem szeretném, ha újabb kísérletet tennének az elrablására.
- A visszatérésem után majd beszélünk az üzenetedről. Örülök, hogy boldog vagy, barátom.
Raven

    Miközben az üzenetet olvastam, két gondolat viaskodott bennem egymással. Egy kicsit meg voltam bántva, amiért Raven nem vitt engem is magával a nyomozásra. Elvégre én voltam a leghosszabb ideje életben lévő szövetségese, és olyan képességekkel rendelkeztem, amelyekkel Lopakodó Kölyök és Elektro Tom összes kibernetikus beültetése sem vetekedhetett.
   És ami még ennél is fontosabb, én ajánlottam a figyelmébe elsőként az egész Sampson ügyet. A Halloweenerek, az egykori lakhelyemet uraló banda saját magán kívül igazából soha nem jelentett komolyabb veszélyt senkire. Ez különösen a néhány évvel ezelőtti Tűz Éjszakája után bizonyosodott be, amikor a 'weenereket kegyetlenül megtizedelték. Több mint egy évbe került, hogy visszanyerjék erejüket, és még akkor is harcolniuk kellett egykori területeik visszaszerzéséért.
    A háború nem állt jól, ami nem is volt meglepő, mert még mindig Vörös Charles vezette a 'weenereket. Aztán megjelent egy hatalmas termetű, hosszú, szőke hajú fickó, aki már az arroganciájával is képes volt megállítani a felé repülő lövedékeket, és elkezdett parancsokat kiadni. Charles méltósággal fogadta lefokozását, és miután kijött a kórházból, minden erejével támogatta Mr. Sampsont a 'weener területek visszaszerzésében.
   Jómagam sosem voltam túl jó viszonyban a Halloweenerekkel, és Vörös Charles szemében én voltam az az ember, akit felelőssé lehetett tenni a banda hanyatlásáért. Tudtam, hogy ennek nem sok köze van a valósághoz, de Charles hitének fenntartásával legalább távol tartottam őt azoktól, akik valójában megtörték a 'weenereket. Raven természetesen támogatott, ami azzal járt, hogy Charles morgolódott egy kicsit, de nem harapott többé.
   Aztán feltűnt Sampson, és a 'weenerek egyre agresszívabbá váltak. Raven úgy döntött, utánanéz, mit lehetne tenni, hogy egy kicsit elbátortalanítsa őket, és így került sor Mr. Sampson lenyomozására. Nyilvánvalóan talált valami nyomot, ami Oak Harborhoz kötötte Sampsont, és örültem, hogy Raven a fickó nyomába vetette magát. Ezzel együtt úgy éreztem magam, mint akit megbüntettek, pedig nem is követtem el semmi rosszat.
    Egy másodpercre elgondolkodtam. Farkas, azt a reggeli, Ravennek küldött üzenetedet nem lehet éppen semminek nevezni.
    Az üzenetben az állt, hogy végre rászántam magam Lynn kezének megkérésére, és ezen okból fel kell bontanom Ravennel és a többiekkel a munkakapcsolatot.
    Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott a doki javaslata, hogy továbbra is gondoskodjam Lynnről. Raven nagyon jól tudta, hogy hacsak ki nem tesz valahol a délnyugati sivatagban, ahonnan ő is érkezett, erőszakkal sem tudna távol tartani Lynntől. Elégedettséggel töltött el a tudat, hogy valódi örömöt talál a boldogságomban, amit ő megtagadott saját magától.
    A telekom ébresztője megszólalt, és rájöttem, hogy ha nem sietek, el fogok késni. Egy gombnyomással töröltem az üzenetet, azután visszavonultam a hálószobámba. Ott megálltam, végignéztem a szekrényben lógó ruháimon, és csalódottan csóváltam meg a fejem. Ha ezek felfedezik rajtam a kevlarmellényt, már készülhetek is az utazásra, lehetőleg minél messzebbre. Bár tökéletesen fel voltam szerelkezve ahhoz, hogy eljátsszam a jómódú szerencsevadászt, egyetlen olyan ruhám sem volt, amit a legkisebb mértékben is normálisnak lehetett volna nevezni.
    Újból megráztam a fejem. Ez azért van, mert te VALÓBAN szerencsevadász vagy, Wolfgang Kies. Az elmúlt nyolc évben Raven oldalán harcoltál azért, hogy távol tartsd az Ébredés káoszát az emberiség maradékának elnyelésétől. Te és a többiek tartottátok a frontot, hogy az átlagos emberek biztonságban legyenek a mágikus szörnyetegektől és a technológia borzalmaitól. Semmi rossz nincs abban, ha valaki harcos, és a ruháid sokat segítettek neked a túlélésben...
    Végül kiválasztottam egy farmert, amit Lynn vetetett meg velem a legutóbbi közös bevásárlásunkkor azt mondta, így legalább lesz egy olyan nadrágom is, amelyikben több az anyag, mint a lyuk. A szürke póló két előnnyel is rendelkezett: tiszta volt, és kevlarszálakat szőttek bele. Nem lehettem volna Raven leghosszabb időt megélt segítője, ha teljesen ostoba vagyok. Végső választásom fekete bőrdzsekimre esett, bár a bal vállán ennek is ott díszelgett egy fekete-vörös holló embléma.
    Miután ezt a problémát ügyesen megoldottam, bevetettem magam a fürdőbe egy gyors, frissítő zuhanyzásra. Küszködtem egy darabig a hátam lesúrolásával, de végül feladtam a próbálkozást. Amikor majd mindent bevallók Lynn-nek, hozzáteszem, hogy ebben a feladatban is segítségre volna szükségem, hátha felajánlja a szolgálatait.
    Ez a taktika eddig mindig bevált.
    Alaposan megtörölköztem, és máris a tükör előtt találtam magam, belefeledkezve a dupla x kromoszómával megáldott egyedek kötelező pózolásába. Nem vagyok olyan magas, mint sokan mások, de azért az átlagnál magasabb. Karcsú, szálkás testem többekben köztük az előbb említett Vörös Charlesban azt a gondolatot ébreszti, hogy könnyű préda lehetek, amíg össze nem akaszkodnak velem. Mellem és hátam barnás szőrzet fedi, de nem elég sűrű ahhoz, hogy eltakarja a bőrömet elcsúfító számtalan forradást. Mindegyik a Dr. Ravennel átélt kalandok egyikére emlékeztet néhány pedig még az az előtti időkből származik.
    Az egyik újabb forradás, egy rózsaszínes, kerek folt a bal mellbimbóm alatt különösen jól látható, mert a mellszőrzet még nem nőtt vissza körülötte teljesen. A sebet egy főállású vadász golyója ejtette, aki emberi trófeát szeretett volna magának. Aztán vadászból prédá vált ha nevezhetünk így valakit, aki a férgek vadászterületévé lényegült át -, a társai pedig ígéretet tettek rá, hogy abbahagyják az embervadászatot. Ez volt a legutóbbi kalandom Ravennel. Forradások. Azt jelentették, hogy túléltem. Senki nem mondhatja, hogy az akciók során nem adtam legalább ugyanannyit, mint amennyit kaptam, de valahol legbelül már kezdtem belefáradni ebbe az egészbe.
    Eljön a nap, amikor nem tudsz elég sokáig élni ahhoz, hogy újabb forradást szerezz.
    Erőszakkal fordítottam el elmémet a szentimentális gondolatoktól. Gyorsan felöltöztem, és elhagytam a lakást. Az ajtónál habozva megtorpantam, és kis híján betűztem az övembe a Beretta Vipert, de eszembe jutott, hogy Lynn gyűlöli a fegyvereket. Mivel a legkisebb indokot sem szerettem volna megadni neki arra, hogy csalódjon bennem, az előszobaasztalon hagytam a stukkert, és kisétáltam a hűvös, késő őszi levegőre.
    Kényelmes tempóban lépdeltem, miközben megkíséreltem kisöpörni az agyamból minden bántó vagy zavaró gondolatot, de ez korántsem volt olyan egyszerű feladat. Megpróbáltam Lynnre gondolni ami igazán nem volt nehéz -, de a gondolatok lepattantak az örvényről, amit Dr. Raven üzenete kavart bennem.
- Talán bele kéne nyugodnom... legközelebb, ha vásárolni megyünk, veszek valami kutyakekszet, meg bolhasampont... Hangosan felnevettem az ötletre, de az első gondolatot egy sokkal kegyetlenebb követte.
    Dr. Raven ismerte a titkomat ő segített nekem úrrá lenni a sötétebb, vadabb farkas oldalamon, mielőtt túl nagy károkat okoztam volna. Ravenen keresztül szereztem tudomást a bennem lakozó Farkas szellemről, és Raven által voltam képes felhasználni Farkas erejét és gyorsaságát ugyanúgy, ahogy más emberek a kibervereiket harci képességeik felerősítésére. Azzal, hogy lehetővé tette számomra az irányítás átvételét, Raven gyakorlatilag megmentette az életem, a lelkem és az ép elmém.
    Valkűr Valerie, Raven legújabb segítője semmit nem tudott a dologról, mint ahogy Elektro Tom és Plutarch Graogrim sem, pedig mi hárman az elmúlt években együtt dolgoztunk. Lopakodó Kölyök valószínűleg sejtette, hogy van bennem valami különleges, és Jimmy Mackelroy is sejthette, hogy valamiképpen más vagyok; én viszont ismertem az ő titkát, így nagyjából kvittek voltunk, és amit külön becsültem benne, hogy nem nagyon kíváncsiskodott a velem kapcsolatos furcsaságokkal kapcsolatban.
    Az igazi okot arra, amiért továbbra is tudatlanságban akartam tartani Lynnt, a többi ember szolgáltatta, akik szintén tudtak a titkomról. A Szilikondarázs, Robin Carter és Mr. Stilts mind Raven csapatához tartoztak. Mindegyikük magával vitte a titkomat a sírba, és voltak műérzet sztárocskák, akiknek a karrierje tovább tartott, mint a barátaim élete, akik megismerték a titkot. Tudtam, hogy ez csupán a véletlen műve, de ezzel együtt a titok ismerete körülbelül annyira látszott biztonságosnak, mint egy plutónium-koktél felhörpintése. Bár erőt meríthettem volna abból a tényből, hogy Raven mindannyiukat túlélte, valamiért mégsem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy az igazság ismerete végzett a többiekkel. Bármennyire is szerettem volna megosztani a titkomat Lynn-nel, és bármennyire szerettem volna az életemet megosztani vele, nem akartam még több fájdalmat vinni az övébe. Előbb lőttem volna le magam, mintsem hogy ártsak neki. És természetesen mivel szerelmes férfi voltam, tudtam, hogy kell lennie valamilyen megoldásnak. Mindössze annyit kellett tennem, hogy megtalálom, és felhasználom Lynn biztonsága érdekében.
    Lynn-nel is Dr. Ravenen keresztül találkoztam. Etienne La Plante, a Seattle alvilágának taván lebegő egyik legnagyobb ürülékdarab a sikeres kereskedő szerepében tetszelgett. Ahol más, becsületes emberek gabonával, műérzetchipekkel és egyebekkel kereskedtek, ott La Plante sokkal egzotikusabb árucikkben utazott. A fegyver és kábítószer-kereskedelem volt a fő profilja, de időnként emberek rabszolgaként való eladásából szerzett hasznot magának. A helyes, fiatal nők vagy éppen férfiak mindig jó pénzt értek világszerte, a céges felhőkarcolók luxuslakosztályaiban.
    La Plante legényei egytől egyig orkok, egy átlagos mogyorónál kisebb aggyal azért rabolták el Lynnt, hogy legyen a főnökük kezében valami, amivel lecsillapíthat egy dühös ügyfelet. Miután Lopakodó Kölyök rájött, hogy La Plante mesterkedik valamiben, a Vörös Szárnyaknak nevezett bandájával együtt lecsaptunk a Sziklának nevezett kikötői komplexumra. Valami sokkal csúnyább dologba futottunk, mint amire számítottunk, de Raven doki éppen időben bukkant elő ahhoz, hogy Lopakodó és én ne kerüljünk fel az idő előtt elhalálozott munkatársak listájára.
    Miután megmentettük Lynnt, visszavittem őt a lakásba, amelyen szüleivel osztozott a Fuchi toronyházában. Akkor még eléggé ki volt ütve a drogok miatt, amiket La Plante emberei tömtek bele, de Raven megállapította, hogy nincs semmi komolyabb baja, csak egy kiadós pihenésre van szüksége. A szülők legnagyobb megkönnyebbülésére önként felajánlottam, hogy mellette maradok arra az esetre, ha valami gond lenne, és az elkövetkező harminchat órát azzal töltöttem, hogy megpróbáltam elűzni Lynn rémálmait, amíg aludt.
    Ez végeredményben nem különbözött egyéb esetektől, amikor szintén megtettem ugyanezt a seattle-i bűnözés más áldozataiért. Talán önteltségnek hangzik, ha azt mondom, megszoktam már, hogy az emberek hálásak nekem, és valamiféle megmentőként tekintenek rám, pedig ez az igazság. Egy idő után hozzászoksz, mert a kapcsolatok utána mindig megszakadnak. Mindig jön egy újabb ember a problémájával, vagy egy újabb megoldásra váró rejtély. Már tucatnyi alkalommal átmentem ugyanazon a dolgon.
    Csakhogy ezúttal egy kicsit másképpen alakult. Ez alkalommal Lynn volt az érintett, és ennek következtében én is érintett lettem Lynnben.
    Amikor felnéztem, már a kis sétány sarkán jártam, ahová a Fuchi Egyes Tornyának alkalmazottai szoktak lejönni vásárolni. Rákacsintottam az ajtó két oldalán álló, kizárólag az érkezők köszöntésére szakosodott fiatal nőre, majd a népes előcsarnokon keresztül az egész Ingold családot foglalkoztató pékséghez siettem. Intettem Philnek, aki az egyik hátsó asztalnál éppen kávét töltött egy fiatal párnak, és a következő pillanatban máris előbukkant a lánya, aki habozás nélkül a karomba vetette magát. Megölelgettem és megcsókoltam, aztán letettem, és hitetlenkedve néztem rá olyan valószínűtlennek tűnt, hogy tényleg itt van, és valóban ennyire örül nekem.
    Lynn lófarokba fogott, sötétvörös haja egyenesen lógott le a két lapockája között. Feje teteje pontosan az orromig ért. Parfümjének illata kellemes emlékeket ébresztett bennem bizonyos intimebb pillanatokról, és éreztem, hogy az elpirulás veszélye fenyeget. Széles mosolya és hetyke orra még jobban kihangsúlyozta zöld szemének vidám csillogását, és még az arcán lévő szeplők is boldogságot sugároztak.
    Farmert viselt, és mellé piros kockás inget hasonló színű fejkendővel, ezért úgy tűnt, hogy valószínűleg egy neo-Western zenés klubba akar elcsábítani. Miután a Szellemtáncok annyi embert megöltek, másokat pedig a természetbe csábítottak, az amerikai vadnyugattal kapcsolatos dolgok már lejárt lemeznek számítottak. Az idő bizonyos fokú lenézést is magával hozott, és ez a neo-Western klub az „Oklahoma" nevet kapta. A stílus az ősrégi musicaleket utánozta, ez abban mutatkozott, hogy a férfiak az olasz vendéglők asztalairól ellopott térítőkből készült ingekben pózoltak, és minden idióta hatlövetűvel járkált, melyet a pisztolypárbajokhoz alacsony hatásfokú lézerrel szereltek fel.
    Blanche bukkant elő a bolt hátsó részéből, és elmosolyodott, amikor meglátott. Ő és Phil mindketten boldognak, elégedettnek és talán egy kicsit büszkének tűntek amiatt, hogy egy szem lányuknak Dr. Raven egyik hőse csapja a szelet gondolhatod, ez azért nem olyan jó, mint egy céges igazgatótanácsi tag, de simán veri a legtöbb utcai bicskást. Foglalkozásuk miatt mindketten egészségesen gömbölydedek voltak, de ezt egyáltalán nem nehezményeztem, mert mindig is tartottam az anorexiás szakácsoktól. Életük utóbbi huszonöt évét a lányuknak szentelték, és iránta érzett szeretetük az arcukra volt írva.
    Kezet ráztam Phillel, amikor odajött hozzánk. Szorítása határozott volt, bár egy kicsit száraz a péksüteményekre tapadt liszttől.
- Szép napot, Mrs. Ingold, Mr. Ingold. Hogy vannak?
    Phil motyogott valamit, amit nem igazán értettem, mert Blanche elvonta a figyelmemet. Úgy nézett a lányára, ahogy csak egy anya tud, amikor megpróbálja emlékeztetni valamire, amit meg kellene tennie. Tekintete egy pillanatra rám villant, majd vissza Lynnre.
- Mi történt?
    Lynn úgy nézett vissza az anyjára, ahogy csak egy lány tud, majd nagyot sóhajtott.
- A szüleim jövő héten ünneplik a harmincadik házassági évfordulójukat, és biztosak akarnak lenni benne, hogy meghívlak az ünnepségre... amit meg is tettem volna, valamivel később. Valamint szeretnék, ha továbbítanád a meghívást Dr. Ravennek és a munkatársaidnak is.
    Blanche néma imaként önkéntelenül összekulcsolta, és a nyakához szorította a kezét.
- Az a Dr. Raven olyan helyes ember!
    Visszafojtottam a nevetésem. Raven ritka jelenség volt egy bennszülött amerikai tünde, aki olyan fizikai erővel rendelkezett, hogy talán még ezt a tornyot is el tudta volna tolni. Ráadásul ördögien jóképű is volt, így nagy hatást tett Blanche Ingóidra és az összes többi nőre, akivel találkozott. Többek között ez volt az egyik ok, amiért nem szerettem volna, hogy Lynn gyakrabban találkozzon vele.
    Phil a feleségére nézve sóhajtott.
- Remélem, Lopakodó Kölyök is eljön. Még meg sem köszöntem neki a lányom megmentését.
    Éreztem, hogy Lynn megborzong a karomban. Az apja kellemetlen emlékeket idézett fel benne, de tudtam, hogy a remegés Lopakodó Kölyöknek szól. Lynn született pacifista volt, Lopakodó pedig... nos, egyfajta művészeti ágnak tekintette az erőszakot. A kiállításai megnyitóján mindig vér fröccsent, a zárással pedig megvárták, amíg a halottkém végez az utolsó varratokkal.
    Bátorítóan magamhoz szorítottam Lynnt, és a szüleire néztem.
- Megnézem, mit tehetek, de Raven és a többiek jelenleg városon kívül tartózkodnak. Remélem, visszaérnek jövő hétre. Mindenképpen értesítjük önöket.
   Lynn apja felnevetett.
- Akkor is jöhetnek, ha nem jelentik be magukat előre. Blanche mindig túl sok ételt készít az összejövetelekre. Emlékszem, egyszer. ..
    Lynn játékosan a hasamra csapott a tenyerével.
- Azt hiszem, ez a legmegfelelőbb pillanat a távozásra. Arcon csókolta az apját, azután átvette az anyjától a farmerdzsekijét és egy barna papírzacskót. Elköszönt Blanche-tól is, és megígértette vele, hogy nem marad fenn sokáig miatta.
    Blanche kiosztott neki még egy extra ölelést, aztán útjára engedte.
- Vigyázz magadra! Akkor is aggódom érted, ha tudom, hogy jó kezekben vagy.

- Balommal átkaroltam Lynn karcsú derekát, és átnavigáltam őt az előcsarnokon.
- A szerelésedből arra következtetek, hogy abba a western bárba akarsz menni, amelyiket annyira szereted.
    Pajkos mosollyal válaszolt.
- Akármennyit is dolgoztál Dr. Raven mellett, nem lett belőled jó detektív.
    Hanyagul vállat vontam.
- Csak azért tart maga mellett, hátha valami nehezet kell emelni, vagy gondoskodni a bajba jutott hölgyekről. Összevont szemöldökkel próbáltam rájönni, miféle ördögi tervet forgat a fejében. Ha itt valami rejtély van, azt nem fogom tudni megoldani. Felbérelt a Yamaguchi-gumi, hogy táncoltass halálra?
    Lynn sokatmondóan megborzongott.
- Tudhatnád, kedvesem, hogy tisztában vagyok vele, mennyire gyűlölöd az Oklahomát. Válla felett visszanézett a szüleire. Ők viszont nem tudják. Arra gondoltam, esetleg bekaphatnánk valamit, aztán elmehetnénk hozzád...
- Nos, úgyis meg kellene mosni a hátamat...
- Az a szakterületem.
- Lehet, hogy szerinted az...
   Lynn elpirult, és játékosan a karomra csapott.
    A szülőkkel való együttélésből fakadó kellemetlenségek már több alkalommal eredményeztek hasonló ügyes átveréseket. Mivel a szüleit a Fuchi foglalkoztatta már évtizedek óta, szép kis lakással rendelkeztek az alkalmazottak tornyában, amihez hozzátartozott a takarítószolgálat és a gyermekmegőrzés is; így a dolgozók teljes figyelmüket és energiájukat a munkájuknak és a társaságnak szentelhették. A pékség és a többi céges üzlet minden szükséges dologgal ellátta az alkalmazottakat, a gyermekeket pedig arra bíztatták, hogy maradjanak otthon különösen, ha úgy döntöttek, hogy a cégnek fognak dolgozni, akárcsak Lynn.
    Gondolataim egy pillanatra visszakanyarodtak ahhoz az időhöz, amikor még kölyökként az utcán éltem. Egy bérelt lakásban születtem, ahol semmiféle hivatal vagy tisztviselő nem vett nyilvántartásba, és már viszonylag korán árnyvadásznak álltam. Wolfgang Kiesről nem létezett hivatalos feljegyzés, azaz a város ügyet sem vetett rám, hacsak én nem vontam magamra a figyelmét. Ez viszont azt is jelentette, hogy nem illeszkedhettem bele a társadalom számozott rétegébe ilyenek voltak például a Fuchinak dolgozó emberek -, mivel a nyilvántartás szerint egyáltalán nem is léteztem. Ahol a legitim polgárokat a rendszerbe épített szociális hálók sokasága tartotta biztonságban, ott az árnyvadászoknak a repedéseken át kellett közlekedniük.
    Miközben karomban egy gyönyörű nővel lesétáltam az 59-es mólóhoz és az Aquarium parkjához, egészen más szemmel néztem végig a városon. Igen, most is ugyanaz a koszos, bűzös beton pöcegödör volt. Az árnyakban és a sarkokon ott ólálkodtak a bicskások, akikben több króm volt, mint egy átlagos konyhában. A szemükből folyamatosan sugárzott az az üres reményvesztettség, amivel együtt fognak meghalni és amit nem olyan rég még én is viseltem -, de ez az egész már nem számított többé.
    Az árnyvadászat remek dolog, amikor zsákutcába kerül az életed, ám amikor meglátod a reményteli jövőt, az egész csupán gyerekjátéknak tűnik.
    Farkas szelleme éles suttogással szólalt meg a fejemben. Egy harcos, aki játéknak tekinti a háborút, nem fogja észrevenni a halált, amikor az eljön érte.
    Elértük a parkot, és a padok között elindultunk arra, amerre a helyi chipfejűek szórakoztatták magukat a nyilvános terminálokon. Akiknek volt beültetett adatjackjük mint például Valkűr Valerie vagy Lynn -, azok közvetlenül becsatlakozhattak a játékba. Mások a helyi üzletben béreltek maguknak felhelyezhető elektródahálót. Két kölyök valamilyen sakkvariációval játszott, ahol a holografikus bábok harcba bocsátkoztak egymással kisebb tömeg gyűlt köréjük, az emberek minden alkalommal hangosan éljeneztek, amikor a figurák valamelyike különösen látványos halált halt. Mások saját dolgukkal voltak elfoglalva a hálózaton, a kíváncsiskodók számára láthatatlanul. Egy lilás, tüskés mohawkfirizurát viselő srác ismerősnek tűnt, de egyelőre nem tudtam hová tenni. Azzal szórakoztatta magát, hogy kivetítette a városi hivatalnokok és néhány birka holografikus képét, és rámontírozta az online Káma Szútra ábráit. Rájöttem, mit művel, mert bohó ifjúkoromban egy nyáron én is valami hasonlóval ütöttem el az időt.
    Lynn letelepedett egy padra, és kinyitotta a táskáját. Kivett belőle egy darab száraz kenyeret, amit apró darabokra tört, és leszórta őket a földre. Aztán amikor a madarak odagyűltek, úgy dobálta le a morzsákat, hogy a nagyobb példányokat elcsalogassa a gyengébbek, kisebbek közeléből. Nekem is adott egy szelet kenyeret, és helytelenítően ráncolta a homlokát, amikor egy nagyobb darabot odadobtam két hatalmas feketerigó közé.
- Farkas! Kisebb darabokra kell törnöd! Úgy mondta, mintha ez volna a világmindenség egyik alaptörvénye, amit valahol a tanulmányaim során elfelejtettem volna magamévá tenni.
- Lefuttatod rajtam újra a programot, ezúttal aktív segítő állománnyal?
    Az ölébe ejtette a kezét, mire egy bátor veréb odaröppent a térdére, és felcsipegette az ottmaradt morzsákat. Lynn felnevetett, aztán összeszedte magát, és odafordult hozzám, hogy eligazítson etetésügyileg.
- Azért kell apróbb darabokra törnöd, mert anyám arra tanított, hogy ha egy madár a te táplálékoddal a csőrében repül el, akkor magával viszi a mennyhez intézett imáidat is. Bólintott, mintha ezzel mindenre magyarázatot adott volna, és folytatta a madarak etetését.
    Kinyitottam a szám, hogy kérdezzek tőle valamit, de aztán meggondoltam magam. A Dr. Raven mellett eltöltött évek során sikerült betöltenem a világgal kapcsolatos ismereteimen tátongó lyukak többségét. Az Ébredés óta, amikor a mágia újra megjelent a világban, az az Isten, akit Lynn és a szülei tiszteltek, igen sok teret veszített. Mégis, a Raven mellett átélt és megismert dolgok, és annak ellenére, hogy jómagam nem hittem Istenben, nem zárhattam ki annak lehetőségét, hogy igaza van. Ennél sokkal különösebb dolgok is léteztek.
- Sajnálom motyogtam. Egyszerűen nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy megnézzem ezt a két dinoszauruszt, amint a kajáért harcolnak.
    Lynn a szemét forgatva egy darab kenyeret vetett egy apró ökörszemnek.
- Ugye nem akarsz ismét arról meggyőzni, hogy a madarak egykor dinoszauruszok voltak?
    Széles mozdulattal leszórtam a földre egy szakajtónyi morzsát, és megtöröltem a kezem a farmeromban.
- Ellenőriztem mindent, amit a múltkor mondtam. Deinonychus a neve annak a dinoszaurusznak, amelyiknek ugyanolyan volt a csuklóízülete, mint az archeopteryx szárnyízülete, az archeopteryxnek pedig tollai és szárnyai voltak, tehát az volt az első madár.
    Nézd, a dinoszauruszoknak és az előmadaraknak közös őse volt a jura korszakban...
    Összeráncolta a homlokát.
- Miért érzem úgy, hogy emlékeznem kellene a deinonychus szóra?
    Megvontam a vállam.
- Egy különösen vérszomjas carnoszaurusz volt. Nagyon gyorsan futott, és a lábain éles, sarlószerű karmok voltak, amelyekkel könnyen ki tudott belezni egy... Miközben karomszerűen begörbítettem az ujjaimat, láttam, hogy elsápad, és hirtelen rájöttem, honnan ismerős neki a szó.
   Kinyújtottam a kezem, és magamhoz öleltem.
- Sajnálom. Bocsáss meg!
    Belecsókolt a nyakamba.
- Nincs mit megbocsátani... nem volt szándékos.
    De akkor is megtörtént. Lynn akkor hallotta először a deinonychus szót, amikor elmagyaráztam neki, miért fut Lopakodó Kölyök olyan furcsa ügetéssel. A megmentésekor csak néhány rövid pillantást vethetett a szamurájra, és soha nem látta közelről a titánötvözet lábakat. Igazából már így is többet látott, mint amit fel tudott dolgozni, és a tudást mélyen eltemette magában. Amikor elmeséltem, hogyan választott Lopakodó a deinonychushoz hasonló lábakat magának, megkért, hogy hagyjam abba, de a következő néhány éjszakán az egykori bérgyilkos szerepelt rémálmaiban. Elhúzódott tőlem, és tovább etette a dinoszauruszokat. Újra mosolygott, és adott nekem még egy darab kenyeret, de én megráztam a fejem.
- Lynn, van valami, amit el kell mondanom neked saját magammal kapcsolatban hebegtem. Miután láttam, hogyan reagál Lopakodó Kölyök említésére, illetve bármire, ami az erőszakkal kapcsolatos, nem látszott könnyű feladatnak elmondani neki az igazat Wolfgang Kiesről.
    Lerázta a morzsákat a kezéről, és gyengéden két tenyere közé fogta az állam.
- Farkas, tudom, hogy olyan dolgokat voltál kénytelen tenni, melyekre nem vagy büszke. Tudom, hogy embereket és más lényeket ölsz, mióta Dr. Ravennek dolgozol, de azt is tudom, hogy mindezt csak azért teszed, hogy másokon segíts; mint ahogy rajtam is segítettél. Nem hagyhatom, és nem is fogom hagyni, hogy ez éket verjen közénk. Ez volt az első döntés, amit meghoztam, amikor beleegyeztem, hogy veled járjak.
    Ujját az ajkamra nyomta, nehogy válaszolni tudjak.
- Ismerlek téged, talán még jobban is, mint amennyire te ismered saját magad. Tudom, hogy jó ember vagy, erős ember, és azt is tudom, hogy szeretlek. Semmit nem mondhatnál, ami ezen változtatna, vagy amitől rosszabb véleménnyel lennék rólad.
    Bénultam ültem a helyemen egy-két másodpercig, ahogy rádöbbentem az irántam táplált érzései valódi mélységére. Valamiért azt gondoltam, kizárt dolog, hogy ugyanazt érezze velem kapcsolatban, amit én érzek, de a jelek szerint ez téves következtetés volt, melynek félresöprését nagy megkönnyebbüléssel fogadtam. Ám még mindig nem tudott a holdállástól függő hangulatváltásaimról, és ez a felismerés biztosan kemény próba elé fogja állítani meggyőződését.
    Beszélni kezdtem volna, de Lynn feje felett észrevettem valamit. Az elektródahálós stand mögül két beesett szemű kölyök fordult be a parkba, aztán gyorsan vissza is húzódtak, amikor észrevettek. A riasztócsengők azonnal megszólaltak a fejemben, mert bár gondosan lemosták magukról a töklámpás maszkot, a Halloweenerek bandajelét, fekete-narancssárga bőrdzseki volt rajtuk a banda hagyományos viselete.
- Befejezted a madarak etetését?
    Lynn rögtön felfigyelt a hangomból kicsendülő aggodalomra.
- Mi baj van?
    Körülnéztem, és több potenciális 'weenert is megláttam a közelben őgyelegni.
- Bandatagok. Nem szeretem őket.
    Hatalmas sóhajjal próbálta leplezni idegességét.
- Farkas, ez egy nyilvános park. Minden joguk megvan itt lenni.
- Igaz bólintottam -, de akkor is rossz előérzetem van.
    Ismét megpróbálta oldani a hangulatot.
- Mintha azt mondtad volna, hogy elviszel a lakásodra... Felálltam, és a kezemet nyújtva őt is felsegítettem.
- És ez azóta sem változott. Szerintem a maradék kenyérből rendezz nekik egy hatalmas lakomát, aztán tűnjünk el innen. Csak természetesen, mintha semmi baj sem lenne...
- Farkas, kezdesz megijeszteni. Kirázta a szatyorból a kenyérdarabokat. Indulhatunk, ha nagyon muszáj.
    A hangjából érződő félelem utat adott a haragnak. Tudtam, hogy nem közvetlenül rám irányul, és figyelmem azonnal a 'weenerek felfordult, akik követni kezdtek minket. Legszívesebben seggbe rúgtam volna magam, amiért otthon hagytam a Vipert'  3  '. Kezdett olyan helyzet kialakulni, amivel nem szívesen néztem volna szembe fegyvertelenül.
    Fejemben a Farkas szellem hangja visszhangzott. Nem kell fegyvertelennek lenned, Hosszúagyar. Ölelj magadhoz, és én elbánok az ellenségeiddel!
- Nem!
    Lynn rám nézett.
- Tessék? Rémülete ellenére láttam, hogy zöld szemében aggodalom villan.
- Nem fontos ráztam meg a fejem. A móló túlsó végén emelkedő szürke épületek erdejére néztem. Nem tudom biztosan, hogy követnek-e, de ezt gyorsan ki tudjuk deríteni.
    Csak egy másodpercig habozott.
- Tedd, amit akarsz!
    A gyalogátkelőhely felé vezettem, mintha semmi szokatlan nem történt volna. A 'weenerek ott maradtak a sarkunkban, és elvegyültek az átkelésre váró sokaságban. Közelebb araszoltunk a járdaszegélyhez, majd egy hirtelen mozdulattal kilöktem Lynnt az útra.
- Fuss!
    Az autódudák tülkölése és a kerekek csikorgása elnyomta az emberek kiáltásait, miközben bevetettük magunkat a forgalomba. Lynn hagyta eluralkodni magán a félelmet, az adrenalin gyorssá és fürgévé tette. Megkerült egy Ford Americart, és elsuhant két Honda furgon között, miközben én egy ezüst Porsche Makó elejét ugrottam át. A sofőr a szélvédő mögött az öklét rázta felém, de hirtelen elsápadt, amikor az edzett üveget egy golyó ütötte át.
    A következő két, hangtompítós fegyverből leadott lövés magasra ment, és láttam, hogy a golyók belefúródnak a Sumimoto Bank épületébe. Az adrenalin szárnyakat adott a lábamnak; pillanatok alatt utolértem Lynnt, és megragadtam a karját. Figyelmeztetés nélkül megállítottam, és belöktem őt a bank mögötti sikátorba, aztán megálltam, és újabb baklövést követtem el a hibák hosszú sorozatában. Visszanéztem, hogy lássam, ki van a nyomunkban.
    Az elől haladó bandatag leadott két kapáslövést hangtompítós Ingram Mk. 22-eséből, mielőtt egy másik Makó ez fehér volt, és a hátsó terelőszárnyából egy rádióantenna állt ki telibe kapta, mint a névadó cápafaj valamelyik fürdőzőt az ausztrál tengerparton. A fickó lába feltekeredett, akár a harisnya a ruhaszárító kötélre, és a bandatag felpattant a motorháztetőre, onnan a szélvédőre, majd az autó tetejére. Nem tudom pontosan, hol kaphatta el az antenna, de amikor a sportkocsi továbbhajtott a kereszteződésben, vér csöpögött róla.
    A két lövedék egyike betontörmeléket és ólomszilánkokat szórt az arcomba, amikor a fejemtől nem messze a falba fúródott. A másik a bordáimba csapódott, és belökött a sikátorba. Visszapattantam a túloldali falról, majd kevéssé elegáns módon elterültem néhány bűzlő szemeteszsák tetején.
   Lynn fél térdre ereszkedett mellettem, és kinyújtotta felém a kezét, de azonnal vissza is kapta, hogy rettegve takarja el a száját, amikor meglátta a dzsekimen a golyó ütötte lyukat.
- O, Istenem, te megsebesültél! A vér kifutott az arcából, és éreztem, hogy legszívesebben elfutna, de nem adott esélyt a pániknak. Segítséget kell szereznem...
    Amint újra lélegzethez jutottam, felemeltem a kezem. -Várj... egy kicsit megdolgoztak, de még nem bántak el velem. Óvatosan széthúztam a dzsekimet, és a pólómban megakadt .45-ös lövedék a földre pottyant. Látod? Nincs vér, nincs sebesülés. Megörültem, amikor megkönnyebbülést láttam a szemében. Nem láttam okát megemlíteni, hogy a golyó legalább egy bordámat eltörte, és ha a 'weenerek közelebb jönnek a csúzlijaikkal, a póló nem fogja meggátolni gonosz szándékaikat, még kevésbé a lövedékeiket.
    Megfogtam a kezét, és enyhén megszorítottam.
- Menj tovább a sikátorban, és bújj el a mögött a nagy szemeteskonténer mögött. Én is rögtön ott leszek, csak előbb elintézek valamit.
- Nem akarlak így itt hagyni...
- Csak egy másodperc, kicsim, és én is ott vagyok. Bízz bennem! Amikor elindult a sikátor belseje felé, legyűrtem a fájdalmat, és mélyen magamba nyúltam. Szívem mélyén megérintettem a Farkas szellemet. Öreg Farkas felült, és helytelenítően nézett rám. A vörös rosszallás a szemében szövetségest talált a fekete alakot körbevevő skarlát árnyakban.
    Mielőtt Öreg Farkas megszólalhatott volna, gyorsan elé vágtam.
- Szükségem van a gyorsaságodra, az erődre és az érzékeidre, mégpedig most azonnal! Nincs időm vitára, érted? Most! Anélkül, hogy megvártam volna a beleegyezését, kiemelkedtem az önmagam által előidézett transzból, és elmosolyodtam, ahogy a világ új nézőpontomnak megfelelően átalakult.
   A hegyekben heverő, bűzlő hulladék ellenére még mindig éreztem Lynn parfümjének illatát, amely sikertelenül próbálta elfedni a félelem szagát. Hallottam a motozását, ahogy behúzódik a fedezékbe, valamint a konténerben lakó patkányok halk neszezését. Ám ami ennél is fontosabb, hallottam a felém rohanó 'weener asztmatikus, sípoló szuszogását is.
    Egy pillanat alatt talpon voltam tudatosan figyelmen kívül hagytam a bordámból áradó fájdalmat -, és a sikátor szemközti falához lapultam. A lőpor égető bűze csapta meg az orromat, amikor egy hangtompítós Ingram Mk. 22-es csöve bukkant elő a sarok mögül. Habozás nélkül megragadtam a fegyvert, és berántottam a meglepett 'weenert az árnyékos sikátorba. Kitéptem a géppisztolyt erőtlen szorításából, és leütöttem vele a bandatagot. Egyetlen nyikkanás nélkül esett össze.
    Őt követte egy másik bicskás, aki megtanult halkan mozogni. Jelenlétéről csak akkor szereztem tudomást, amikor a jobb karjába ültetett negyven centiméter hosszú karom halk kattanással előugrott, és a levegőt hasítva megindult felém. A vágás derékmagasságban érkezett, és minden bizonnyal fel is nyitotta volna a gyomrom, de már a támadás előtt belekezdtem a fordulatba. A fényes acélpengék triója darabokra szaggatta bőrdzsekim jobb oldalát, és beletéptek a pólóba és a húsba is, de igazán komoly sebet nem okoztak. Mielőtt áthelyezte volna a súlypontját, hogy egy visszakezes támadással fejezze be a munkát, jobb kezem ujjai a csuklójára fonódtak, és visszahajlítottam a karját saját mellkasa felé. Számíthatott a mozdulatomra, mert visszahúzta a pengéket, és valami egzotikus harcművészeti stílus alkalmazásával felkészült rá, hogy saját támadásomat fordítsa ellenem. Ezért lepődött meg nagyon, amikor az öklét a melléhez nyomtam, és a bal kezemben tartott géppisztollyal a könyökcsúcsára sújtottam.
    Az ütés elzsibbasztotta a karját, és ugyanakkor kioldotta a karmokat.
    Átléptem a hulla fölött, és ismét kinéztem az utcára. A járdán rohanó féltucatnyi bandatag és bicskás látványos kupacban torlódott össze, amikor az elöl haladók hirtelen megtorpantak. Kétszer húztam meg az Ingram ravaszát, és két rövid sorozatot küldtem feléjük. Szerencséjükre és annak szerencséjére, aki a Halloweenereknél a dolgozók kártérítési nyomtatványait ki szokta tölteni az elöl haladó megtermett ork nyelte el a lövedékek nagy részét. Az egyik golyó szikrákat fakasztott egy bicskás króm végtagpótlásából, egy másik pedig egy ork gerincén keresztül szedte ki a fickó belső részeit, de a banda ettől eltekintve viszonylag sértetlen maradt.
   Tízből négy leszedve, én pedig itt állok egy félig kiürült tárral és egy törött bordával. Miért nem Lopakodó Kölyökkel történnek ezek a dolgok?
    Visszahúzódtam a sikátorba, és a szíjánál fogva a vállamra akasztottam a géppisztolyt. Megfogtam a két ártalmatlanná tett bandatagot, és a konténerhez vonszoltam őket. Lynn szeme olyan kerekre tágult, hogy kis híján kiesett rajta, és csak most jöttem rá, hogy a hangtompítós fegyverek és a harc stílusa miatt fogalma sem volt róla, hogy valami történt a mellékutca bejáratánál.
    Fél térdre ereszkedtem, és ismét megmarkoltam az Ingramot.
- Hidd el nekem, Lynn, nagyon sajnálom, hogy belekevertelek. A testek felé biccentettem. Kutasd át a bicskás zsebeit, és vegyél el tőle minden használható dolgot... lőfegyvert, kést, lőszert, bármit! Én a másikat veszem kezelésbe. Ez az egyedüli esélyünk a túlélésre. Megérintette a kabátomon tátongó szaggatott szélű vágást.
- Megsé....
- Sokkal jobban is meg fogok sértődni, ha elkapnak téged, miközben velem próbálnak végezni. Megmotoztam a 'weenert, és kivettem khaki nadrágja combzsebéből a tartalék tárat. Vörös Charles vagy Mr. Sampson valahonnan megtudták, hogy Dr. Raven és a többiek a városon kívül tartózkodnak. Elhatározták, hogy kinyírnak. Cseles-Charles már régóta ezt tervezi.
- De honnan tudtad? kérdezte Lynn, miközben a halott zsebeiből előszedett drótokat és adatkábeleket a sajátjába tömködte. Megpördültem, és az Mk. 22-essel becéloztam a sikátor bejáratát. A rövid sorozat egy parkoló autónak lökte a bemerészkedő orkot.
- Csak óvatosan, barátom. Felálltam, befordítottam a sikátor közepére a konténert, és csak akkor válaszoltam a kérdésre, a bicskásra és lila hajtüskéire mutatva.
- Ez ott volt a parkban, amikor megérkeztünk, be volt csatlakozva az egyik nyilvános terminálba. Az én hibám. Túlságosan kiszámíthatóak lettünk... mindig ide jövünk a parkba, mielőtt elindulnánk valahová. Egyszerűen értesítette a többieket, hogy itt vagyunk, és a gépezet beindult.
    Hirtelen úgy éreztem, mintha a sikátor falai összezáródnának körülöttem. Előrelendültem, és a testemmel sodortam el Lynnt. A lövedékek pontosan ott süvítettek el, ahol egy pillanattal azelőtt kuporogtam, és valahogy még a konténer mögül kilógó lábamat sem találták el.
    Amikor meghallottam a kilökődő tárak fémes koppanását, a hátamra gördültem, és kiürítettem a Mac tárából a maradék lőszereket. A lövedékek íves vonalat rajzoltak a sikátor falára, valamint a felülről támadó utcai szamuráj mellére. A bicskás eltűnt a szemem elől a teste olyanná vált, mint a cseresznyés zselével töltött pinata -, és automatikus mozdulatokkal újratáraztam a géppisztolyt.
    A hátamon fekve egészen egyedi nézőpontból figyelhettem a világot. A konténer alól láttam, hogy egy teherautó fordul be a mellékutcába. A gumik felsírtak, és füstölve tiltakoztak, ahogy a sikátor bejáratát eltorlaszoló szemétkupacokkal küszködtek. Amikor sebességet gyűjtött, és meghallottam a felém kiabált trágárságokat, rájöttem, hogy a 'weenerek a konténerrel együtt akarnak minket véres masszává lapítani.
    Balra egy csatornarácsot vettem észre, amely korommal bekent szigetként rejtőzött a szennyvíz olajos tengerében. Odaléptem, és egyetlen mozdulattal eltávolítottam a fedelet.
- Lynn, gyere gyorsan! Mássz le!
    Könnyek csorogtak az arcán, de odajött a nyíláshoz, és fürgén mászni kezdett lefelé. A csúszós, rozsdás létrafokok megnehezítették az ereszkedést, de olyan gyorsan mozgott, ahogy csak tudott. Kiélezett szaglószervemmel úgy szaglásztam a csatorna miazmás bűzét, mint egy Sternót kóstolgató borszakértő a finom nedűt. A bűz elegendő okot szolgáltatott volna arra, hogy ne menjek utána, de a teherautóban ülő bandatagok nem hagytak túl sok választási lehetőséget.
- Ugorj, csak ugorj le! üvöltöttem, miközben leeresztettem a lábam a lyukba. Saját súlyomnál fogva hagytam magam belecsúszni a sötétségbe, miközben a teherautó fülhasogató csattanással belerohant a konténerbe. Bal kezemmel elkaptam a felső létrafokot, és a fejemet pont akkor húztam le az út szintje alá, amikor a szemetes konténer alsó éle guillotine-szerűen elsuhant a nyílás felett. Vállam nagyot reccsent, és belenyilallt a fájdalom, ahogy erős kapaszkodóm megakasztotta zuhanásomat, de pillanatnyilag teljesen más gondok foglalkoztattak, így nem értem rá egy esetleges sérülés miatt aggódni.
    Felemeltem az Ingramot, ujjam rászorult az elsütő billentyűre. A lövedékek végigfutottak az autó közepén, és valamivel a vezetőfülke vonala mögött átütötték az üzemanyagtartályt. A gázolaj csípős szaga azonnal betöltötte orrnyílásaimat, és habozás nélkül elengedtem a létra felső fokát.
    A teherautó felrobbant, mielőtt megtettem volna az ötméteres távolságot a csatorna tetejétől a lent hömpölygő szennyvízig. Fényes villanást láttam, azután hatalmas detonáció döreje vibrált át a mellkasomon. Ahogy a lángoló teherautó roncsa végiggördült a szűk sikátorban, a deformálódó fém sikolya leginkább egy éjtünde halálsikolyára emlékeztetett, amit még kísértetiesebbé tett a föld alatti alagutak akusztikája.
    Szinte egyszerre értem el a vizet és a csatorna alját. Oldalamban égető fájdalmat éreztem, ahogy a víz végignyalta az alkarpengék által okozott sebeket. A géppisztoly felmelegedett hangtompítójához érő vízcseppek hangos sziszegéssel váltak gőzzé. Magam alá húztam a lábam, a felszínre küzdöttem magam, és felálltam a derékig érő trutymóban. Habozás nélkül elindultam a folyásiránnyal szemben. Egyrészt így közelebb jutottam Lynnhez, másrészt elkerültem a csatornanyílásból lefelé záporozó izzó autóalkatrészeket.
    Bal karommal átfogtam a vállát, és megpróbáltam nem összerándulni, amikor a derekam köré fonta a kezét és megölelt. Nem jártam sikerrel, ő pedig gyorsan elhúzódott tőlem. Véresen kapta vissza a kezét. Tágra nyílt szemmel nézte a tenyerére kenődött sötét foltokat az égő gázolaj fénye túl halvány volt ahhoz, hogy a vér igazi színét mutassa.
    Úgy nézett fel rám, mintha egy világ omlott volna össze benne.
- Te vérzel! Ez a víz... doktorra van szükséged.
    Magabiztos mosolyt erőltettem az arcomra.
- Ahogy mondod. Doktor Ravenre van szükségem. Zavart pillantást vetett rám.
- Azt mondtad, egy időre elhagyta Seattle-t.
- Az igaz, de Raven a Mátrixon keresztül azért figyelemmel kíséri az itteni dolgokat. Ezért vitte magával Valkűr Valerie-t. Összevontam a szemöldököm. Ha nem jutunk gyorsan valahová, ahol használhatunk egy dekket, kutyaszorítóban vagyunk.
   Mióta elhagytuk a parkot, Lynn első alkalommal mosolyodott el. Előrángatott a zsebéből egy rövid adatkábelt, amit nem sokkal ezelőtt a megölt bicskástól szedett el.
- Vigyél el egy elosztószekrényhez vagy nyilvános elérésű telekomhoz, és bízd rám magad! Hátrahúzta a haját a bal füléről, és bedugta az adatjackjébe a kábel egyik végét. Az elérési kódokat tudod, jeget pedig nem kell törnöm, igaz?
   Haboztam. Dr. Raven magán kommunikációs hálózatának elérési kódjai és kapcsolódási számai olyan titkok voltak, amelyeket saját rendellenességemmel egy szinten kezeltem. Ezek voltak Raven legféltettebb titkai, mivel ha rossz kezekbe kerülnek értsd ez alatt a Halloweenereket, Mr. Sampsont, vagy Raven egyéb ellenségeinek tömegét -, sok minden kiderülhet Raven biztonságos házairól és erőforrásairól. Raven ugyan túlságosan ravasz volt ahhoz, hogy minden fontos adatot on-line tároljon, de bármilyen információ kitudódása olyan műveleteket veszélyeztethetett, amelyekről semmit sem tudtam.
    Ezenkívül és ez számomra sokkal fontosabb volt a kódok kiadása Lynn-nek azzal járt volna, hogy egy olyan világba vezetem be a lányt, amelyiktől mindenáron távol akartam tartani. Meg akartam őt védelmezni a veszélyektől, amelyeket Dr. Raven segítőjeként jómagam megtanultam elfogadni. A kódok elárulásával növelném a kockázatát, hogy valami baja eshet. Egy Mr. Sampson-féle alaknak semmit nem számítana, hogy a lány tudomására jutott információk abban a pillanatban használhatatlanná válnak, amint Raven lecseréli a kódokat célponttá válna, hiszen kapcsolatban áll a dokival. Felnézett rám, és láttam, hogy lázasan gondolkodik.
- Farkas, ha nem érjük el Ravent, mekkora esélyünk van a túlélésre?
    Mély lélegzetet vettem olyan mélyet, amilyet csak törött bordáim engedtek -, és beharaptam az ajkam.
- Ha semmilyen módon nem jelentkezem, Raven huszonnégy óra múlva gyanakodni kezd, de a városba valószínűleg nem tér vissza negyvennyolc, de inkább hetvenkét órán belül. Fáradtan sóhajtottam. Egyedül gond nélkül kitartanék addig... a pokolba, ha tennék egy rövid látogatást a lakásomon, még át is tudnám tenni a háborút a 'weenerek területére.
    Lenézett a lábunk körül örvénylő koszos vízre.
- És az esélyek változnak, ha én is itt vagyok a nyakadon?
- Valami olyasmi. A vállamra lendítettem a géppisztolyt, megfogtam az arcát, és megcsókoltam. Visszaviszlek a toronyba...
- De erre valószínűleg számítanak, és csak a szüleimet sodornánk veszélybe vele.
- Én is pont erre gondoltam. Nem akartam hozzátenni, hogy fogalmunk sincs róla, milyen régóta figyelnek minket, vagy mennyit tudnak arról, hogy hová akarok menni. Sajnálom, hogy belekevertelek. Ha lett volna más mód...
    Lynn az ajkamhoz nyomta az ujját.
- Ha bárki más lennél, Wolfgang Kies, sosem ismerkedtem volna meg veled. Ne szégyelld, és ne tagadd, ami vagy! Pont ezt szeretem benned.
   Még egyszer megcsókoltam.
- Nos, akkor keressünk egy telekomvonalat, és lássunk munkához!
   
    Egy telekom elosztódoboz megtalálása sokkal egyszerűbb feladatnak bizonyult, mint hittem, és a kinyitása sem okozott gondot. A benne lévő vezetékek számomra leginkább színes spagettinek tűntek, de Lynn könnyedén eligazodott köztük. Elmosolyodott, és bedugta az adatkábel másik végét egy csatlakozóba. Belesuttogtam a fülébe saját azonosító számomat és az elérési kódokat, beleértve azt is, amelyik kiiktatja a kódellenőrzőt. Ezt mindenképpen meg kellett tennem, ha nem én ütöttem be a kódokat, különben a számítógép nem találta volna egyezőnek a belépési mintát az ezt megelőzővel, és azonnal bontotta volna a vonalat.
- Ne aggódj, kedvesem! kacsintott rám Lynn. ígérem, senki nem szedi ki belőlem ezeket a kódokat.
- Tudom feleltem, de addigra már munkához látott. A mosoly ott maradt az arcán, de a tekintete üvegessé vált. Szemhéja remegett, majd hirtelen elvigyorodott, ami értelmezésem szerint azt jelentette, hogy bejutott Raven rendszerébe. A következő egy percben mintha extázisba esett volna, aztán pislogott egy nagyot, és visszatért a való világba.
    Vidám, ugyanakkor hitetlenkedő csillogással a szemében nézett rám.
- Amikor felhasználtam a kódokat, és megadtam a felülírást a rendszernek, Raven hangját hallottam: „Erre nincs szükség, Miss Ingold." Már beépítette a mintámat a rendszerbe! Hihetetlen ez az ember!
    Elnyomtam egy önelégült vigyort.
- Igen, és akkor még enyhén fogalmaztál.
- Hagytam neki egy üzenetet arról, hogy a Halloweenerek a nyomunkba eredtek. Azt is megírtam neki, hogy véleményed szerint képes leszel hetvenkét órán keresztül kitartani, de bármilyen segítséget szívesen fogadsz.
- Helyes bólintottam. Erre biztosan elindul vissza, vagy küld valakit segíteni.
    Láthatóan meg volt elégedve önmagával, és különösen nagyra értékelte, hogy Raven beépített egy mintaazonosítót róla a rendszerbe a szükséges adatokat nyilván Valerie lopta ki a Fuchi rendszeréből. Kihúzta a kábelt, és visszadugta a zsebébe.
- És most hogyan tovább?
    Az alagút mélye felé intettem.
- Elindulunk a lakásomhoz, de csak sötétedés után megyünk fel az utcára. Ott magamhoz veszem a fegyvereimet, és megfelelő ruhákat kerítek mindkettőnknek. Értesítjük a szüléidét, hogy egy időre lelépünk, azután felszívódunk.
    Lynn gondterheltnek tűnt.
- Nem lehetséges, hogy tudják, hol laksz, és már várni fognak rád a lakásodon?
    Bólintottam.
- Ezért várunk sötétedésig. Alaposan megvizsgáljuk a környéket, és ha valami szokatlant tapasztalunk, továbbállunk.
- Ez már majdnem olyan, mint egy terv.
- Mert az is. Elmosolyodtam, és nekivágtam az alagútnak. Lynn megfogta a kezem.
- Azt hiszem, jó csapatot alkotunk... túl jót ahhoz, hogy szétváljunk.
- Egyetértek. Megszorítottam a kezét. Szétválás csak a holttestemen keresztül.